Hasonló tartalom

2012. július 28., szombat

68. Zsoltár

68. Zsoltár Dávidé 2, a Isten nem felejt ő szabadító, üldözi a hívő ellenségeit hadakozik értünk 3. a 4, b 5. b Dea hivő örülhet, mert elpusztulnak ellenségei 6 c út készítés árvák 7 c Isten haza hozza azb elhagyottakAT. 20. vers Ő gondviselő 35. VERS Isten az aki megszabadítja Izráélt 1. Mt 6,9 Oltalom nagyság 2. Mt 6,25 Gondviselés

Benny Hinn házassága helyreállt!

2012. július 27., péntek

Cigány Bibliakör Áldott a nap

Vázlat 2Krón 20:22


 Vázlat 2Krón 20:22
1. Béke jele békesség erősebb gyengébbel köt szövetséget oltalmazásra védekezésre. Noé Szövetség
Isten szövetségese az ember
2. Előző következő mostani állapotod
3. Isten gondot visel.

2012. július 20., péntek

With Willing Hearts Dresden Tn Out Of Harms Way

FREEDOM BAPTIST CHURCH, TIRANA ALBANIA-PART2.flv

Adonai si Rusalii (Romanian Pentecostal Convention 2009)

embassy of God church, Kiev, Ukraine

Maranata Baptist Church Choir from Arad, Romania 3

Christian Persecution in Atheist China

persecution in north Korea MARTYRS CHRISTIAN vs Kim Jong-Il

Church in North Korea (Pyongyang, DPRK)

North Korea and baptism of underground church 북하 지하교회 세례식

Russian Baptist Church

Cigány-magyar polgárháború lesz! - Lakatos Attila cigányvajda

2012. július 19., csütörtök

IZSK

http://lzsk.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=199%3Adraskoczy-laszlo-joejj-el-viz&catid=50%3Akoncert-kelebijan-20120714&Itemid=102

Разгром литературной палатки.AVI

Ezt így éreztem Kárpátalján



Kárpátaljai beszámolók és tapasztalatok


1. 2012. július 12-16 között Kárpátalján, Munkácson jártam. Magyarországon alakuló rétegmisszióról is hallgathattam (cigány misszió) beszámolókat. Csendes napon voltam egyik melynek témája halálból az életre (Ószövetségi életváltozások megtérések alapján). Pl.: Jákob élete, hogyan lett Jákobból Izrael. Fantasztikus élmény volt látnom a Munkácsy várat és a Vereckei hágót. 2. Döbbenetes, de hasznos tapasztalatok a, Nem igaz az állítás, hogy a teljes kárpát-medence népei a magyaroknak köszönheti a baptista létét. Ukrajnában kéretik mutatni magyar alapítású rutén nyelvű gyülekezetet, Trianon előtt, pedig az összes nagy-magyarországi nemzetiség gyűlölte a magyarokat egyedül a rutén nem. A magyarokat szeretjük, mondják, de keresztyének a kisujjukat sem mozdították értünk. Ez „érthető” rutének görög szertartású pápisták („nagyon máááss”). b, Illetlen viselkedési formák. Felhívnám a „illetékesisták jól forgók” figyelmét, hogy az igaz Magyarországi Baptista Egyház arminista alapon áll, de a világ baptistái kálvini alapon állnak. Ez azért fontos, mert a II. Világháború után olyan református gyülekezettel voltak össze zárva amelynek Kievi/Észak-Amerikai gyökerei voltak. Nem illik kálvinistázni. Ha megjelenik, egy segélyszervezet arról sokat elárul, hogy sáfára gondnoka vagy vagyonkezelője van. Minden tiszteletem az övék ezzel együtt. c. Találkoztam atom szakember fizikusokkal és nem Króó Norbertnek hívták 60 éves és a fia is atomos fizikus. d. Miért van ma is rutén helyzet Magyarországon? Nem tudom…, Ez a beszélgetés segíthet: A Fiatal 35 éves Gyerekkoromban cukros kenyéren éltünk, de Munkácson 15000 munkahely volt. B fiatal igaz most csak 3000 van, de ha éppen van, munkám nem szűkölködöm. A fiatal: nagyobb volt a stabilitás. B fiatal: Miért mondod ezt a te apádnak elit munkahelye volt. Sokszor éltem cukros kenyéren. Magyarországon is azt látom, ha arra kerülnek sor az 1500as Ladás más, mint az 1200 es Ladás, de hát ez mindig is így volt. Nem a szegény sírja vissza a rendszert. Akinek, pedig hiányzik, az Olaszország elleni hadgyakorlat álmodozzon, róla csak azt nem tudom, hogy akkor miért álmodik ébredésről.

my Baptism in Jesus name

Ukraine Baptism

Khotyn, Ukraine, Baptist Youth

Christian ethics taught in Ukraine's public schools

אוז'הורוד Ужгород Уґоград Ungvár אונגוויר

KÁRPÁTALJA(Subcarpathia-Podkarpackie) honvédeink birtokba vették Kárpáta...

MUNKÁCS cseh katonák éjszakai orvtámadása Munkács ellen 1939. január

Bevonulás Munkácsra és Ungvárra 1938. nov. 10.

Munkácsi zsidók, 1933

2012. július 9., hétfő

reform vagy fundamentalizmus????

  Új katolicizmus – régi módra?
Barokkos pompa, nehéz, évszázados miseruhák, latin nyelv, a modernitáshoz való „túlzott” alkalmazkodás bírálata – a „régimódi” katolikus vallásosság valamiféle reneszánszának lehetünk tanúi. Mi vonz sokakat mindebben?
ɳ
Nagy vitákat váltott ki XVI. Benedek pápa, amikor 2007-ben a Summorum Pontificum kezdetű rendelkezésével liberalizálta a tridenti rítusú mise bemutatását, azaz már nem kötötte azt püspöki engedélyhez, hanem plébánosi hatáskörbe utalta. „Tradicionalista” körökben örömujjongás tört ki, a „liberálisok” közt viszont megütközést keltett a pápai döntés, és azzal vádolták a Szentatyát, hogy elárulta a II. Vatikáni Zsinatot (aminek ő maga is az egyik jelentős teológusa volt).

