2012. február 24., péntek
2012. február 23., csütörtök
2 fő regula
A szerzetes rendek megértés szerinti csoportosítása
A szerzetesrendek lelkiségi megújulási mozgalmak.
Miben létük szerint csoportosításuk szükséges időrend szerint.
1. Cluny reform előtti. (Szerzetesrendek alapjai, de semmi esetre klasszikus szerzetesrendek).
2. Cluny reform utáni. ( Klasszikus szerzetesrendek.).
3. Trident utáni az (ellenreformáció, és későbbi akár mai korok szerzetes rendjei).
Tevékenység szerint
I. Prédikáló ill. hitvalló rendek
II. Betegápoló rendek.
_________________________________________________
Időrendből a 2 a klasszikus szerzetesrendek mai kegyességünk alapjai.
Klasszikus szerzetesrendek regulás rendekké váltak életszabályokat vallanak.
Két fő regula létezik:
1. Benedek regula
2. Ferences/Ágostonos regula.
Az egymásból kiváló rendek ehhez a két örökséghez nyúlnak vissza.
A regulák Bibliai alapuak.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Cluny politikai háttere:
wikipédia:
Kolostorok [szerkesztés]
A kolostorok ebben a korban a világi és egyházi földesuraktól függtek, akik sok helyen védnök helyett elnyomóként viselkedtek. A szerzetesek nem fordulhattak közvetlenül a világi hatóságokhoz, őket uruk képviselte, saját érdekei szerint, a különböző peres ügyekben (például birtokperekben). A földesuraknak jogukban állt megadóztatni az általuk alapított kolostorokat, és az apát személyét is ők választhatták meg.[1]
A korszakban az egész egyházban terjedő világiasodás a szerzetesek között is egyre jobban háttérbe szorította a bencés regula szigorát. Az erkölcstelenség, élvhajhászat terjedt a kolostorokban.
A pápaság [szerkesztés]
A Frank birodalom összeomlása után a pápaság védelem nélkül maradt, és az Itáliai-félszigeten eluralkodó feudális anarchia közepette a pápai állam gyakorlatilag Róma területére korlátozódott. A pápaság intézménye az itáliai arisztokrácia, főként a spoletoi hercegek, majd a tusculumi grófok, valamint a főpapok politikai játszmáinak színterévé vált. A pápa tekintélye hatalmasat zuhant, a pápákat az erőviszonyok változásával gyorsan eltávolították vagy megölték. A 9. század legvége küzdelmeinek egyik kirívó példája a VI. István pápa által rendezett hullazsinat, amelyen az előző pápát, Formosust kiásták sírjából, tárgyalás után elítélték és megcsonkították, majd közönséges bűnözőként hantolták el ismét.
A 10. század első felében a római arisztokrácia került döntő pozícióba, miután egy bizonyos Theophylaktus nevű nemes családja elsősorban gyönyörű nőtagjai révén hatalmas befolyásra tett szert. A dinasztia tetterős nőtagjai (idősebb és ifjabb Theodóra, valamint Marozia) gyakran rokonaikat és szeretőiket juttatták a pápai székbe, illetve a pápák szeretőivé váltak. Ezt a korszakot ezért „pornokrácia” vagy „ringyó-kormányzás” névvel is illették. Talán ennek a korszaknak az emlékét őrzi Johanna nőpápa legendája is.[2]
A fejetlenség nem csökkent a német királyok feltűnésével sem, 962, I. Ottó császárrá koronázása után folyamatossá vált a harc a császárság és a római Crescentius dinasztia között. Ottó nevéhez fűződik például a laikus tisztviselőből lett VIII. Leó pápa beiktatása, valamint a Respublica Christiana eszméjének újjáélesztése is. II. és III. Ottó uralkodása alatt nem sok minden változott, a II. Henrik által támogatott Paviai zsinaton azonban már a cölibátust elítélő határozat született, a nőtlenséget megszegő papokat a klérusból való kiközösítés fenyegette. Henrik halála után azonban a német császár figyelme ismét másfele fordult, így 1024-ben a toscanai párt jelöltjét laikusként választották meg, majd egy nap alatt vette fel az összes papi szentséget. Az őt követő IX. Benedek uralkodása (1033-1046) talán a korszak mélypontjának is tekinthető: Nyíltan árulta a püspöki palliumot, sőt, magát a pápai címet is áruba bocsátotta. Az azt megvevő Johannes Gratianus archipresbiter így kívánt véget vetni az erkölcstelen pápa regnálásának. Őt azonban sem a császári udvar, sem a római pártok nem fogadták el, és a Crescentiusok ellenpápát állítottak III. Szilveszter személyében. 1046-ban tehát egyszerre három felszentelt pápa volt.[3]
A kolostorok megújulása [szerkesztés]
A reformmozgalom a 10. században burgundiai és lotaringiai bencés kolostorokból indult ki, kezdetben területenként eltérő célokkal. A lotaringiai, főleg nemesek által alapított kolostorok Szent Benedek regulájának felújítását, a fegyelemhez és a szorgalomhoz való visszatérést tűzték ki célul.[1]
A burgundiai irányzat, melynek élén a clunyi apátság állt, tovább ment, és a feudális függés felszámolását is ugyanolyan fontosnak tekintette, mint a fegyelem és istenfélő életforma visszaállítását a kolostorokban. Ennek érdekében a burgundiai kolostorok kongregációba tömörödtek, melynek élén a clunyi főapát állt. A kongregációt vezető főapát magát a többi kolostor hűbérurának tekintette, a kongregációt pedig közvetlen pápai irányítás alá helyezte.
A feudális anarchia felszámolásának igénye találkozott mind a pápa, mind a német-római császár érdekeivel, ezért a reformok elején mindketten támogatták törekvéseiket. Ennek is köszönhető, hogy a kongregáció folyamatosan növekedett, a 12. századra már körülbelül 2000 kolostor csatlakozott hozzá.[1]
A clunyi kolostor [szerkesztés]
Bővebben: Cluny apátság
A clunyi bencés kolostort 910-ben alapította Vilmos, Aquitánia hercege.[1] Cluny roppant gazdag apátság volt, amely külső forrásból biztosította magának az élelmet. Vagyis a kolostor környéke nem volt tele gazdasági épületekkel. Cluny-ben jobban megvalósult a szerzetesek és a világi emberek elkülönülése, hiszen a szerzeteseknek nem kell kétkezi munkát végezni, az élelmiszert megveszik a laikus testvérektől. Viszont csorbát szenved az az elv, hogy a rend tagjainak is dolgozni kell. Sankt Gallen sokkal jobban figyel erre, a kolostort számos istálló, magtár és műhely övezi. Viszont így a világi személyek sokkal közelebb jutnak a kolostorhoz.
