http://uj.katolikus.hu/rendek.php?h=61
Magyar Bencés nővérek célkitűzései Textus 1 Pt 4,11
Szent Benedek Rendi Nővérek, Porta Pacis
Ordo Sancti Benedicti ; OSB
Bencés nővérek
A közösség hivatása: kontemplatív monasztikus rend.
A Rend alapítója Szent Benedek, Itáliában a hagyomány szerint 480-ban született ikertestvérével Skolasztikával, mindketten 547-ben haltak meg. Skolasztika a szűzek rendjéhez tartozott. Kapcsolatot tartott Szent Benedekkel és kapcsolatban (talán közösségben is) volt más szűzekkel. Őt tekintjük a nő ág alapítójának.
A rend szemlélődő monasztikus közösség, a szerzetesek tudatosan állandóan Isten jelenlétében akarnak élni, és az Ő szemével szemlélni a világot. A rend célkitűzése: „Hogy mindenben megdicsőíttessék az Isten” (1 Pét 4,11). Legfontosabb feladatuk a liturgikus imádság, számukra ez Isten országa építésének elsődleges eszköze. A monasztikus zsolozsmát végzik. Életük másik két pillére a (fizikai és szellemi) munka és a lelki olvasmány.
Minden bencés monostor önálló. Szabályzatuk közös: Szent Benedek Regulája, amely több mint 1400 éves. Karizmája a bölcs mértéktartás, a kiegyensúlyozottság és a diszkréció (a dolgok helyes mérlegelése, megítélése és kiválasztása). A belépőtől egyedül azt várja el, hogy valóban Istent keresse. A bencések klauzúrában élnek: „életük Krisztussal el van rejtve az Istenben” (v.ö Kol 3,3). Őrzik a csendet, hogy teljes összeszedettségben tudjanak Istenre figyelni. A rend minden földrészen elterjedt. A legtöbb monostor Európában és Amerikában van. A fogadalmas apácák összlétszáma 1990-ben 7179, a noviciáké 288, és vannak a monostorokhoz ünnepélyes ígérettel kapcsolódó, világban élő obláták is. Magyarországon Szent István király felesége, Boldog Gizella alapította az első bencés női monostort Esztergomban. A Rend kimagasló magyar alakja volt Caritas nővér, akinek tanácsára Szent László 1083-ban szabadon engedte a lázadó Salamont, valamint Boldog emlékű Amabilia és Boldog Ágnes, akik a XII. sz-ban éltek. A mohácsi vész után a bencés női monostorok kihaltak.
A mostani közösségük új alapítás, 400 év után megkísérli a szemlélődő bencés női élet újraé-lesztését Magyarországon. A rendházat 1994. október 2-án szentelte fel Balás Béla megyéspüs-pök. Házuk neve: Porta Pacis (Békesség Kapuja), kaput nyit azoknak, akik csöndet, megnyugvást, békességet, lelki krízisükből kiutat keresnek. Közösségük megadja nekik az ehhez szükséges körülményeket és imádsággal segíti, hogy Istenhez, felebarátjukhoz és önmagukhoz vezető útra találjanak. Lelkigyakorlatos csoportoknak is helyet adnak.
Egyházjogi státusza: egyházmegyei jogú krisztushívők magántársulása
A közösség jogi személy.
2011. december 2., péntek
2011. december 1., csütörtök
NAGY SZENT VAZUL
www.katolikus.hu
NAGY SZENT VAZUL
Január 2.
*Cézárea (Kappadókia), 330 körül +Cézárea, 379. január 1.
Cézárea, Kappadókia tartomány fővárosa -- mai nevén Kayseri Törökországban -- a 4. században jelentős és művelt város volt. Mint a többi nagyvárosnak, megvoltak a maga színházai, fürdői és híres ünnepei. Filozófusaival és rétoraival jogosan büszkélkedett, örök hírnevet azonban három keresztény tanító szerzett neki, a három ,,nagy kappadókiai'': Vazul, Nisszai Gergely és Nazianzi Gergely. A tartományban a3. század óta terjedt a kereszténység. A társadalom minden szintjéről kerültek ki a megtérők. Vazul előkelő családból származott, nagyszülei --a tartomány apostolának, Csodatévő Szent Gergelynek a tanítványai -- a római császárok üldözéseinek idején kivették részüket a szenvedésből.