Varázslatos egyház?
A katolikus egyház sokak szerint a reformáció óta halasztgatta azt a megújulást, amelyet a II. Vatikáni Zsinat hozott el. A felvilágosodás korától egyre jobban elzárkózó egyház végül mégis alkalmazkodni kívánt a modern korhoz, s ebben a minta tulajdonképpen a korai egyház volt. Egyesek úgy vélekedtek, meg kell tisztítani az egyházat az idők során rárakódott ballaszttól. Ilyen értelemben a zsinat jelszava az volt: „vissza az alapokhoz”. Az „egyházi mainstream” szerint a zsinat szükséges, és alapvetően elégséges volt. A „liberálisok”, „progresszivisták” szerint viszont a zsinat keveset tett, az egyház még mindig túl központosított, és ha nem akar elgettósodni, jelentéktelen szervezetté válni, még jobban hasonulnia kell a világhoz. Betegsége pedig a még mindig „merev formákhoz” való ragaszkodás. A „hagyományelvűek” (tradicionalisták) éppen fordítva látják a helyzetet: szerintük amit a progresszívek gyógyszerként ajánlanak, az maga a betegség. Molnár Tamás, a nemrég elhunyt, Amerikában élt katolikus filozófus ezt így fogalmazta meg A pogány kísértés című művében: az egyházat deszakralizálják azáltal, hogy „a latint, mint , kiküszöbölik a liturgiából; a megszentelt ostya már nem lényegét, csupán jelentőségét változtatja meg, ami a szentség felhígított változata; a papság már nem a megkülönböztető reverendát viseli, a különbözőség és távolság jegyei az alig észrevehető minimumra korlátozódnak; elmosódik a különbség pap és laikus között, s a kettő felcserélhetővé válik; a prédikációk központjában ritkábban áll a lélek üdve, s gyakrabban koncentrálnak lélektani és ideológia kérdésekre”. Tehát épp az a mód, ahogy vonzóvá akarják tenni az egyházat, veszi el az egyház varázsát. Ez a racionalizálás pedig jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy egyre többen nem az egyházban, hanem okkult és újpogány zagyvalékokban keresik a misztikumot és a szentséget. Jacques Maritain, a híres, neokatolikus francia író A garonne-i paraszt című könyvében az egyház világ előtti „térdre borulását” kritizálja, hangot adva azon félelmének, hogy így a kereszténység pusztán szociális mozgalommá válik.
A tridenti misét azzal a kritikával szokták illetni, hogy túlságosan érthetetlen, klerikális, merev és barokkos.


A folyamatosság hermeneutikája
A tradicionalizmus, a fenti nézetekkel való egyetértés mégsem jelent automatikus zsinatellenességet, sőt. XVI. Benedek sem fordult szembe a zsinattal, viszont mind a „progresszívekkel”, mind a zsinatellenesekkel szemben hangsúlyozza, hogy a zsinat nem jelenthet törést az egyház életében, és rendelkezéseit a kétezer éves hagyomány fényében kell értelmezni. Ez lenne a „folyamatosság hermeneutikája”. Sokan úgy látják, a pápa éppen „újrabetonozza” az alapokat, és a liturgia méltóságának helyreállításán is fáradozik. Liturgikus törekvéseit „a reform reformjának” nevezik, amely a tridenti rítus bemutatásának liberalizálásán, illetve a mai mise, a novus ordo méltó módon való celebrálásán alapul, és a kettő jótékony egymásra hatását várja. Mind a tradicionalista, mind a „ratzingeriánus” konzervativizmus leginkább a neten talált otthonra; a katolikus blogoszféra többsége nem éppen a progresszívek nézeteit képviseli. Az Egyesült Államokban virágzik a neotomista teológia, Angliában John Milbanknak köszönhetően az ezredfordulón megjelent a „radikális ortodoxia” (nem csupán katolikus) teológiai-filozófiai iskolája. Mindez az egyházat „túlreformálni” akaró törekvések kiigazítására adott reakció. Eszerint rá kell döbbennünk, hogy hiába teszünk „engedményeket” a modernitásnak, vagy, ahogy még mondani szokták: „a világnak”, ezt gyengeségként fogják értékelni; az egyház kritizálóinak pedig úgysem lehet megfelelni soha, hiszen ők az egyházat végső soron a haladás útját elzáró falnak látják, amit nem felújítani vagy átépíteni kell, hanem ledönteni.

Miben más a „latin mise”?
Az új erőre kapott „hagyományelvű” vallásosság leglátványosabb kifejeződése a „régimódi” vallásgyakorlatok és a „latin mise” pártolása. Mi a különbség a mai liturgia és a tridenti rítus között? A közhiedelemmel ellentétben nem feltétlenül különbség a mise nyelve és iránya, hiszen a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform csupán lehetővé tette mind a népnyelvi misét, mind a szembemisézést, de nem tette kötelezővé. Ezen kívül viszont rengeteg különbség van. A régi rítusú mise szövege nem azonos a mai mise szövegével; ott az evangéliumot csak egy szentírási olvasmány előzi meg vasárnap is, és az olvasmányok nem három, hanem egy éves ciklusba rendeződnek. A mise több részét elhagyták az egyszerűsítés jegyében. A régi rítusnak a Tridenti Zsinathoz való kapcsolása egyébként annyiban pontatlan, hogy ez a liturgia jelentős törés nélkül (organikusan fejlődve) legalább Nagy Szent Gergely pápáig, azaz a 6. századig visszavezethető. Neobarokk katolicizmusnak nevezni a „tridentizmust” pedig azért pontatlan, mert a „tridentisták” jellemzően nem a gótikus stílust preferálják.

A tridenti rítus mellett és ellen
A tridenti misét azzal a kritikával szokták illetni, hogy túlságosan érthetetlen, klerikális, merev és barokkos. Amikor először vettem részt ilyen szertartáson (a pesti belvárosi templomban, a Szent Mihály Laikus Káptalan szervezésében), akkor viszont éppen a letisztultsága, sallangmentessége fogott meg. Négy ministráns – nem több –, és mindenki pontosan tudja, hogy mikor mit kell csinálnia. A régi rítus – ha jól végzik – a maga nemében kifejezetten egyszerű: „mederben tartott”, feszes szertartás, sőt egyfajta visszafojtott, szuggesztív misztika jellemzi, a gregorián zene spirituális többletével. A régi rítus szószólói szerint a latin az egyetemesség jelképe; a liturgiától pedig nem idegen a titokzatosság, ha tetszik, az „érthetetlenség”, a misétől ugyanis nem a hétköznapihoz való hasonlóságot, hanem különleges többletet várnak az emberek; az ünnepélyesség pedig kijár Krisztusnak, ahogy a nyelvre és térden való áldozás is. A pap a misét „in persona Christi”, Krisztus személyében mutatja be, azaz egyrészt jogosan különül el a „néptől”, másrészt a „tridentisták” szerint éppen a mai mise az, ahol Krisztus helyett túlságosan a pap kerül a középpontba, akinek mindig „szerepelnie” kell, ezért is kezd gyakran liturgikus kísérletezésbe. Emellett a szembemisézés és a mise közösségi jellegének hangsúlyozása (lakoma) a mise áldozati jellegének rovására megy, így a szinte egy körben ülő, azaz bezáruló közösség önünneplésévé válik, a transzcendensre, Krisztusra való nyitottság nélkül, s elvész az áldozati jelleg. A liturgikus kísérletezések valóban megszaporodtak 1970 után, ezek ellen a Szentszék több rendelkezést is kiadott (az új rítus méltó bemutatásának védelmében). A liturgia az egyház nyilvános, közös imája, nem pedig magánprodukció; a pap nem „reverendás showman”, ahogy Francis Arinze bíboros fogalmazott. A liturgikus reform nem a zsinat műve, hanem zsinat utáni fejlemény, habár szándéka szerint a zsinat szellemében született meg. A leghajthatatlanabb tradicionalisták kivételével a régi rítus pártolói is szívesen hivatkoznak a zsinat „valódi” akaratára, és úgy gondolják, reformra szükség volt, csak a megvalósítás sikerült félre: organikus fejlődés helyett törés állt elő, amely felesleges kompromisszumokat kötött a protestánsokhoz („viszonzatlan”) közeledés jegyében. Ráadásul nem szerencsés az ideálisnak tekintett „ősegyházi” gyakorlat felélesztése jegyében „röpke” 1500 évet kidobni az ablakon (erre utal XII. Piusz pápa is a Mediator Dei című enciklikájában, amelyben elítéli az „archaizmust”). Minden változás elvetése, a hagyomány (lezárulását feltételező) „befagyasztása” azonban nem lehet cél, hiszen ami él, az változik. Az organikus fejlődés és a törés, az ünnepélyesség és színpadiasság vagy épp a papi szerep egyensúlyban tartása és túlhangsúlyozása közti határt nehéz megtalálni, ezek végső soron mind intuitív meglátások. Például a mise mai formájának védelmezői szerint a tridentisták kívánalmainak az új rítus is eleget tesz. A liturgia további „liberalizálásának” hívei pedig a tridenti rítussal szembeni kifogásokat már a mai misével szemben is megfogalmazzák.