A reformok kiterjesztése [szerkesztés]
A reformmozgalom eszméit a III. Henrik által kinevezett német pápák hozták magukkal Rómába, ahol azonban az eszme hamarosan a császár ellen fordult, és a pápai világuralom eszméjének alapja lett. A pápákat körülvevő szerzetesek ugyanis kiterjesztették az egész egyházra azt az elvet, hogy csak a pápa dönthet ügyükben. Ez magában foglalta az püspökök beiktatásának jogát, az invesztitúrát is.
Amíg úgy látta a császárság, hogy a reformpápaság kézben tartható, támogatta ezeket a törekvéseket, abban bízva, hogy a pápában szövetségesre lel a gazdag német püspökökkel szemben. Ám ez csalóka reménynek bizonyult.
A német pápák [szerkesztés]
IX. Leó (1049-1054), a reformok elkötelezett híve
II. Kelemen és II. Damasus rövid pápasága után került a pápai székbe IX. Leó, III. Henrik császár távoli rokona, aki sokat tett a pápai reformok sikeréért, de ugyanakkor a császár híve maradt. Külföldi püspököket szentelt bíborossá és hívott Rómába a római arisztokráciával szemben, akik addig a bíborosi testület meghatározó erejét alkották és a 9. században és a 10. század elején a pápaválasztást sokszor saját kezükbe vették. Így került Rómába Lotaringiai Frigyes, a későbbi IX. István, Humbert de Silva Candida, az egyházi reform egyik fő teoretikusa, és Hildebrand, aki szerzetesből lett ekkor diakónus, majd később VII. Gergely néven a korszak egyik legjelentősebb pápája.[1]
IX. Leó csatolta a pápai államhoz a beneventói hercegséget, II. Viktor (1055-1057) pedig a spoletói hercegséggel tette ugyanezt. A pápaság növekvő önbizalma is hozzájárult, hogy 1054. július 16-án Humbert de Silva Candida pápai legátus a Hagia Szophia főoltárára helyezte a bizánci pátriárkát kiátkozó dekrétumot, így előidézve a keleti és nyugati keresztény egyház végleges szakítását.[1]
A 10. század közepéig a Gelasius pápa által megfogalmazott „két hatalom elmélet” szolgált a reformok ideológiai alapjául. Ezzel összeegyeztethető volt a világi hatalmak invesztitúrajoga is. A császárral való szembefordulást a kánoni választás (egyházi elöljárók választása az egyházi jognak megfelelően) újraértelmezése készítette elő. Ez Humbert bíboros Adversus simoniacos (A simónisták ellen) című művében jelent meg, és a kánoni választás menetét a kora középkori, ekkor is érvényben lévő szokásokkal szemben a következőképpen határozta meg:[1]
1. A klérus jelöli és választja meg a püspököt vagy az apátot, a nép hozzájárul a választáshoz.
2. A metropolita megerősíti a választást, a környék püspökei felszentelik az új püspököt.
3. A politikai hatalom jóváhagyja a választást.
Humbert felfogása szerint az egyházi hatalom átruházására kizárólag az egyháznak van joga, a világi invesztitúrára senkinek, még a legnagyobb fejedelmeknek sincs joga.[1] Ez alapján az irat alapján készült az 1059-es pápaválasztó statútum is. 1059-ben ugyanis a bíborosok a tusculumi grófok által vezetett római nemesek pápájával szemben a császári jelöltet, Gebhard püspököt választották meg pápának II. Miklós néven. Ez volt az első eset, hogy a pápaválasztást a világiak kizárásával folytatta le a bíborosi testület.[1] Ez a változás megjelenik az 1059. évi lateráni böjti zsinat határozatában is.
„ elhatároztuk és elrendeljük, 3. Hogy emez egyetemes római egyház főpapjának elhunytával mindenekelőtt a bíboros püspökök tárgyalják meg igen szorgos megfontolással az ügyeket, vegyék maguk mellé a bíboros klerikusokat, majd végül az egyéb papság és a nép járuljon hozzá az új választáshoz ”
– a lateráni böjti zsinat határozatából
Amely pápát nem eszerint választották, nem szentelhető fel.
A zsinat ezen kívül betiltotta a simóniát és a világi invesztitúrát is. Kimondták ezen kívül, hogy a pápát lehetőleg Rómában kell választani és felszentelni.
A szerzetesrendek lelkiségi megújulási mozgalmak.
Miben létük szerint csoportosításuk szükséges időrend szerint.
1. Cluny reform előtti. (Szerzetesrendek alapjai, de semmi esetre klasszikus szerzetesrendek).
2. Cluny reform utáni. ( Klasszikus szerzetesrendek.).
3. Trident utáni az (ellenreformáció, és későbbi akár mai korok szerzetes rendjei).
Tevékenység szerint
I. Prédikáló ill. hitvalló rendek
II. Betegápoló rendek.
_________________________________________________
Időrendből a 2 a klasszikus szerzetesrendek mai kegyességünk alapjai.
Klasszikus szerzetesrendek regulás rendekké váltak életszabályokat vallanak.
Két fő regula létezik:
1. Benedek regula
2. Ferences/Ágostonos regula.
Az egymásból kiváló rendek ehhez a két örökséghez nyúlnak vissza.
A regulák Bibliai alapuak.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Cluny politikai háttere:
wikipédia:
Kolostorok [szerkesztés]
A kolostorok ebben a korban a világi és egyházi földesuraktól függtek, akik sok helyen védnök helyett elnyomóként viselkedtek. A szerzetesek nem fordulhattak közvetlenül a világi hatóságokhoz, őket uruk képviselte, saját érdekei szerint, a különböző peres ügyekben (például birtokperekben). A földesuraknak jogukban állt megadóztatni az általuk alapított kolostorokat, és az apát személyét is ők választhatták meg.[1]
A korszakban az egész egyházban terjedő világiasodás a szerzetesek között is egyre jobban háttérbe szorította a bencés regula szigorát. Az erkölcstelenség, élvhajhászat terjedt a kolostorokban.
