Hasonló tartalom

2011. december 21., szerda

Konzervatív vagy tehetségtelen bolsevik Orbán

És a leveleknek még nem volt vége, tizenhárom - jórészt republikánus - képviselő írt tiltakozó levelet a magyar kormánynak az egyházügyi törvény módosításával kapcsolatban. Az MTI-hez is eljuttatott nyílt levélben úgy fogalmaztak, hogy az Európai Parlament felhívását megismételve felszólítják a magyar kormányt, "szavatolja minden polgár jogainak egyenlő védelmét". Egyúttal megismételték Hillary Clinton amerikai külügyminiszternek a magyar kormányhoz intézett felszólítását, hogy ez utóbbi vizsgálja felül az új egyházügyi törvényt. A törvényt az Alkotmánybíróság is elmeszelte a héten, de csupán eljárásjogi szempontok miatt, így Rétvári Bence, a KIM államtitkára a köztévében be is jelentette, hogy gyakorlatilag változatlan formában terjesztik ismét a Ház elé.

A fentiekhez képest szinte már „mellékesnek” tűnhetnek az immár szokásos médiabírálatok. Az Economist Közép-Európával foglalkozó blogja Múlófélben a magyar demokrácia címmel közölt például írást Magyarországról. Ebben a szerzők megállapítják: Fidesz-párti többek között a köztársasági elnök, az Állami Számvevőszék elnöke, a főügyész, a Médiahatóság vezetője, az új Költségvetési Tanács elnöke, valamint az Országos Bírói Hivatal elnöke. A hivatalos álláspont szerint a pártközeli háttér irreleváns, a tisztségviselők pedig függetlenként fognak tevékenykedni mandátumuk alatt. "A demokrácia Magyarországon, állítják, biztonságban van" - írja a blog, majd megemlíti, hogy ezzel szemben az ellenzéki politikusok, a nemzetközi szervezetek, az EU és az Egyesült Államok ezt másként gondolja.

kinyomtatomKinyomtatom • ElküldömElküldöm

2011. december 9., péntek

karthauziak szerzetesrend

http://lexikon.katolikus.hu/K/karthauziak.html

Karthauziak (lat. Ordo Cartusiensis, OCarth): szemlélődő, remete, férfi szerzetesrend. - Nevük a Grenoble-tól (Fro.) É-ra, kb. 15 km-re lévő Cartusia/Cartusium (fr. Chartreuse, ol. Certosa, ném. Kartause) nevű völgytől származik. Ide vonult vissza 1084: a ~ alapítója, (Szt) Brunó és 6 társa. Szigorú remeteéletet kezdtek, egyelőre rendalapítás szándéka nélkül. 1089 k. Brunót II. Orbán p. (ur. 1088-99) maga mellé vette tanácsadónak. Innen Brunó 1091: La Torre (Calabria) vadonába ment, ahol megalapította a 2. (Santa Maria del'Eremo) remeteséget (1193-1513: ciszt. monostor). A 3. remeteséget 1115: alapították Portes-ban Chartreuse mintájára, majd 1200-ig 14 ffi, 2 női mon-t (1147: Prébayon, 1188: Bertaud) alapítottak (→karthauzi apácák). - A r-et 1176. IX. 2: hagyta jóvá III. Sándor p. (ur. 1159-81). A 15. sz. végéig 230 ffi, 17 női mon. alakult. A 15-16. sz: Cseho-ban a →huszitáktól, Mo-on a törököktől, Ny-Eu-ban a →reformációtól és a vallásháborúktól szenvedtek, sok szerz. lett vt. A 18. sz: a sp. és szicíliai mon-okat áll. rendelettel elszakították az anyaktortól, Chartreuse-től. Au-ban, Velencében, Toszkanában, Mo-on II. József (ur. 1780-90) egyházellenes reformjai és a →francia forradalom pusztította el ktoraikat. Egyedül a port. La Part Dieu mon-a maradt meg. - 1816: helyreállították az anyaktort, mely megkezdte az itáliai, fr., svájci és sp. mon-ok visszavásárlását és benépesítését. 1901: Fro-ban törv-nyel tiltották be a r-et; az anyaktorral együtt 9 ffi és 3 női közösséget oszlattak föl. A Grande Chartreuse-be a szerz-ek 1940: térhettek vissza. A II. vh. után Trisulti, Pavia, Firenze, Pisa és Mougères mon-a jelentkezők hiányában föloszlott. - Szt Brunó nem írt regulát. A Grande Chartreuse 5. priorja, Guigo (1083-1136) 1121-28: állította össze Consuetudines Cartusiae c. az első, azóta lényegében változatlan szabályzatot. A II. Vat. Zsin. után átd. statútumokat VI. Pál p. (ur. 1963-78) 1975: erősítette meg. 1975: Ange Helly, aki 40 é. töltött remeteként, s volt prior is, 3 tanítványával Parisot-ban (Fro., Albi mellett) külön közösséget alapított, szorosan követve Szt Brunó életformáját. A ~ Szűz Mária Mennybevételéről és Szt Brunóról nev. Betlehemi Kis Testvérek és Nővérek Társasága 1951: indult női, ill. 1976: indult ffi ága 1998. X. 6: pápai jogú intézmény lett.

- Életformájuk. Az első ~ a 3-4. sz. egyiptomi remetékhez hasonlóan éltek. Különálló házikókban, teljes csöndben elmélkedtek, imádkoztak, s főként kódexeket másoltak. Hétköznapokon a harangszóra egyedül elimádkozták a zsolozsma hórái közül a primát, a kishórákat és a kompletóriumot. A matutinumot és a vesperást a tp-ban közösen végezték. Vasár- és ünnepnapokon (a 11. sz. naptár szerint 107 alkalommal) a teljes zsolozsmát a tp-ban énekelték, részt vettek szentmisén, és 2x együtt étkeztek. Később naponta volt konventmiséjük. - Lelkiségük sajátossága a „lélek szüzessége”, ami föltételezi a szív teljes tisztaságát, azaz minden teremtménytől való elszakadását. Vezérmotívumuk: Deus solus quaeratur in perfecta solitudine, 'egyedül Istent keressék a tökéletes magányban'. A remetei magányt és a →benedeki regulát követő koinobita életforma ötvözésével a →kamalduliakhoz hasonló életet élnek. Lényeges a K-i hagyományból átvett hészükia, a lélek nyugalma (→hészükiazmus). Ennek fő eszközei a cella magánya, ami az egész ember, az engedelmesség, ami az értelem és az akarat, s a böjt és a virrasztás, ami az érzékek szigorú megtagadása. - Az énekelt matutinum és laudes kb. éjféltől 2-3 óráig tart naponta. Gregorián énekkészletük a monasztikus rendekéhez képest kisebb, egyszerűbb. Egy-egy mon-ban ált. 13 remete élt. Ez önmagában megnehezítette volna a lit-ban a polifón és a hangszeres zenét, amit az ált. kápt. be is tiltott. A szentmisét a 9. sz: született saját szert-sal végzik. A papok házikójuk oltáránál miséznek, vasár- és ünnepnapokon koncelebrálnak. - Címerük földgolyón álló kereszt, melyet az első 7 remetére emlékeztető 7 csillag vesz körül félkörben, alatta a földgolyót a Stat crux dum volvitur orbis ('a Kereszt áll, miközben forog a Föld') jelmondat övezi. - Szervezetük. A legfelső hatalom birtokosa kezdettől az egyetemes kápt., melyet 1155-től a fr. forr-ig a Grande Chartreuse-ben minden évben megtartottak. A Grande Chartreuse priorja az egész r. ált. elöljárója. Amint az egyetemes kápt. összeül, minden priornak kérnie kell a fölmentését. A fő elöljáró mellett csak egy titkár van. A rtagok egyik házból a másikba áthelyezhetők. A sűrűn megtartott és nagyon szigorú ált. kápt-nak köszönhetően a ~ r-je tört-e folyamán nem szorult reformra. Már IV. Sándor p. (ur. 1254-61) 1257: megállapította: „Cartusia nunquam reformata, quia nunquam deformata” ('a ~ soha nem szorultak reformra, mert soha nem deformálódtak'). A ~ családját az atyák (papok és papságra készülők), a laikus munkástestvérek (conversi), a harmadrendieknek megfelelő donati és az apácák alkotják. A „conversi” a magányban folytatott szemlélődés mellett munkájukkal biztosítják az atyák életét, s tartják a világgal a legszükségesebb kapcsolatot. 1324: az ált. kápt. úgy határozott, hogy a Grande Chartreuse-ben max. 20, a többi házban 13, max. 15 szerz. élhet. - A ~ sírján név nélkül csak egy kereszt áll (életük Krisztussal el van rejtve Istenben). Aki kitűnt a többiek közül életszentségével, annak a nevéhez a közp. levtárban ennyit fűztek hozzá: laudabiliter vixit in ordine, 'dicséretre méltó módon élt a rendben'. - A ~ nem szorgalmazzák a sztté avatásokat, így is 33 karthauzi sztet és b-ot ismerünk, közülük 15-18 vt. Szellemi téren a kódexmásolásban, nyomdászatban és a lelki irod-ban tettek nagy szolgálatot. 1500-ig szinte minden mon-ban másoló-, miniatúrafestő-, könyvkötő-műhely működött. - Mo-on az első ktort IV. Béla kir. (ur. 1235-70) 1238: →Ercsiben létesítette, 1241: a tatárok elpusztították. 1299: Menedékszirten (→Menedékkő, Szepes vm.), 1304: Lövöldön (→Városlőd, Bakony), 1319: →Lehnicen (a Dunajec folyó m.), 1332: →Felsőtárkányban (Heves vm.) alapítottak ktorokat. - A 2000: is létező remeteség 1403: Pleterjében (Szlovénia) alakult. P.F.M.

Vajda Viktor: A Grande Chartreuse és a ~. Kecskemét, 1889. - Dedek Crescens Lajos: A ~ Mo-on. Bp., 1889. - DS I. (Gaurdel, Yves OCarth: Chartreuse) - Vie Consecrée 1960:140. (Solitude et sainteté), 652. (Leclercq, Jean OSB: St. Bruno et le rayonnement de l'idéal cartusien) - DIP II:782. - Guillerand, Augustin OCarth: Prière cartusienne. Grande Chartreuse, 1981. - Die Kartäuser. Der Orden der schweigenden Mönche. Köln, 1983. - La grande Chartreuse. Saint-Laurent-du Pont, 1984. - Hellenstein, Janez OCarth: Wo die Stille spricht. Pleterje, 1986. - Gioia, Guiseppe: La divina filosofia. La Certosa e l'amore di Dio. Milano, 1994. - Szedő Szeverin OCD: A magány szigete. Éveim egy karth. ktorban. Pécs, 1998. - Török-Legeza 2001.

2011. december 8., csütörtök

Nemzetközi vendégek dec 10 cigány taláélozó

Kérjük imádságotokat a dec 10 cigány találkozóra.

Ágoston rend XIII század

Alapítójuknak ők maguk szt. Ágostont, a nagy hippói püspököt és egyházatyát szeretik tekinteni, de ez állításuk történelmileg nem igazolható. Igaz, hogy Szt. Ágoston néhány barátjával zárdaihoz hasonló közös lakásban aszkéta-életet folytatott, de hogy ő szerzetes v. remete volt, v. hogy szerzetesi szabályokat alkotott volna, semmi nyoma nem létezik. Az Ágostonrendiek szerzete tényleg a XII. században keletkezett oly módon, hogy IV. Sándor pápa a több helyen, főleg Olaszországban egymástól különváltan létező remetegyülekezeteket; hogy egyenetlenségeiknek, melyek forrása szokásaik eltérése volt, véget vessen, egy szervezetben egyesítette. Szabályukat Szt. Ágostónról nevezték el v. merőben nagyobb tekintély nyerése végett, vagy azért mert lényegére nézve megegyezik Szt. Ágostonnak az egyháziak erkölcseiről tartott beszédeivel és a hippói apácákhoz irt 109-ik levelével. Öltönyük a karban és nyilvános helyeken viselendő fekete felső ruhán kivül fehér köntösből és váll-lebbenyből (scapülare) áll. Számos kiváltságaik közt említendő, hogy a pápai kápolna sekrestyésének állását ők látták el. V.Pius 1567-ben a szerzetet a kolduló rendek közé vette föl, a nélkül, hogy birtokképtelennek nyilvánította volna. A XIV. század óta hanyatlásnak indult fegyelem felélesztése végett a rend kebelében szigorubb tartályu (strictioris observantiae) gyülekezetek (kongregációk) keletkeztek: Ilyenhez tartoztak Luther Márton (l. o.) és Abraham a Sancta Clara (l. o.) is. A rend valaha nagyon elterjedt volt; jelenleg azonban csak száz és néhány zárdája van. - E szerzetes rendnek több monostora volt Magyar; országban is mint a «Memoria Provinciae Hungaricae Augustinianae antiquae» címü s 1778-ban Rosnák Márton rendtag által kiadott munka tanusítja.