Kicsi a bors, de erős

rendszerelmélet és lelkigondozás

http://punkosd.ma.ptf.hu/cimlap/pasztoralpszichologia/muhelymunkak/braun-attilane-drogprevencios-oktatas-rendszerszemleleti-alapvetese



Braun Attiláné: Drogprevenciós oktatás rendszerszemléleti alapvetése


A rendszerszemlélet és a család

 „Rendszerszemlélet – ezt a fogalmat elég gyakran használjuk és emlegetjük, mint egy egyedüli helyes világszemléleti, világnézeti életmódot. De ezzel a fogalommal is az a helyzet, hogy ahány ember, annyiféle meghatározás, és annyiféle tartalom. Ennek az egyik oka, hogy a rendszer részeként nagyon nehéz átlátni a rendszert és így valós rendszerszemléletben gondolkozni, ennek pedig az a következménye, hogy egyre kevesebben vannak, akik ezt a nehezebb utat választják.”[1]

„A rendszerelmélet, amelyet mostanában gyakran nevezünk a komplex rendszerek tudományának, széles körben használt paradigma a társadalomtudományok körében. Fejlődő tudomány, ismeretelméleti filozófia, amely alkalmazható bármely - állandó paraméterekkel bíró, és egymással kölcsönös kapcsolatban lévő részekből álló - komplex entitásra. A részek, azaz a rendszer elemei, együttműködnek, interakcióban, kapcsolatban állnak valamely séma fenntartása és bizonyos funkciók kielégítése érdekében.”[2]

Ilyen értelemben a rendszer fogalmát már az antik világban és a középkorban is használták, s metaforaként is mind gyakrabban fordult elő a különböző, főképpen az élettel foglalkozó tudományokban. Társadalomnak (organizmusnak) tekintették a szervezetet is, mint komplex rendszer.

„A rendszerben való gondolkodás története arra a történelmi időszakra nyúlik vissza, amikor az ember, a társadalom felfedezte a természettől való elkülönültségét és azonosságát, letelepült, s tervezett, épített településben képes volt az életét megszervezni. A termelési rendszereivel beavatkozott a természet autonóm folyamataiba, átalakította azt (intenzív növénytermesztés, öntözéses földművelés), települését védelmi rendszerrel látta el, belül pedig funkcionálisan épületeket, épületcsoportokat különített el. A társadalmi struktúra felépítésében tükröződött a közösség szükségleti hierarchiáját megoldó szervezeti-funkcionális tagolódás, a téri rendszerek funkcionális elkülönítése ezt tükrözi vissza.”[3]

Már Jerikó város felépítése is tudatos rendszerszemléletű építkezés volt. A rendszerszemléletű társadalmi, katonai vezetés modelljét fedezzük fel a Homérosz eposzában, i.e. a 10–8. században keletkezett Iliászban is.

Az emberiség történelme folyamatában a természeti környezeti rendszereket mindinkább „bekebelezi” a mesterséges, épített környezet, korunkra a természet rendszerei veszélybe kerültek az azokat kizsákmányoló társadalmakkal szemben.

A szervezetelmélet, mint önálló társadalomtudomány foglalkozik a társadalmi rendszerrel, mint szervezeti rendszerrel. A rendszerszemléletű tudományos természeti és a társadalmi rendszerek megismerésének végső célja a társadalom egyre bonyolultabb szükségleteinek megoldása, a természetnek és a társadalomnak, mint egyetlen totális rendszer egyensúlyának megteremtése.

A rendszerszemlélet eredetileg egy filozófiai kifejezés, a holisztikus irányzat képviselői alkalmazták, Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás, Leibniz, Hegel. Bár különböző korokban életek, közös nézetük, „mely szerint a valóság minden eleme – a fizikai, pszichológiai, az élőlények szerveződése stb. – az alapvető különbözőségek ellenére igazi egységet alkot, mely lépcsőzetesen teljesedik ki. Minden ilyen elem önálló lépcsőfok, mely a véletlenszerűség eseményei révén válik el a többitől, és az ún. holisztikus leegyszerűsítés művelete által az egyszerűbb lépcsőfokokra visszavezethető.”[4]

E nézet szerint minden összefügg egymással. Az egység ott van jelen, ahol ez lépcsőzetesen bontakozik ki. A rendszerszemléletű megközelítésnek mindig az az alapja, hogy összetartoznak azok, amik nem tartoznak össze. Az összetartozás azt a fajta gondolkodást előfeltételezi, hogy a keresést bizonyos rendszerben végzem. Azt vizsgálom, hogy tudok közöttük olyan kapcsolatokat létrehozni, amelyek egyszerűbb kapcsolatokra utalnak.

Aquinói Szent Tamás, aki a 13. században élt, filozófusként és teológusként szenvedélyesen Isten megismerésére felé fordult. Hittel és a filozófia eszközeivel is kereste Istent.[5]

„Szent Tamás létrehozott egy gondolai rendszert, az istenbizonyítékok rendszerét (a híres “öt út”: a mozgásból, az okságból, a célirányosságból, etc. vett istenérvek). Ezek létéből, összességéből, szervezettségéből Isten léte már magában következik. Az istenbizonyítékok egy zárt gondolati rendszer elemeiként már önmagukban megelőlegezik a végeredményt. A rendszer érvényességét önmagában hordozza.