A pápaság [szerkesztés]
A Frank birodalom összeomlása után a pápaság védelem nélkül maradt, és az Itáliai-félszigeten eluralkodó feudális anarchia közepette a pápai állam gyakorlatilag Róma területére korlátozódott. A pápaság intézménye az itáliai arisztokrácia, főként a spoletoi hercegek, majd a tusculumi grófok, valamint a főpapok politikai játszmáinak színterévé vált. A pápa tekintélye hatalmasat zuhant, a pápákat az erőviszonyok változásával gyorsan eltávolították vagy megölték. A 9. század legvége küzdelmeinek egyik kirívó példája a VI. István pápa által rendezett hullazsinat, amelyen az előző pápát, Formosust kiásták sírjából, tárgyalás után elítélték és megcsonkították, majd közönséges bűnözőként hantolták el ismét.
A 10. század első felében a római arisztokrácia került döntő pozícióba, miután egy bizonyos Theophylaktus nevű nemes családja elsősorban gyönyörű nőtagjai révén hatalmas befolyásra tett szert. A dinasztia tetterős nőtagjai (idősebb és ifjabb Theodóra, valamint Marozia) gyakran rokonaikat és szeretőiket juttatták a pápai székbe, illetve a pápák szeretőivé váltak. Ezt a korszakot ezért „pornokrácia” vagy „ringyó-kormányzás” névvel is illették. Talán ennek a korszaknak az emlékét őrzi Johanna nőpápa legendája is.[2]
A fejetlenség nem csökkent a német királyok feltűnésével sem, 962, I. Ottó császárrá koronázása után folyamatossá vált a harc a császárság és a római Crescentius dinasztia között. Ottó nevéhez fűződik például a laikus tisztviselőből lett VIII. Leó pápa beiktatása, valamint a Respublica Christiana eszméjének újjáélesztése is. II. és III. Ottó uralkodása alatt nem sok minden változott, a II. Henrik által támogatott Paviai zsinaton azonban már a cölibátust elítélő határozat született, a nőtlenséget megszegő papokat a klérusból való kiközösítés fenyegette. Henrik halála után azonban a német császár figyelme ismét másfele fordult, így 1024-ben a toscanai párt jelöltjét laikusként választották meg, majd egy nap alatt vette fel az összes papi szentséget. Az őt követő IX. Benedek uralkodása (1033-1046) talán a korszak mélypontjának is tekinthető: Nyíltan árulta a püspöki palliumot, sőt, magát a pápai címet is áruba bocsátotta. Az azt megvevő Johannes Gratianus archipresbiter így kívánt véget vetni az erkölcstelen pápa regnálásának. Őt azonban sem a császári udvar, sem a római pártok nem fogadták el, és a Crescentiusok ellenpápát állítottak III. Szilveszter személyében. 1046-ban tehát egyszerre három felszentelt pápa volt.[3]
A kolostorok megújulása [szerkesztés]
A reformmozgalom a 10. században burgundiai és lotaringiai bencés kolostorokból indult ki, kezdetben területenként eltérő célokkal. A lotaringiai, főleg nemesek által alapított kolostorok Szent Benedek regulájának felújítását, a fegyelemhez és a szorgalomhoz való visszatérést tűzték ki célul.[1]
A burgundiai irányzat, melynek élén a clunyi apátság állt, tovább ment, és a feudális függés felszámolását is ugyanolyan fontosnak tekintette, mint a fegyelem és istenfélő életforma visszaállítását a kolostorokban. Ennek érdekében a burgundiai kolostorok kongregációba tömörödtek, melynek élén a clunyi főapát állt. A kongregációt vezető főapát magát a többi kolostor hűbérurának tekintette, a kongregációt pedig közvetlen pápai irányítás alá helyezte.
A feudális anarchia felszámolásának igénye találkozott mind a pápa, mind a német-római császár érdekeivel, ezért a reformok elején mindketten támogatták törekvéseiket. Ennek is köszönhető, hogy a kongregáció folyamatosan növekedett, a 12. századra már körülbelül 2000 kolostor csatlakozott hozzá.[1]
A clunyi kolostor [szerkesztés]
Bővebben: Cluny apátság
A clunyi bencés kolostort 910-ben alapította Vilmos, Aquitánia hercege.[1] Cluny roppant gazdag apátság volt, amely külső forrásból biztosította magának az élelmet. Vagyis a kolostor környéke nem volt tele gazdasági épületekkel. Cluny-ben jobban megvalósult a szerzetesek és a világi emberek elkülönülése, hiszen a szerzeteseknek nem kell kétkezi munkát végezni, az élelmiszert megveszik a laikus testvérektől. Viszont csorbát szenved az az elv, hogy a rend tagjainak is dolgozni kell. Sankt Gallen sokkal jobban figyel erre, a kolostort számos istálló, magtár és műhely övezi. Viszont így a világi személyek sokkal közelebb jutnak a kolostorhoz.
A reformok kiterjesztése [szerkesztés]
A reformmozgalom eszméit a III. Henrik által kinevezett német pápák hozták magukkal Rómába, ahol azonban az eszme hamarosan a császár ellen fordult, és a pápai világuralom eszméjének alapja lett. A pápákat körülvevő szerzetesek ugyanis kiterjesztették az egész egyházra azt az elvet, hogy csak a pápa dönthet ügyükben. Ez magában foglalta az püspökök beiktatásának jogát, az invesztitúrát is.
Amíg úgy látta a császárság, hogy a reformpápaság kézben tartható, támogatta ezeket a törekvéseket, abban bízva, hogy a pápában szövetségesre lel a gazdag német püspökökkel szemben. Ám ez csalóka reménynek bizonyult.