1. Szent Miklósról nevezett perjelség Egerben. Hogy ki volt e perjelség alapítója, nem tudják; de hogy a IV.században létezett, bizonyítja János bibornok levele, melyben 1456-ban bucsut engedélyezett a monostor templomának. Fönnállt a monostor a templommal együtt 1595-ig, mikor a törökök Egert elfoglalták, s a Szt. Miklósról nevezett egyház a rácokra jutott. - 2. Szent Mihályról cimzett perjelség Székes-fehérvárott. Bonbardius tanusága szerint a konvent temploma Szt. Mihály tiszteletére szentelve, a külvárosban volt, mely terjedelménél fogva saját közigazgatási hatósággal birt. E monostorról Szentiványi is megemlékezik, valamint Thuróczy is. Szétrombolták a törökök 1543-ban. - 3. keresztelő Szt. Jánosról nevezett perjelség Bártfán. A bártfai monostor a város közepén állott s a polgárságot ismerte el kegyurául. - 4. Szt. István első vértanuról nevezett perjelség Budán. Már hajdanta volt Budán az ágostoniaknak monostoruk Szt. István első vértanu tiszteletére szentelve. Alapítóját, valamint alapításának idejét nem tudják; de hogy a XIV.században létezett, az bizonyos, mint ezt egy 1505-ről kelt irat tanusítja. E monostor fönnállt 1541-ig, mikor a törökök Budavárát elfoglalván, a templomokat és kolostorokat feldulták. Buda visszavételével (1686) az ágoston-rendi remeték is visszatértek, sőt 1709-ben helyet is jelöltek nekik a monostor és templom fölépítésére, még pedig a Budaországut nevü külvárosban a réginek helyén. Sok küzdelem s fáradozás után sikerült jótékony adományokból a monostor és templom fölépítése s fölszerelése és 1770 szept. 27-én istennek fölavatták; azonban nemsokára II. József császár rendelete folytán a rendtagoknak ismét el kellett azt hagyniok s mivel a kapisztráni szent-ferencieket is hasonló sors érte, hogy tető nélkül ne maradjanak, Niczky kristóf alispán kérelmére ezeknek adták át azzal a kötelezettséggel, hogy a plébániai kötelmeket is teljesítsék; miket ezek a mai napig teljesítenek is. - 5. Kanizsai rezidencia. Ez igen rövid ideig állott fenn, 1713-1724-ig. - 6. Szent Miklósról nevezett perjelség Ercsiben. A Székes-Fehérmegyében fekvő Ercsi helységben Tamás nádor 1260-ban Szent Miklósról nevezett apátságot alapított a ciszterciek számára IV. Béla király idejében. Ezt később 1499-ben mint perjelséget az ágostonrendi remetéknek adták át, de a mohácsi vész (1526) után csakhamar egészen elpusztult, úgy hogy Ercsi lakosainál még emléke se maradt fenn. - 7. Güssingi (Németujvár) perjelség. E hely jelenleg a szombathelyi egyházi megyéhez tartozik, s Vasmegyében fekszik. Volt itt az ágostonrendi remetéknek monostoruk, de alapítóját, valamint azt, hogy kinek tiszteletére volt szentelve, és hogy mikor szünt meg, nem tudják. - 8. Szentlélekről nevezett perjelség Harapkovon. Harapkov Eperjes mellett Sárosmegyében fekvő helység, melyben Perényi Miklós monostort alapított az ágostonrendi remeték számára, azon a helyen, hol a benedekrendieknek volt apátságuk. Ugy látszik, hogy ez alapítvány 1334 előtt történt. 1526-ban kénytelenek voltak a rendtagok az országos bajok miatt a kolostort elhagyni, s így I. Ferdinánd Mochnya birtokot az eperjesi polgároknak engedte át bizonyos, általok fizetendő pénzösszegért. Végre a jezsuiták birtokába került, akik megigérték, hogy az ágostonrendi remetéket visszasegélik Budára. Ezt az adott szavukat be is váltották. - 9. Keresztelő Szt. Jánosról nevezett perjelség Kazán, Borsodmegyében fekszik a Sajó mellett. - 10. Szt. Erzsébetről nevezett perjelség Komárom, Zalamegyében. - 11. Körmendi perjelség. Körmend Vasmegyében fekvő mezőváros, a Batthyány család birtoka. - 12. Myrai Szt. Miklós és tolentini Szt. Miklósról nevezett perjelség Lékán. Léka mezőváros fekszik Vasmegyében, közel Ausztria határszéleihez. 1655-ben Nadasdy Ferenc gróf országbiró e mezőváros és vár ura az ágostonrendi remeték számára myrai Szt. Miklós és tolentini Szt. Miklós tiszteletére szentelt monostort alapított adománylevél erejénél fogva. A zárda kórusán egy régi, a bold. Szüzet ábrázoló szentkép van, mely Esterházy Pál herceg bizonysága szerint hajdan a röthi egyházban tiszteltetett mint csodálatos szentkép. Később ezt Luther követőinek lelkésze a templomból kitetette, de Ambrózi Mihály kőszegi polgár, habar lutheránus, tiszteletben megőrizte, míg végre 1709-ben ismét előbbi helyére jutott. - 13. Szűz Máriáról nevezett perjelség Lövőn, Zalamegyében, a Zala folyó partján. -- 14. Szűz Máriáról nevezett perjelség Pápócon. Az igénytelen Pápóc falu Vasmegyében hajdan igen hiressé vált az ágostonrendi szerzetes kanonokok prépostsága s ugyane rendi remeték perjelsége által. Mind a kettőt Felsei Margit, Magyar Pál özvegye, Chapun László leánya a Nádasdiak nemzetségéből alapította. Ez az 1360-ban alapított kolostor egész a szerencsétlen mohácsi vészig virágzott, amidőn aztán végkép elpusztult. A zárdaépület még most is, habár romlásnak indult részben fönnáll s néhány szoba is van benne, melyek lakhatók. Még a kápolna is megvan, csakhogy barbár kezek által eltorzítva. A pápóci prépostság különös jognál fogva a győri püspök által érdemes egyházi férfiaknak adatik, nevezetesen a szombathelyi kanonokok közül annak, ki a zala-egerszegi főesperes. - 15. Pécsi perjelség. Hogy az ágostonrendi remetéknek Pécsett is volt templomuk és kolostoruk, az kétséget nem szenved. Ki volt alapítója? nem tudják. Elpusztult a törökök első Magyarországba való berohanásakor. A rend tagjai - leginkább Achinger József közreműködése folytán - 1713-ban ismét visszajöttek. A mostani templom Szent ágoston tiszteletére van szentelve s a rezidenciától több lépésnyi távolságra fekszik, Pécs egyik külvárosának plébánia-temploma, a rezidencia pedig tetemesen átalakítva plebanialak. - 16. Szent Szaniszlóról nevezett perjelség Sároson. Sáros mezővárosban az ágostonrendi remetéknek volt ugyan kolostoruk, de eredetét homály borítja. Rosnák és Wagner szerint: IV.László király e kolostornak többféle adományokat tett, miket Károly király 1329 és l. Lajos 1365-ben megerősítenek. - 17. Sárospataki perjelség. Hogy az ágostonrendi remetéknek Sárospatakon kolostoruk volt, kitünik Magyarország helyleirásából, melyben ezek is állanak: «A kálvinisták tanodájokat Perényi Gábornak köszönhetik. Ő ugyanis az ágostonrendiek régi kolostorát az uj vallás tanodájává alakítá át s a szakadár perjelt a liceum rektorává tevé». Valószinüleg a vallás változtával az ottani okiratokat megsemmisítettek s így a perjelség alapítója s kegyura ismeretlen; azonban annyi áll, hogy a rendnek legrégibb kolostorai közé tartozott, mint ez a föntebbi iratból is kitünik, melyben «régi»-nek mondatik. Az átalakítás a XVI. században történt. - 18. Szent Erzsébetről nevezett perjelség Szepesen. A szepesi vár magas kősziklán fekszik. E várban az ágostonrendi remetéknek tágas kolostoruk volt, miről Magyarország helyleirása tanuskodik: «Habet arx Scepusiensis hodiedum grande aes campanum, olim divae Elisabethae delubrum, ad quod accubabant Eremitae S. Augustini, a quorum coenobio tota arx Claustrum magnum dicebatur». Eredetét homály borítja. Elpusztult ama háboruban, melyet Szapolyai János l. Ferdinand ellen viselt, kinek hadvezére Szepesvárát bevette. - 19. Szt. Annáról nevezett perjelség Esztergomban. Az ágostonrendi remetéknek Esztergomban levő kolostoruk még akkor keletkezett, mikor a római pápák rendelete következtében Szt. Ágoston szabályainak megtartására köteleztettek a különféle szabályt követő remeték; de hogy ki volt alapítója, nem tudják. Annyi mégis ismeretes, hogy Szt. Anna tiszteletére volt szentelve és hogy Hermann esztergomi gróf adományozását a kolostor részére IV.Béla király, valamint V. István 1270-ben megerősítették. Ez adomány (Daag majorság) később ugyan világi kézre került, mig Magyar Pál tárnok l. Lajos király megegyezésével a szerzetnek ismét visszaadta; végre a birtok az esztergomi káptalan tulajdonába jutott. - 20. Szt. Erzsébetről nevezett perjelség Szepes-Váralján, a 16 szepesi város egyikében. E kolostor is elpusztult a szepesvárivai egyidőben. - 21. Saári perjelség. E perjelségről Pázmány Péter emlékezik meg, de csak homályosan; amiért is alig lehet meghatározni létezésének helyét, több Saár levén Magyarországban; de miután azt mondja Pázmány, hogy a Bene-völgyben feküdt, valószinüleg Hevesmegyében keresendő a Mátra hegyétől délre közel a parádi forrásokhoz, hol Bene-patak és ettől nem messze Saár helység is van.

Végül ide igtatjuk Pázmány Péter leirását az ágostonrendi remetékről Magyarországban: «Hogy ezek is léteztek Magyarországban, kitűnik részint az ágostonrendi remeték szabályainak könyvéből, melyet Cusenius Miklós ugyanazon rend bajorországi provinciájának vizitátora s főkommisszáriusa adott ki, részint a régi szabadalmakból. A provinciák közt a magyar provinciát is említi, melybe a következő 9 perjelséget sorozza: az egri, deescoari (diósgyőri), harapkói, karai, sarai, marechi, pápoci, esztergomi s székes-fehérvári perjelségeket. Ezekhez a következők sorolandók: a borochi perjelség Valkómegyében, kőrösi a zágrábi egyházmegyében Szlavóniában, sepesváraljai szent Erzsébetről nevezve, a komáromi Somogymegyében; az erchii a veszprémi egyházmegyében, a verőcei Szlavóniában 1521. virágzott». (V.ö. Monasteriologia Regni Hung., t. II..p. 206-224.)

Erdélyben. Az Erdélyben létezett ágoston-szerzetbeliekről mindössze is az a nehány sor, miket Jerney A konvent és a káptalan története művében a 126-127. lapon a fejérvári, a 120. lapon pedig a tordai konventről irt, tanuskodik. Pedig itt is voltak augustiniánusok; jelesen volt Gyula(ma Károly-) Fehérvártt konventjök, egy, 1300-ban Margit szűz ünnepén kelt oklevél szerint, melynél fogva «Erzsébet, Alvinci Henning fiának, Herbold grófnak özvegye gyermekeinek és rokonainak, Alvinci Handik grófnak megegyezésével maga és gyermekei magtalanul elhalása esetére Várda (ma Alsó- és Felső-Váradja) nevü birtokért Damasa földével, úgy hajókikötőjével, minden járandóságaival együtt a fejérvári káptalannak adományozta 50 márka finom ezüstért.» (Szeredai, Not. Cap. Mb. 17-l9 1.) Volt e konventnek saját pecsétje és az egyháziakban hiteles helyi tekintélye. Egy, 1308-ban advent kezdete után két nappal kelt hiteles kiadvány szerint ugyanis a fehérvári szent-ágostonszerzetbeliek konventjéből való frater és prior István, úgy Péter lector hitelesen és konvent-pecsétök alatt átirnak a károly-fejérvári káptalan és szász-sebesi dekanátusbeli papság között a napi dijak (census catedraticus) szedése tárgyában kelt bizonyos egyezménylevelet, mely a mondott káptalan és a dekanátusbeli plébánosok között püspöki jóváhagyás mellett 1303-ban vizkereszt után való negyed napon készült. (Fejér, Cod. Dipl. Tom. I. pag. 111-113.) Volt továbbá Erdélyben az Ágoston-szerzetbeliek remete-rendjének zárdája Déésváron. Hitelesen bizonyítja azt I. Károly királynak 1310. Szt.-Mihályfalván Szind közelében (prope Zindum, in villa B. Michaelis) Szűz Mária fogantatása ünnepén kelt adománylevele, mely szerint a «Déésvári szt. ágoston-remeteszerzetbeli barátoknak» (Ordini fratrum Eremitarum St. Augustini de Déésvár) Déésaknáról jövő minden szekér sótól, melyet Déésvárán átvisznek, azon Déésvár falvában (in eadem villa Deesvar) két darab sót tartoztak fizetni (teneantur solvere duos Sales). Kemény, Appendix ad Dipl. Tom. I. pag. 129. Kiadta Fejér, Cod. Dipl. Tom. VÍII. Vol. I. pag. 379. (L. ezekről bővebben: Egyetemes Magyar Encyclopaedia, kiadta a Szt.-lstván-Társulat, 1860 s köv. IV. köt. 750-758.)

Forrás: Pallas Nagylexikon

Karmeliták II lelki házasság

www.karmelita.hu

Jeruzsálemi Szent Albert püspök, Rendünk eredeti szabályának megalkotója
1149 körül Avogadróban (Italia) a Gualtier-i erődben született, a Sabbionetta nemesi családból. Mortarában a Szentkeresztről nevezett Szabályozott Kanonokok közé kérte felvételét, ahol 1180-ban elöljáróvá választották. 1184-ben Bobbió-i, a következő évben Vercelli püspökké nevezték ki. 1205-ben lett jeruzsálemi pátriárka. Szavával és példájával jó pásztornak és a békesség szolgájának bizonyult. Patriárkátusi ideje alatt (1206-1214) közösségbe gyűjtötte a Kármel-hegyén élő remetéket és 1208-ban szabályzatot adott nekik, amely mai is a kármeliták „eredeti szabálya” (Regula Primitiva). 1214. szeptember 14-én Akkó városában a Szentlélek-kórház vezetője, akit erkölcstelen élete miatt Szent Albert megfeddett és leváltott egy körmenet alatt meggyilkolta. Ünnepe szeptember 17-én van.


„Ez az imádság célja; erre szolgál a lelki házasság:

hogy cselekedetek, s mindig újabb cselekedetek szülessenek belőle” (BV VII. 4,6)



EGY NAGY MISZTIKUS, KINEK NEM CSAK A PUSZTÁN SZEMLÉLŐDŐK

SZÁMÁRA VAN MONDANIVALÓJA: AVILAI SZENT TERÉZ

Avilai Szent Teréz kétségkívül az a szent, aki az Istentől neki juttatott személyes karizmája révén a legnagyobb hatással volt a róla elnevezett Terézi Kármelre. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy csak az általa alapított kármelita nővérek és testvérek sajátíthatják ki őt maguknak. Az egyházdoktori cím arról tanúskodik, hogy nem csak a kifejezetten kontemplatív életet élők számára jelenthet sokat az ő imádságról szóló tanítása, hanem a külső tevékenységet végzők illetve a világban élők számára is az életszentség hiteles útjává válhat életének és műveinek megismerése. Sőt: ha a tevékeny életet élők valóban hatékonyan szeretnének kihatni mások üdvösségére, s tevékenységük által saját maguk megszentelődését is elő akarják segíteni, akkor ez utóbbi egyenesen szükséges is lehet a tanítványai sorába lépés!
A szent, aki leginkább hatással volt és van a Kármelre

A Sarutlan Kármel lelki mesterei között kiemelkedő szerepet tölt be Avilai Szent Teréz alakja. A kármelita testvérek rendi szabályzata – az ún. Rendelkezések – a következő módon határozza meg az ő rendi családunkban betöltött szerepét: Isten úgy alakította szentanyánk életét és lelki tapasztalatát, hogy ő életünk mesternőjévé és ragyogó példaképévé váljon. Marie-Eugène atya, a kármelita egyházdoktorok XX. századi egyik nagy ismerője, úgy jellemzi Szent Teréziát, mint Isten barátját, aki egyúttal az emberi lélek kiváló ismerője is. A szentanya ugyanis mélyen behatolt mind a Léleknek, mind pedig a mi emberi természetünknek a mélységeibe. Jól meg tudja különböztetni Istennek - az emberi természethez alkalmazkodó - titokzatos működését az emberi lélekben, de annak az emberi pszichére és mindenekelőtt a lélek mélyére gyakorolt kihatásait is. A szentanya figyelmének e kettős irányultsága ad alapot a lelki életről, a léleknek az Istennel megélt kapcsolatának fejlődéséről írott tanításainak, melynek szakaszait ő írja le a legteljesebben a Kármel szentjei közül A belső várkastély című művében.

Avilai Szent Teréz szerint a lelki élet nem más, mint az emberi lélek teljes belső méreteinek felismerése, a benne élő Isten egyre mélyebb felfedezésén és a Vele való kapcsolat elmélyülésén át a Vele való teljes egyesülésig. Az Istennel való kapcsolatban megvalósuló egyesülés fokait a szentanya lakásoknak hívja.

