Hasonló tartalom

2014. december 27., szombat

gnózis helett agapé

T1 jn 22,1-25

Tudás önismeret gnózis törvény istenismeret cselekvő szeretet

Kegyelem és nem isteni önismeret

JnJn 14 Mi as zeretet Jézus az atya akaratát cselekszi

gyertek jn 14

jn 13,34 új parancsolat


2tim 2 kegyelem és tévtanitás



igazság gnózis kegyelem

igék

1 jn 2,1-25
jn 14
jn 13,34 újparancsolat

2tim2 kegyelem

aki nemszereti testvérét







A keresztények egyik legszentebb ünnepének, Jézus Krisztus születésének estéjén ismét megteltek a hívőkkel Szeged templomai az éjféli misén.

A keresztények egyik legszentebb ünnepének, Jézus Krisztus születésének estéjén ismét megteltek a hívőkkel Szeged templomai az éjféli misén.

Magyarországon a katolikus keresztények számára Jézus születésnapjának fénypontja a karácsonyi misén való részvétel 24-én éjfélkor vagy 25-én napközben. December 24-én hagyományosan a családok böjtölnek – karácsony böjtje – , és csak este fogyasztják el a böjti vacsorát. Ez eredetileg alma, dió, méz és fokhagyma, majd vajas bableves hús nélkül (böjtös bableves),végül mákos guba volt. Újabban kialakult hogy hal, illetve töltött káposzta kerül ilyenkor az asztalra.
A néphagyomány szerint a karácsonyi asztal fontos szerepet játszott az ünnepkor. A megterített asztalra gabonamagvakat helyeztek és abból adtak a baromfinak, hogy jól tojjanak, az asztal alá pedig szalmát tettek, annak emlékére, hogy Jézus jászolban született. Később ezt a szalmát a jószág alá tették, hogy egészséges legyen, de volt ahol a gyümölcsfákra is kötöztek belőle, jó termést remélve. Régebben a betlehemezés a legismertebb és legelterjedtebb karácsonyi szokások közé tartozott, nagyon sok helyen ma is gyakorolják. A falusi betlehemezés legfontosabb eleme a betlehemi pásztorok párbeszédes, énekes játéka volt. A dramatizált játék fő eleme a Kisjézust imádó három pásztorról szóló bibliai történetre, köztük a nagyothalló öreg pásztor tréfás párbeszédére épült. A betlehemezés fő kelléke egy templom alakú betlehem volt, amelyben a Szent Család volt látható. A pásztorjáték szereplői voltak a kistemplomot vivő két angyal, a három pásztor.

http://szegedma.hu/hir/szeged/2014/12/tomott-padsorok-fogadtak-szentesten-az-ejfeli-miset-szegeden-fotok.html

Szentegyházi Gyermekfilharmónia Nyíregyházán.wmv

2014. december 26., péntek

Szentség vs. szenteskedés - Pardi Félix

Szentség a szolgálatban - ifj. Veress Ernő

Az első századból származó zsinagógát tártak fel Izraelben


Az első századból származó zsinagógát tártak fel Izraelben

2014-12-25 17:57:43
AJÁNLD ISMERŐSÖDNEK Cikk ajánlása    NYOMTATÁS Nyomtatás    Betűméret növelése Betűméret Betűméret csökkentése  
Share   Megosztás

Akár Jézus is prédikálhatott az Észak-Izraelben, a Galileai-tenger közelében nemrég feltárt első századi zsinagógában – közölte a Háárec című újság honlapja.


elsoszazadi_zsinagoga.jpg
A véletlenül megtalált zsinagóga története úgy indult, hogy a katolikus Krisztus Légiója Kongregáció megvásárolt négy egymás melletti telket a Galileai-tenger, izraeli nevén a Kinneret nyugati partján az egykori 
Magdala városnál, hogy zarándokszállást, több felekezetet szolgáló kápolnát, vendéglőt és nőknek menedékhelyet építsen rajta. Azért errefelé, mert a keresztény hagyomány szerint Jézus ezen a vidéken töltötte élete legnagyobb részét.