A német pápák [szerkesztés]
IX. Leó (1049-1054), a reformok elkötelezett híve
II. Kelemen és II. Damasus rövid pápasága után került a pápai székbe IX. Leó, III. Henrik császár távoli rokona, aki sokat tett a pápai reformok sikeréért, de ugyanakkor a császár híve maradt. Külföldi püspököket szentelt bíborossá és hívott Rómába a római arisztokráciával szemben, akik addig a bíborosi testület meghatározó erejét alkották és a 9. században és a 10. század elején a pápaválasztást sokszor saját kezükbe vették. Így került Rómába Lotaringiai Frigyes, a későbbi IX. István, Humbert de Silva Candida, az egyházi reform egyik fő teoretikusa, és Hildebrand, aki szerzetesből lett ekkor diakónus, majd később VII. Gergely néven a korszak egyik legjelentősebb pápája.[1]
IX. Leó csatolta a pápai államhoz a beneventói hercegséget, II. Viktor (1055-1057) pedig a spoletói hercegséggel tette ugyanezt. A pápaság növekvő önbizalma is hozzájárult, hogy 1054. július 16-án Humbert de Silva Candida pápai legátus a Hagia Szophia főoltárára helyezte a bizánci pátriárkát kiátkozó dekrétumot, így előidézve a keleti és nyugati keresztény egyház végleges szakítását.[1]
A 10. század közepéig a Gelasius pápa által megfogalmazott „két hatalom elmélet” szolgált a reformok ideológiai alapjául. Ezzel összeegyeztethető volt a világi hatalmak invesztitúrajoga is. A császárral való szembefordulást a kánoni választás (egyházi elöljárók választása az egyházi jognak megfelelően) újraértelmezése készítette elő. Ez Humbert bíboros Adversus simoniacos (A simónisták ellen) című művében jelent meg, és a kánoni választás menetét a kora középkori, ekkor is érvényben lévő szokásokkal szemben a következőképpen határozta meg:[1]
1. A klérus jelöli és választja meg a püspököt vagy az apátot, a nép hozzájárul a választáshoz.
2. A metropolita megerősíti a választást, a környék püspökei felszentelik az új püspököt.
3. A politikai hatalom jóváhagyja a választást.
Humbert felfogása szerint az egyházi hatalom átruházására kizárólag az egyháznak van joga, a világi invesztitúrára senkinek, még a legnagyobb fejedelmeknek sincs joga.[1] Ez alapján az irat alapján készült az 1059-es pápaválasztó statútum is. 1059-ben ugyanis a bíborosok a tusculumi grófok által vezetett római nemesek pápájával szemben a császári jelöltet, Gebhard püspököt választották meg pápának II. Miklós néven. Ez volt az első eset, hogy a pápaválasztást a világiak kizárásával folytatta le a bíborosi testület.[1] Ez a változás megjelenik az 1059. évi lateráni böjti zsinat határozatában is.
„ elhatároztuk és elrendeljük, 3. Hogy emez egyetemes római egyház főpapjának elhunytával mindenekelőtt a bíboros püspökök tárgyalják meg igen szorgos megfontolással az ügyeket, vegyék maguk mellé a bíboros klerikusokat, majd végül az egyéb papság és a nép járuljon hozzá az új választáshoz ”
– a lateráni böjti zsinat határozatából
Amely pápát nem eszerint választották, nem szentelhető fel.
A zsinat ezen kívül betiltotta a simóniát és a világi invesztitúrát is. Kimondták ezen kívül, hogy a pápát lehetőleg Rómában kell választani és felszentelni.
Antonita szerzetes rend
Aki rászánja magát, hogy annak a Szent Antalnak az életét kutassa, akinek a kereszténység a legrégibb időtől fogva a ,,Nagy'' megtisztelő jelzőt adta, készüljön föl jónéhány meglepetésre. Még ha elutasítja is az egész csodás színjátékot, amely körülfonja az Antal-legendát, kénytelen lesz számos dolgot csodálkozással tudomásul venni. Tulajdonképpen már az is szinte érthetetlen, hogy több mint 1600 év után még mindig emlegetik a nevét. Hiszen Antal csak egy szegény közép- egyiptomi fellah, földműves volt, és nem vitt végbe semmiféle történelemalakító tettet, mint ahogyan nagy államférfiak vagy egyházi kiválóságok szokták. És mégis csak ,,csodára'' gondolhat az ember, amikor alaposabb vizsgálódás után látja, hogy neve milyen mélyen belevésődött az osztatlan kereszténység történetébe, hogy alakjából micsoda magával ragadó erő áradt, amely sok kortársát is elbűvölte; s amikor fölismeri, hogy ez a világtól futó remete, aki egyre nagyobb magányra törekedett, indította el a monasztikus élet hatalmas mozgalmát, amely a külső és belső támadások dacára sok-sok évszázadon át fennmaradt, és még ma is töretlen. És ha az ember azt is tudja, hogy éppen az európai kereszténység -- különösen a 14. és 18. század között -- a Szent Antal-tiszteletnek hányféle változatát hozta létre, akkor önkéntelenül szeretne közelebbit és pontosabbat tudni erről az emberről.
Antalt alakját a korai idők legtöbb szentjénél több legenda övezi, amelyből költők és más művészek merítettek ihletet; elég, ha csak a festő Matthias Grünewaldra (+ 1528) hivatkozunk. Ezek a legendák alkalmas irodalmi formák az érzékfeletti valóság megközelítésére.
Antalról azonban nemcsak a legendák elbeszélései állnak rendelkezésünkre, hanem cáfolhatatlan, történelmi súlyú tanúbizonyságok is, amelyeket nyugodtan összevethetünk régi korok más történelmi személyiségeiről tanúskodó forrásokkal. Ez ugyan nem állítható minden megszorítás nélkül arról az Antal-életrajzról, amelyet Alexandriai Szent Atanáz érsek 365 táján, tehát alig tíz évvel a nagy szerzetes atya halála után írt. Ez az antik regényformát követő életrajz ugyanis túlságosan célzatos irat ahhoz, hogy történelmi utalásaiban gyanútlanul meg lehessen bízni. Nagyon is világosan fölismerhető a szándék, hogy a szerzője keresztény hősi eposzt akart írni.