Szent Tamásnál megjelenik az emberi gondolkodás olyan lehetősége, amelyben maga a gondolkodó puszta receptorrá, mintegy önmaga belső történéseinek külső megfigyelőjévé válik.”[6]

Leibniz szerint a gondolkodás nem más, mint fogalmakkal végzett műveletek sora. Szerinte minden tudományos probléma arra vezethető vissza, hogy minden gondolat és felismerés egy fogalmi viszony logikai rekonstrukciója. A megoldás visszavezethető elemi műveletekre.

Aquinói Szent Tamás és Leibniz rendszere az európai civilizációs fejlődés meghatározó gondolati vonulata.

A legegyszerűbb rendszer a család. Az iskola, szervezet stb. a családot, mint rendszert írja körül, segíti, támogatja a család körül levő vagy a családba beleépülő szereplőket.

A drogprevenció lényege is a család. Minden a családról szól, ami nem a család összefüggésében gondolkodik, az idegen tőle.

„Amikor megkíséreljük meghatározni a "családi rendszert", akkor egy olyan csoportról beszélünk, amelynek tagjai (1) befolyással vannak egymásra, (2) amelynek tagjai magukat mint csoportot egy családnak tartják, és (3) akik valamilyen aspektusból koherenciát mutatnak, például hasonló az identitás tudattal, értékrendszerrel, hittel vagy meggyőződésekkel rendelkeznek.”[7]

A kultúra, a vallás, a gazdaság és a politika befolyásolják a család definícióját, sőt a családról alkotott definíciónk egy bizonyos családon belül is változhat az idők folyamán.

A család mint rendszer, közös jegyeket hordoz:

- A családtagok kölcsönösen hatnak egymásra.
- A család tagjainak cselekedete valamilyen módon a többiekéhez kapcsolódik.
- Az ismétlődő minták jelen vannak mind a viselkedésben, mind pedig a kapcsolatokban.
- A család tagjainak hasonló az identitástudata és meggyőződése.
- A családi rendszerhez tartoznak a szerepek és szabályok.

„A családterápia kezdeti éveiben többek között azon volt a hangsúly, hogy a családok hogyan tartják fenn egyensúlyi állapotukat. Később a kutatások egyre inkább arra irányultak - és a terápiás tapasztalatok is ezt erősítették meg -, hogy a családok adaptációját és változását vizsgáljuk: miként képesek egységként megőrizni magukat, identitásukat. Végül napjainkban inkább az érdekel minket, kutatókat, hogy ez a mikroközösség hogyan létezik más rendszerek kontextusában, mint például a szűkebb környezet és a társadalom, valamint utóbbiak visszahatása a családra.”[8]

„A személy, egy család, és a társas rendszerek kölcsönhatásának megértéséhez elképzelhetünk egy modellábrát. Az ábra koncentrikus köröket mutat, amelynek legbelsőbb köre reprezentálja a személyt, akit index személynek nevezünk. Körülötte helyezkednek el a magcsalád, a távolabbi rokonokból álló család, valamint - a külső körökön - további komplex rendszerek (más fontos személyek, iskola, munkahely, egyház, azután, orvosok, tanárok, ügyvédek, majd azután a média, a politika, gazdaság stb.).”[9]



 [10]

Ha valakinek a viselkedését szeretnénk megérteni, ismernünk kell azokat a szabályokat és kölcsönhatásokat, amelyek e rendszereken keresztül és által hatnak.

Ha változik a családtagok közötti kommunikáció, akkor az egyén viselkedése is megváltozik. Például a gyermeknél tapasztalt viselkedés változik, ha szülei közötti kommunikáció változik. A körkörösség elve alapján egyik hat a másikra.

A rendszernek része a határ is. A határok elválasztanak és összekötnek, védelmet nyújtanak, valamint a strukturálódást és differenciálódást is biztosítják. Határok lehetségesek a család körül, az alrendszerek körül (házastársak, szülői és gyermeki alrendszerek), és a családtagok körül is.[11]

Az emberi viselkedés rendszerszemléletű megközelítésének egyik alapvető gondolata, hogy minden család rá jellemző, sajátosan kialakult interakciós mintázattal rendelkezik. Ezek az interakciós minták szabályozzák hol tudatosan, hol erre vonatkozó tudás nélkül a család tagjainak viselkedését.[12]

A család rendszerszemléletű megközelítésének kulcskérdése az, hogy hogyan működik a család mint rendszer, és milyen a struktúrája.

Az emberi viselkedés rendszerszemléletű megközelítésének egyik alapvető gondolata, hogy minden család rá jellemző, sajátosan szerveződött interakciós mintázattal rendelkezik. Ezek a minták szabályozzák hol tudatosan, hol erre vonatkozó tudás nélkül a család tagjainak viselkedését. A család tagjai kölcsönösen hatnak egymásra. A családi élet szerves része a stabilitáson túl az állandó változás. A rendszerszemlélet a változás két szintjét különbözteti meg. Létrejöhet a változás a rendszeren belül, úgy hogy a rendszer nem változik, illetve maga a rendszer mehet keresztül változáson.

Szerkezeti megközelítésben mint rendszer alkotóelemeire bontható, valamint maga is alrendszere egy nagyobb struktúrának.

Egy ember egyszerre több rendszernek is része. A különböző helyeken más-más szerepben állhat.

Amikor a rendszerszemléletet felépítjük, világosan meg kell különböztetni azokat az elemeket, amelyek ehhez szükségesek, és meg kell látnunk azokat, amelyek kifejezetten károsak. Erre született egy új megközelítési mód, a rendszerkutatás. Az alkotóelemekből azokat kell vizsgálni, amelyek hatásukban befolyásolják a rendszer elemeit.

Mint láthatjuk, a rendszerek az emberrel szinte egyidősek akkor is, ha ez nem tudatosodott bennünk. A különböző rendszerek hatással vannak egymásra, és a vizsgálódások során szükséges, hogy rendszerben lássuk a dolgokat. Tudjuk, hogy még az igeversek is teljesen mást jelenthetnek, ha a szövegkörnyezetből kiragadjuk őket, és akár az ellenkezőjét is be lehet bizonyítani vele, mint amire Isten szánta.


Felhasznált irodalom:
http://ganymedes.lib.unideb.hu:8080/dea/handle/2437/80864 (letöltés dátuma: 2010.10.05.)
http://feek.pte.hu/feek/feek/index.php?ulink=685 (letöltés dátuma: 2010.10.05.)
http://www.kompania.hu/doks/224.doc (letöltés dátuma: 2010.10.05.)