Vazul tehát ízig-vérig keresztény családból származott. Négy fivére és öt nővére volt, atyja hivatásos rétor volt. Egészsége már fiatalon meggyengült, májbaja végigkísérte egész életén. A telek zordsága és a magára vállalt aszkétikus életmód csak súlyosbította állapotát.
Családjának vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú időn át csak tanulmányainak éljen. A tanulást Cézáreában kezdte, majd Konstantinápolyban folytatta -- itt lépett életre szóló barátságra Nazianzi Gergellyel -- és Athénben fejezte be. Athénben költőkkel, filozófusokkal, történetírókkal és rétorokkal barátkozott. Széleskörű tudást és szellemi műveltséget szerzett.
Jól fölismerte, hogy a klasszikus irodalomban, az akkori művelődés fő anyagában olyan csábító erő rejlik, amely veszélyeztetheti a hitet. Ezért később unokaöccseinek szakszerű tanácsokat adott, hogyan válogassanak az antik írók közül.
Tanulmányai befejezése után Vazul hazatért Cézáreába. A közéletben ragyogó pályafutás lehetősége állt előtte. Több várostól kapott ajánlatot rangos hivatalok vállalására, ő azonban elutasította az ajánlatokat és megkeresztelkedett. ,,Mintha mély álomból ébredtem volna --írta akkor --, hogy meglássam az evangélium igazságának csodálatos világosságát.''
A fiatal kappadókiai nem sokkal azután, hogy a nyilvánosság előtt is a hitre tért, szerzetessé lett. Úgy érezte, hogy amikor a szerzetesi életet vállalja, eltölti az ősegyház erős hite, és ez nagyon megfelelt tökéletességet kereső vágyainak.
Az Írisz folyó partján volt birtoka, ide vonult vissza egy távoli völgy mélyére. Örömmel fogadta hasonló felfogású társak csatlakozását, mert véleménye szerint az istenszeretet akkor hiteles, ha közös élet és másokat átölelő testvéri szeretet áll mögötte. Szerzetesi szabályokat fogalmazott. A fegyelem szigorú, az engedelmesség feltétel nélküli volt. Az élet imádságban és munkában telt, de úgy, hogy megmaradt az egyén belső és szellemi szabadsága. A sivatagi atyák gyakorlatával szemben ez az életmód lényeges újítást hozott: bőséges teret biztosított a szellemi munkának, elsősorban a Szentírás tanulmányozásának. Vazul azonban nem sokáig élvezhette ezt a békés nyugalmat.
Konstantin császár türelmi rendelete (313) után új szakasz kezdődött az Egyház történetében. Az üldözések helyébe a hitbeli viszálykodások léptek, amelyek során a császárok önkényesen beavatkoztak a hit ügyeibe.
Vazul a tettek embere volt, és nem maradhatott tétlen, amikor az Egyház ekkora veszélybe került. 360-ban püspöke kíséretéhez tartozott, amikor teológiai megbeszélést tartottak Konstantinápolyban. Két évvel később Cézárea új főpásztora rávette, hogy lépjen az Egyház szolgálatába. 364-ben pappá szentelték. Vazul azonban nem termett beosztottságra. Vitába keveredett saját püspökével is, az viszont volt annyira bölcs, hogy maga mellé vette segédpüspöknek. Halála után pedig, 370-ben, nehéz választás után Vazul lett az utódja.
Ettől fogva főpásztor volt a szó legteljesebb értelmében. Ügyelt az egyházi fegyelemre, keményen lesújtott minden visszaélésre, fölszámolta a botrányokat és gondoskodott alkalmas püspökök választásáról. Nem elégedett meg azzal, hogy hivatali tekintélyének súlyával intézze el az ügyeket, hanem arra törekedett, hogy másokkal is megértesse, mi indította éppen az adott döntésre. Elegendő emberi nagysággal és nagyvonalúsággal rendelkezett ahhoz, hogy tévedéseit beismerje. Bármilyen nagy volt is azonban a lelkiereje, nagyon szenvedett, ha fáradozásai nem jártak eredménnyel. Egy levelében, amelyet a római Egyháznak küldött, nem tudta elfojtani panaszát, s így írt: ,,Némileg könnyítünk szenvedéseink terhén, amikor tájékoztatunk titeket, szerető testvérek, arról a sok balszerencséről, amelyek minket értek.''