Mivel Szent Terézia felfogása szerint a lelki élet alapvetően egy fokozatosan elmélyülő belső kapcsolat ápolását jelenti, azt gondolhatnánk, hogy az általa ajánlott lelkiségnek csak a világtól elvonult, kivételes körülmények között élő személyek számára lehet igazán mondanivalója, vagy pedig, hogy alapelveinek követése előbb-utóbb a külső világtól való teljes elválásra, egyfajta remete-életmódra akarja ösztönözni olvasóit. Első pillantásra, magának Szent Teréziának a szavai erősítenek meg minket ebben az előítéletünkben: Azt mondhatjuk, hogy habár mi, akik a Kármelnek ezt a szent ruháját viseljük, valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy imádkozzunk és szemlélődjünk – mert hiszen ezt mutatja rendünk eredete is, amennyiben abból a családból, a Kármel-hegyének a szent remetéitől származunk, akik magányukban a világ iránti teljes megvetéssel kutatták ezt a kincset, ezt a drága igazgyöngyöt, amelyről itt beszélünk (A belső várkastély V, 1, 2).

Szent Terézia szavaiból arra következtethetünk, hogy a Kármel lelkisége az imádság gyakorlásán alapszik. Annál is inkább igaz lehet eme következtetésünk, hisz’ a szentanya azt állítja, hogy a lélek belső „várkastélyába”, a lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet, s ez az imádság és az elmélkedés (I, 1, 7). Ebből az következik, hogy a kármelita lelkiséget élő személy legalapvetőbb magatartása az imádság. A Kármel-hegyén megtelepedett első kármelitáknak írott ún. „Eredeti Szabály” egyik előírása is minden bizonnyal az imádságnak erre a szerzetesek életében betöltött központi szerepére utalhat, amikor ezt írja elő: (A szerzetesek) elmélkedjenek éjjel-nappal az Úr Törvényéről, virrasszanak az imában, hacsak ebben más indokolt teendő nem akadályozza őket (10. p.).

Ha a szentanya által alapított nővérkolostorok életformáját szemléljük - a klauzúra szigorú zártsága, a régi beszélgető szobák két felét elválasztó többszörös rács, a külső csend lehető legteljesebb biztosítása, a cellamagány ápolása (vagyis hogy a nővérek nem járnak egymás celláiba) –, akkor az a benyomás támadhat bennünk, hogy Szent Terézia Rendje első remetéinek életformáját akarta utánozni (már amennyire ez lehetséges volt a városok falain belül) a mesterségesen létrehozott „pusztaság” eme lelki oázisaival, s hogy csupán azért telepedett le nagyobb településeken a nővéreivel, mert nem térhetett vissza a Kármel hegyére, és mert közösségei alamizsnából való megélhetését így vélte biztosíthatónak.
Szent Teréziának és Rendjének szelleme csak remetéknek és apácáknak való?

Ezen megfontolások után azonban a harmadik évezredben élő laikusban, de még az apostoli munkát végző kármelita szerzetesekben is joggal támadhat fel a következő kérdés:

- De hát akkor nekem mi keresnivalóm van Szent Terézia műveiben vagy a kármelita lelkiségben? Nem lennének nekem sokkal alkalmasabbak inkább a lelki élet egy másik nagy szentjének, például a szentanya után nem sokkal élt Szalézi Szent Ferencnek a művei, aki sokkal körültekintőbben vette figyelembe olvasói hovatartozását, s nem követelt tőlük sem pusztába költözést vagy kolostorba vonulást, sem pedig állandó vagy legalábbis naponta órákon át tartó imádkozgatást?!

Minden bizonnyal Szalézi Szent Ferenc vagy más nagy lelki mesterek tanításából sokat lehet meríteni. Annál is inkább, hiszen az Egyház jó néhány szentet és lelkiségi iskolát ajánlott és ajánl. Nyilván azért tesz így, mert az emberek különbözőek, s az evangéliumot sokféle módon lehet megélni: Jézus életének, nyilvános működésének egyik vagy másik aspektusára helyezve nagyobb hangsúlyt. De azért az is igaz, hogy ha valakit egyháztanítónak nevez az Egyház, akkor annak tanításában kell lenni valami egyetemesnek, ami mindenkinek képes adni - ha eltérő mértékben is - valami fontosat és lényegeset ahhoz, hogy keresztény életét jobban megélhesse.

Ezt a lényegeset, ezt az igazán fontosat keressük majd mi is, Szent Terézia tanítását és a kármelita lelkiséget mélyebben megismerve. De hogy a felvetett kérdésre választ találjunk, két újabb kérdést teszünk fel, amelyek megfogalmazatlanul ott húzódnak értetlenkedésünk mögött.
Az imádság gyakorlata Szent Terézia szerint: egy „belső barátság” ápolása

Az első kérdés így hangzik: - A kármelita lelkiséget élő léleknek állandóan csak imádkoznia kell? Mást nem is vagy alig csinálhat?

Hogy e kérdésre a választ is megtaláljuk, meg kell értenünk, hogy Szent Terézia számára mit jelent az imádság gyakorlata. – A szentanya nem a szoros értelemben vett teológiai meghatározások embere. A sorai között olvasva azonban a szemfüles kereső szeme könnyen megakadhat olyan kulcsmondatokon, amelyek Szent Terézia tanításának lényegét néhány szóban foglalják össze. Az egyik ilyen kulcsmondat, mellyel a szentanya azt árulja el, hogy lényegében ő mit is ért az imádság szó fogalmán, az Önéletrajzban található. Az eredeti szövegben szereplő kifejezés - oración mental – nem jelenti kizárólagosan az elmélkedő imamódot Szent Terézia írásaiban, hanem érthetjük alatta általában az imádságot – vélik a szentanya műveinek mai nagy ismerői. Így tehát a következő módon hangozhat magyarul ez az oly alapvető meghatározás, amely az imádságnak – Szent Terézia által - leglényegesebbnek tartott elemeit tartalmazza: (Az imádság) nem más, mint egy baráti kapcsolat, gyakori megosztás és együttlét kettesben azzal, akiről tudjuk, hogy szeret minket (8,5)[1]. - Szent Terézia szerint az imádság gyakorlata nem más, mint egyszerűen egy „belső barátságnak” az ápolása, vagyis tulajdonképpen két élő személy közötti szeretetkapcsolat megélése.

Az érdeklődőben felmerülhet a kérdés, hogy a „barátság” szóval Szent Terézia nem degradálja-e le az imádság fogalmát egyfajta „lelki haverkodásra”. Ráadásul e baráti kapcsolatban való közlés tartalmáról sem tudunk meg különösebbet ebből a meghatározásból. Ez azt jelentené, hogy mindegy lenne, hogy „mit is imádkozzunk?”, vagyis hogy „mit mondjunk Istennek az imában”? – Vegyük hát röviden szemügyre ezeket a szempontokat, hogy helyesen tudjuk érteni a szentanya imádságról adott szavait.

Szent Terézia előbb idézett meghatározásában valóban nem fordít figyelmet az imádság tartalmára, sem annak gyakorlási módjára. Minden bizonnyal nem azért, mintha teljesen lényegtelen lenne, hanem mert ha két személyt valóban a szeretet köt össze, akkor ebből következik, hogy miről és hogyan „társalognak” alatta. Igazában ugyanis a megosztott „dolgoktól” sokkal fontosabb maga a kapcsolatban álló két személy. Ebből a nézőpontból válik érthetővé a szentanyának az a mondása, hogy a lélek nem az által jut előre az Istennel való egyesülésben, hogy sokat gondolkodik, hanem azáltal, hogy nagyon szeret (Az alapítások könyve 5,2; lásd még ugyanezt a gondolatot: A belső várkastélyban is: IV, 1,7). Amíg a lélek nem veszi észre, hogy nem az a sok szó vagy gondolat a fontos, amit imájában felidéz, hanem a Másik jelenléte és misztériuma, aki már a lélek minden gondolatát megelőzően megszólította őt, hogy barátságába hívja, addig nincs hiteles kapcsolat – következésképp barátság sem - kettőjük között, hanem csak egy monológ: vagyis legfeljebb egy jószándékból eredő jámbor gyakorlat.

Az igazi barátságnak, egy már létrejött és fennálló kapcsolatnak alapvető sajátossága, hogy élő vagyis változó, s egy egyre nagyobb mélységre irányuló valóság (átmeneti krízisek ellenére is, amelyek még erősebbé tehetik a kapcsolatot). A mélység egyik jele az lehet, hogy a kapcsolat egyszerűsödik. Az Isten és a lélek közötti szeretetkapcsolat eme leegyszerűsödését jól szemlélteti a szentanya A belső várkastély című művének egy oldalán, ahol közvetlenül egymás után jellemzi az elmélkedő és a szemlélődő imát (VI, 7,10-11): Elmélkedés alatt értem ugyanis az értelemnek gondolkodását és fontolgatását, például a következő módon: Gondoljuk meg először, mekkora kegyelmet gyakorolt velünk az Úr, mikor egyszülött Fiát adta nekünk, de ne állapodjunk meg itt, hanem menjünk végig egész dicsőséges életén. (…) Vagy pedig vegyünk egy részletet a kínszenvedésből, (…) és elmélkedjünk e titokról, részletesen vizsgálva és megfontolva mindazt, amit magába foglal, s átérezve azokat az érzelmeket, amelyeket kivált…

Érdemes lehet megjegyezni, hogy az elmélkedésből fakadó meggondolásokkal a szentanya nem valami szigorúan vett technikára akar ösztönözni az imádság „sikere” érdekében, hanem egyszerűen arra igyekszik megtanítani a lelket, hogy a szeretet miként növekedhet benne kezdettől fogva az isteni Barát felé, ahogyan ezt az Önéletrajz következő magyarázata is jól illusztrálja (10,5): hiszen annál jobban szeretünk valakit, minél inkább eszünkben tartjuk azokat a jótéteményeket, amelyekben minket részesít.

Ami pedig a már a szemlélődésben lévő lélek isteni Barátja iránti szeretetkapcsolatát illeti, Szent Terézia a következő leírást adja A belső várkastély ugyanazon oldalán: ezeket a titkokat (a lélek) sokkal alaposabban érti meg, mint azelőtt; értelme olyan világosan fogja fel őket és emlékezetébe oly élénken vésődnek belé, hogy maga az a látvány – az Úr a Getszemáni kertben, a földre borulva, azzal a rettenetes verejtékkel - (…) elégséges neki egy órára, sőt néhány napra is ahhoz, hogy gyermeki bizalommal nézze, kicsoda Ő, és belássa, mily hálátlanok voltunk mi ekkora és ily kínnal járó jótéteménnyel szemben.

A szentanya által „baráti kapcsolatként” bemutatott imádság tehát azért nem lehet pusztán valami felületes „bizalmaskodás” - Isten és az ember közötti távolságot elfeledve -, mert kezdettől fogva arra irányul, hogy a lélek egyre jobban megérthesse az igazságot: vagyis megtanuljon igazságban járni magának az Igazságnak a színe előtt (vö. Önéletrajz 40,3). Ez az imádságban megismert igazság azt nyilatkoztatja ki a lélek számára, hogy kicsoda Isten, és hogy kicsoda ő Istennel szemben. - Ha tehát az imádság Istennel való beszélgetés – aminthogy az – akkor legelsősorban jól meg kell fontolnotok, hogy ki az, akivel beszéltek, és kik vagytok ti magatok, mert csak így fogtok Ővele illő módon beszélgetni (A tökéletesség útja 22,1). Így az Istennel való „barátkozás” – Szent Terézia már közvetlenül az imádságról adott meghatározása után sem titkolja! – nem valami könnyed és felületes társalkodást jelent: két lény között a szeretet csak akkor lehet igazi, és a barátság csak úgy maradandó, ha mindkettőnek ugyanaz a természete; már pedig tudjuk azt, hogy a mi Urunké hibátlan, míg ellenben a mienk bűnös, érzékies, hálátlan (Önéletrajz 8,5). Ha valakinek kétségei lennének az ember természetének negatív jelzőkkel illusztrált bemutatásával kapcsolatban, meggyőződhet azok valódiságáról – saját tapasztalata híján - a szentanya életének elbeszélésén keresztül: az imádságról adott meghatározást megelőző vagy azt követő fejezetekben. Mi tagadás, Istennek nem volt könnyű dolga a fiatal Terézzel sem! De hála az Ő irgalmának és türelmének, és hála Teréz bizalmának és kitartásának, idővel olyannyira elmélyült a köztük lévő barátság, hogy az példaképül szolgálhat már mások számára is. Vajon ki volna képes kishitűségre – teszi fel a kérdést a szentanya Önéletrajzában -, látván azt, hogy az Úr velem szemben akkora türelmet tanúsított, csupán azért, mert óhajtottam és igyekeztem egy kis időre félrevonulni, hogy Ő velem lehessen? S tettem ezt igen gyakran egészen kedvetlenül; erőszakolva önmagamat, vagy pedig engedve az Úr erőszakának (8,8).

Szent Terézia - saját nyomorúságát belátva, és isteni Mesterének fenségét látomásaiban is szemlélve - mélyen meg van győződve arról a távolságról, amely őt az isteni Baráttól elválasztja. Nem véletlenül szólítja Őt oly sokszor Ő Szent Felségének, Királyának, Urának, Császárának. De ezzel együtt - Isten nagyságának és szentségének fényében - még inkább csodálja az Ő Krisztusban megmutatott mélységes alázatát és gyengédségét: Milyen csodálatos dolog, hogy az, akinek nagysága ezernyi világot is betöltene, egy ilyen kicsi dologba (az emberi lélekbe) zárkózzék be. Hasonlóképpen lakott Szentséges Anyjának méhében is. Mint végtelen hatalmú Úr, meg tudja tenni, s mivel szeret bennünket, a mi mértékünkhöz alkalmazkodik. A lelki élet kezdetén, nehogy a lélek megijedjen saját kicsinységének láttára és arra a gondolatra, hogy a végtelent kell magába fogadnia: nem nyilvánítja ki magát neki, hanem előbb fokozatosan kitágítja (TU 28,11-12).