Mégsem indulhatott meg az építkezés, mert az izraeli törvények szerint a földmunkák megkezdése előtt régészeti feltárásokat kell végezni. A régészek ezért kivonultak erre a területre, és munkájuk nem volt felesleges, mert egy időszámításunk szerint első századi zsinagóga maradványaira bukkantak.

Ebből a korszakból Izraelben és az egész világon eddig összesen hét zsinagógát találtak, de az ír származású Eamon Kelly, a jeruzsálemi Miasszonyunk Pápai Intézet helyettes vezetője szerint ez az egyetlen, amelyben Jézus minden bizonnyal járhatott és prédikálhatott, s ezért különösen fontos mind a zsidóknak, mind a keresztényeknek.

Az építmény első, kezdetlegesebb szerkezetét a régészek szerint időszámításunk szerint 1-ben építették, majd 40-ben díszesebbé, jelentősebbé építették át. Abban a korban az időszámításunk szerint 20-ban alapított Tiberias nevű város előtt a szomszédos Magdala, Mária Magdaléna szülőhelye volt az egyetlen nagyobb település a Galileai-tó nyugati partján, s ezért az Újtestamentum szerint ezen a környéken tanító és prédikáló Jézus – véli Kelly – minden bizonnyal meglátogatta zsinagógáját.

A korabeli Magdala, vagy görög nevén Magadan a Via Maris, egy fontos kereskedelmi útvonal mellett volt, amely a Földközi-tengertől indult és Galileán át elvezetett egészen Egyiptomig vagy Szíriáig. "Okos rabbi volt, tudta hová tegye az üzletét" – vélekedik Kelly. "Ha valaki Názáretből a Betsaida vagy Kapernaum nevű halászfalvakba tartott, el kellett haladnia erre" – tette hozzá.

Máté evangéliuma említi ezt a helyet (15:39): "Amikor a tömeget elbocsátotta, bárkába szállt, és Magadán környékére ment". Az ősi zsinagóga közepén egy faragott mészkő áll, ahol valószínűleg egykor a tórát olvasták a helyiek. Domborműve a valaha talált legrégebbi kőbe vésett menóraábrázolás.

Kelly szerint annak idején ha egy idegen rabbi, egy új prédikátor jött a városba, akkor bizonyosan a zsinagógában fogadták, ugyanis akkoriban ezek az építmények nemcsak imádkozásra szolgáltak, hanem afféle közösségi házak is voltak, ahol a helyiek összegyűlhettek.

A régészek úgy vélik, hogy időszámításunk szerint 67-68-ban, az első zsidó háború idején a rómaiak lerombolták az épületet. A zsinagógán kívül ezen a helyen horgászok medencéit és rituális fürdőt is találtak, de tovább ásnak, és folyamatosan kerülnek elő egy első századbeli városka újabb és újabb maradványai.

Közben a Krisztus Légiója Kongregáció már felépítette a kápolnát, épül a szálláshely és a vendéglő is. A már feltárt részeket májusban megnyitották a nagyközönség előtt, és eddig ötezren látták a zsidók és keresztények számára egyaránt fontos leleteket. "Ez itt egy olyan hely, amely segít megérteni, mi a közös bennünk" – vélekedik Eamon Kelly a Háárec honlapján olvasható cikkben. (MTI)
 

Csendes Éj: Az Első Karácsony Története - Teljes Rajzfilm (2005) - Gyere...