A cézáreai püspök hamarosan népszerű lett egyházmegyéjében. Örökölt vagyonát már régen szétosztotta a szegények között. Előkelő családból származott, mégis szószólója és atyja lett az ínségeseknek. Püspöki beszédeiben nyomatékosan rámutatott a tulajdonjog határaira: a gazdagok csak kezelői vagyonuknak, javaiknak csak kezelését bízta rájuk Isten. Az a kötelességük, hogy a szegények szükségleteit ugyanúgy kielégítsék, mint a sajátjukat. Ha megteszik, a felebaráti szeretetből testvériség lesz. Vazul így ostorozta a gazdagok kapzsiságát: ,,A ruhák, amelyeket ládáitokban őriztek, elegendőek volnának egy egész didergő nép felöltöztetéséhez.'' Kíméletlenül támadta az uzsorásokat: ,,Pénzt csikarsz ki a síróból, fojtogatod a ruhátlant és vered az éhezőt.''
Nem elégedett meg azzal, hogy csak prédikáljon a szociális igazságosságról. Tettekkel harcolt a nyomor ellen, és jótékonysági intézményeket hozott létre. Népkonyhát állított fel, amely nyitva állt a nem keresztény polgárok előtt is. Karitatív tevékenységére egy nagy szociális központ létesítésével tette fel a koronát: segélyszervek, szálláshelyek, menedékek és otthonok, valamint különféle kórházak találtak helyet benne. Az utókor Baszileiásznak, Vazul-intézetnek nevezte el ezt az alapítványt.
Vazul jó pásztor volt az anyagi ügyekben, de még nagyobb volt lelkivezetőnek és teológusnak. A görög egyházatyák közül ő az első irodalmi értelemben vett képzett szónok. A rétorika szabályait töviről- hegyire ismerte, és értette a módját, hogy Athénban szerzett műveltségét sokoldalúan értékesítse. Szentírásmagyarázó homíliái máig megőrizték időszerűségüket.
A szellemi harcok kora volt ez, de a teológiai vitatkozásban Vazul nem magáért a szellemi élvezetért vett részt. Jól ismerte tudásának korlátait. Legfőbb törekvése az volt, hogy híveit az isteni titok imádására vezesse el. Ezt tartotta minden hittudomány céljának. A parancsolatok megtartása fogékonyabbá teszi az embert Isten iránt, mint azok tudóskodásai, ,,akik olyan dolgokon törik a fejüket, amelyek meghaladják az emberi elmét''.
Korának szellemi küzdelmei őt is belesodorták a teológiai harcokba, amelyek csak élesebbek lettek attól, hogy a világi uralkodók beavatkoztak e vitákba. Vazul teljes erejével síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért. Jól látta azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy jelent az egyház számára. Valens császár elől sem hátrált meg, s a császár végül is nem merte száműzetésbe küldeni ezt a nagyszerű és igaz embert.
Vazul csiszoltabb modorú volt, mint Alexandriai Atanáz, de jellemerősségben sem maradt el mögötte. Amikor nem engedett a császárnak, nem azért tette, hogy a saját akaratát érvényesítse, hanem hogy az igazságot szolgálja. Kappadókiában diadalra segítette az igaz hitet. Közben mindig gondja volt az egész egyházra, a testvériség szellemére, a tettekben megnyilvánuló és látható egységre. Hűséggel és éles elmével védelmezte a hitet úgy, ahogy azt a niceai zsinat (325) hitvallásba foglalta. Ugyanakkor nem zárkózott el azok elől, akik a jövőnek dolgoztak és magától értetődően fölismerték azokat a történeti változásokat, amelyeket visszafordítani nem lehet. Széles látóköre, amellyel a dolgokat szemlélte, alkalmassá tette arra, hogy az egész kereszténység tanácsadója és útmutatója legyen. Többszáz ránk maradt levele tanúskodik erről.
Amikor szakadás osztotta meg az antiochiai egyházat, Rómához fordult döntésért. Utána azonban nagyot csalódott Damasus pápában, és a következő kifakadással jellemezte magatartását: ,,Ez az ember túlságosan el van telve önmagával.''
Vazul még ötven éves sem volt, amikor 379-ben meghalt. Életerejét felőrölte a szigorú aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség. Fáradozásai azonban megtermették méltó gyümölcsüket: két év múlva a konstantinápolyi zsinaton a zsinati atyák azt a teológiát fogadták el, amelyet ő és Atanáz képviselt. Élete folyamán mind a lelkisége, mind a stílusa egyre józanabb és egyszerűbb lett. A külső sallangokat levetette, miközben arra törekedett, hogy szolgáljon és az isteni tökéletességet kutassa.