Az Istennel való barátságban egyre mélyebben behatolva a Másik titkaiba, Szent Terézia nem fukarkodik a legfennköltebb jelzőkkel és megszólításokkal. Szívesen és az igazság felszabadító örömével vallja meg Istent Urának és Királyának, mert Ő mindenhatóságát nem arra használja (mint a földi „hatalmasságok”), hogy szolgalelkű teremtmények fölött uralkodjon, akik félnek Tőle, hanem hogy teremtményeit képessé tegye a vele való barátságra: A mi Urunknak látása, és ez az Ővele való állandó érintkezés nagyon megnövelte szeretetemet és bizalmamat irányában. Láttam, hogy, habár Isten, azért mégis csak ember, aki nem csodálkozik emberi gyarlóságaink fölött; s aki teljesen megérti, hogy a mi nyomorult természetünk sok minden botlásnak van kitéve az eredeti bűn következtében. Mert hiszen Ő azért jött, hogy ezt jóvá tegye. Habár nekem Uram, azért mégis úgy beszélhetek vele, mint jóbarátommal, mert Ő nem olyan, mint ezek a mi földi uraink… (Ö 37,5)

Ezek után csoda-e, ha a szentanya mindennél fontosabbnak tartja ezt a „belső baráti kapcsolatot” és életében mindent ennek a szemszögéből néz, és mindent ennek rendel alá? Az Istennel való baráti kapcsolat – az imádság – megélése ugyanis mindent követel. De ezzel együtt akkora szabadsággal is jár együtt, hogy – mivel nem puszta áhítatgyakorlatokon vagy különleges körülmények biztosításán alapszik, hanem az igazság és a szeretet gyakorlásán azzal szemben, aki szeret minket – bárhol és bárki megélheti. Ezért írja Szent Terézia azok bátorítására, akiknek engedelmességből (tágabb értelemben kifejezve: igazságban és szeretetben élve) kell külső dolgokkal foglalkoznia: a fazekak között is ott jár az Úr (Az alapítások könyve 5,8). Hozzátehetnénk - a szentanya egyik fő foglalatosságát szemügyre véve -, hogy még a tollforgatás közepette is ott van az Úr, ha a lélek nem önmagát, hanem Istent és az Ő akaratát keresi benne! Ennek bizonyítéka, hogy az írásai nem csak az imádságról szólnak, hanem – meglehetősen gyakran – maguk is imádságok. Ahogyan Önéletrajzának – már legkorábbi művének! – írása közben megjegyzi: még akkor is, mikor ezeket a sorokat írom, megszállva tart ez a mennyei szent őrület (Önéletrajz 16,4). De nem csak az engedelmességből és a lelkek iránt érzett szeretetből keletkező írások közepette tapasztalja ennek az isteni Barátnak közelségét, hanem – misztikus életének egy magasabb fokán – más egyéb külső és fáradságos tevékenysége közepette is. Ennek tudatában vállalja a szentanya, hogy a szívében már megtalált Urat - a Szent József kolostor csendjéről és nővéreinek az összeszedettségben megerősítő jelenlétéről lemondva - az új alapítások külső elfoglaltságai közepette is keresni tudja és Őt meg is találja. De ez már egy újabb kérdés felvetéséhez vezet:
Imádkozó emberré válni: a világtól elvonulni vagy/és megtanulni szeretni?

Ezek után talán már megfogalmazhatjuk a Szent Terézia és a Kármel lelkiségével kapcsolatos második kérdésünket is, amely így hangzik: A kármelita lelkiséget élni akaró léleknek mindenáron a pusztába vagy egy kolostorba kell mennie ahhoz, hogy barátsága el tudjon mélyülni a benne élő Istennel? Vagyis: az emberekkel való kapcsolat illetve a hivatással együtt járó tevékenység csak zavarni képes az Istennel megélt belső barátságát?

Ismét Avilai Szent Teréz tanítását vesszük alapul a válasz megtalálásában. Ezúttal azonban nem annyira az imádság mély titkairól szóló írásaira hagyatkozunk, hanem egyszerűen az életét szemléljük. Csak az élet nyújt elegendően széles távlatot ahhoz, hogy valakinek a tanítását helyesen értelmezhessük, és annak valódi értékét belássuk. A keresztény hit egyik sajátossága ugyanis, hogy benne a szó és a tett kölcsönösen megvilágítják egymást. Isten is így tárta fel magát: szavakkal és tettekkel nyilatkoztatta ki, hogy kicsoda Ő valójában.

Úgy tűnik, nem véletlen, hogy Szent Terézia olyan új nővérközösségeket alapít, amelyek életformája a Kármel-hegy hajdani kármelita remetéinek életére akar emlékeztetni. Talán gyermekkori álmai teljesülnek be ebben? Hiszen már kiskorában szívesen játszik remetésdit testvéreivel. - E magatartásának indítóoka azonban nem egyéni karakteréből fakadó vágyában gyökerezik. Nem, hiszen fiatalsága idején nagyon is kedveli ő mások társaságát, mint például unokafivéreiét. Önéletrajzában meg is jegyzi velük kapcsolatban: igyekeztem mindenben a kedvükre járni; társalogtam velük, s ők bizalmaskodva elmondták nekem szívük vonzalmait, e téren aratott sikereiket. - Sőt, a fiatal Teréz annyira belebonyolódik ezekbe a barátkozásokba, hogy apja úgy látja jónak, ha lányát egy kolostorba adja nevelésre. De úgy tűnik, hogy a nővérek társaságában is feltalálja magát, még ha nem is akar azonnal apáca lenni: akárhol voltam, mindenkinek kedvében tudtam járni, s így azután mindenki szeretett. S bár én akkor még hallani sem akartam arról, hogy szerzetesnő legyek: mindamellett nagyon jól esett olyan jó nővérek között lennem (2,8).

Végül mégiscsak úgy dönt, hogy apáca lesz, de még ebben is emberi kapcsolatai befolyásolják (legalábbis kezdetben): abba a kolostorba lépek be – mondja –, ahol a barátnőm van (3,2). Mindazonáltal nem könnyű neki elszakadnia szeretteitől, amikor kolostorba vonul: ekkor ugyanis az Isten iránt való szeretet még nem szorította háttérbe szívemben az édesatyámhoz és rokonaimhoz való ragaszkodást, s így akkora erőt kellett vennem magamon, hogy ha az Úr meg nem segít, szép okoskodásaim ellenére is visszafordultam volna (4,1). Megtett fájdalmas elszakadásai ellenére azonban a kolostorban sem tud mentes lenni azoktól a barátkozásoktól, melyek az Úrral való barátságára nincsenek jó hatással: belekeveredtem ezekbe az ismeretségekbe és társalgásokba, tekintve, hogy a zárdában általános szokásban voltak (7,6). Pedig egy alkalommal, amikor éppen valakivel társalog, egy látomással még az Úr is értésére adja, hogy mennyire nem valók neki ezek a társalgások.

De csak a megtérése után kapott kegyelmek győzik meg őt belsőleg is a minden ember számára leglényegesebb kapcsolat – az Istennel való együttlét – egyedülálló fontosságáról, illetve adják meg neki az ennek megéléséhez szükséges lelki világosságot és erőt. Ezután – úgy tűnik - végérvényesen győz benne az elvonultság vágya: Szerettem volna elkerülni az embereket, teljesen szakítani mindenkivel, s minden tekintetben elvonulni a világtól! (32,8). Az elvonultságot biztosítani tudó új kolostor alapításának gondolata azonban mégsem magától ébred benne, hanem egy baráti társalgás alkalmával hangzik nővértársai társaságában. Az alapítással nem Rendjét szeretné „megreformálni”, hanem „csak” hivatását akarja jól megélni, de mindenekelőtt Istennek - általa felismerni vélt - sugallatát kívánja követni. Ez nagyon világosan kiderül a szentanya szavaiból: Mert bár óhajtottam ennek a zárdának létrejöttét, hogy így jobban elvonulhassak mindentől, tökéletesebben megfelelhessek hivatásomnak és teljesebben el legyek zárkózva: mindezt Isten akaratán való teljes megnyugvással kívántam megvalósítani, s ha beláttam volna, hogy jobban szolgálom az Urat, ha abbahagyom az egészet, azonnal megtettem volna, teljes nyugalommal és lelki békével… (36,5).

Amikor az új kolostor végre létrejön, Teréz is és nővérei is nagyon boldogok, hogy a klauzúra védett falai között az illetéktelen betolakodóktól és a világias lelkülettől végre szabadon és zavartalanul élhetik hivatásukat, elvonultságukat, vagyis együttlétüket az Úrral és a közös Isten-keresésben - egymással. Szent Terézia így jellemzi nővéreinek Isten-szeretetből fakadó örömét: Legnagyobb boldogságuk az egyedüllét; s annak még a gondolata is rosszul esik nekik, hogy valaki meglátogatja őket (…), hacsak nem olyan ember, aki növelni tudja bennük mennyei Jegyesük iránti szerelmüket. (…) Nem is tudnak ők mást, mint Istenről beszélni, s azért, ha valaki nem ismeri ezt a nyelvet, azt sem ők nem értik, sem ő nem érti őket (36,26). A szentanya is örül, hogy végre olyan igazi kolostori körülmények között élhet, ahol minden a Kármel-hegy remetéitől örökölt ősi hivatásuk megélését, az imádságos életet, vagyis az Istennel megélt belső barátság ápolását szolgálja: Mindaz, amit ebben a házban gyakorlunk, például az elzárkózás, a vezeklés és a többi, az mind könnyűnek és valósággal csekélységnek látszik nekem. A boldogságom pedig akkora, hogy néha azt kérdem magamtól: vajon mit tudtam volna én ezen a földön találni, ami élvezetesebb volna ennél?! (36,10).

Úgy tűnhet, hogy Szent Teréziának ezzel sikerül végre hivatása teljességét megélnie. Csakhogy Isten nem adja szűkösen a Lelket, s nem elégszik meg pusztán egy régi ideál újraélesztésével, vagy annak – a városi körülmények közé való - adaptálásával. Amikor Szent Terézia végre az Istennel való kapcsolatot tartja a legfontosabbnak, s egy kolostor falakkal és rácsokkal biztosított magányában boldogan élheti hivatását, éppen akkor válik képessé arra, hogy a külső világ, az Egyház oly nagy jelentőségű eseményei mélyen visszhangozni kezdjenek szívében:



Ezidőtájt hallottam Franciaország bajairól – emlékszik vissza Teréz A tökéletesség útjában (1,2) -, s arról, hogy mily rettenetes pusztítást okoznak benne a lutheránusok, s hogy mennyire terjed ez a szerencsétlen felekezet. Emiatt sokat szenvedtem és sokat sírtam az Úr színe előtt, és – mintha csak nekem is lehetne beleszólásom ebbe a dologba – könyörögtem Neki, szüntesse meg ezt a nagy csapást. (…) Mivel pedig beláttam, hogy mint nő (…), nem vagyok képes az Úr szolgálatában megvalósítani azt, amit szeretnék (…), elhatároztam, hogy megteszem azt a csekélységet, ami tőlem telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb módon követem az evangéliumi tanácsokat, és ugyanígy megtartatom azokat e kolostor csekély számú lakóival is. (…) Reméltem, hogy ha mindnyájan imádkozunk az Egyház védelmezőiért, a hitszónokokért és hittudósokért, akik az Ő zászlaja alatt harcolnak: annyira-amennyire mégis csak segítségére leszünk ennek az én Uramnak.

Az imádság, az Istennel való kapcsolat ápolásának megélése már eddig is a Kármel Egyházban betöltött szerepe volt. Most viszont a Kármelnek ez az alapvető hivatása apostoli célzattal is gazdagodik. Maga a lelkekért érzett szeretet kezdi késztetni Szent Teréziát és nővértársait arra, hogy az Istennel való barátságukban elmélyüljenek. Az imádság hatékonysága ugyanis nagymértékben függ az imádkozó életszentségétől, vagyis attól, hogy az illető milyen mély kapcsolatban él Istennel. A lelkekért való buzgóság ilyen módon ahelyett, hogy elszórakoztatná a kármelita apácákat, egyenesen szárnyakat ad nekik az Istennel való egyesülés utáni vágyukhoz. Ebben az értelemben buzdítja tehát a szentanya nővértársait: Igyekezzünk olyanok lenni, hogy imáinkkal használhassunk Isten szolgáinak (TU 3,2). Így válik teljessé a Kármel Egyházban betöltött szerepe, és most már Teréznek és nővéreinek minden reménye meg lehet arra, hogy önmaguk és mások megszentelődését is szolgálják hivatásukkal.

Azonban a szentanya még ezzel sem tud megelégedni. Amikor egy Amerikából visszatérő misszionárius atya által arról hall, hogy mennyi lélek pusztul el ott anélkül, hogy a hit tanítása eljutna hozzájuk, nem tud hová lenni a fájdalomtól. Azt írja - immár Az alapítások könyvében (1,7):



Félrevonultam az egyik remetelakba, sírtam-zokogtam, és fölemeltem szavamat az Úrhoz, könyörögve, ejtse valamiképpen módját, hogy én is tehessek valamit. (…) Nagyon irigyeltem azokat, akiknek volt alkalmuk az Úr iránti szeretetből életüket erre szentelni. (…) Úgy vagyok vele, hogy ha a szentek életében olvasunk arról, hogy miképpen térítettek meg lelkeket, ez engem jobban lelkesít, jobban meghat, s jobban eltölt irigységgel, mintha mégannyi vértanúságot szenvedtek is. Ezt a hajlandóságot az Úr oltotta belém, s azt hiszem, hogy Ő többre becsüli, ha a mi erőfeszítésünk és imádságunk, nemkülönben az Ő irgalma révén csak egyetlenegy lélek tér is meg, mintha akármennyi más egyéb szolgálatot teszünk neki.

Missziós térítőmunkára ugyan nem lesz lehetősége Szent Teréziának (legalábbis személyesen nem), de a cselekvésre annál inkább: mert a Kármelita Rend legfőbb elöljárója éppen abban az időben látogatja meg őt a kolostorában, s megbízza a szentanyát újabb kolostorok alapításával. De Teréznek még ez sem elég, nem nyugszik addig, amíg a generális atyától férfikolostorok alapítására is engedélyt nem kap!

Érdemes elcsodálkozni azon, hogy Isten miként gazdagítja fokozatosan Szent Teréziának, s általa magának a Kármelnek a szerzetesi ideálját: első lépcsőfok az elvonultság, a második az Egyházért való buzgóság, s végül a harmadik – ahol valóban az egész világra kitágul a szentanya szíve – a missziók, melynek vágyát a megalakuló sarutlan kármelita atyák ültethetik majd át gyakorlatba már a szentanya életében is[2]. Ennek a szentanya által kapott szerzetesi karizmának az ismeretében pedig már nem meglepő, hogy Szent Terézia késznek mutatkozik még arra is, hogy az általa alapított első ideális kolostor csendjének és békéjének magányáról lemondjon, s az imádság mellett az alapítások sok gonddal járó tevékenységébe is belefogjon. Kilép első kolostora magányából, de nem lép ki a Jézussal való belső barátságából. Ellenkezőleg: ugyanis nem valami világias társalkodás vágya, hanem most már éppen a Vele való barátság ösztönzi, hogy Őt ne csak saját szívében, hanem az Egyházban és annak tagjaiban is közvetlenül fel tudja ismerni és szolgálni. Vállal ezért sok-sok mérföldes fárasztó utazásokat, vállalja még az olyan világiakkal való gyakori érintkezést is, akik miatt annak idején épp’ a Jézussal való barátsága látta kárát. S mivel nőként közvetlenül nem vállalhat apostoli munkát kora Egyházában, Rendje férfi ágát is megújítja, hogy családjához olyan szerzetesek is tartozzanak, akik az imádságos lelkületet és az apostoli tevékenységet egyszerre élhetik. Erről az általa megújított szerzetesi ideálról vallja a szentanya számára legkedvesebb kármelita - Grácián atya - a függetlenné vált sarutlanok első tartományfőnöke:



Ennek a szerzetescsaládnak a lelkisége olyan módon foglalja magába a visszavonult életet az összeszedettségben és az imádságban, hogy ugyanakkor sem a lelkekért való buzgóságot, sem pedig a megtéréseket előmozdító tevékenységet nem zárja ki. Aki pedig a maga teljességében és a legtökéletesebb formájában szeretné látni a Sarutlan Kármelita Rend eme lelkiségét, lépjen csak kapcsolatba a szentéletű Jézusról nevezett Terézia anyával; őbenne az imádságnak azt a magas fokát, amely könyveiben tükröződik, egyesülve találhatja a lelkekért való nagy buzgósággal, mely olyannyira lángol értük, hogy a férfiaktól ezerszerte jobban vágyódik az ő szabadságukra, képességeire és tisztségükre, hogy a lelkeket Istenhez vezesse prédikálva, gyóntatva, a pogányokat meg térítve, s ha kell, még a vérét is ontva Krisztusért.