Rajta kívül vannak azonban megbízható tanúságtevők a 4. század szerzetesi irodalmából, különösen Pakhomiosz írásai. Ott van azután az a hét levél, amely Antaltól ránk maradt. Ezekben egyénisége természetesen háttérben marad a tárgyalt kérdések mellett. Mindenekelőtt az Atyák mondásai (Apophtegmata Patrum) címen ismert nagy gyűjteményben találhatók tetemes számban Antal mondásai, amelyekből jobb képet kapunk egyéniségéről, mint hosszú beszédekből vagy beszámolókból.
Amikor Antal 251-ben vagy 252-ben megszületett Koméban, Közép- Egyiptom egyik falujában, a régi kereszténység éppen talán legsúlyosabb megpróbáltatását élte át. Decius császár (249--251) restaurációs politikájának megfelelően keresztényüldözést indított, amely az egész Római Birodalomra kiterjedt. Egyetlen keresztény sem volt már biztonságban, függetlenül attól, hogy az Imperium Romanum melyik tartományában élt: ma vagy holnap a császári törvényszék elé hurcolhatták. És sokan bizonyultak gyengének. Annál fenségesebben ragyogott a hűségesek hitvalló bátorsága. A következő évtizedekben, egészen 313-ig, amikor Konstantin császár kiadta a milánói türelmi rendeletet, a kereszténység vállalása életveszélyt jelentett. Aki meg akart maradni kereszténynek, annak állandóan készen kellett lennie a vértanúságig való helytállásra.
Antal jómódú házban nőtt föl. Amikor húsz éves lett, meghaltak szülei, és ráhagyták a családi örökséggel való gazdálkodást és a húgáról való gondoskodást. De egyszer csak történt valami, ami egy csapásra véget vetett annak, hogy a fiatalember csak úgy békésen éldegéljen a világban. Egy alkalommal a szentmisén az igehirdetésre figyelve hirtelen belévágott a fölismerés, hogy neki szól az, amit a lektor Máté evangéliumából éppen olvasott: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között... Aztán gyere, és kövess engem!'' Az ige nem volt ismeretlen előtte, de az ifjú Antal úgy érezte, hogy akkor és ott hangzik el először, és egyenesen a szívébe kiált. Olyan ellenállhatatlan ereje volt a szónak, hogy követnie kellett. Úgy tett, amint hallotta: eladta a családi birtokot, és ami nem volt szükséges a húgáról való gondoskodáshoz, a szegényeknek adta. Azután megkezdte az új életet, amelyről még nem is sejtette, hová fogja őt vezetni.
Hogy miből is áll a ,,lelki élet'', teljesen ismeretlen volt előtte. Mi okosabbat tehetett volna hát, mint hogy utánozza azokat, akiket a keresztény közösségben különösen jámbor embereknek tartottak: az ,,aszkéták'' voltak ezek, akik Istennek tetsző életet akartak élni, ki- ki a maga módján. Hozzájuk hasonlóan Antal is visszavonult a hétköznapi élettől, és teljesen a vallásos gyakorlatoknak adta át magát, elsősorban a zsoltár-imádkozásnak. Kezdetben még a falu közelében lakott. Aztán hamarosan a líbiai sivatagban egy sziklasírban húzta meg magát, majd később egy omladozó kastély romjai között. Egy barátja hordta neki a nélkülözhetetlen szűkös eledelt. Ettől eltekintve minden összeköttetést megszakított a külvilággal. De minél inkább eltépte a földi ragaszkodások kötelékeit, annál elviselhetetlenebb lelki támadások érték. Ősi keleti elképzelések szerint -- aminek visszhangját Jézus megkísértésének történetében is megtaláljuk -- a sírok és az elhagyott helyek, mindenekelőtt pedig a sivatagok a démonok hazája voltak. Antal ebbe a birodalomba hatolt be, és ott épített ki magának szállást. Hogyan is történhetett volna másképpen, mint hogy a démonok támadást indítottak ellene. Antal pedig -- az apostol intelmének megfelelően -- ,,Isten teljes fegyverzetét'' öltötte magára, hogy ,,a sátán cselvetéseinek ellenállhasson'' (Ef 6,11). Így ő lett a győztes. Amikor végül húsz év után ismét az emberek közé ment, úgy jelent meg előttük, mint bölcs férfi, aki ,,ismeri a mélységes titkokat és telve van Istennel'' (Antal élete). A szigorú önsanyargatások ellenére nem tört össze a teste. Arcán azoknak a hatalmas tapasztalatoknak fénye tükröződött, amelyek bensőleg átalakították.
Nevét hamarosan fölkapta a hír. Mindenfelől özönlöttek hozzá az emberek, akik imáiba ajánlották magukat, vagy szerzetesi életet akartak élni az ő vezetése alatt. Antal nem tudta a kérők ostromát elhárítani. A közeli és távoli környéken mindenfelé remeteségek nőttek ki a földből. Így a világ elől menekülő remetéből a ,,szerzetesek atyja'' lett. Mindenesetre ez még nem volt a szerzetességnek az a formája, amely később Pakhomiosz kezdeményezéséből kialakult. Mert jóllehet számos tanítvány sereglett Antal köré, ő sohasem fogta össze őket olyan tartós közösséggé, amelynek közös szabályzata van. Az a szerzetesi szabályzat, amely a neve alatt ránk maradt, valójában későbbi korból származik.
Bármennyire szerette is Antal a sivatagot és az Istenben elmerült magányos életet, abban semmi sem akadályozta meg, hogy az emberek közé menjen, ha a kereszténység napi problémái úgy kívánták. Ez történt, amikor Maximinus Daja császár idejében (308 táján) az alexandriai börtönökben sínylődő hitvallókat erősítette a hitükért vívott harcukban. Egy másik alkalommal, élete vége felé, püspök-barátja, Atanáz kérésére ment a fővárosba, hogy nyilvánosan föllépjen az ariánusok ellen. De ezt igazolja a már említett vonzerő is, amelyet Antal a lakosság minden rétegére gyakorolt, föl egészen a magas klérusig és a császári udvarig. Maga Konstantin és gyermekei is leveleztek vele.
90 éves elmúlt már, amikor útra kelt, hogy szemtől szemben láthassa a másik nagy remetét, Pált (lásd január 15-én). Találkozásukat Szent Jeromos leírásából ismerjük.