Vazul felnőtt fejjel tért Krisztushoz, és soha többé nem tekintett hátra. Szemét állandóan az Úrra szegezte törhetetlen hűséggel, amelyet élete minden fordulatában megőrzött és hősies fokra emelt. Rendelkezett olyan kezdeményező erővel és felelősségtudattal, hogy azok révén a szerzetesből a gyakorlati életben helytálló ember és lelkipásztor lehessen. A legfinomabb műveltségű és legelőkelőbb lelkületű szerzetes-püspökök közé tartozik. A bizánci Egyház halála napján, január elsején ünnepli Szent Vazult. Róma a 12. században ugyanezt a napot vette át, de a 13. században áthelyezték június 14-re, amely napon egy 9. századi martirológium szerint püspökké szentelték. Mivel erre semmi történeti adat nincs, 1969-ben január másodikára tették ünnepét, egy napra Nazianzi Szent Gergellyel.
Szent Vazul életéből ránk maradt egy történet, amely nagyon jellemző a nagy kappadókiai egyházatyára. Valens császár, aki a kelet-római uralkodók közül utolsónak támogatta az ariánus kereszténységet, elismerte, hogy az ariánusok addig nem boldogulnak, amíg Vazult meg nem nyerik, mert ez a püspök úgy állt velük szemben, mint egy bástyatorony. Ezért a császár elküldte Vazulhoz Modesztusz prefektust, hogy fenyegetésekkel vagy ígérgetésekkel rávegye: vállaljon közösséget a tévtanítókkal.
A prefektus nyers hangon kezdte: vagyonának elkobzásával, száműzetéssel, kínzással és halállal fenyegette meg a püspököt. Vazul megkérdezte: ,,Ennyi az egész?'' -- Majd így folytatta: ,,Fenyegetéseid engem nem érintenek. Akinek semmije sincs, annak a vagyonát nem lehet elkobozni. Száműzetést nem ismerek, mert Isten nagy világában mindenütt otthon vagyok. Kínzás nem árthat nekem, hiszen alig van már testem. A halált pedig örömmel fogadom, mert gyorsan elvezet Istenhez. Nagyobb részem már halott, és régtől fogva a sír felé tartok.''
A hivatalnok meglepetten válaszolt: ,,Így még senki sem beszélt velem!'' Vazul csak ennyit mondott rá: ,,Bizonyára nem volt még püspökkel dolgod.''
A prefektus jelentést tett urának a dolgok állásáról. A császár felindultan magához rendelte a püspököt, de semmire sem ment vele. Erre kimondotta a száműzetésról szóló ítéletet.
Az elbeszélés szerint Vazul már indulófélben volt a száműzetésbe, amikor a császár fia súlyosan megbetegedett. Valens ingadozni kezdett, mert összefüggést látott a baj és a püspök ellen hozott ítélet között. Felesége is kérlelte, visszavonta hát a parancsot. Nemsokára javulni is kezdett a trónörökös állapota, s ekkor a császár megbánta engedékenységét, és újból száműzetésre ítélte a püspököt. Amikor azonban alá akarta írni a rendeletet, eltörött a tolla. Kért egy másikat, az is eltört, s ugyanígy járt a harmadikkal is. Haragosan negyediket kért, de íme, ekkor reszketni kezdett a keze, majd megbénult. Rémület fogta el, széttépte a papírt, és ettől fogva békén hagyta Vazult.
NAGY SZENT VAZUL
Január 2.
*Cézárea (Kappadókia), 330 körül +Cézárea, 379. január 1.
Cézárea, Kappadókia tartomány fővárosa -- mai nevén Kayseri Törökországban -- a 4. században jelentős és művelt város volt. Mint a többi nagyvárosnak, megvoltak a maga színházai, fürdői és híres ünnepei. Filozófusaival és rétoraival jogosan büszkélkedett, örök hírnevet azonban három keresztény tanító szerzett neki, a három ,,nagy kappadókiai'': Vazul, Nisszai Gergely és Nazianzi Gergely. A tartományban a3. század óta terjedt a kereszténység. A társadalom minden szintjéről kerültek ki a megtérők. Vazul előkelő családból származott, nagyszülei --a tartomány apostolának, Csodatévő Szent Gergelynek a tanítványai -- a római császárok üldözéseinek idején kivették részüket a szenvedésből.
Vazul tehát ízig-vérig keresztény családból származott. Négy fivére és öt nővére volt, atyja hivatásos rétor volt. Egészsége már fiatalon meggyengült, májbaja végigkísérte egész életén. A telek zordsága és a magára vállalt aszkétikus életmód csak súlyosbította állapotát.