2014. december 25., csütörtök

Mindannyian ugyanazt az örömöt keressük

http://mno.hu/belfold/erdo-peter-mindannyian-ugyanazt-az-oromot-keressuk-1264862

Belföld Erdő Péter: Mindannyian ugyanazt az örömöt keressük Előző cikk Következő cikk 216 Nyomtatás 2014. december 24., szerda 08:49, frissítve: szerda 08:56 , forrás: MTI, szerző: MNO Erdő Péter: Mindannyian ugyanazt az örömöt keressük Karácsony örömhíre az, hogy Isten szolidáris lett az emberiséggel, amikor megszületett erre a világra – mondta Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek. Erdő Péter az MTI-nek elmondta: Krisztus születése beragyogja egész történelmünket. Rávilágít, hogy az emberiség élete nem hiábavaló sodródás, hanem cél felé tart, és ezt a célt olyan valaki tűzte ki, aki nagyon szeret minket. Ezt a szeretetet éljük át karácsonykor, és ezt kell egymással is megosztanunk. Ez az, ami meghitté és családiassá tudja tenni az ünnepet. De ennek a szeretetnek kell bevilágítania egész életünket is, nemcsak karácsonykor, hanem az év minden napján – figyelmeztetett a bíboros. A lényeg a közös ünneplés Erdő Péter kitért rá, hogy a statisztikák azt mutatják, egyre többen ünnepelnek az otthonuktól távol, szállodákban. Nyilván azért, mert úgy gondolják, hogy otthon nem tudnák megteremteni az ünnepléshez méltó, szép környezetet, amire vágynak. Talán szebb, erőteljesebb az ünnep, amikor valaki a saját fantáziáját használva, saját munkájával tudja megteremteni mindazt, ami az ünnephez kell. A lényeg azonban – hangsúlyozta a bíboros – a közös ünneplés, és mindegy, hogy ez a saját otthonunk falai között vagy egy szállodában történik. Hozzátette: manapság talán ügyetlenebbül ünneplünk, nem tudunk úgy örülni a kis dolgoknak, mint régen, de mindannyian ugyanazt az örömöt keressük. Erdő Péter szerint a papok számára az adventi, karácsonyi időszak rengeteg feladattal jár, ugyanakkor fontos, hogy ők is merjenek ünnepelni, vagyis személyes ünnepként is átélni a közösségért végzett szolgálatot. Úgy fogalmazott: a liturgia, a sok közösségi találkozás, ha „a szívünket is belevisszük”, örömet okoz és nem pusztán fárasztó munka.

Reményik Sándor -VALAKI ÉRTEM IMÁDKOZOTT

2014. december 24., szerda

Békés, boldog karácsonyt! - Magyar karácsonyi dalok válogatás

Ady Endre: Kis karácsonyi ének

Csendes Éj Szentegyházi Gyermekfilharmónia a Váci Székesegyházban

Szentegyházi Gyermekfilharmónia - Mennyből az angyal

Mondd el a hegyek ormán - Live karácsonyi videoklip

Hűséged végtelen



Attól, hogy mindenható önmagát meg nem tagadja

Maria Callas - Ave Maria

Karácsonyi Flashmob - Rákóczi téri Vásárcsarnok



Fel sem tudom fogni! Köszönjük! Ez a vásárcsarnok! Otthon

Csendes éj - KoBaK

2014. december 13., szombat

Hinni kell, küzdeni, teljes szívvel szeretni!

Karl Barth and Oppression


http://kaitdugan.blogspot.hu/2012/01/karl-barth-and-oppression.html


Karl Barth and Oppression.

I am often rather perplexed at the common impression within academia that Barth's theology has little relevance to suffering among the oppressed and marginalized. I have encountered many individuals who caricature Barth as a typical western, white, male theologian who has no concern for anything but theology as a pure intellectual exercise that is entirely detached from the needs and concerns of humanity. In God of the Oppressed, James Cone doesn't offer the same caricature by any means of Barth's theology but he asks this rather haunting question: "What could Karl Barth possibly mean for black students who had come from the cotton fields of Arkansas, Louisiana and Mississippi, seeking to change the structures of their lives in a society that had defined black as nonbeing?" (5) There are many other respected and revered theologians in addition to Cone who find little relevance within Barth's dogmatics to address their particular context of suffering and marginalization.

Sometimes when I read questions like those posed by Cone in relation to Barth's theology, I am tempted to think that Cone has the final word about Barth. The theology and ideas in the Church Dogmatics really have nothing of critical import for the suffering among the black community, oppressed women, and the struggling poor in Latin American countries. What does this mean for how Barth did theology and how should theologians living within the twenty-first century seek to correct Barth's woeful neglect of such critical concerns? Is the problem with Barth's theology per se or a lack of influential engagement within Barthian studies as a whole to parse out the connection between Barth's dogmatics and oppression within humanity?