356-ban halt meg Antal, 105 éves korában. A sírja -- mivel kérte testvéreit, hogy titokban temessék el -- 200 éven át ismeretlen volt. 561-ben megtalálták, ereklyéit Arles-ban, a Szent Julien-templomban őrzik. A koptok és a szírek remetéi Szent Antal fiainak tekintették magukat. Franciaországban a 11. században alapítottak egy betegápoló társulatot, melyből az antonita rend fejlődött ki. Két nemes férfi, apa és fia anyarozstól megbetegedett, és Szent Antal ereklyéjétől meggyógyult. Hálából kórházat építettek és ápolták a hasonló bajban szenvedőket. Mivel Szent Antal az anyarozs okozta gyulladás ellen hathatós közbenjárónak bizonyult, magát a bajt Szent Antal tüzének nevezték. Antalt a tizennégy segítőszent között is tisztelték.
Antal szellemi útját, vallás-erkölcsi törekvéseit a megalkuvást nem ismerő határozottság jellemezte, ugyanakkor minden volt, csak nem rajongó, vagy a valóságtól idegen álmodozó. Bár radikális követelményeket állított föl magával szemben, meggyőzően józan és szerény volt. Ismerte az ember előtt álló határokat: Isten titkainak és döntéseinek kifürkészése nem a mi dolgunk. Jobb beismerni tudatlanságunkat azokban a dolgokban, amelyek meghaladják az embert. Az a döntő, hogy az ember magára figyeljen. Még ha birtokolná is egy szerzetes a csodás gyógyítás adományát, saját üdvössége felől akkor is rettegésben kellene élnie. Az ördög cselvetéseivel szemben csak egy segít: az alázat.
Antal rendelkezett józan emberismerettel, érzékkel a helyes mérték iránt, valamint bölcsességgel, amellyel el tudott igazodni a dolgok között. Jámborságának lényeges vonása volt testvériessége. Nem véletlen, hogy a szerzetességben ismét új csengést kapott a szó: ,,testvér''. Az Egyházban régen elfelejtették Jézus evangéliumi figyelmeztetését (Mt 23,8), különbséget tettek a ,,lent'' és a ,,fent'' között. A szerzetesek Antalt követve vissza akartak térni a kezdeti kereszténységhez. Ezért nevezték magukat egymás közt ,,testvérnek'', és arra törekedtek, hogy testvérként is bánjanak egymással. Antal arra tanította övéit, hogy élet és halál a felebarát iránti magatartástól függ.
Meg volt győződve arról, hogy a szerzetest a saját fáradozásai nem jogosítják föl arra, hogy önmagában bízzék. Mert az embernek az az igazi nagy teljesítménye, ha Isten előtt elismeri a bűneit, és utolsó leheletéig kész a gonosz támadásainak elhárítására. Amikor egy napon az egyik szerzetes megkérdezte, hogy mit kell tennie, ezt a választ kapta: ,,Ne bízz igaz voltodban, ne aggasszon, ami elmúlt, és fáradozz azon, hogy nyelvedet és gyomrodat féken tartsad'' (vagyis hallgass és böjtölj).
A koptok, a szírek és a bizánciak január 17-én ünneplik Szent Antalt. Jeruzsálemben már az 5. században ugyanezen a napon emlékeztek meg róla. Rómában a 12. században vették át az ünnepét.
Az Atyák mondásai tudósítanak Szent Antal jellemző mondásairól és viselkedéséről, amelyek az evangéliumból fakadó jámborságát és vallásos józanságát tanúsítják.
Egyszer egy szerzetest társai szerfölött dicsőítettek Antal jelenlétében. A szent hívatta és próbára tette őt, hogy képes-e a megbántás elviselésére. Amikor erre képtelennek bizonyult, ezt kellett hallania: ,,Olyan faluhoz hasonlítasz, amelynek házai kívülről díszesek, belülről azonban kifosztották a rablók.''
Valaki egyszer tanúja volt annak, hogy Antal a látogatóba érkező szerzeteseket milyen -- szerinte éppen nem aszketikus -- módon fogadta és vendégelte meg. Az az ember vadász volt. Antal fölszólította, tegyen nyilat az íjára és feszítse jól meg. Az ember úgy tett, de megjegyezte: ,,Ha túlságosan megfeszítem, eltörik.'' Erre az ősz Antal ezt mondta: ,,Így fognak járni a szerzetesek Isten művének végzése közben (a szerzetesek aszketikus gyakorlatait értették ezen abban az időben), ha mértéken túli erőfeszítést kívánunk tőlük.'' Máskor meg ezt mondta: ,,Sokan elemésztik testüket önsanyargatásaikkal, de mivel hiányzik belőlük az ítélőképesség adománya, messze járnak Istentől.''
A szent kiemelkedő testvéri magatartásáról ad hírt a következő történet: Egyszer egy szerzetes Abba Elias ,,kolostorában'' bűnbe esett, és kitaszították. Antalhoz jött, aki szívesen fogadta, aztán visszaküldte kolostorába. A szerzetesek azonban ismét elkergették. Visszatért tehát Antalhoz és elmondta: ,,Nem akarnak újra befogadni.'' Akkor Antal követet menesztett oda, s ezt üzente: ,,Egy hajó hajótörést szenvedett és rakománya elveszett. Csak nagy fáradtsággal tudott kikötőbe menekülni. Ti azonban azt is a tengerbe akarjátok szórni, ami megmenekült.'' Amikor a szigorú szerzetesek megértették Antal szavait, visszafogadták a testvérüket.
átvétel: www.katolikus.hu
Antalt alakját a korai idők legtöbb szentjénél több legenda övezi, amelyből költők és más művészek merítettek ihletet; elég, ha csak a festő Matthias Grünewaldra (+ 1528) hivatkozunk. Ezek a legendák alkalmas irodalmi formák az érzékfeletti valóság megközelítésére.