Családjának vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú időn át csak tanulmányainak éljen. A tanulást Cézáreában kezdte, majd Konstantinápolyban folytatta -- itt lépett életre szóló barátságra Nazianzi Gergellyel -- és Athénben fejezte be. Athénben költőkkel, filozófusokkal, történetírókkal és rétorokkal barátkozott. Széleskörű tudást és szellemi műveltséget szerzett.
Jól fölismerte, hogy a klasszikus irodalomban, az akkori művelődés fő anyagában olyan csábító erő rejlik, amely veszélyeztetheti a hitet. Ezért később unokaöccseinek szakszerű tanácsokat adott, hogyan válogassanak az antik írók közül.
Tanulmányai befejezése után Vazul hazatért Cézáreába. A közéletben ragyogó pályafutás lehetősége állt előtte. Több várostól kapott ajánlatot rangos hivatalok vállalására, ő azonban elutasította az ajánlatokat és megkeresztelkedett. ,,Mintha mély álomból ébredtem volna --írta akkor --, hogy meglássam az evangélium igazságának csodálatos világosságát.''
A fiatal kappadókiai nem sokkal azután, hogy a nyilvánosság előtt is a hitre tért, szerzetessé lett. Úgy érezte, hogy amikor a szerzetesi életet vállalja, eltölti az ősegyház erős hite, és ez nagyon megfelelt tökéletességet kereső vágyainak.
Az Írisz folyó partján volt birtoka, ide vonult vissza egy távoli völgy mélyére. Örömmel fogadta hasonló felfogású társak csatlakozását, mert véleménye szerint az istenszeretet akkor hiteles, ha közös élet és másokat átölelő testvéri szeretet áll mögötte. Szerzetesi szabályokat fogalmazott. A fegyelem szigorú, az engedelmesség feltétel nélküli volt. Az élet imádságban és munkában telt, de úgy, hogy megmaradt az egyén belső és szellemi szabadsága. A sivatagi atyák gyakorlatával szemben ez az életmód lényeges újítást hozott: bőséges teret biztosított a szellemi munkának, elsősorban a Szentírás tanulmányozásának. Vazul azonban nem sokáig élvezhette ezt a békés nyugalmat.
Konstantin császár türelmi rendelete (313) után új szakasz kezdődött az Egyház történetében. Az üldözések helyébe a hitbeli viszálykodások léptek, amelyek során a császárok önkényesen beavatkoztak a hit ügyeibe.
Vazul a tettek embere volt, és nem maradhatott tétlen, amikor az Egyház ekkora veszélybe került. 360-ban püspöke kíséretéhez tartozott, amikor teológiai megbeszélést tartottak Konstantinápolyban. Két évvel később Cézárea új főpásztora rávette, hogy lépjen az Egyház szolgálatába. 364-ben pappá szentelték. Vazul azonban nem termett beosztottságra. Vitába keveredett saját püspökével is, az viszont volt annyira bölcs, hogy maga mellé vette segédpüspöknek. Halála után pedig, 370-ben, nehéz választás után Vazul lett az utódja.
Ettől fogva főpásztor volt a szó legteljesebb értelmében. Ügyelt az egyházi fegyelemre, keményen lesújtott minden visszaélésre, fölszámolta a botrányokat és gondoskodott alkalmas püspökök választásáról. Nem elégedett meg azzal, hogy hivatali tekintélyének súlyával intézze el az ügyeket, hanem arra törekedett, hogy másokkal is megértesse, mi indította éppen az adott döntésre. Elegendő emberi nagysággal és nagyvonalúsággal rendelkezett ahhoz, hogy tévedéseit beismerje. Bármilyen nagy volt is azonban a lelkiereje, nagyon szenvedett, ha fáradozásai nem jártak eredménnyel. Egy levelében, amelyet a római Egyháznak küldött, nem tudta elfojtani panaszát, s így írt: ,,Némileg könnyítünk szenvedéseink terhén, amikor tájékoztatunk titeket, szerető testvérek, arról a sok balszerencséről, amelyek minket értek.''