Jegyzetek:

[9] Uo.
[10]  Uo.
[12] http://www.kompania.hu/doks/224.doc (letöltés dátuma: 2010.10.05.)


rendszerszemlélet a lelkigondozásban

  

  Lelkigondozás
Cikk tartalomjegyzék
Lelkigondozás
Kórházlelkészi feladatok
Egy beteg ember gondolataiból, érzéseiből
Versek, idézetek
Tudományos-történelmi háttér
Kórházi istentiszteletek
Elérhetőségek
Lélekápoló
A lelkigondozásról másként
Tudományos-történeti háttér.

H.J.Thilo a német pásztori pszichológia egyik úttörője írja: ” Sem a lelkigondozó, sem az orvos, sem a szociális munkás nem lehet a másikkal szemben a mindent jobban tudó, szaktanácsokat készenlétben tartó, „specialista„. Sokkal inkább, mint együttműködő szülészek segédkezhetnek a teljes valóságban felfogott ember gyógyulásánál.”
A lelkigondozás történeti gyökerei az Amerikai Egyesült Államokba nyúlnak vissza, 1925-ben az amerikai Worcesterben Anton T. Boisen kórházlelkész, gyakorlati teológiai szemináriumot szervezett teológiai hallgatók számára, ebbe kapcsolódtak be a kórház orvosai és pszichológusai. Nem új elméleteket kerestek, hanem arra törekedtek, hogy a teológiai-lelkigondozói dimenzió, a kórházban, együttműködés által, közös munkában folyamatosan valósuljon meg, létező valóságként a betegek számára. Úgy tapasztalták: a betegágy mellett összetalálkoztak a különböző tudományágak. Az amerikai gyakorlati modellt, az európai egyházak átformálták, a saját körülményeikre. Továbbképző intézeteket, központokat, hoztak létre. A 6o-as évektől kezdett meghonosodni a szakirányú képzés, különösen Hollandiában, Németországban, valamint Belgiumban.
A betegek lelkigondozásának központi célja: segíteni a betegség rabságába került embert abban, hogy beszűkült élethelyzetében megtalálja maga számára a mindig továbblétező élet-szabadságot.
/Dr. Hézser Gábor/
A lelkigondozás a pásztori pszichológia gyakorlati megjelenése. A pásztori pszichológiát összegzően így definiálhatjuk, funkciója közvetítő, dialogikus, a „pásztori tudomány és a pszichológiai tudomány összekapcsolása”.
Ma a lelkigondozást úgy határozhatjuk meg, hogy az a teológia diszciplínáján belül van, melynek belső elengedhetetlen tartalma a spiritualitás, alkalmazza a pszichológiai irányzatok gyakorlati terápiás ismereteit és módszereit, műveli ezeket, (különböző irányultságú lelkigondozói iskolák alakultak ki, pszichoanalitikus, tranzakció analitikus, a humanista pszichológiára épülő lelkigondozás, a partnerközpontú rogersi gyakorlat, Gestalt terápiák, csoportterápia).
Teológiailag meghatározva a lelkigondozás alapfunkciója a megbékélés, megbékéltetés, „az eredeti összhang helyreállítása” az ellenségeskedés és a kapcsolati zavar megszüntetése.
Egész-séges embernek lenni annyi, mint egyszerre és egyformán jó kapcsolatban lenni ”fölfelé” Istennel, befelé önmagammal és kifelé embertársaimmal és a természettel. Vagyis egész-séges kapcsolatom van a transzcendenssel, az immanenssel, a homo sapienssel és a kozmosszal. Ha az egyik kapcsolat megromlik, valamiképpen megromlik a másik kettő is.
/Gyökössy Endre, pásztorálpszichológus/

Célja és feladata, hogy segítséget nyújtson az embernek. A mindenkori betegnek, van egy alapvető „MIÉRT?” kérdése a betegség adta összeomlásban. A bizonytalanságban az ember rend és biztonság után kiált. Ez nem csupán egy teoretikus kérdés, ez egyben pszichés és spirituális kérdőjel, ami az ember egészéből jön, s itt a betegségig megélt élet egésze kerül a gyógyulás fókuszába.

A lelkigondozás különböző kapcsolati szinteken működik: Transzcendentális síkon (az Istenhez való kapcsolatot illetően), intrapszichikus síkon (az embernek önmagával való kapcsolatot illetően), Interperszonális síkon (az emberközi kapcsolatokat illetően), Strukturális síkon (az egymásra utalt közösségi egységek kapcsolatát illetően).
Az egészség „az az erő, amely által az ember valóban ember lehet”, azért, hogy megvalósítsa élete rendeltetését. Így egészséges az az ember is, akinek sikerül testi, lelki, szociális jóérzésének a talán meg nem változtatható zavarait úgy integrálni az életébe, hogy ezt az életet a zavar ellenére is értelmesen tudja folytatni, hogy el ne veszítse önértékelését, és ezáltal, mint személyiség értékes maradjon.
/Karl Barth, református teológus/


A kórházi lelkigondozás olyan emberek és hozzátartozóik felé irányul,
akik betegség vagy baleset következtében krízisbe kerültek. Krízisüket a kórházi intézményben, azaz olyan helyen kell megélniük és feldolgozniuk, ami számukra, minden segítés és támogatás mellett is – sok esetben - további pszichikai megterhelést jelent. Továbbá olyan emberek felé irányul, akik a természettudományos-technikai intézményben direkt és indirekt módon a betegekkel foglalkoznak.
A lelkigondozás alanya minden arra igényt tartó ember, vallástól és világnézettől függetlenül.
A lelkigondozó ebből következően nem térít, nem beszervez, nem adományt gyűjt, hanem útitársként, embertársként elkísér. A lelkigondozást felekezeti hovatartozás nélkül –ökumenikus nyitottsággal -látja el, úgy hogy a speciális vallásos igényeket továbbítja a megfelelő felekezeti lelkészek felé. Ezen kívül biztosít időpontot arra, hogy a betegek illetve hozzátartozóik a lelkigondozói szobában is megkereshessék, az elmélyült és zavartalan lelkigondozói beszélgetés végett.