These questions have really been on my mind all the more as I took a liberation theology course this past semester. I kept wondering what Barth could ever say to the countless voices I heard throughout the semester of individuals and communities who write theology from their context of poverty, oppression, discrimination, marginalization, and otherness. Then over Christmas break, I was really thankful to open up Eugene Rogers' Sexuality and the Christian Body to find a different understanding of Barth's theology than I usually found in my own experiences. Rogers laments the popular disconnection between dogmatics and various social issues: "...only too rarely do Christian ethicists connect doctrines like incarnation, election, and resurrection with race, gender, and orientation" (18). This quote is followed by a footnote that notes Karl Barth as an exception to the rule of such binaries. I stared at this footnote for quite some time wondering if I had read it correctly.

In short, I think Rogers is really onto something and he approaches the problems and questions surrounding the issue of sexuality from a dogmatic standpoint. I read the tremendous fruit that came from Rogers' methodology in this respect and wonder how much more could be done for the issues of oppression when they are informed by Barth's dogmatics and his revolutionary understandings of certain doctrines.

All of that is to say that I hope to write a series of blog posts over the next few weeks (if I can find enough time) to explore the connections I've made between Barth's dogmatics and various issues I've encountered and questioned this past semester. Most of these connections will be made through Barth's christology and how his particular understanding of the communication of attributes can critically and helpfully inform issues such as feminism and disability. It will be interesting to see what comes of it.

Fejet hajt a mindenség - dicsőítés

Tied a dicsőség.wmv

Tied a dicsőség

2014. december 7., vasárnap

Sámán komcsik!!!

https://internetfigyelo.wordpress.com/2014/11/22/lovas-istvan-az-egesz-nyugati-vilag-alig-varja-hogy-magyarorszagon-veres-polgarhaboru-robbanjon-ki/

Lovas István: Az egész nyugati világ alig várja, hogy Magyarországon véres polgárháború robbanjon ki
Posted on 2014/11/22 by Nifadmin
VIGYÁZAT: A POLGÁRHÁBORÚNAK KÉT ÉLE VAN

Éveken át a rasszista – magyargyűlölő – hangokkal teli Klubrádió genetikai és/vagy történelmi alapon elemeztette a szakmájuk alapszabályait a cél érdekében leköpő akadémikusokkal, szakértőkkel és a korábbi kormányok idején busásan jutalmazott véleményformálóival, hogy miért birka nép a magyar és miért nem mer kimenni az utcára. Emlegették a bénító félelmet is. Így magyarázták, hogy a magyarok („ezek”) miért nem tódulnak az utcára kétharmaddal megválasztott kormányuk ellen. Ugyanazon csodálkozókról van szó, akiknek terrorkormányzása idején az „utcai politizálás” antidemokratikus cselekedet volt, amelyet kegyetlenül megtoroltak az amerikai és hasonszőrű követségek elnéző mosolya mellett.

Lovas fb01

Ezeket az álértelmezéseket az elmúlt hetek szinte folyamatos tüntetései elsöpörték, de ez csupán arra készteti e véleménygettó rádiót, hogy felfüggessze a gyáva génekről és egyebekről korábban ezerszer hallott viszályt keltő propagandafejtegetéseket. A „magyar” hirtelen tehát lázadó és bátor lett. Olyannyira, hogy nem csak az arcát meri megmutatni kisvárosokban is, de egymásra jellegükben igen csak hasonló vezetői olyan ordenáré szavakkal szónokolnak, ami az általuk demonstratíve imádott nyugati országokban elképzelhetetlen. Szóval akkor már nem kell félni? Akkor már nincs „diktatúra”? És eddig hazudtak azok, akik ennek ellenkezőjét állították? Sebaj!

Ők és őket visszhangozva, illetőleg velük összejátszva az egész nyugati világ alig várja, hogy Magyarországon véres polgárháború robbanjon ki. „Orbán takarodj!”, harsogja címében a „visszafogott, mérsékelt, konzervatív” vezető svájci polgári napilap, a Neue Zürcher Zeitung, a cikkhez tartozó fotóján a parlament előtti embertömeget mutatva. Egy brit üzleti (!) hírportál pedig felteszi a kérdést, hogy Budapest a következő Majdan-e?