A cézáreai püspök hamarosan népszerű lett egyházmegyéjében. Örökölt vagyonát már régen szétosztotta a szegények között. Előkelő családból származott, mégis szószólója és atyja lett az ínségeseknek. Püspöki beszédeiben nyomatékosan rámutatott a tulajdonjog határaira: a gazdagok csak kezelői vagyonuknak, javaiknak csak kezelését bízta rájuk Isten. Az a kötelességük, hogy a szegények szükségleteit ugyanúgy kielégítsék, mint a sajátjukat. Ha megteszik, a felebaráti szeretetből testvériség lesz. Vazul így ostorozta a gazdagok kapzsiságát: ,,A ruhák, amelyeket ládáitokban őriztek, elegendőek volnának egy egész didergő nép felöltöztetéséhez.'' Kíméletlenül támadta az uzsorásokat: ,,Pénzt csikarsz ki a síróból, fojtogatod a ruhátlant és vered az éhezőt.''
Nem elégedett meg azzal, hogy csak prédikáljon a szociális igazságosságról. Tettekkel harcolt a nyomor ellen, és jótékonysági intézményeket hozott létre. Népkonyhát állított fel, amely nyitva állt a nem keresztény polgárok előtt is. Karitatív tevékenységére egy nagy szociális központ létesítésével tette fel a koronát: segélyszervek, szálláshelyek, menedékek és otthonok, valamint különféle kórházak találtak helyet benne. Az utókor Baszileiásznak, Vazul-intézetnek nevezte el ezt az alapítványt.
Vazul jó pásztor volt az anyagi ügyekben, de még nagyobb volt lelkivezetőnek és teológusnak. A görög egyházatyák közül ő az első irodalmi értelemben vett képzett szónok. A rétorika szabályait töviről- hegyire ismerte, és értette a módját, hogy Athénban szerzett műveltségét sokoldalúan értékesítse. Szentírásmagyarázó homíliái máig megőrizték időszerűségüket.
A szellemi harcok kora volt ez, de a teológiai vitatkozásban Vazul nem magáért a szellemi élvezetért vett részt. Jól ismerte tudásának korlátait. Legfőbb törekvése az volt, hogy híveit az isteni titok imádására vezesse el. Ezt tartotta minden hittudomány céljának. A parancsolatok megtartása fogékonyabbá teszi az embert Isten iránt, mint azok tudóskodásai, ,,akik olyan dolgokon törik a fejüket, amelyek meghaladják az emberi elmét''.
Korának szellemi küzdelmei őt is belesodorták a teológiai harcokba, amelyek csak élesebbek lettek attól, hogy a világi uralkodók beavatkoztak e vitákba. Vazul teljes erejével síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért. Jól látta azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy jelent az egyház számára. Valens császár elől sem hátrált meg, s a császár végül is nem merte száműzetésbe küldeni ezt a nagyszerű és igaz embert.
Vazul csiszoltabb modorú volt, mint Alexandriai Atanáz, de jellemerősségben sem maradt el mögötte. Amikor nem engedett a császárnak, nem azért tette, hogy a saját akaratát érvényesítse, hanem hogy az igazságot szolgálja. Kappadókiában diadalra segítette az igaz hitet. Közben mindig gondja volt az egész egyházra, a testvériség szellemére, a tettekben megnyilvánuló és látható egységre. Hűséggel és éles elmével védelmezte a hitet úgy, ahogy azt a niceai zsinat (325) hitvallásba foglalta. Ugyanakkor nem zárkózott el azok elől, akik a jövőnek dolgoztak és magától értetődően fölismerték azokat a történeti változásokat, amelyeket visszafordítani nem lehet. Széles látóköre, amellyel a dolgokat szemlélte, alkalmassá tette arra, hogy az egész kereszténység tanácsadója és útmutatója legyen. Többszáz ránk maradt levele tanúskodik erről.
Amikor szakadás osztotta meg az antiochiai egyházat, Rómához fordult döntésért. Utána azonban nagyot csalódott Damasus pápában, és a következő kifakadással jellemezte magatartását: ,,Ez az ember túlságosan el van telve önmagával.''
Vazul még ötven éves sem volt, amikor 379-ben meghalt. Életerejét felőrölte a szigorú aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség. Fáradozásai azonban megtermették méltó gyümölcsüket: két év múlva a konstantinápolyi zsinaton a zsinati atyák azt a teológiát fogadták el, amelyet ő és Atanáz képviselt. Élete folyamán mind a lelkisége, mind a stílusa egyre józanabb és egyszerűbb lett. A külső sallangokat levetette, miközben arra törekedett, hogy szolgáljon és az isteni tökéletességet kutassa.