Úgy tűnik, hogy a lelki élet csúcsán élve, a lelkekkel való kapcsolat már nem akadályozza a szentanyát az Istennel megélt belső barátságának megélésében, hanem inkább feltételezi annak továbbfejlődését. Ezzel kapcsolatban érdemes lehet felidézni a szentanya első életrajzírójának – Ribera atyának – Szent Teréziának az alapításai közben tanúsított magatartásáról szóló szavait: Mindegy volt neki, hogy úton van-e vagy éppen kolostorban, hogy ügyekkel foglalkozik-e vagy imádkozik, hogy munkálatok közepette él-e vagy pihen. Mit is mondjak erről? Utazásai során Isten úgy eltöltötte lelkét lelki javakkal és érzésekkel, hogy azok bőségében (a szentanyának) valósággal keresnie kellett az alkalmat, hogy egy kicsit elszórakoztassa lelkét az éjjel és nappal történt váratlan események, nehézségek révén.

Szent Terézia lelki élete és külső megbízatásai közötti elmélyülő harmóniára érdemes felfigyelni arra a fontos eseményre, amely tíz évvel azután következik, hogy az avilai Megtestesülés zárdát elhagyhatta az általa alapított Szent József kolostor békéjéért: a rendi elöljárók visszaküldik a szentanyát a Megtestesülés kolostorba, mint annak új perjelnőjét. Az isteni Gondviselés játékaként ott, ahol annak idején, fiatal szerzetesnőként könnyelmű világias társalgásokkal töltötte idejének jó részét, s képtelennek mutatkozott arra, hogy környezetének külső nyomásától függetlenedni tudjon, éppen ott részesül majd a lelki házasság kegyelmében, vagyis jut el az Istennel való kapcsolatnak a legmélyebb fokára.
Szent Terézia – szemlélődőknek és tevékenységben élőknek egyaránt mestere

Szent Terézia lelki életének alakulását megfigyelve érdekes következtetésekre juthatunk. Láthatjuk, hogy az Istennel megélt kapcsolatán keresztül találja meg és éli meg hivatását, és ezáltal válik termékennyé az élete az Egyház számára is. Lelkiségében tehát az imádság a tökéletesség útja. A szentanya azonban ezzel nem a szemlélődés felsőbbrendűségét állítja a tevékenységgel szemben, hanem csupán arra utal, hogy az ember, ha igazán át akar alakulni a szeretetben, akkor szükségképpen fel kell fedeznie a Szeretet Forrását, és a Vele való kapcsolatban kell élnie. Élete utolsó tizenöt évében az Egyház legaktívabb életformájában élő tagjaihoz hasonló az élete, s ezzel mintegy igazolja, hogy lelkisége a tevékenységben élők számára is teljesen alkalmazható.

A szentanya életútja valóban különleges módon egyedi. Hivatásának megfelelve - kármelita apácaként – épp’ ő honosít meg az általa alapított kolostorok által egy szigorúan elvonult életformát, mely ugyan nem a világról való elfeledkezésre, hanem éppen a világ gondjainak imában történő mély felvállalására irányul. De aztán később, az Istentől kapott belső vágyainak és elöljáróinak engedelmeskedve, oly sok külső tevékenységet vállal fel, mint az Egyház legaktívabb hivatásban élő tagjai. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy Szent Teréziát mai leányainak utánozniuk kellene ebben. Inkább azt a következtetést kell ebből levonnunk a magunk számára, hogy a szentanya többek között azért is vállalta ezt a sok változással teli, néha ellentmondásosnak tűnő életetformát, mert a Szentlélek Isten rajta keresztül akarta bebizonyítani, hogy az általa ránk hagyott lelki örökség minden életkörülményben megélhető.

VI. Pál pápa, amikor Szent Teréziát 1970-ben egyházdoktorrá avatja, méltán illeti őt egyszerre két egymással ellentétesnek tűnő jelzővel: páratlan a szemlélődésben és ugyanakkor fáradhatatlan a tevékenységben. Csak a szeretetben legmesszebb jutó lelkek képesek arra, hogy egymással látszólag ennyire ellentétesnek tűnő értékeket legyenek képesek megélni és másoknak is továbbadni. Szent Terézia ez utóbbiak közé tartozik. Életének és tanításának megismerése mind az imádság csendjében szemlélődő szerzetesek számára, mind pedig – II. János Pál pápának a misszióról írott enciklikájának kifejezését idézve – a tevékenységben szemlélődő keresztények részére ajánlatos lehet.

Amikor tehát Szent Teréziát az imádság mesterének szólítjuk, ez nem azt jelenti, hogy küldetése csak a szemlélődő szerzetesek számára korlátozódik. Élete és tanítása az apostoli tevékenységet élők számára is rendkívüli fontossággal bír: ugyanis egyértelműen megérteti azt az igazságot, hogy a hiteles apostolság csak lelki élettel – az Istennel egyre mélyebben megélt kapcsolattal – együtt létezik. A hiteles apostoli szeretetnek a lelki élettel összefüggő jellege akkor válik először megtapasztalhatóvá a lélek számára, amikor az imádság következtében kigyullad benne egy parányi kis szikrája az Isten iránti őszinte szeretetnek (Önéletrajz 15,4). Kezdetben ezt az egyre növekvő kis szeretetet a léleknek gondosan őriznie és táplálnia kell az Istennel való bensőséges kapcsolat ápolásával: nem szolgáltathatja tehát ki magát mások kénye-kedvének vagy a külső körülményeknek. De maga ez az Istentől az imában kapott szeretet a lelki élet fejlődése folytán idővel olyan szellemi szabadságra teszi képessé a lelket, amelynek birtokában már mindenben képes föllelni Istent (Az alapítások könyve 6,15), hogy Őt is adhassa mindig és mindenkinek.

2011. december 7., szerda

Karmeliták

http://www.karmelitarend.hu/mikarmelitak/rendtortenet


Rendtörténet
Próféta

„TARTSÁK MINDIG SZEMÜK ELŐTT AZT A TÖRZSET, AMELYBŐL SZÁRMAZUNK: AZOKAT A SZENT PRÓFÉTÁKAT!”

(Avilai Szent Teréz: Az alapítások könyve, 29,33)

A Kármel karizmájának ideáljai után kutatva a Testvérek Rendelkezéseinek elején olvashatunk hivatásunk máriás és biblikus gyökereiről. Rendünk máriás jellegéről, annak hagyományáról és megéléséről már elmélkedtünk. Helyezzük most figyelmünk középpontjába hivatásunknak egy másik – a Szentírásból fakadó – ősi ideálját, amelyre Szent Illés próféta alakjában leltek rá a Kármel-hegyén megtelepedő remete elődeink. Vajon mi mondanivalója lehetett egy ószövetségi prófétának a kármelita szerzetesek számára? Az egymást követő korok eltérő körülményei, kihívásai mélyítették-e a Kármelben eme ősi ideál iránti érzékenységet? A Terézi Kármel XVI. századi létrejöttében pusztán a Rend lelkiségéhez való hűség követelményét hozta magával a Szent Illésre és a Kármel-hegy szent atyáira való emlékezés, vagy a megújulásra, a Lélek felé való nyitottságra, s következésképpen új lehetőségek vállalására is késztethette a Rendet? És vajon a harmadik évezred eleji Kármel számára - akik között a klauzúrás nővéreinken kívül mindenki a világgal többé-kevésbé kapcsolatban él mindennapi tevékenysége által, főként a Világban Élő Kármel tagjai - lehet-e és milyen módon lehet aktuális üzenete ennek az üdvtörténetben jelentős szerepet betöltő prófétának, aki Rendünk kezdeteire is oly nagy hatást gyakorolt?
» tovább
Regula

„NÉZD, ELÉD TÁRTAM MA AZ ÉLETET ÉS A JÓT…” (Deut 30,15)

(A kármeliták „Eredeti Szabálya” és annak szelleme)
Minden szerzetesrend életében alapvető szerepet játszik a Regula, hiszen az a Rend önazonosságát adó életnek a foglalata. A Kármelben az ún. „Eredeti Szabály” jelenti a Rend Reguláját. Ennek előírásait azonban – rendhagyó módon - a Kármelben nem a Rend alapítója adta, mint ahogyan az más szerzetesrendek történetében megfigyelhető. Ehelyett egy többé-kevésbé már összekovácsolódott közösség életformájának jóváhagyásául íródott, amely - fokozatosan szerzetesrenddé válva - az utána következő évtizedek, majd évszázadok folyamán is sokat változott. A Kármel Reguláját tehát nem valami zárt előírás-gyűjteményként kell olvasni és megélni, amely a teljesség igényével pontosan rögzíteni akarná a szerzetes kötelességeit és jogait. Az „Eredeti Szabály” rendi történetünknek és karizmánknak egy olyan életet közvetítő dokumentuma, amely a Kármel történetének kezdeteit hűen visszatükrözi, s Rendünk eredeti szellemét közvetíti olyan módon, hogy a rendi karizma további fejlődésére, gazdagodására is szolgáló biztos alapot jelent.
» tovább
A Kármel: egy név, melynek tartalma egyre gazdagabb

Mit jelentett és jelent a Kármel neve? Hogyan vette fel egy szerzetesrend ezt a nevet, miként gazdagodott annak jelentése az évszázadok folyamán, és jelenleg milyen nagy az a lelki család, amelyet a Kármel elnevezés magába foglal? – Efféle kérdésekre keressük a választ az alábbi elmélkedésben.

A Kármel bibliai, földrajzi és lelki jelentése
A „termékeny föld” fogalmat a Szentírás héberül a „kármel” szóval fejezi ki. Ezzel a kifejezéssel találkozhatunk például Jeremiás könyvében, amikor az Úr így szól népéhez a próféta által: Én vezettelek el benneteket a termékeny földre, hogy gyümölcsét és bőséges javait élvezzétek (Jer 2,7).
» tovább
A Kármel hivatása

A KÁRMEL: AZ ISTENNEL VALÓ EGYÜTTLÉT HEGYE,

AZ ISTENNEL VALÓ TALÁLKOZÁS KÚTJA

Az alábbi bevezető írás a Kármel hivatásáról szóló elmélkedés. A Kármel – mint ahogy a Szentírásban szereplő számos más hegy is - különösképpen az Istennel való kapcsolat, az imádság helyét jelenti. De jelenti azt a jelképes kutat is – a Szent Illésről nevezett kútra utalva, ami körül a kármelita szerzetesek első kolostorukat építették -, amely a maga gazdag lelki hagyományával harcol a mindenkori ember felszínességével szemben. Szentjeinek tanúságtételével feltárja, hogy milyen titokzatos mélysége van az emberi szívnek (Zsolt 64,7), amely minden benne lévő sötétség ellenére is az Istennel való találkozás helyéül szolgálhat az arra megnyíló lélek számára (vö. BV I. 1,3). A Kármel lelki öröksége arról tanúskodik, hogy Isten a Vele való élő kapcsolatra hívja az embert.
» tovább
A Kármel története hazánkban

Az első történeti hitelességű adat Nagy Lajos korára esik. Szent Péter-Tamás, mint kronai püspök és pápai legátus kétszer is járt Nagy Lajos birodalmának déli részein (Szerémség). Ez a legátusi látogatás 1355 és 1356-ban volt. Arról nincs adatunk, hogy Budán a királyi várban is megfordult volna.

Nagy Lajos édesanyjának (Anjou dinasztia) kármeliták voltak a gyóntatói, és a király letelepítette a rendet. Házuk valószínűleg a mai Fazekas utcában volt, a ferencesek szőlőskertje mellett (Margit körút). Templomuk az „Irgalmas Anya” tiszteletére épült. XI. Gergely pápa levele, mely a rendház alapítását elrendelte, 1372. július 28-án kelt.

Ének Jézus, Jézus, Jézus

JÉZUS, JÉZUS, JÉZUS
Szerző:

Jézus, Jézus, Jézus /2x

Ez a név amit a szívem szeret,
Hisz másképp nem is lehet,
Mert erre teremtett!
Halleluja, a szívem telve Veled,
Úgy imádom a neved, Jézus a Te neved.

Jézus, Jézus, Jézus /2x

Ez a név, amit az ajkam kiált,
Hogy ismerje meg Urát, mind az egész világ!
Halleluja, a szívem telve Veled,
Úgy imádom a neved, Jézus a Te neved.

2011. december 5., hétfő

Szomorúság, megváltás 2Kor 2,10

Szomorúság, megváltás 2Kor 2,10

A kinek pedig megbocsáttok valamit, én is: mert ha én is megbocsátottam valamit, ha valakinek megbocsátottam, ti érettetek cselekedtem Krisztus színe előtt; hogy meg ne csaljon minket a Sátán: Szomorúság, hűtlenség kérdése

Pál apostol szomorú. Szomorú, mert sok minden meglátszik ezen a gyülekezeten. Látja a jó alapokat, de azt is, hogy a jó alapokat rosszra használják. Magát az apostolt is vádolják. A levél központi témája a „nem igazán értem”. Jó alapokra jól kell építkezni. A múlt kísértésével, és a lelki növekedéssel küzd ez a gyülekezet.(Amelyik gyülekezet nem dinamikus az elvilágiasodik. Pál a kegyelmet, Krisztust és nem Mózest kéri számon”. Megtéretlen Vámszedőket és a megtéretlen farizeusokat egy lapon említi a Biblia.) Ugyanis a 2 veszély egyszerre fenyeget az ősi bigottság és az elvilágiasodás, sőt a bigottság mindig leplez valamit. Mindez már egy keresztyén háttérben van jelen. A problémát okozok keresztyénnek, vallják magukat. Mégis mélyen van a probléma egy valami közös a sok csoportban mindenki a különböző múltat fájlalja, szeretné Krisztus mellé tenni. (Nem a jót). Még azok is, akiknek Pál és Péter a múltja. Könnyekkel írja Pál nem az én nevemre, kereszteltelek meg titeket, hanem Istenére. Pál Istent, nem önmagát hirdette. Nem Pált, Krisztust kell követni. Letért az útról a gyülekezet ezért sírt Pál apostol.
1. Pál Istentől és a kereszttől való elhajlást sajnálja.
2. A gyülekezetnek „érdekes” veszteség érzete van. Múltat fájlalja és zsidó és a görög nem fér meg együtt, mert elveszett a közös pont. A közös pont, pedig nem a kultúra, hanem Jézus Krisztus feltámadásának az ereje. A Sátán mindig elhiteti az emberrel, van nagyobb dolog az életben, mint Isten, de ez nem így van.
1SM1-2 Anna szomorúsága: Anna gyermeket szeretne az Úrtól, de már idős, megszületik fia Sámuel, de azonnal az Úrnak ajánlja Éli főpap tanítványa lesz a gyermek Anna szomorúsága Istenben, változik át örömmé. Óriási ereje van annak, ha méltatlan szenvedést elviseli a keresztyén ember. Mert az kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén. 1pt 2.19. Jézus Krisztus méltatlanul halt meg a kereszten a tanítványok virrasztani sem voltak vele képesek. Istenkésőbb mégis fel tudta használni a tanítványokat.