A polgárháborút szítók és előkészítők egyik orgánuma, a Galamus.hu tegnapi számában ezzel a címmel jelent meg cikk: Miért avatkozik be Oroszország Magyarország belügyeibe? (Nem Amerika – Oroszország.) A publicisztika így zárul: „Kovács Zoltán főszerkesztő nemrég azt írta az ÉS-ben, hogy Orbán Viktor lesz az első magyar kormányfő, aki valószínűleg nem lesz képes demokratikus körülmények között távozni a politikai életből. Ámen.” Fegyverbe!
A Vasárnapi Hírek október 26-i számában megjelent egy interjú egy volt alkotmánybíróval. A lényeget a lap így foglalja össze: „Vörös Imre jogászprofesszor kalapot emel az államcsíny előtt.” Balliberális értelmiségiek ágyaznak meg teoretikusan is a vérontásnak, amire alig várnak.

Hiszen most szerintük olyan körülmények vannak, amelyek – mint Charles Gati, Clinton volt amerikai elnök tanácsadója – demokrácián kívüli eszközök bevetését teszik szükségessé a rendszer megdöntésére.
Mely körülmények természetesen nem voltak jelen 2010 tavasza előtt. Amikor Gyurcsány miniszterelnök hazugságbeszédjére adott népi felháborodás megfogalmazását a köztévében felolvasni nem hajlandó vezetés az ott tüntető tömeget annyira feldühítette, hogy a tüntetés a köztévé épülete előtti ostrommá alakult. Amiről magának a köztévének tilos volt egyetlen képet is sugároznia. Mert akkor uralkodott nálunk hibátlan demokrácia és sajtószabadság. Amikor tilalomtáblákat helyeztek el, hogy mezőgazdasági gépekkel ne lehessen tüntetni. Amikor törvényt hoztak, hogy ne lehessen paradicsommal vagy tojással dobálni a népet intézkedéseikkel és provokatív beszédeikkel a végtelenségig felháborító, gyáva vezetőket.
Ezek voltak az idők, amikor Pongrátz Gergelyt, a magyar nép példás hősiességét mintázó (ó, gének, ó, történelem!) 1956-os szabadságharc egyik hősét a Kuncze-féle belügyminisztérium rendőrei véres csuklóval hurcolták el a Hősök teréről, mert tüntetni mert. Amikor csupán a 12 ezres lakosú Bicskén a 2002-es választások idején egy MDF-es képviselőt és egy Fidesz-párti polgárt félig agyonvertek.
Amikor (2006. június 1) a Magyar Nemzet fotósát és a segítségére siető Blikk-es kollégáját a rendőrök összeverték. Amikor egy lengyel tévéstábot fenyegetett meg a rendőrség, mert 2006. október 23-án a rendőrök által megvert Vértesaljai László atyával akartak temploma előtt interjút készíteni. Amikor Gyurcsány azonosító nélküli rendőrei a földön fekvő emberek fejét rugdosták bakanccsal és vertek félholtra nőket is illegális viperájukkal. Miközben az USA és vazallusi nagykövetségein a diplomaták a kezüket dörzsölték. Annak is, hogy a szabadságharc emléknapján még egy fideszes országgyűlési képviselőt is embertelenül összevertek.

Ezek voltak ám a szép, demokratikus idők. Azok, amikor a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Titkárságának közleményt kellett kiadnia, hogy bizonyos normatív támogatásokból kizárják az egyházi intézményeket, ami iskolatípustól függően diákonként 43-67 ezer forint kiesést jelent. Hogy az egyházi intézmények alkalmazottait nem kívánják a közalkalmazotti bértábla szerint fizetni. Hogy az egyházi iskolák kötelező működési feltételei lényegesen szigorúbbak lesznek, mint az önkormányzati iskoláké.
Ami szintén nem zavarta sem a nyugati sajtót, sem „szövetségesi” kormányainkat és budapesti lerakatait, amelyek lázasan készülődtek arra, hogy védőszárnyuk alá vegyék a leszbikusok, melegek, transzvesztiták, stb., évente megtartandó szivárvány menetét.