A lelkigondozás tehát önmagát elkísérésként értelmezi, amely azt jelenti, hogy a lelkigondozó a lelkigondozott ember életútjának aktuális szakaszában mellélép, felveszi az ő ritmusát és abban az ütemben halad mellette, miközben biztosítja számára: a feltétlen jelenlétet, együttes kitartást, elfogadást, támogatást, tehermentesítést. Segít a konfliktusokat feldolgozni és a megváltozott helyzetében értelmet és új értelmezést találni; mindezt az érzelmi odafordulás, a kommunikáció és a spiritualitás által. Némelyekkel egyetlenegyszer találkozik 20-60 percre. Ennyi ideig járják közösen útjukat, de eközben lelki gyógyító folyamatok zajlanak le. De előfordul, hogy a kapcsolat, a kísérés hetekig és hónapokig eltart.
- Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám.
- Uram mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád?
- Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak egyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg!
/Jézus Krisztus tanítása, Máté evangéliuma 25, 37-40/

Miben és hogyan tudnak segíteni az orvosok, nővérek?
Az orvos, nővér a beteg és a hozzátartozó figyelmébe ajánlhatja a lelkigondozói jelenlétet négyszemközti beszélgetés és vizit során, illetve krízisben lévő betegéhez irányíthatja a lelkigondozót, különös tekintettel a beteg ember lelkileg terheltebb időszakaiban, állapotában: műtét előtt; komplikáció és megnyújtott bent tartózkodás esetén; kórteremben történt haláleset alkalmával; váratlanul felismert betegség közlése után; egyéb esetekben, amikor a kórházban tartózkodó ember támogatásra szorul.

Luther wikipédia

http://hu.wikipedia.org/wiki/Luther_M%C3%A1rton

 

Luther Márton [bevezető szerkesztése]

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Luther Márton
Martin Luther by Lucas Cranach der Ältere.jpeg
Martin Luther, id. Lucas Cranach festménye, 1529
Életrajzi adatok
Születési név Martin Luder
Cím Ágoston-rendi szerzetes, teológus-professzor, reformátor
Született 1483. november 10., Eisleben
Nemzetiség német
Elhunyt 1546. február 18., Eisleben
Sírhely wittenbergi vártemplom
Munkássága
Vallás kereszténység
Felekezet evangélikus

A Luther-rózsa, az evangélikus egyház jelképe
Martin Luther (magyarosan: Luther Márton, németül eredetileg Martin Luder) (Eisleben, 1483. november 10. – Eisleben, 1546. február 18.) a protestáns reformáció szellemi atyja, lelkész, reformátor. Ágoston-rendi szerzetesként lett teológus és professzor, a wittenbergi egyetem bibliatanára. A szükséges reformokat sokáig az egységes (a.m. katolikus) egyház keretében szerette volna elérni. Nyelvi és írói adottságai és karizmatikus személyisége széles visszhangot váltottak ki, ami véget vetett a katolicizmus középkori európai egyeduralmának. Az általa lefordított Luther-Biblia (németül Lutherbibel) a német nyelvterületen ma is az egyik legfontosabb bibliafordítás.

Tartalomjegyzék

Élete [szerkesztés]

Ifjúkora és tanulmányai [szerkesztés]

Szülei Hans Luder bányász, később városi tanácsos és felesége Margarethe Lindemann voltak.[1] Luther kilenc gyermek közül nyolcadikként született. A következő Márton-napon (1483. november 11-én) keresztelték a szent patrónus védelme alá ajánlva.[2] A szomszédos Mansfeldben nőtt fel, ahol apja kohómesterként egy rézbányában szerény vagyonra tett szert. Luther az akkoriban szokásos szigorú, de szeretetteljes apai nevelésben részesült;[1][2] az angol nyelvű katolikus enciklopédia ezt a szigorúságot afféle germános kegyetlenségnek minősíti.[3]
1488 és 1497 között a mansfeldi városi iskola tanulója volt és utána egy évig a magdeburgi dómiskolát látogatta, ahol a közös élet testvérei, a késő középkori újjászületési mozgalom hívei tanítottak.[1] 1498-ban szülei az eisenachi ferencesekhez küldték, ahol zenei-költői nevelésben részesült. Jó énekes hírében állt.
Az 1501 és 1505 közötti években Türingiában, az Erfurti Egyetemen tanult és elnyerte a „Magister Artium” címet a bölcsészettudományi karon.[3] Tanulmányai a latin nyelv és nyelvtan, retorika, logika, fizika és metafizika,[2] illetve a zene, matematika, geometria és csillagászat tárgyakra terjedtek ki.[4] Alaposan megismerte Arisztotelész tanításait. Ezek Aquinói Tamás óta uralták a középkori skolasztikát, azonban Erfurtban a nominalizmus szempontjából bírálták őket.
Apja kívánságára Luther jogi tanulmányokba kezdett.[2][3] 1505 nyarán, hazaúton, Stotternheim mellett nagy vihar lepte meg, és halálfélelmében a bányászok védőszentjéhez könyörgött: Szent Anna, segíts! Ha élni hagysz, szerzetes leszek.”[3][5] Ezen fogadalmának megfelelően, apja akarata ellenére, július 17-én belépett az erfurti Ágoston-rendi remeték soraiba.[1][3] Ott a rend előírásait olyan példaszerű szigorral követte, hogy már 1507-ben pappá szentelték.[3][6]

A wittenbergi egyetem a 19. században
A mindennapi vezeklés ellenére Luther nagy lelki válságot élt át.[1][2][3] Ennek oka - Luther saját bevallása szerint, aminek a legtöbb forrás hitelt ad - az utolsó ítélettől való félelem, illetve a saját üdvözülésében való kételkedés volt;[2][7][8] az angol nyelvű katolikus enciklopédia ezzel szemben azt állítja, hogy a válság inkább pszichopatológiai, semmint teológiai jellegű volt.[3] Gyóntatóatyja, Johann von Staupitz, a kongregáció főnöke, a hittudomány tanulmányozását ajánlotta neki és 1508-ban áthelyeztette, Wittenbergbe.[1][2][9] Az ottani kolostoriskolában ismerte meg William Ockham teológiáját, ami az isteni szabadságot és az emberi szabad akaratot hirdette, valamint az egyházatyákat, elsősorban Hippói Szent Ágostont tanulmányozta. Egy évre rá baccalareus biblicus (a biblia professzora) lett. Az ógörög, a héber és az erkölcsfilozófia mellett egyéb bibliai tantárgyakat oktatott.[1][2][10]
Luther, 1510-ben a rend megbízásából Rómába utazott, egyes források szerint Staupitz tervezett egyházszervezési reformjainak támogatására,[2][7][11] más források szerint az utazás célja nem ismert.[1][3] Meggyónt és hason csúszott fel a Laterán „szent lépcsőin”, hogy bűnbocsánatot szerezzen magának és szeretteinek.[2][7] Ekkor még nem vonta kétségbe a katolikus hitgyakorlatot, de már felháborította a komolytalanság és az erkölcsi hanyatlás, amivel Rómában találkozott.[2]
1511-ben Staupitz visszahívta őt Wittenbergbe, ahol 1512 októberében a teológia doktora lett.[1][7] A következő években rengeteget dolgozott: az egyetemen tartott teológiai előadások mellett a wittenbergi kolostor területi vikáriusaként tizenegy kolostort kellett felügyelnie, és prédikált a városi plébániatemplomban is.[3][12] Ebben az időben fokozatosan elszakadt a hagyományos exegézistől és a Szentírást nyelvi és történelmi megfontolásokkal értelmezte, a szavak köznapi jelentéséből kiindulva.[2] Noha még elkötelezett volt a katolikus egyház iránt, már eljutott azokra a következtetésekre, amelyek később az attól való szakítását eredményezték.[1]