Pápa hívők szektának tartanak? 300 millios egyházzal 100 millió kiválások után forrás G:L: nem kell az ökümené

Baptisták (egyházi jellegû közösség) Már a reformáció kezdetén jelentkezett az az anabaptista, (újrakeresztelkedõ) irányzat, melynek képviselõje az a Münzer Tamás volt aki Luther Mártonnal szemben is fellépett. Õ a ''valósággal igazhívõk és szentek'' gyülekezetét kívánta létrehozni. Innen származik a felnõtt keresztség és a hitvalló gyülekezet követelménye. A törekvés nem új az egyháztörténelemben, hiszen a montanista mozgalmak az ókorban, a katharista mozgalmak (a katharosz, tiszta szóból: tisztának tekintették magukat) a középkorban már ugyanezt a célt tûzték ki. Szinte mindazokat a jegyeket megtaláljuk már ebben az elsõ formulában is, amik a késõbbi a kereszténységbõl kivált irányzatoknál jelentkeznek: a Szentírás betûjénél fontosabbnak tartják, mit mond nekik ''külön'', egyénileg úgymond a Szentlélek.
Az Ószövetség túlsúlyra jut náluk az Újszövetséggel szemben. Apokaliptikus (végítéletet váró) tanok kerülnek náluk elõtérbe. Ennek végkicsengése, hogy 1534-35-ben nagy külsõséggel megalapítják Münsterben ''Sion királyságát'', ahol azután még a többnejûséget is megengedhetõnek tartották. A következõ áramlat Menno Simons frieslandi, volt római katolikus pap nevéhez fûzõdik, aki elhagyja az apokaliptikus fanatizmust és csöndes, kereszthordozó kisgyülekezetet alakít ki ("mennoniták"). Õk elvetik a gyermekkeresztséget és az esküt, a világtól elvonulva, de szinte katonai fegyelemben élnek.
A tulajdonképpeni baptisták (szószerint: keresztelõk, vagy alámerítkezõk) a XVII. században, Angliában jön létre, mint az evangéliumi szabadkeresztény gyülekezetek egyik fõ formája. Alapítója John Smyth, aki 1606-ban Hollandiába került s az anglikán államegyháztól elütõ nézeteit az akkoriban Hollandiában elterjedt mennonita és anabaptista (újrakeresztelkedõ) felfogással elegyítette és kezdte hirdetni, hogy a gyermekkeresztelés semmis, a felnõtteket újra meg kell keresztelni. Követõivel visszatért Angliába. Cromwell, majd Orániai Vilmos szabadságot biztosított számukra, ezért tanuk hamar elterjedt Angliában. Milton, a költõ is közéjük tartozott. Anglián kívül fõleg Észak-Amerikában talált talajra. Szülõföldjén a tan két ágra szakadt (részleges és általános baptisták), Amerikában pedig további ágakra: Ellenmissziós baptisták; A hetedik nap baptistái; A hat fõigazság baptistái; Isten egyháza; Tunkerek; Krisztusban egyesült testvérek; Campbellisták; Angyali vagy testvéri szeretet társasága. A német baptisták mind tanban, mind szervezetben különböznek az angliaiaktól és amerikaiaktól, Magyarországon is a német ágazat terjedt el, amelynek nagy hagyományai vannak Békés, Pest, Szolnok, Tolna, Borsod-Abaúj-Zemplén, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A baptisták általában a kálvini hitvallás alapján állnak, így elfogadják a Szentháromságot és azt, hogy az Úr Jézus Isten Fia.
Hogyan fogadják a Szentírást? Az ószövetségi Szentírás 46 könyvébõl a Magyarországi Baptista Egyházi Jellegû Közösség Honlapja szerint csak 39 könyvet fogadnak el, tehát 7 kánoni könyvet elvetnek a Szentírásból. A reformáció egyházaihoz hasonlóan vallják, hogy hitünk egyetlen forrása a Szentírás. Ugyanakkor a Szentírás-magyarázatban nem fogadják el a korábbi korok értelmezését és hajlamosak arra, hogy elõre felállított tételekbõl induljanak ki (ezt petitio principiinek, a bizonyítandó tétel elõzetes feltételezésének nevezhetnénk). Jó példa erre éppen a felnõtt keresztség: eleve feltételezik, hogy a keresztséget csak tudatosan lehet felvenni. Vallják ezt annak ellenére, hogy a Szentírás korához még igen közel álló õskeresztény korból sem igazolható, hogy akkor ellenezték volna a gyermekkeresztséget. Még ha a gyermekkeresztséggel általában nem is éltek, megosztó hitvita vagy szakadás nem volt emiatt.
Mennyiben keresztények? Keresztények azok, akik a Szentháromság nevére vannak megkeresztelve. A baptisták ennek a jegynek nem tesznek eleget, nem a Katolikus, Ortodox, Anglikán, Református és Evangélikus értelemben keresztelnek az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. A Szentírás leírja, hogy amikor a tanítványok olyan megkereszteltekre találtak, akik csak Keresztelõ János bûnbánati keresztségében részesültek, azokat minden esetben újra keresztelték. A baptisták viszont az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében megkeresztelteket is újra keresztelik, tehát keresztségük nem azonos a miénkkel, különben elfogadnák a katolikus keresztséget, mint ahogyan mi elfogadjuk az imént felsorolt egyházak keresztségét és senki áttérõt nem keresztelünk újra. A baptisták épp eme, a mi keresztségünket nem elfogadó gyakorlatukkal igazolják, hogy keresztségük nem azonos a miénkkel, ezért mi sem fogadhatjuk el az általuk megkeresztelt emberek keresztségét érvényesnek. Ilyen értelemben a baptisták Keresztelõ János bûnbánati keresztségében részesülnek és nem többen.
mmmmBár a Magyarországi Baptista Egyházi Jellegû Közösség honlapját olvasva elsõ pillanatra úgy tûnik, hogy az iménti állításunk nem igaz, hiszen ezt olvashatjuk: "Mindazon megtérõk, akik korábban más evangéliumi közösségben bemerítkeztek, bemerítés nélkül a gyülekezet tagjává lehetnek, amennyiben
1. Bemerítésük az Atya, Fiú és Szentlélek nevében történt,
2. A bemerítés hiteles, erre felhatalmazott személy által történt, az érintett megtérését követõen, annak szabad akaratából.
mmmmAki azonban figyelmesen elolvassa a 2. pont második felét, az egyértelmûen láthatja hogy miután úgy a katolikus mint a protestáns felekezeteknél a gyermekkeresztség általános gyakorlat a 2. pont második felének nem felelnek meg a Szentháromság nevében megkeresztelt gyermekeink. Továbbá az is aggályos, hogy a keresztelésnek kizárólag a bemerítéssel történõ formájáról van szó honlapjukon, nem tudjuk hogy a nem bemerítéssel, hanem a vízzel való leöntéssel végzett keresztelést elfogadják-e? Így a legnagyobb jószándékkal sem mondhatjuk hogy keresztségük azonos a miénkkel, hiszen akkor azt elfogadnák.
mmmmAmi a hitvallást illeti, errõl a Magyarországi Baptista Egyházi Jellegû Közösség honlapján a következõ olvasható szó szerint: "A hitvallás szövegét 1967. május 25-én fogadta el a magyarországi baptista gyülekezetek küldötteinek és lelkipásztorainak országos közgyûlése." A Katolikus Egyház az apostolok által az apostoli zsinaton elfogadott apostoli hitvallást fogadja el, így azt hiszi és vallja, amit az apostolok hittek és vallottak.
mmmmHa egy katolikust vagy protestánst megkérdeznek, hogy tudja-e a hitvallást, elkezdi mondani, hogy Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában... vagyis az apostoli hitvallást. Mit találunk a Magyarországi Baptista Egyház honlapján? Ime:A Baptista Hitvallás amit Krisztus után 1967 évvel fogadtak el:
"1. A Szentírás * 2. Az egy igaz Isten * 3. Az ember teremtése, bûne és bukása * 4. Az ember megváltása * 5. A hit * 6. A megtérés és az újjászületés * 7. A megigazítás és az istenfiúság * 8. A megszentelõdés és a megtartás * 9. A Szentlélek munkája * 10. A bemerítés * 11. Az úrvacsora * 12. A gyülekezet és az egyetemes egyház * 13. A gyülekezet tisztségviselõi * 14. A gyülekezeti fegyelem * 15. A bizonyságtétel * 16. Az imádság * 17. A nyugalomnap * 18. A házasság * 19. Az államhatalom * 20. A végsõ dolgok"
Bár a fenti pontok részletes kifejtésénél természetesen találunk elfogadható tételeket, de HITVALLÁS címszó alatt szerettük volna megtalálni legalább az apostoli hitet, sajnos a legnagyobb jószándékkal sem azt találtuk hitvallásként. Így bár mint történelmi egyházat fölmerülhet hogy miért helyezte az eredeti ismertetõ is e környezetbe, ahonnan pl. a reformátusok és az evangélikusok is hiányoznak, ám a fentebb saját honlapjukról vett idézetek alapján bizonyított aránytalanul nagy hitbeli különbözõség ezt mégis indokolttá teszi.
Mit tartanak a Katolikus Egyházról? Mint minden más keresztény közösséget, így a Katolikus Egyház tanítását is elvetik, a gyermekkeresztelés gyakorlata, a történelmi múlt, így a világi hatalommal való összefonódás miatt. A Szentírás azonban sehol sem tudósít bennünket egy baptista egyház alapításáról. Bár több tanítás azonos vagy hasonló, a túlnyomó többség tételesen különbözik. A baptisták általánosságban elfogadják a többi keresztény közösségnek az üdvösségre vonatkozó tanítását, de a feltételek és a kivételek mégis a legtöbb tanításban megjelennek.
Ami a számukra "mérvadó kérdést", a keresztséget illeti, a gyermekkeresztség elvetését protestáns teológusok épp a reformáció egyik alapgondolata: a Krisztus által és nem az egyes emberek érdemei alapján történõ megigazulás tétele elleni orvtámadásnak tekintik. Katolikus Egyházunk is úgy tartja, hogy a szentségek nem az ember erõfeszítésébõl, hanem Isten kegyelmének erejébõl hatékonyak. Szent Pál és a Nicea-Konstantinápolyi zsinat alapján mi az "egy keresztség"-ben hiszünk, képtelenség tehát, hogy egy-egy, már megtörtént keresztséget bárki visszavon, semmisnek vesz, esetleg újra kiszolgáltat. Az más kérdés, hogy ki-ki hogyan éli meg az egykor kapott szentséget s azt mennyiben teszi életformáló erõvé. A mai korban is jelentkezik törekvés a neokatekumenátusra (a keresztség tudatos újra felvállalására) és a "futószalagon" végzett keresztelések túlhaladására, ez a gyakorlati szempont azonban nem kérdõjelezi meg a gyermekkeresztség elismerését.
A baptisták bibliaértelmezését szintén kérdõre vonják még protestáns szerzõk is, mert a misztikus megvilágítást, a külön egyéni kijelentést a Szentírás fölé helyezik. Ezzel nagyon jól megfér náluk a fundamentalizmus is (egyes helyek betû szerinti értelmezése, pl. a Hegyi-beszéd elõírásainak megtartásában), emellett a több más felekezethez hasonlóan jelentkezik náluk az Ószövetség elsõsége az Újszövetséggel szemben, ugyanakkor 7 sugalmazott könyv eltagadása nagyon intõ kell hogy legyen mindenki számára. Végsõ soron tehát ugyanazokkal a jelenségekkel találkozunk a baptistáknál, mint a legtöbb hasonló felekezetnél.
Épp ezért tanulságos lehet számunkra, hogyan húzza meg a határt a reformáció fõ vonulata és "mellékirányai" (köztük a baptista irányzat) között a református teológia. Református szerzõk szerint az választja el ezeket a közösségeket a lutheri vagy kálvini iránytól, "hogy egyik sem a reformáció központi evangéliumi alapigazságából és alapélményébõl (hit által való megigazulás, mindenható kegyelem) indul ki", egyaránt szembefordulnak Rómával és az akkor már megszilárduló protestáns egyházrendszerekkel. A baptista közösség ebben is mintegy típust teremt a késõbbi irányzatok számára.
Hányan vannak? A világon tízmilliónál is többen -a Baptista Egyház a világon a harmadik legelterjedtebb felekezet. Magyarországon több tízezren vannak. Rituális kötöttségük nem igen van, a legkülönbözõbb kötetlen eszközökkel -modern zene, a természet ölén tartott rendezvények, csendes napok, karitatív szervezetek- révén nyerik meg az érdeklõdõket s vonják be tevékenységükbe. Akár a rádióhallgató is tanúja lehet, hogy ha kevesen is vannak, mégis a Baptista Szeretetszolgálat bárhol katasztrófa van a világban, azonnal megjelenik. A magyar baptisták az USA-ból kapnak jelentõs anyagi támogatást, így nyílik lehetõségük karitatív módszerekkel bõséges mozgástérbõvítésre.

Jogos kritika az, hogy a pápahívő görög szertartású katolikusok ruszinok, tehát nem ortodoxok és nem Római szertartású katolikusok hiányolják egyházunk honlapjáról az Apostoli és a Niceai hitvallást. Pár gondolatot, azonban tessék megengedni.
1. A Biblia nem tud azonosulni gyermekkeresztséggel. Nem részletezem.
2. Önök pápa hívők a hitük tárgya szentté avatta Aqunoi Tamást, aki szintén nem tudott azonosulni a gyermekkeresztséggel.
3. Nem illik összekeverni a credót a felekezeti hitvallással, ami egy rövidített Bibliaértelmezés.
4. A bemerítést a Szentháromság nevében tesszük.
5. Döbbenetes különbségek vannak gyermekkeresztelő teológiák miatt.
6. A kézrátétel tovább öröklődött Simon Menno és Hubmayer Baltazár katolikus papok által.
7. A Baptista teológiai jegyzetek cáfolják Münzer Tamás átütő vezető szerepét.
8. Az ökumenizmus alapja Jézus kereszthalála, nem a pápai állam.
9. Vizsolyi Bibliát használjuk.
10 Szent Ágoston amikor megtért, megtérését a Biblia fölé helyzete vagy Pál apostol?

A legnagyobb szerzetesek kiálltak a bemerítés mellett

Az apostoli atyák: Tertulliánusz és Origenész példájához híven Aquinói Szent Tamás (1225–1247), valamint Szent Bonaventura is (1221–1274) az alámerítés további folytatásáért szállt síkra. A keresztelés ezen formája az egyházban Krisztus után 1300 évig általános volt.

1215 ben A Ravennai zsinat a kor vitái mellett, döntést hozott a gyermekkeresztségről.
Sem Bonaventura sem Aquinói nem állt ki a bemerítés elhagyása mellett.

AQUINÓI SZENT TAMÁS

AQUINÓI SZENT TAMÁS
Január 28.
*Roccasecca, 1226. +Fossanuova, 1274. március 7.

Tamás a nápolyi Aquinói grófok nemzetségéből származott. Már öt éves korában a közeli montecassinói bencés kolostorba adták nevelésre. A kor fölfogása szerint családja és háza fényét kellett volna növelnie, ha nem házasság útján, legalább mint tekintélyes püspök, apát, bíboros vagy mint pápa. A nemes ifjúnak azonban nem ilyesmi forgott a fejében.