A nyugati sajtó és a mai, jobboldali kétharmados többség tagadói gyakran hivatkoznak az EBESZ azon megállapítására, hogy a választások előtt a Fidesz térfele felé lejtett a pálya. Ami önmagában hazugság, hiszen ellentétben 1998-cal, amikor szinte ellenzéki sajtó nem volt, az interneten és azon kívül az ellenzéki médiában is minden érdeklődőnek rendelkezésére állt a fülkebeli véleménynyilvánításhoz szükséges információ. A politika színpadáról eloldalgott Bajnai Gordon akkor azt hajtogatta, hogy nem az országgyűlési választások, de a „szabad” európai parlamenti választások mutatják meg a nép igazi akaratát. Megmutatták. Ugyanazzal az eredménnyel, mint az idei másik két választás. Haraszti Miklós EBESZ-e…

A véres polgárháborúra uszítók azonban egyet ne feledjenek. A magyar nép a békére vevő. De ha kell, a békére támadók ellen felveszi a botot, a Molotov-koktélt. Sőt. Még a kétharmadnál is nagyobb arányban. Vigyázzatok közismert uszítók!

Így megy át 100 ezer ember az Erzsébet-hídon a netadó ellen tiltakozva.

Ukrajna 2014 december

Irakban és Sziriában keresztyéneket gyilkolnak

Szíriában az iszlamisták rendszeresen gyilkolnak keresztényeket csak a vallásuk miatt.

Fouad Farid el Laham egy fiatalember aki a terroristák elraboltak, megkínoztak végül megölték.
Fénykép: Szíriában az iszlamisták rendszeresen gyilkolnak keresztényeket csak a vallásuk miatt.

Fouad Farid el Laham egy fiatalember aki a terroristák elraboltak, megkínoztak végül megölték.