A reformáció kezdete [szerkesztés]


Luther tonzúrával (id. Lucas Cranach rajza, 1520)
A Luther-kutatás vitatott kérdése, hogy mikor fogalmazta Luther első ízben a sola gratia (kizárólag kegyelemből) elvét. Luther saját maga egy visszaemlékezésében ezt a fordulatot váratlan megvilágosodásként írja le, amely a wittenbergi kolostorban érte.[7][13] Miközben a Pál apostol rómaiakhoz írt levele első részének 17. versén elmélkedett, hirtelen felismerte, amit sok éven át hasztalanul keresett:
Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének: az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki, az az értelme, hogy ti. ez az igazság elfogadott (passiv) igazság, mellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: "Az igaz ember hitből él".[7]

Ez a bibliai ige vezetett Luther új írásértelmezéséhez: Isten örök igazságossága tisztán kegyelmi ajándék, amelyet az ember a Jézus Krisztusba vetett hit által kap meg. Ezt az ajándékot semmilyen egyéni teljesítménnyel nem lehet kiérdemelni. Ettől fogva kritikusan szemlélte az egyházat, amely úgy tüntette fel magát, mint aki Isten kegyelmét egyedül közvetíti az emberek felé.[1]
Az angol nyelvű katolikus enciklopédia ezt a felismerést úgy tekinti, hogy a „feszült és neurotikus fizikai állapotban” levő Luther, aki labilis lelkivilágából adódóan először túl nagy jelentőséget tulajdonított saját erőfeszítéseinek a megigazulás irányába, teljesen átbillent az ellenkező oldalra.[3]
1516-17-ben Albert mainzi püspök búcsúcédulák segítségével próbálta összegyűjteni a szükséges források ráeső részét a római Szent Péter-bazilika felépítéséhez, illetve saját adósságai kifizetéséhez.[2][3][7][14] 1517. október 31-én Luther levelet írt Albert püspöknek, amelyben tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen.[15] A levélhez csatolta a búcsúcédulák erejét és hatékonyságát kétségbe vonó vitairatát, amely később a 95 tétel néven vált ismertté. Ekkor még nem állt szándékában szakítani a római katolikus egyházzal.[1][7] (Philipp Melanchthon 1546-os írása keltette azt a hamis legendát[16], hogy Luther ugyanazon a napon ki is szegezte a 95 tétel másolatát a wittenbergi vártemplom kapujára. Nem is sok értelme lett volna, hiszen a köznép jórészt még olvasni se tudott, pláne latinul!) Ezt a dátumot tekintik a reformáció kezdetének és ünneplik minden év október 31-én, a reformáció napjaként.[2]
A 95 tételt latinról hamarosan németre fordították, kinyomtatták és széles körben elterjedt, s két hét alatt ismertté vált Németországban[7],[1] majd rövidesen egész Európában.[7]
Albert püspök megvizsgáltatta a mainzi egyetemmel a tételeket és értesítette róluk X. Leó pápát is.[3][17] A pápa először nem tartotta fontosnak a vitairatot, és Luthert részeg németnek nevezte, aki meg fogja gondolni magát.[2] 1518-ban azonban már bizottságot állított fel a tanult Silvester Mazzolini (más néven Prierias) vezetésével, hogy vizsgálják meg Luther állításait. Prierias arra a következtetésre jutott, hogy Luther tudatlan, istenkáromló eretnek, és latin nyelvű dialógust írt a tételek ellen.[2] Vitába szállt Lutherrel Johann Eck is; Luther mindegyiküknek külön megfelelt, de a legkimerítőbb válaszát ebben a tárgyban az 1518-ban írt Resolutiones disputationum de indulgentiarum virtute című írása tartalmazza.[1] A vitának az lett az eredménye, hogy a pápa Rómába idézte Luthert, az eretnekek fölött ítélkező pápai bíróság a Szent inkvizíció elé,[1][7] III. (Bölcs) Frigyes szász választófejedelem közbelépésére azonban a meghallgatást áthelyezték Augsburgba, ahol a birodalmi gyűlésen Cajetan de Vio bíboros is jelen volt.[1] A meghallgatáson utóbbi felszólította Luthert, hogy vonja vissza tanait, de érdemi vitába nem bocsátkozott vele.[2][7] Luther még ekkor is a „rosszul értesült pápától a jól értesítendő pápához” fordult igaza védelmében, azonban a következő évben egy lipcsei hitvitában már a pápai joghatóságot is vitatta.[1][18]
Luther egyre tovább ment azon az úton, hogy a Biblia alapján szembefordul a katolikus egyház egyes tanításaival. Megerősödött benne az a vélemény, hogy a pápai trónon az Antikrisztus ül; erre vonatkozó gondolatait „A német nemzet keresztyén nemességéhez” című 1520-as írásában tette közzé.[7] 1520. június 15-én a pápa az Exsurge Domine pápai bullával kiközösítette Luthert az egyházból, elítélte a tételeit, elrendelte könyveinek megsemmísítését és hatvan napot hagyott Luthernek tételei visszavonására.[3]

Száműzetése [szerkesztés]

1521. május 4-én Bölcs Frigyes választófejedelem parancsára Luthert elrabolták, amikor a wormsi birodalmi gyűlésről hazafelé tartott. A fejedelem abban reménykedett, hogy így Luthert megóvhatja a birodalmi átok következményeitől.
Luther Wartburg várában álnéven élt, Junker Jörgnek (azaz György lovagnak) nevezte magát és szakállat viselt.

Házassága, családja [szerkesztés]


Id. Lucas Cranach: Katharina von Bora, 1526 körül
Katharina von Bora nyolc más apácatársával együtt, 1523 áprilisában, a húsvétot a cisztercita Nimbschen-kolostortól távol, Wittenbergben töltötte.[19] Ott összeismerkedtek, a lányt elbűvölte Márton egyénisége őt pedig annak szépsége és okossága. Egymásba szerettek, 1525. június 13-án eljegyezték egymást, majd 27-én összeházasodtak. Ez megfelelt Luther azon tanításának, amely szerint a házasság nem szentség. Sőt, elutasította a cölibátust és követelte a kolostorok feloszlatását. Katharina a professzor személyes gondjainak megoldásában annak nagy segítségére volt; szállást adott a diákoknak, Luther számos beszédét megírta, ellátta a ház körüli feladatokat. Hat gyermekük született:
  1. Johannes, * 1526. június 7., Wittenberg, † 1575. október 27., Königsberg (Poroszország)
  2. Elisabeth, * 1527. december 10., Wittenberg, † 1528. augusztus 3., Wittenberg
  3. Magdalena, * 1529. május 4., Wittenberg, † 1542. szeptember 20., Wittenberg
  4. Martin, * 1531. november 7., Wittenberg, † 1565. március 4., Wittenberg
  5. Paul (híres orvos lett), * 1533. január 28., Wittenberg, † 1593. március 8., Lipcse
  6. Margarethe, * 1534. december 17., Wittenberg, † 1570., Mühlhausen, Kelet-Poroszország (ma Gvardejskoje (Oroszország, Kalinyingrádi kerület)).