Tizennégy éves korában magasabb tanulmányokra Nápolyba küldték, és itt megismerte az akkoriban kivirágzó dominikánusok prédikátor rendjét. Elhatározása, hogy életét a szent tudományoknak áldozza, 1244- ben a nápolyi domonkos kolostorba vezette, ahol a rendbe való fölvételét kérte, bár családja hevesen ellenezte, hogy kolduló szerzetbe lépjen. Rendi elöljárói még ugyanabban az évben továbbirányították tudományos kiképzésre: Rómán és Bolognán át Párizsba kellett volna mennie. Útközben, Rómától északra, testvérei útját állták, az atyai várba hurcolták és ott fogva tartották. Tamás végig ellenállt minden csábításnak, amellyel életre szóló elhatározásának visszavonására akarták bírni. Az imádságnak és a tanulásnak élt, míg végül is tizenöt hónap után a domonkosok segítségével kiszabadult. Johannes Teutonicus általános rendfőnök személyesen kísérte Párizsba.

Tamás 1245-ben érkezett Franciaország fővárosába, és itt találkozott először a rend nagytekintélyű hittudósával, Nagy Szent Alberttal. Három éven át hallgatta Albert előadásait. Amikor a párizsi egyetemes káptalan (1248) Albertet megbízta, hogy Kölnben létesítsen rendi főiskolát, Tamás együtt ment tanárával, és négy évet töltött tanulással a Rajna menti városban.

1252-ben Tamás ismét Párizsban tartózkodott, és akkor már bakkalaureus fokozatú főiskolai tanárként maga is előadásokat tartott. Ebben az időben robbant ki az az elkeseredett harc, amelyet a világi papok közül kikerült párizsi professzorok vívtak a ferences és domonkos rendből való, tudományosságban náluk jelentősebb kollégáik ellen. Tamás rendjének jogait védelmezte. 1256-ban IV. Sándor pápa közbelépésére fölvették a bekebelezett magiszterek sorába, és a Notre- Dame kancellárjától engedélyt kapott, hogy önálló, nyilvános tanító tevékenységet folytathasson mint professzor. Akadémiai előadásaiban elsősorban eredetiségét, nyitottságát és önállóságát dicsérték. E párizsi működése alatt (1252--1259) keletkeztek többek közt kommentárjai (Petrus Lombardus Szentenciás könyvéhez, Izaiáshoz és Boëthiusnak a Szentháromságról írott művéhez), valamint Az igazságról szóló értekezése.

Tamás a hatvanas évek nagyobb részét (1259--1269) hazájában, Itáliában töltötte, itt is teológiát tanított. 1260-ban IV. Orbán a pápai udvarba hívta. A görög császárral folytatott uniós tárgyalásokon Tamásnak kellett a római Egyház álláspontját képviselnie. 1265-ben átvette Rómában a rendi főiskola vezetését, 1267-től 1269-ig pedig VI. Kelemen udvarában tartózkodott. Közben fáradhatatlanul végezte a tudományos munkát. Erről tanúskodik a Pogányok elleni summa, amelyet domonkos misszionáriusok számára írt tan- és tanítókönyvnek, továbbá Az Isten hatalmáról, A fejedelmek kormányzásáról írt művei, s mindenekelőtt a Summa Theologiae, a tudományosság és a gondolati mélység, az összefoglaló látás és a világosság mesterműve, amelynek elrendezése, rendszere és fölépítése csak kora hatalmas dómjaihoz hasonlítható.

1269-ben Tamást rendi elöljárói ismét a párizsi egyetemre szólították teológiai professzornak. A párizsi évek (1269--1272) jelentik tudományos munkásságának csúcspontját. Rendkívül termékeny irodalmi munkásság és súlyos harcok évei ezek. A kolduló rendekkel szemben tanúsított ellenállás még mindig nem csitult el. Brabanti Sigerius a világ keletkezéséről, az emberi lélekről és az akarat szabadságáról olyan nézeteket vallott, amelyeket nem lehetett összeegyeztetni a keresztény dogmával. De parázs vita folyt a -- főképp ferencesek által képviselt --konzervatív ágostonos irányzat valamint Nagy Szent Albert és Aquinói Tamás haladó arisztotelizmusa között is.

1272-ben Tamást rendje visszahívta és megbízta, hogy Nápolyban központi teológiai főiskolát, ún. studium generalét szervezzen. Két évvel később ismét kiragadták ebből a nyugodt tevékenykedésből, amikor X. Gergely pápa a lyoni uniós zsinatra küldte (1274). Súlyos betegsége ellenére Tamás útra kelt, de nem jutott messzire. Március 7-én a kora reggeli órákban meghalt a fossanuovai ciszterci kolostorban. XXII. János pápa 1323-ban szentté avatta. XIII. Leó 1880-ban minden katolikus tanító tevékenység védőszentjévé tette.

Aquinói Szent Tamás, a filozófus és teológus szenvedélyes érdeklődése Isten megismerésére irányult. Nemcsak a hit fényénél kereste Istent, hanem az értelem fényénél, azaz a filozófia eszközeivel is. Tamás ezt a megismerést öt ,,istenbizonyítékba'' foglalta össze, és bennük úgy következtet, hogy a világ úgy, amint van, nem jöhetett létre magától, a benne található rend és célszerűség egy természetfeletti értelmet követel: ,,Hatásaiból belátjuk, hogy van Isten, Ő a többi dolgok oka, és hogy fölülmúl mindent, és maga alatt hagy minden létezőt. És ez a végső és legtökéletesebb ismeretünk ebben az életben.''

Aquinói Tamás teológus volt, Isten ismerője. Végső bölcsességét és legmélyebb ismereteit a hitből merítette: ,,A hit előíze annak a tudásnak, amely a jövőben boldoggá tesz minket.'' A hit és a tudás az ő számára nem ellenkezett egymással: ,,A kegyelem ajándékai oly módon fűződnek a természethez, hogy azt nem szüntetik meg, hanem tökéletesítik. Ezért a hit fénye, amely kegyelemszerűen árad belénk, nem oltja ki a természetes tudás fényét, amely természetes örökségünk.'' Isten ajándékozta az embernek a hit világosságát, és ezzel olyan igazságokat nyilatkoztatott ki, amelyek minden emberi tudást fölülmúlnak. De ugyanaz az Isten kölcsönözte az embernek a megismerő képességet is, s adta vele együtt azt a megbízást, hogy hajtsa uralma alá a földet. A hitnek és az értelemnek tehát Istenben van a forrása, és ezért sohasem kerülhetnek egymással ellentétbe.

A hitnek és a tudásnak ez az egysége Tamás kérdésfeltevéseinek és válaszainak, értekezéseinek és imáinak a kulcsszava. Amit a görög bölcselők és az arabok, amit Szent Ágoston és a többi egyházatyák Istenről és a világról, a kegyelemről és a természetről mondtak, azt mind átfogta, átizzította és egységbe foglalta Tamás világos és mély szelleme.

Azt akarta, hogy az egész ember testestül-lelkestül táruljon ki Isten előtt. Ezért szembefordult azzal az egészségtelen, természetellenes aszkézissel, amely túlzó test-ellenességével a lelki és vallásos élet elkorcsosulásához és elnyomorodásához vezet. ,,Mivel az ember természete lélekből és testből, szellemi és érzéki összetevőkből áll, jó az embernek, hogy teljes egészében az erényt szolgálja, azaz szellemi és érzéki részével, testével egyaránt. És ezért az ember erényességéhez szükséges, hogy az igazságos viszonzás szándéka ne csak a lélek szellemi felében éljen, hanem érzéki felében, sőt magában a testben is, és hogy maga a test is arra törekedjék, hogy az erénynek szolgáljon.''

Tamás azonban csak azért lehetett nagy hittudós, mert nagy imádkozó is volt. Jól tudta, hogy az embernek latba kell vetnie szellemének és akaratának minden erejét: ,,Ha valaki elmulasztja megtenni, ami erejéből telik, és odafentről csodát vár, tulajdonképpen kísérti az Istent.'' Az ember nem ülhet ölbe tett kézzel. A mennyország ugyanis olyan, mint egy kiterjedt tenger, de nekünk kell belévetnünk a hálót; olyan, mint egy értékes gyöngy, de a gyöngyöt nekünk kell megkeresnünk; olyan, mint az elrejtett kincs, de a kincset nekünk kell kiásnunk.

Azt is tudta, hogy minden emberi tudás csak töredék, hogy semmiféle földi képesség sem tudja elvezetni az embert igazi céljaihoz: Istennek kell az ő kegyelmével hozzánk jönnie. Az ember alázatos szívvel csak odaléphet Isten elé, és föltárulkozhat előtte. Tamás tisztában volt azzal, hogy ,,csak a kicsinyek részesülnek kinyilatkoztatásban'': ,,Az alázat teszi az embert alkalmassá Isten befogadására, az teszi képessé a bölcsességre''.

Tudjuk, hogy Tamás valahányszor el akart mélyedni a szellemi világban, a feszülethez vagy a tabernákulum elé lépett és megvilágosításért imádkozott. Az akkori emberek és mi maiak is hódolattal és tisztelettel állunk ennek a hittudósnak és szentnek gigászi teljesítménye előtt, Tamás azonban mindig tudatában volt saját kicsinységének és szegénységének. A legenda elmondja, hogy egyszer a kereszt előtt állva az Úr hangját hallotta: ,,Helyesen írtál rólam, Tamás. Milyen jutalmat szeretnél érte?'' Tamás ezt felelte: ,,Egyedül csak téged, Uram. Minden, amit írtam, előttem csak pelyva.''

Utolsó imája amelyet a halállal szemtől szemben mondott, nagy lelkének szellemét leheli: ,,Téged fogadlak, lelkem váltságdíja. Irántad való szeretetből tanultam, virrasztottam és fáradoztam. Téged prédikáltalak és tanítottalak. Sohasem szóltam ellened semmit. Nem ragaszkodom makacsul nézetemhez, hanem ha bármit is helytelenül szóltam erről a Szentségről, alávetem magam a Szent Római Egyház ítéletének, és az iránta tanúsított engedelmességben távozom ebből a világból.''

Szent Tamás Terracina közelében halt meg, 1274. március 7-én. 1323- ban avatták szentté, s még ebben az évben fölvették ünnepét a római naptárba, halála napjára. Mivel ez a nap legtöbbször nagyböjtbe esik, 1969-től január 28-án ünnepeljük, amely napon 1369-ben átvitték az ereklyéit Toulouse-ba.

Amikor Tamás a kölni domonkosrendi főiskola diákja volt, az egyik napon tanára, Albert különösen nehéz kérdést taglalt. Tamás egy lapra jegyzetelve röviden és világosan megfogalmazta a tételt. A papírlap véletlenül a földre esett. Egyik tanulótársa meglátta, és az volt a legsürgősebb dolga, hogy a tanárhoz vigye.

Albert mester elolvasta Tamás lejegyzett gondolatait, s meglepte tanítványának éles értelme. Hogy azonban teljesen megbizonyosodjék, hívatta, és megparancsolta neki, hogy készüljön föl a másnapi nyilvános vitára. Maga a tanár támadta a diák bizonyítási okoskodását. Teljes tudásával igyekezett sarokba szorítani. Amikor a csodálkozástól elnémult hallgatók már azt mondták, hogy megfogta a védekezőt, minden egyes alkalommal kivágta magát egy finom megkülönböztetéssel, és meggyőző módon megvédte tételét.

Végülis azt mondta neki Albert: ,,Tamás testvér, te nem úgy ülsz itt, mint egy diák, aki felel, hanem mint egy tanár, akinek döntenie kell.'' Erre Tamás szerényen így válaszolt: ,,Mester, nem látom, mi mást kellene csinálnom.'' A hallgatókhoz fordulva pedig állítólag így nyilatkozott Albert mester: ,,Ezt az ifjút néma ökörnek neveztük (higgadt megfontoltsága és testes alkata miatt), de ha egyszer majd elbődül a tudományban, az egész világ visszhangozni fog tőle.''

Később, amikor Tamás Rómában élt, és tudásával a pápát és rendjét szolgálta, a következő eset történt:

A kolostorba, amelyhez Tamás tartozott, az egyik napon idegen magiszter érkezett, aki igen tudatában volt hivatala rangjának. Csomagjával a Lateráni bazilikához igyekezett, s körülnézett, hogy ki segíthetne neki. Meglátott egy feszület előtt imádkozó testvért.

,,Hé, te dagadt! -- kiáltott oda a szerzetesnek. -- Elöljáród azt üzeni, hogy kísérj el, és vidd a csomagomat!''

A szerzetes, Tamás, akit az idegen magiszter nem ismert, megfogta és vitte a nehéz útizsákot, mezítláb. Útközben az idegen még szellemeskedett is kísérője rovására, akit együgyűnek nézett.

Ám egyszer csak szembe jött velük a Szent Péter-bazilika plébánosa. Tamáshoz sietett, megcsókolta ruhája szegélyét és fölkiáltott: ,,Tamás atya, mit művelsz te itt?''

A magiszter akkor tudta meg nagy szégyenkezve, hogy kit alázott teherhordó szamarává, s bocsánatot kért Tamástól. Tamás csak annyit mondott: ,,Nincs mit megbocsátanom. Sosem leszek más, mint szolgáló testvér.''

Szent Bonaventura XIII.század

www.katolikus.hu

SZENT BONAVENTURA
Július 15.
*Bagnoregio, 1217/18. +Lyon, 1274. július 15.

Szülővárosa, Civita akkoriban püspöki székhely volt, ma Bagnoregio egyik kerülete. Atyja, Giovanni di Fidanza híres orvos volt, édesanyját Maria di Ritellónak hívták. Születésének évét a források pontosan nem közlik, de olyan adatokat tudunk, hogy 53 éves korában halt meg, vagy -- és ez látszik a legpontosabbnak -- hogy harmincöt éves volt, amikor 1253-ban Párizsban teológiai doktor lett. Ez utóbbi adat alapján visszafelé számolva jutunk az 1217/18-as születési évhez. A keresztségben a János nevet kapta.

Saját visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy kisgyermek korában súlyos betegségbe esett. Édesanyja akkor fogadalmat tett: ha meggyógyul, a ferencesek kolostorába adja nevelésre. A hagyomány szerint Assisi Szent Ferenc a városban járt, ölébe vette a gyermeket, és ezt mondta róla: ,,Buona ventura!'', azaz ,,szép jövő'', és meggyógyította. A fogadalom értelmében a kis János valóban a ferencesek kolostorában nevelkedett. 1236/38 táján a párizsi egyetemre ment, ahol filozófiai tanulmányait 1242/43-ban fejezte be.

Huszonöt évesen, érett megfontolással lépett a ferences rendbe, ahol a Bonaventura nevet kapta. 1243--48 között végezte a teológiát a rend híres párizsi főiskoláján Halesi Alexander irányítása mellett, akit ,,tanárom és atyám''-nak nevezett. 1248-tól az akkori tanulmányi rendnek megfelelően tanítani kezdett, és 1253-ban nyerte el a doktori fokozatot, mely után négy évig a rendi főiskola tanára volt. Éppen ezekben az években folyt a vita Párizsban, hogy a kolduló rendek tagjai taníthatnak-e az egyetemen, vagy sem. Mire a vitának IV. Sándor pápa véget vetett (1257. augusztus 2.), Bonaventura már nem volt Párizsban: február 2-án Rómában a rendi káptalan megválasztotta a ferences rend általános főnökének, generális miniszternek.