Vazul felnőtt fejjel tért Krisztushoz, és soha többé nem tekintett hátra. Szemét állandóan az Úrra szegezte törhetetlen hűséggel, amelyet élete minden fordulatában megőrzött és hősies fokra emelt. Rendelkezett olyan kezdeményező erővel és felelősségtudattal, hogy azok révén a szerzetesből a gyakorlati életben helytálló ember és lelkipásztor lehessen. A legfinomabb műveltségű és legelőkelőbb lelkületű szerzetes-püspökök közé tartozik. A bizánci Egyház halála napján, január elsején ünnepli Szent Vazult. Róma a 12. században ugyanezt a napot vette át, de a 13. században áthelyezték június 14-re, amely napon egy 9. századi martirológium szerint püspökké szentelték. Mivel erre semmi történeti adat nincs, 1969-ben január másodikára tették ünnepét, egy napra Nazianzi Szent Gergellyel.
Szent Vazul életéből ránk maradt egy történet, amely nagyon jellemző a nagy kappadókiai egyházatyára. Valens császár, aki a kelet-római uralkodók közül utolsónak támogatta az ariánus kereszténységet, elismerte, hogy az ariánusok addig nem boldogulnak, amíg Vazult meg nem nyerik, mert ez a püspök úgy állt velük szemben, mint egy bástyatorony. Ezért a császár elküldte Vazulhoz Modesztusz prefektust, hogy fenyegetésekkel vagy ígérgetésekkel rávegye: vállaljon közösséget a tévtanítókkal.
A prefektus nyers hangon kezdte: vagyonának elkobzásával, száműzetéssel, kínzással és halállal fenyegette meg a püspököt. Vazul megkérdezte: ,,Ennyi az egész?'' -- Majd így folytatta: ,,Fenyegetéseid engem nem érintenek. Akinek semmije sincs, annak a vagyonát nem lehet elkobozni. Száműzetést nem ismerek, mert Isten nagy világában mindenütt otthon vagyok. Kínzás nem árthat nekem, hiszen alig van már testem. A halált pedig örömmel fogadom, mert gyorsan elvezet Istenhez. Nagyobb részem már halott, és régtől fogva a sír felé tartok.''
A hivatalnok meglepetten válaszolt: ,,Így még senki sem beszélt velem!'' Vazul csak ennyit mondott rá: ,,Bizonyára nem volt még püspökkel dolgod.''
A prefektus jelentést tett urának a dolgok állásáról. A császár felindultan magához rendelte a püspököt, de semmire sem ment vele. Erre kimondotta a száműzetésról szóló ítéletet.
Az elbeszélés szerint Vazul már indulófélben volt a száműzetésbe, amikor a császár fia súlyosan megbetegedett. Valens ingadozni kezdett, mert összefüggést látott a baj és a püspök ellen hozott ítélet között. Felesége is kérlelte, visszavonta hát a parancsot. Nemsokára javulni is kezdett a trónörökös állapota, s ekkor a császár megbánta engedékenységét, és újból száműzetésre ítélte a püspököt. Amikor azonban alá akarta írni a rendeletet, eltörött a tolla. Kért egy másikat, az is eltört, s ugyanígy járt a harmadikkal is. Haragosan negyediket kért, de íme, ekkor reszketni kezdett a keze, majd megbénult. Rémület fogta el, széttépte a papírt, és ettől fogva békén hagyta Vazult.
Nursiai Szent Benedek megtérése, élete
wwww.katolikus.hu
NURSIAI SZENT BENEDEK
Július 11.
*Nursia, 480 körül +Monte Cassino, 547. március 21.
A szerzetesség eszménye, amely ilyen vagy olyan változatban minden nagy vallásban megtalálható, a keresztény Európa számára Benedekben olyan formát öltött, amely másfél évezreden át hatott az egész történelemre. A Benedictus nevet már Nagy Szent Gergely pápa (+604) eredeti jelentésében említi: Istennek ez az embere áldott, akár a nevét, akár az osztályrészéül jutott kegyelmet nézzük. Benedek jóval több mint amire ,,az utolsó római'' vagy ,,a Nyugat atyja'' elnevezés utal. Ezek a címek olyan béklyók, amelyeket minden évszázadban újra széttört. Benedek ,,Istentől áldott'', számtalan szerzetesnek pátriárkája a föld minden részén; miként Ábrahám, ő is sok népnek lett atyja.