Utolsó évei [szerkesztés]

„Wir sind Bettlers. Hoc est verum.” vagyis „Koldusok vagyunk. Ez az igazság.”
– Ezek voltak Luther Márton utolsó sorai

Luther utolsó éveit többféle betegség nehezítette. Ezenkívül igen megviselte Magdalena nevű leánya halála 1542-ben, vallási türelme is egyre fogyott. A zsidók ellen is féktelen kirohanásai voltak. Pedig ő írta korábban a „Hogy Jézus Krisztus is zsidónak született” című művét, amelyben a Messiás zsidó mivoltát emelte ki. Egy Keletről érkezett beszámolóban arról hallott, hogy Morvaországban a zsidók saját hitükre térítik a jóakaratú polgárokat. Luther teljesen felháborodott ezen, és megírta „A zsidókról és hazugságaikról” („Von den Jüden und ihren Lügen”) című könyvét 1543-ban. A Kúria (egyházi bíróság) elleni harcai Luthert elfárasztották. Élete vége felé egyre élesebb szavakkal támadta a pápaságot, amely nem hajlandó észrevenni saját hibáit. Luther teljesen lemondott a javítás lehetőségébe vetett hitéről, amikor 1545-ben, egy évvel a halála előtt megírta „Az Ördög alapította római pápaság ellen” („Wider das Papsttum zu Rom, vom Teufel gestiftet”) című munkáját. Ebben a pápát már Antikrisztusnak bélyegzi. A wittenbergi egyetemen való tanítást szinte élete végéig folytatta, utolsó előadását az alábbi szavakkal fejezte be: „Ich bin schwach, ich kann nicht mehr.”, vagyis „Gyenge vagyok, nem bírom tovább!” Élete utolsó útja szülőföldjére, Mansfeldbe vezetett, hogy kibékítse a hazai grófi család két ágát, ott azonban ágynak esett. Utolsó sorait kis darab papirosra írta, s ezzel a két mondattal zárta: „Wir sind Bettlers. Hoc est verum.” (Koldusok vagyunk. Ez az igazság.) Az 1546. február 17-ről 18-ra virradó éjjel hunyta le örökre szemét.

Munkássága [szerkesztés]

Teológiája [szerkesztés]

  • Ingyen kegyelem és jó cselekedetek: Luther alapvetően eltért a római katolikus tanításoktól az isteni kegyelem és a jó cselekedetek kérdésében. Teológiája szerint a kegyelem és a hit Istentől kapott ajándék; jó cselekedetekkel nem lehet érdemeket szerezni Isten színe előtt. A keresztény ember azonban mégis jót cselekszik, nem azért, hogy ezzel valamit elérjen, hanem szeretetből.[10][20]
  • Az egyház: Az igazi egyház a hívők Krisztusban való közössége, nem a látható intézmény és hierarchia a fontos. Az egyház nem tévedhetetlen, az egyetlen tévedhetetlen igazság Istenben van. A katolikus felfogással szemben, amely különbséget tesz a felszentelt papok és a gyülekezet között, Luther szerint a keresztség által minden keresztény felszentelődik és joga van igét hirdetni; ugyanakkor a gyülekezet felelős azért, hogy arra alkalmas embereket válasszon tisztségviselőknek.[3][21]
  • Egyház és állam: Isten kétféle módon uralkodik a világban az emberek által, ezért az emberek is kétfélék: van aki Isten birodalmához és van aki a Világhoz tartozik. Az egyik birodalomban a lélek uralkodik és Krisztus országába vezeti a keresztényeket, a másikban a világi hatalom féken tartja a rossz embereket. A két uralmat nem szabad összekeverni. A világi hatalom határát az ApCsel 5,29 húzza meg: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek”.[22]
  • Úrvacsora: A reformátorok általában azt hangsúlyozták, hogy a sákramentum nem foglalja magába a kegyelmet, csak a hit által lehet üdvözülni.[23] Ezen túlmenően azonban lényeges különbségek is felmerültek a reformáció különböző ágai között: míg Luther szerint Krisztus valóságosan jelen van, amikor az ige elhangzik (Realpräsenz), Zwingli álláspontja az, hogy az úrvacsora csak emlékezés Krisztus áldozatára, abban Krisztus testileg nincs jelen. Ez a véleménykülönbség a fő oka annak, hogy a lutheránus és a helvét reformáció külön irányzatként negyedfélszáz évre német földön külön utat jártak.[24]

Társadalmi szerepe [szerkesztés]

Egyénisége [szerkesztés]

Elemi- és középiskolai, gyakran súlyos, csüggesztő, nyomasztóan szigorú és kegyetlen neveltetése mellett is céltudatosan törekedett a kimagasló erkölcsi és szellemi tökéletesség elérésére. Az egyetem serkentő közegében kibontakozó remek emlékezőképessége, kreatív képzelőereje, amely jó logikával és kitartó szorgalommal párosult, szikrázó vezéregyéniség ígéretét sejttette, ill. felkészítette az elkövetkezendő küzdelmes életére.
Luthert a Szentlélek indította el e fáradságos munkában. Ellenségeinek gyalázkodása, szándékainak elferdítése, jellemének és indítékainak igazságtalan és rosszindulatú kritikája áradatként zúdultak rá.
A gonoszság hatalmaival vívott küzdelemben értelmi képességeknél és emberi bölcsességeknél többre van szükség.[25]

Az augsburgi (koncepciós) tárgyalásra való elutazása előtt barátainak, testvéreinek szóló üzenetében elszánt elhivatottságról tesz tanúbizonyságot:
Olyan vagyok, mint Jeremiás, a harc és küzdelem embere... Becsületem és jó hírnevem már odavan, csak egy dolog maradt meg: nyomorult testem. Vegyék el azt is! De a lelkemet nem tudják elvenni. Aki arra vágyik, hogy Krisztus szavát hirdesse a világnak, annak minden pillanatban számítania kell a halálra.[25]

Hatása és emlékezete [szerkesztés]

Az ő követői alapították meg az első protestáns gyülekezetet.
A második világháború alatt a német evangélikus egyház, Lutherre hivatkozva, nem állt ki Hitlerrel szemben, mondván: az egyháznak nem az a feladata, hogy világi ügyekbe beleszóljon.[26]