Tizenhat éven át viselte ezt a tisztséget a rend történetének nehéz időszakában. A második ferences nemzedékben ugyanis nagyon élesen felmerült a kérdés: szó szerint kell-e venni Szent Ferenc reguláját, s egyáltalán megvalósítható-e a teljesen szegény, apostoli életforma? A renden belül és kívül sokan voltak, akik azt mondták, hogy akiben nincs meg Szent Ferenc karizmatikus lelkülete, márpedig a második nemzedékben már nincsen, az nem élhet úgy, mint a rendalapító, tehát a bencés vagy ágostonos kolostorok mintájára át kell szervezni a rendet. Mások ellenben eretnekségig menő szélsőséggel hirdették, hogy az igazi Egyház az eredeti szentferenci életformában él, s aki azt feladja, a kereszténységet árulja el.

Bonaventurának nem annyira szervező- és kormányzókészségével, mint bölcsességével és szelíd életszentségével sikerült úrrá lennie a széthúzó erők felett. Egységben tudta tartani az akkoriban mintegy harmincezer főt számláló hatalmas, túl hirtelen felduzzadt szerzetet. A legtöbbet nem szavával, hanem példájával érte el: szegénységben és tudásban, józanságban és tökéletes engedelmességben élte szerzetesi életét.

Rendfőnöki székhelye Párizsban volt, de szükség szerint sokat utazott. Bejárta Itáliát, Galliát, 1258-ban és 1265-ben Britanniában járt, 1259-ben Flandriát, 1264-ben a német birodalmat és Hispániát kereste föl. Ahol megfordult, mindenütt prédikált a népnek, de beszélt királyok és pápák előtt is. Ugyanakkor figyelemmel kísérte a párizsi egyetem életét. 1267 és 1268 nagyböjtjén maga is tanított. 1273 húsvétja után tartotta híres előadásait a teremtéstörténetről (Hexaëmeron).

1265-ben a pápa felkínálta neki a yorki püspökséget, de Bonaventura nem fogadta el. Más rendek főnökeivel együtt dolgozott a II. lyoni zsinat előkészítésén, miközben 1273. május 28-án a pápa kinevezte bíborossá és a Róma közelében lévő Albano püspökévé. A kinevezés hallatára Bonaventura a pápához indult, akivel Firenze közelében találkozott, majd vele együtt Lyonba ment. A zsinatot előkészítő bizottság elnöke volt. Az üléseket 1274. május 7-től július 17-ig tartották. Közben a pünkösd vigíliáján megtartott rendi káptalan fölmentette a rendfőnökség alól. A zsinaton két híres beszédet mondott, és sok fáradozása gyümölcseként július 6-án megszületett az unió a görögökkel.

Bonaventurára egyaránt jellemző a valóságérzék és a lélek mélyére látás, a teljesítőképesség és a szolgálatkészség, a szervezni tudás és a melegszívűség. Tanítója, Halesi Alexander mondta róla, hogy olyan, mintha benne Ádám nem vétkezett volna. Némelyek hiányolják nála a rendkívüli önsanyargatásokat. Bonaventura aszkézise ugyanis átlagos volt és emberi. Az általa olyannyira tisztelt rendalapítót nem igyekezett a szigorú vezeklésben követni. Neki nem az elemi erő kitörését kellett állandósítania; az ő történelmi feladata az volt, hogy a lelkekbe vigye át ezt az erőt.

Szíve minden rezdülését, a Világ Urának minden dicséretét, és az Örök Atya minden segítségül hívását rendszerint -- szüntelenül forgó - - agyának munkája kísérte. És ugyanígy vagy még inkább: nem volt olyan gondolata, amelyet át ne járt volna a szív melege; értelmi munkája az imádságban gyökerezett. Utak Istenhez című munkája élén a következőket olvashatjuk: ,,Azzal kezdem, hogy segítségül hívom az örök Atyát, az Őskezdetet, akitől a megvilágosítások alászállnak, a Világosság Atyját, akitől minden jó adomány és minden ajándék származik (Jak 1,17); a Fia, Urunk, Jézus Krisztus által hívom segítségül, hogy nyissa meg a szememet, és lábunkat igazítsa a béke útjára.''

Tudás és hit Bonaventuránál nem zárja ki, ellenkezőleg: kölcsönösen föltételezi egymást: a hit adja értelmünknek azt a tisztaságot és azt az irányt, amely képessé tesz minket arra, hogy Istenről és az emberekről helyesen gondolkodjunk. Nézete szerint veszélyes dolog a filozófiai gondolkodást a hitigazságoktól és a teológiától elszakítani, mert nem az értelmünk, hanem a hitünk ad választ lelkünk legmélyebb kérdéseire, a létünket, utunkat és célunkat illető kérdésekre. Ha a hitnek ezekre nem volna válasza, vagy mondhatjuk: ha Krisztus nem adna választ, akkor az ember nagyon könnyen eltévelyedne, és a végén kételyei támadnának afelől is, hogy egyáltalán birtokába kerülhet-e valaha az igazságnak. Értelmünket az ősbűn elhomályosította, így Istent, valamint a lét és az élet értelmét csak mintegy törött tükörben látjuk. A hitből erőt merítve és a hit világosságánál azonban meglátjuk Istent a bennünket körülvevő világban, a saját lelkünkben, és mindenben, ami fölöttünk van.

Bonaventura előtt a világ kinyílik, mint egy könyv, és úgy tud benne olvasni, hogy mindenütt Isten nyomait fedezi fel.

,,Akiben a teremtett dolgok nem gyújtanak világosságot, az vak; aki hangos szavukra nem ébred fel, az süket, aki a teremtett dolgokért nem áldja az Istent, az néma; aki ezek tanúságát figyelmen kívül hagyja és nem ismeri el az Őskezdetet, az őrült. Nyisd hát ki a szemed, fülelj, ajkaid mozduljanak és legyen készséges a szíved, hogy minden teremtményben Istenedet láthasd és dicsőítsd, szeresd, tiszteld és áldjad.'' (Itinerarum)

Az örök Atyának Jézus Krisztus, a megtestesült Ige a tiszta képmása. Ő a központja életünknek, tárgya szeretetünknek és megismerésünknek. Bonaventura kedvenc gondolata az őskeresztény igazság, hogy ti. Krisztus által és Krisztusban úton vagyunk az örök Atya felé: ,,Ezen a központon (Krisztuson!) át térünk vissza, és kapjuk -- az élet forrásánál -- az életet'' (Hexaëmeron).

Aki azonban Krisztust meg akarja ismerni, annak ahhoz a forráshoz kell nyúlnia, amelyet az Egyház évszázadokon át hűségesen megőrzött, a Szentíráshoz. A Biblia Bonaventura számára Isten megismerésének kimeríthetetlen forrása. A tiszta víz folyamának nevezi, amely átszeli a történelmet; máskor kertnek mondja, ahol életet tápláló eledel terem; vagy Isten szívének, szájának, nyelvének, palavesszőjének. Minden, amit Bonaventura ír vagy mond, azt nemcsak áthatja a Szentírás, hanem sokszor úgy is fogalmaz, ahogy a Szentírásban találja. A Szentírásban fölleli azt, amit a filozófiában nem talál: a tudást, amely nemcsak az értelmet gazdagítja, hanem egész létünket újjáalakítja és megeleveníti. Ezért Bonaventura nemcsak a filozófiai műveket nézi bizalmatlanul, hanem a teológiaiakat is: soha nem tartalmazzák a teljes és tiszta igazságot. A Szentírás tiszta borába nem volna szabad -- mondta egyszer -- túl sok filozófiai vizet keverni, nem volna szabad a benne foglalt életet az értelemmel túlságosan felvizezni: ,,Rossz csoda volna, ha a bor vízzé válna.''

Így Bonaventura a világból, a megtapasztaltakból és a Szentírásból létrát épít, amelyen felér az Istenhez. Az istenismeret legfelső lépcsőfoka azonban, amelyre földön az ember egyáltalán fölléphet, átvezet mindeneken túl a kifürkészhetetlenbe, Isten sötétségébe. Bonaventurát sem mint teológust, sem mint embert nem ismernénk, ha nem vennénk tekintetbe személyiségének ezt a misztikus magvát, szívének sajátos szenvedélyét, amely végül a gondolkodásnak és a tudománynak egész fegyverzetét elveti. ,,Ha azt kérdezed, hogyan lehet az istenismeretnek erre a legmagasabb fokára eljutni, akkor ne a tudományt kérdezd, hanem a kegyelemtől várj választ.'' És: ,,A léleknek sokféle képessége van arra, hogy valamit elsajátítson: az érzékelés, a képzelőerő, az ítéletalkotás és a megértés képessége. Ezekre mind kell támaszkodni. A csúcson azonban a szeretet teremt egységet, amely mindent felülmúl.''

Bonaventura nem szánt sok időt teológiai gondolatainak rendszerezésére és írásba foglalására. Ereje zömét lekötötték az egyházi teendők és a rend nagy felelősséggel járó vezetése. Ennek ellenére a modern latin kiadásban kilenc nagy kötetet tesznek ki művei.

Bonaventura, akit az utókor a Doctor Seraphicus, 'Szeráfi doktor' címmel tisztelt meg, a görögökkel létrejött megegyezés másnapján megbetegedett, és egy héttel később, 1274. július 15-én, vasárnap hajnalban meghalt. Temetésén a pápa az egész zsinattal együtt jelen volt. Sírja a lyoni Szent Ferenc-templomban van. 1482-ben avatták szentté, 1533-tól tiszteljük mint egyháztanítót. Ünnepét a szentté avatáskor felvették a római naptárba, július második vasárnapjára. 1568-ban áthelyezték július 14-re, 1969-ben pedig a halála napjára, július 15-re.

A rend második alapítójáról, a szeráfi doktorról mindenekelőtt saját írásai és a rendi hagyományok alapján alkothatunk képet.

A fiatal teológusról a párizsi egyetem híres kancellárja, Johannes Gerson így vélekedett: ,,A tanítása mélyenszántó, biztos, jámbor, igaz, áhítatos. Felgyújtja a szívet és az akaratot. Jobb volna, ha leírná műveit, mintsem hogy tovább folytassa őket. Mert ez a tanítás elég.''

Aquinói Szent Tamás, aki Bonaventurának professzortársa volt, egy alkalommal meglátogatta kollégáját. A szobájában nem látott mást, mint egy íróasztalt, rajta néhány felütött könyvet, mellette egy vastag fóliánsokkal tele könyvespolcot, amelynek tetején egy koponya állt, a könyvek mellett pedig egy függönyt. Ahogy a könyveket szemügyre vette, nem talált köztük semmi különöset. Azt gondolta, talán a függöny mögött őrzi barátja azokat a kincseit, amelyekből tanítását meríti, amelyek tanításának mélységet és izzást kölcsönöznek. Szent Tamás kérésére Bonaventura elhúzta a függönyt, és látogatója -- nem kis ámulatára -- nem látott ott egyebet, mint egy keresztet. Bonaventura mosolyogva mutatott rá: ,,Ez az én könyvtáram!''

Egy másik alkalommal tudományos vitája volt a két nagy teológusnak. Bonaventura a Megfeszítettre való hivatkozással oldotta meg a nehézségeket, aki minden rejtélynek a kulcsa. Tamás látta, hogy barátja feje fölött megjelenik a kereszt, sugarak törtek elő belőle és beragyogták Bonaventura száját. Ettől kezdve Tamás ,,Krisztus iránti tiszteletből'' nem szállt vitába Bonaventurával.

Tamástól származik az a szép mondás is, hogy ,,Hagyjuk, hadd dolgozzék a szent a szentért!'' Arról értesült ugyanis, hogy Bonaventura Assisi Szent Ferencről ír.

Bonaventura lényének legszembetűnőbb vonása a jóság volt. Egy szép példa: amikor mint rendfőnök Assisi felé tartott a káptalanra, betért a folignói kolostorba. Mindenki szeretett volna beszélni vele, tanácsot kérni, vigaszt kapni. Csak egy testvérre nem került sor -- túlságosan rövid volt az idő. Ez előresietett az úton, és egy olyan helyen várakozott, ahol Bonaventurának és kísérőinek el kellett haladniuk. Minden elfogódottság nélkül, bátran megszólította elöljáróját: ,,Atyám, lelkem vigasztalására beszélnem kell veled. Kérlek, ne utasítsd el alattvalódat!'' A szent azonnal kivált kísérői közül, leült az útszélre, és türelmesen hallgatta. A dolog sokáig tartott, mert a barátnak sok minden nyomta a szívét. A kísérői már türelmetlenek voltak, de Bonaventura hagyta, hadd beszéljen, aztán szeretettel vigasztalta, úgyhogy az boldogan tért vissza a kolostorba. Kísérői szemrehányást tettek neki, hogy úgy megvárakoztatta őket, s hogy egy egyszerű barát kedvéért leült az útszélre. Bonaventura ezt válaszolta: ,,Nem tehettem másképp. Én a szolga vagyok, ő az úr. Gyakran gondolok a szabályra: Az elöljáróknak jóságosan és szeretettel kell a testvéreket fogadniuk, és bizalmat kell bennük ébreszteniük, hogy úgy viselkedhessenek és úgy beszélhessenek vele, mint úr a szolgáival.''

Bonaventura egy alkalommal ellátogatott a perugiai kolostorba Szent Ferenc ismert kísérőjével, Egyed testvérrel. Az mindjárt rákezdte: ,,Ti sok kegyelmet kaptok Istentől, atyám! De mi szegény, műveletlen barátok ugyan mit tehetnénk lelkünk megmentésére?'' Bonaventura így válaszolt: ,,Ha Isten ad kegyelmet szeretni, akkor az elég.'' A barát: ,,De hát szerethet-e úgy egy műveletlen, mint egy művelt?'' Bonaventura: ,,Egy öreg anyóka jobban szeretheti Istent mint a teológia professzora.'' Erre Egyed Isten szeretetétől lángra gyúlva a városba rohant, és az emberek nem kis meglepődésére túláradó örömmel egyre csak azt kiabálta: ,,Te szegény, együgyű anyóka örülj, mert még Bonaventura testvért is felülmúlhatod!''

Bonaventura alázatos testvér maradt akkor is, amikor tekintélye elérte tetőfokát. Amikor kinevezték kardinálisnak és úton volt Róma felé, Bosco a Fratiban pihenőt tartott, s szokása szerint segített mosogatni. Épp ekkor érkeztek meg a pápai követek, akik a bíborosi kalapot hozták. Bonaventura egy fára akasztotta a kalapot és befejezte a mosogatást. Azután fogta a kalapot, s elinduláskor így szólt: ,,Az egy testvérnek volt a munkája, most a kardinálisé következik. Az üdvös volt, és örömet szerzett, ez a mostani terhes és veszélyes.''

Bonaventura az írásaiban használt képekkel, stílusával nem mindennapos költőiségről tett tanúságot. A hagyomány szerint Itinerariuma Dantét is megihlette, az Isteni színjáték ugyanis hasonló gondolatokat tartalmaz, csak versben.

Az Istenhez vezető útról minden időre érvényesen így foglalta össze tapasztalatait: ,,Titokzatos és mélyen elrejtett, és senki nem ismeri, aki nem élte át, aki nem vágyik rá, és senki nem vágyik rá, akit a Szentlélek tüze egészen föl nem gyújt. A kereséstől kevés függ, a fölkenéstől sok; a nyelvünk szerepe kicsi, a belső örömé nagyon nagy.''