Antalról azonban nemcsak a legendák elbeszélései állnak rendelkezésünkre, hanem cáfolhatatlan, történelmi súlyú tanúbizonyságok is, amelyeket nyugodtan összevethetünk régi korok más történelmi személyiségeiről tanúskodó forrásokkal. Ez ugyan nem állítható minden megszorítás nélkül arról az Antal-életrajzról, amelyet Alexandriai Szent Atanáz érsek 365 táján, tehát alig tíz évvel a nagy szerzetes atya halála után írt. Ez az antik regényformát követő életrajz ugyanis túlságosan célzatos irat ahhoz, hogy történelmi utalásaiban gyanútlanul meg lehessen bízni. Nagyon is világosan fölismerhető a szándék, hogy a szerzője keresztény hősi eposzt akart írni.
Rajta kívül vannak azonban megbízható tanúságtevők a 4. század szerzetesi irodalmából, különösen Pakhomiosz írásai. Ott van azután az a hét levél, amely Antaltól ránk maradt. Ezekben egyénisége természetesen háttérben marad a tárgyalt kérdések mellett. Mindenekelőtt az Atyák mondásai (Apophtegmata Patrum) címen ismert nagy gyűjteményben találhatók tetemes számban Antal mondásai, amelyekből jobb képet kapunk egyéniségéről, mint hosszú beszédekből vagy beszámolókból.
Amikor Antal 251-ben vagy 252-ben megszületett Koméban, Közép- Egyiptom egyik falujában, a régi kereszténység éppen talán legsúlyosabb megpróbáltatását élte át. Decius császár (249--251) restaurációs politikájának megfelelően keresztényüldözést indított, amely az egész Római Birodalomra kiterjedt. Egyetlen keresztény sem volt már biztonságban, függetlenül attól, hogy az Imperium Romanum melyik tartományában élt: ma vagy holnap a császári törvényszék elé hurcolhatták. És sokan bizonyultak gyengének. Annál fenségesebben ragyogott a hűségesek hitvalló bátorsága. A következő évtizedekben, egészen 313-ig, amikor Konstantin császár kiadta a milánói türelmi rendeletet, a kereszténység vállalása életveszélyt jelentett. Aki meg akart maradni kereszténynek, annak állandóan készen kellett lennie a vértanúságig való helytállásra.
Antal jómódú házban nőtt föl. Amikor húsz éves lett, meghaltak szülei, és ráhagyták a családi örökséggel való gazdálkodást és a húgáról való gondoskodást. De egyszer csak történt valami, ami egy csapásra véget vetett annak, hogy a fiatalember csak úgy békésen éldegéljen a világban. Egy alkalommal a szentmisén az igehirdetésre figyelve hirtelen belévágott a fölismerés, hogy neki szól az, amit a lektor Máté evangéliumából éppen olvasott: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között... Aztán gyere, és kövess engem!'' Az ige nem volt ismeretlen előtte, de az ifjú Antal úgy érezte, hogy akkor és ott hangzik el először, és egyenesen a szívébe kiált. Olyan ellenállhatatlan ereje volt a szónak, hogy követnie kellett. Úgy tett, amint hallotta: eladta a családi birtokot, és ami nem volt szükséges a húgáról való gondoskodáshoz, a szegényeknek adta. Azután megkezdte az új életet, amelyről még nem is sejtette, hová fogja őt vezetni.
Hogy miből is áll a ,,lelki élet'', teljesen ismeretlen volt előtte. Mi okosabbat tehetett volna hát, mint hogy utánozza azokat, akiket a keresztény közösségben különösen jámbor embereknek tartottak: az ,,aszkéták'' voltak ezek, akik Istennek tetsző életet akartak élni, ki- ki a maga módján. Hozzájuk hasonlóan Antal is visszavonult a hétköznapi élettől, és teljesen a vallásos gyakorlatoknak adta át magát, elsősorban a zsoltár-imádkozásnak. Kezdetben még a falu közelében lakott. Aztán hamarosan a líbiai sivatagban egy sziklasírban húzta meg magát, majd később egy omladozó kastély romjai között. Egy barátja hordta neki a nélkülözhetetlen szűkös eledelt. Ettől eltekintve minden összeköttetést megszakított a külvilággal. De minél inkább eltépte a földi ragaszkodások kötelékeit, annál elviselhetetlenebb lelki támadások érték. Ősi keleti elképzelések szerint -- aminek visszhangját Jézus megkísértésének történetében is megtaláljuk -- a sírok és az elhagyott helyek, mindenekelőtt pedig a sivatagok a démonok hazája voltak. Antal ebbe a birodalomba hatolt be, és ott épített ki magának szállást. Hogyan is történhetett volna másképpen, mint hogy a démonok támadást indítottak ellene. Antal pedig -- az apostol intelmének megfelelően -- ,,Isten teljes fegyverzetét'' öltötte magára, hogy ,,a sátán cselvetéseinek ellenállhasson'' (Ef 6,11). Így ő lett a győztes. Amikor végül húsz év után ismét az emberek közé ment, úgy jelent meg előttük, mint bölcs férfi, aki ,,ismeri a mélységes titkokat és telve van Istennel'' (Antal élete). A szigorú önsanyargatások ellenére nem tört össze a teste. Arcán azoknak a hatalmas tapasztalatoknak fénye tükröződött, amelyek bensőleg átalakították.
Nevét hamarosan fölkapta a hír. Mindenfelől özönlöttek hozzá az emberek, akik imáiba ajánlották magukat, vagy szerzetesi életet akartak élni az ő vezetése alatt. Antal nem tudta a kérők ostromát elhárítani. A közeli és távoli környéken mindenfelé remeteségek nőttek ki a földből. Így a világ elől menekülő remetéből a ,,szerzetesek atyja'' lett. Mindenesetre ez még nem volt a szerzetességnek az a formája, amely később Pakhomiosz kezdeményezéséből kialakult. Mert jóllehet számos tanítvány sereglett Antal köré, ő sohasem fogta össze őket olyan tartós közösséggé, amelynek közös szabályzata van. Az a szerzetesi szabályzat, amely a neve alatt ránk maradt, valójában későbbi korból származik.