Jobbiktól az életmenetééig

Erdő Orbán kapkod

A katolikus egyház vezetését nem vonták be az előkészítésbe, külföldről tudták meg, hogy a 2011-ben megalkotott helyett új egyházi törvény készül. Erdő Péter bíboros a püspöki konferencia után fakadt ki a kormányzati lépések miatt: későn tudták meg, hogy mire készül a kormány. A bíboros szerint a kormány közben „erőnek erejével” ragaszkodik egy az egyházaknak hátrányos számítási módszerhez az egyszázalékos felajánlásoknál, közben a bíboros szerint alkotmányos elvek sérülhetnek az állami intézmények tömeges átadásával.
Megrettenve tapasztaltuk, hogy egy teljesen új törvényt akarnak már megint hozni a vallásszabadságról és az egyházakról, pedig két évvel ezelőtt fogadták el az előzőt.
Erdő Péter bíboros a katolikus püspöki konferencia téli ülése után szokatlan nyíltsággal szólította fel a kormányt, hogy ne kezdjen megint egy teljesen új jogi struktúra kiépítésébe, mert az súlyosan megzavarná a vallásszabadság gyakorlását és az intézmények működését.
A bíboros bejelentése azért is érdekes, mert eddig a kormány sem jelezte, hogy az előző ciklus közepén elfogadott, sok hazai és nemzetközi kritikát és támadást kiváltó egyházi törvény helyett egy új megalkotásán dolgozik.
A bíboros szerint a kormányzat képviselői Németországba mentek, hogy ott érdeklődjenek állami szerveknél, hogyan épül fel a német egyházak jogi szabályozása, mert át kívánják venni. A német partnerek figyelmeztették őket, hogy vonják be a magyar püspöki kart is az előkészítő munkába, ennek ellenére csak nagyon későn jött létre egy találkozó Trócsányi László igazságügyi miniszterrel. Erdő Péter elmondta, hogy Trócsányitól tudta meg, hogy készül az új törvény.
h i r d e t é s
Hiba lenne ismét véghez vinni egy ilyen alapvető terület újraszabályozását úgy, hogy az érintetteket már megint nem vonják be az előkészítésbe – jelentette ki a bíboros.
Erdő Péter szerint a jelenlegi törvényt érintő strasbourgi kifogások miatt érthető, hogy módosítani kell, de nem szabad, hogy egy teljesen új struktúra kiépítése kezdődjön.
A bíboros arról is beszélt, hogy „bizonyos összegek” hiányoznak a költségvetés egyházi részéből. Az egyszázalékos felajánlások, a felajánlók számának növekedése ellenére egyre kevesebb, ami részben azért van, mert az állam egy szűkített számítási módot használ. 2002 és 2006 között betartották a Semjén Zsolt és a korábbi pápai nuncius által kidolgozott megállapodást, később azonban az állami oldal ettől eltért, és a szűkebb értelmezésű számítási módszert vezettek be. 2013-ban erről voltak tárgyalások és megállapodás is született, de a bíboros szerint a kormányzat továbbra is „erőnek erejével” ragaszkodik a kisebb összeghez.
Erdő Péter súlyosan aggályosnak nevezete azt a szándékot is, hogy az ország szociális intézményeinek nagy részét egyházi fenntartásba akarják adni. Ez ugyanis szerinte ellenkezne az állam alapvető alkotmányos felekezeti semlegességi elvével.
Az előző ciklusig az oktatási intézményeket azok az egyházak kapták vissza, akiké volt, vagy a vallásszabadság jegyében mindenki alapíthatott új intézményeket. Az azonban, hogy önkormányzati vagy állami intézményeket – akár ingyenes használatba, akár ajándékba – az állam által önkényesen meghatározott egyházaknak adjanak, ellenkezik az állam világnézeti semlegességi alapelvével. Az átadott intézményeket az egyházak kötelesek saját vallásuk alapján működtetni, nem lehet semleges. Ez azt jelenti, hogy az állam vagy önkormányzat önkényes döntése szabja meg, hogy emberek tömegei milyen vallási környezetben kénytelenek szolgáltatásokat igénybe venni.

Ervin Gábor (Bp., 1912. jan. 24.-Bp., 1944. dec. 3. v. 6. ?): pap, hittanár volt.

70 éve ölték meg
Egy mártír pap emlékére
Ervin Gábor (Bp., 1912. jan. 24.-Bp., 1944. dec. 3. v. 6. ?): pap, hittanár volt.
Konvertita családból származott, anyja, Brust Ilona révén Heinrich Heine rokona. A teológiát a KPI növendékeként Budapesten végezte, 1934. VI. 24-én szentelték pappá. Budaörsön káplán. 1936/44 között a budapesti →Salvator Intézet kereskedelmi leányközépiskola és tanítóképző, 1943-ban a Patrona Hungariae Leánygimnázium hittanára, 1944-ben a Magyar Szent Kereszt Egyesület titkára.
1944. III. 19. után fölvarrta reverendájára a sárga csillagot, hogy szolidaritást vállaljon édesanyjával, testvéreivel és a magyar zsidósággal (a csillag viselése a zsidó származású lelkészek számára nem volt kötelező). Az utcán fegyveres őrizettel kísért zsidók csoportját látva elítélő megjegyzéseket tett, ezért a rendőrség őrizetbe vitte. Fölajánlották neki, hogy 2 fivérét nagy összegért és aranyért Svájcba menekítik. A pénzt előteremtette, de testvéreit a Gestapo a határon elfogta és a helyszínen megölte.
A Maros u. 44. sz. alatti lakásán erdélyi menekülteket és levente-köteles fiatalokat rejtegetett. Fölfedezték, és valamennyiüket elhurcolták. A később szabadon bocsátott Edit nevű cselédlányuk szemtanúja volt, hogy a Kapás u. nyilas székházban őt és édesanyját megkorbácsolták; ők közben hangosan imádkozták a Miatyánkot. Később mindkettőjüket a Dunába lőtték.
Munkái: A lelkivezetésről. Írta Pierre de Bérulle. Ford. Bp., 1937. - A megkezdett örök élet. A keresztény lelkiség alapelvei. Írta Garrigou-Lagrange. Ford. Uo., 1938. - Az erkölcsi jó metafizikai gyökere. Uo., 1938. - Szempontok a nem-keresztény misztikusok méltatásához. Uo., 1938. - Az érték jelentése. Uo., 1939. - Veni Sancte. Te Deum laudamus! Rövid szentbeszédek. Uo., 1940. - „Mutasd meg az Atyát!” Lelkigyakorlatos gondolatok. Uo., 1940. - Gondolatok a művészet etikájához. Uo., 1941. - Krisztusi nagykorúság. Bérmálkozóknak és megbérmáltaknak. Uo., 1941. - Kultúra és emberiség. Uo., 1943. - A tökéletesség felé! Vác, 1943. - Ergebnisse und Zielsetzungen der ung. Geschichtsphilosophie. Uo., 1943. – A műalkotás, mint jel. Bp., 1944. H.V.K.

Dél afrika és neofasizmus, Fasizmus elleni fellépés kötelesség

https://kuruc.info/r/9/101849/

Fasizmus elleni fellépés kötelesség


Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez

Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
 gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
 népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).

A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
 neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
 20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
 de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
 gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
 agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
 első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
 Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
 a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
 központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
 exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
 vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
 gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
 gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
 eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
 napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
 elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
 propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
 tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
 erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
 a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
 kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
 hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
 Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
 is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
 fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
 háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
 szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
 (Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
 pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
 ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
 Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
 vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
 az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
 végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
<br />Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
&nbsp; <br />
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez

Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
 gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
 népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).

A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
 neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
 20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
 de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
 gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
 agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
 első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
 Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
 a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
 központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
 exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
 vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
 gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
 gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
 eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
 napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
 elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
 propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
 tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
 erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
 a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
 kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
 hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
 Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
 is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
 fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
 háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
 szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
 (Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
 pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
 ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
 Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
 vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
 az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
 végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez

Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
 gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
 népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).

A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
 neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
 20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
 de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
 gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
 agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
 első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
 Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
 a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
 központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
 exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
 vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
 gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
 gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
 eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
 napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
 elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
 propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
 tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
 erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
 a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
 kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
 hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
 Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
 is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
 fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
 háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
 szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
 (Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
 pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
 ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
 Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
 vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
 az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
 végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez

Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
 gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
 népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).

A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
 neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
 20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
 de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
 gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
 agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
 első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
 Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
 a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
 központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
 exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
 vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
 gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
 gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
 eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
 napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
 elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
 propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
 tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
 erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
 a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
 kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
 hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
 Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
 is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
 fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
 háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
 szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
 (Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
 pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
 ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
 Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
 vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
 az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
 végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
Boldog békeidők - videó az 1972-es Johannesburgról
<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez

Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
 gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
 népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).

A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
 neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
 20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
 de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
 gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
 agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
 első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
 Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
 a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
 központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
 exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
 vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
 gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
 gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
 eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
 napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
 elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
 propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
 tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
 erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
 a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
 kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
 hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
 Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
 is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
 fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
 háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
 szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
 (Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
 pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
 ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
 Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
 vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
 az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
 végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
Boldog békeidők - videó az 1972-es Johannesburgról
<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Korunk hivatalos
(neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember, miután a majdnem
teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül először esett túl a
maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan gonoszságában maga
alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait, népeit. Ez azért
alakult így, mert a többiek különböző okok miatt akadályoztatva voltak
képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes dominancia birtokában
aljasságok újabb sorozata következett (indiánok, feketék irtása,
rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő megfertőzése és egyéb
rémségek).

A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
 neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
 20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
 de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
 gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
 agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
 első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
 Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
 a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
 központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
 exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
 vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
 gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
 gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
 eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
 napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
 elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
 propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
 tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
 erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
 a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
 kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
 hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
 Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
 is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
 fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
 háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
 szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
 (Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
 pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
 ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
 Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
 vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
 az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
 végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>