Bármennyire szerette is Antal a sivatagot és az Istenben elmerült magányos életet, abban semmi sem akadályozta meg, hogy az emberek közé menjen, ha a kereszténység napi problémái úgy kívánták. Ez történt, amikor Maximinus Daja császár idejében (308 táján) az alexandriai börtönökben sínylődő hitvallókat erősítette a hitükért vívott harcukban. Egy másik alkalommal, élete vége felé, püspök-barátja, Atanáz kérésére ment a fővárosba, hogy nyilvánosan föllépjen az ariánusok ellen. De ezt igazolja a már említett vonzerő is, amelyet Antal a lakosság minden rétegére gyakorolt, föl egészen a magas klérusig és a császári udvarig. Maga Konstantin és gyermekei is leveleztek vele.
90 éves elmúlt már, amikor útra kelt, hogy szemtől szemben láthassa a másik nagy remetét, Pált (lásd január 15-én). Találkozásukat Szent Jeromos leírásából ismerjük.
356-ban halt meg Antal, 105 éves korában. A sírja -- mivel kérte testvéreit, hogy titokban temessék el -- 200 éven át ismeretlen volt. 561-ben megtalálták, ereklyéit Arles-ban, a Szent Julien-templomban őrzik. A koptok és a szírek remetéi Szent Antal fiainak tekintették magukat. Franciaországban a 11. században alapítottak egy betegápoló társulatot, melyből az antonita rend fejlődött ki. Két nemes férfi, apa és fia anyarozstól megbetegedett, és Szent Antal ereklyéjétől meggyógyult. Hálából kórházat építettek és ápolták a hasonló bajban szenvedőket. Mivel Szent Antal az anyarozs okozta gyulladás ellen hathatós közbenjárónak bizonyult, magát a bajt Szent Antal tüzének nevezték. Antalt a tizennégy segítőszent között is tisztelték.
Antal szellemi útját, vallás-erkölcsi törekvéseit a megalkuvást nem ismerő határozottság jellemezte, ugyanakkor minden volt, csak nem rajongó, vagy a valóságtól idegen álmodozó. Bár radikális követelményeket állított föl magával szemben, meggyőzően józan és szerény volt. Ismerte az ember előtt álló határokat: Isten titkainak és döntéseinek kifürkészése nem a mi dolgunk. Jobb beismerni tudatlanságunkat azokban a dolgokban, amelyek meghaladják az embert. Az a döntő, hogy az ember magára figyeljen. Még ha birtokolná is egy szerzetes a csodás gyógyítás adományát, saját üdvössége felől akkor is rettegésben kellene élnie. Az ördög cselvetéseivel szemben csak egy segít: az alázat.
Antal rendelkezett józan emberismerettel, érzékkel a helyes mérték iránt, valamint bölcsességgel, amellyel el tudott igazodni a dolgok között. Jámborságának lényeges vonása volt testvériessége. Nem véletlen, hogy a szerzetességben ismét új csengést kapott a szó: ,,testvér''. Az Egyházban régen elfelejtették Jézus evangéliumi figyelmeztetését (Mt 23,8), különbséget tettek a ,,lent'' és a ,,fent'' között. A szerzetesek Antalt követve vissza akartak térni a kezdeti kereszténységhez. Ezért nevezték magukat egymás közt ,,testvérnek'', és arra törekedtek, hogy testvérként is bánjanak egymással. Antal arra tanította övéit, hogy élet és halál a felebarát iránti magatartástól függ.
Meg volt győződve arról, hogy a szerzetest a saját fáradozásai nem jogosítják föl arra, hogy önmagában bízzék. Mert az embernek az az igazi nagy teljesítménye, ha Isten előtt elismeri a bűneit, és utolsó leheletéig kész a gonosz támadásainak elhárítására. Amikor egy napon az egyik szerzetes megkérdezte, hogy mit kell tennie, ezt a választ kapta: ,,Ne bízz igaz voltodban, ne aggasszon, ami elmúlt, és fáradozz azon, hogy nyelvedet és gyomrodat féken tartsad'' (vagyis hallgass és böjtölj).
A koptok, a szírek és a bizánciak január 17-én ünneplik Szent Antalt. Jeruzsálemben már az 5. században ugyanezen a napon emlékeztek meg róla. Rómában a 12. században vették át az ünnepét.
Az Atyák mondásai tudósítanak Szent Antal jellemző mondásairól és viselkedéséről, amelyek az evangéliumból fakadó jámborságát és vallásos józanságát tanúsítják.
Egyszer egy szerzetest társai szerfölött dicsőítettek Antal jelenlétében. A szent hívatta és próbára tette őt, hogy képes-e a megbántás elviselésére. Amikor erre képtelennek bizonyult, ezt kellett hallania: ,,Olyan faluhoz hasonlítasz, amelynek házai kívülről díszesek, belülről azonban kifosztották a rablók.''
Valaki egyszer tanúja volt annak, hogy Antal a látogatóba érkező szerzeteseket milyen -- szerinte éppen nem aszketikus -- módon fogadta és vendégelte meg. Az az ember vadász volt. Antal fölszólította, tegyen nyilat az íjára és feszítse jól meg. Az ember úgy tett, de megjegyezte: ,,Ha túlságosan megfeszítem, eltörik.'' Erre az ősz Antal ezt mondta: ,,Így fognak járni a szerzetesek Isten művének végzése közben (a szerzetesek aszketikus gyakorlatait értették ezen abban az időben), ha mértéken túli erőfeszítést kívánunk tőlük.'' Máskor meg ezt mondta: ,,Sokan elemésztik testüket önsanyargatásaikkal, de mivel hiányzik belőlük az ítélőképesség adománya, messze járnak Istentől.''
A szent kiemelkedő testvéri magatartásáról ad hírt a következő történet: Egyszer egy szerzetes Abba Elias ,,kolostorában'' bűnbe esett, és kitaszították. Antalhoz jött, aki szívesen fogadta, aztán visszaküldte kolostorába. A szerzetesek azonban ismét elkergették. Visszatért tehát Antalhoz és elmondta: ,,Nem akarnak újra befogadni.'' Akkor Antal követet menesztett oda, s ezt üzente: ,,Egy hajó hajótörést szenvedett és rakománya elveszett. Csak nagy fáradtsággal tudott kikötőbe menekülni. Ti azonban azt is a tengerbe akarjátok szórni, ami megmenekült.'' Amikor a szigorú szerzetesek megértették Antal szavait, visszafogadták a testvérüket.
átvétel: www.katolikus.hu
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)