Benedek életrajzi adatai Nagy Szent Gergely pápától származnak. Természetesen a pápa -- kora irodalmi igényeit szem előtt tartva -- nem mai értelemben vett életrajzot írt Benedekről. Építő jellegű írásaiban inkább Benedek szellemiségét vázolta, s a szerzetesség prófétai adományokkal megáldott atyja életszentségének rendkívüli vonásait emelte ki. De azért életének főbb eseményeit és szentté válásának útját is nyomon követhetjük a nagy pápa által írt ,,életrajz'' alapján.
Benedek 480 táján született a szabin hegyvidék kis püspöki székhelyén, Nursiában (ma Norcia). A szülők viszonylag jómódúak és elég széles látókörűek voltak ahhoz, hogy fiukat egész fiatalon Rómába küldjék tanulni. Így Benedek abba a városba került, amely még az antik kultúra fényét mutatta, de már apostolok és vértanúk sírja is ékesítette. Már másfél százada állt a lateráni, a Szent Péter-, a Szent Pál- és a nagy Mária-bazilika.
De a kereszténység győzelmének ezek a jelei nem terelték el a fiatalember figyelmét arról, hogy Róma hanyatlásnak indult. Azzal, hogy a császárság székhelye átkerült Konstantinápolyba, Róma szinte vidéki várossá fejlődött vissza. Ezenkívül az 5. századtól állandóan rettegni kellett a barbár germánoktól, de a keleti-gót Theodorich és széles látókörű minisztere, Cassiodorus 526-ig békét biztosított. Ugyanakkor az egyházi helyzet csalódást okozhatott, kivált a kléruson belüli bajok és a498. évi pápaválasztással kapcsolatos viszályok miatt. Baj volt politikai, egyházi, gazdasági, művelődési és erkölcsi szempontból is.
Az ,,örök'' város, az általános élvhajhászás és tanulótársainak lődörgése nem vonzotta Benedeket, ellenkezőleg. Otthagyta hát a várost a tanulmányaival egyetemben -- ez a diákélet nem az Isten szerinti életnek volt az iskolája. Az istenkereső fiatalember Nolai Szent Paulinus (+ 431) tanácsát követte: ,,Ha az ember nem akar Isten országáról lemondani, akkor menekülnie kell Rómából.'' Hogy egyedül Isten keresésének élhessen, mindentől szabaddá vált.
Benedek fokozatosan szakított környezetével, és megismerkedett a monasztikus élet különféle formáival, de Monte Cassino szentjéig még hosszú volt az út. Az első idők csodálatos eseményei tanúsítják -- Nagy Szent Gergely szerint --, hogy a fiatal Benedek hivatása kegyelmével már az első lépéseket is milyen tökéletesen tette meg. Rövid ideig Enfide (Affile) templomának aszkéta életet élő közösségébe tartozott, de csakhamar megvált tőlük. Lehetséges, hogy a keleti szerzetesek szigorú életmódja hatott rá. Mindenesetre Subiaco mellett teljes magányba vonult, és a tökéletes lemondást kereste. Így átélhette a szerzetesség és a lelki fejlődés minden fokozatát. Három esztendeig tarthatott ez az előkészületi idő. Ekkor belső fejlődése fordulóponthoz érkezett: Isten kivezette barlangja sötétjéből a remetét, és ,,odaállította az emberek elé példának, hogy mint a mécses a lámpatartón világítson mindenkinek, aki az Isten házában van''. Nagy Szent Gergely leírta, miként vált meg Benedek a remeteélettől és lett atyja azoknak a nőtlen férfiaknak, akik közösségben kívánták keresni Istent. Nagy Szent Vazul (+ 379) regulájából Benedek megtanulta, hogy a kolostori közösség kicsiben maga az Egyház, mert a tagok egy testként élnek és a fő: Krisztus. A különféle kísértéseket legyőzve megérett arra, hogy a lelki élet tanítómestere legyen.
De e téren is tapasztalatokra volt szüksége. Vicovaro mellett egy szerzetesi közösség élén megkísérelte kolostori fegyelemre nevelni a maguk útján járókat. Ekkor megtanulta, mekkora veszélyei vannak a szerzetesi életnek, ha nincsenek a szabályai rögzítve. Visszatért hát Subiacóba. De a szerzetesek -- meglehetősen sokan voltak! -- ismét arra kérték, legyen szellemi atyjuk. Erre szétosztotta őket tizenkét kolostorba, egy-egy ,,atya'' keze alá rendelte őket, maga pedig a legfőbb irányítást vette át. ,,Az Úr szolgálatának ebben az iskolájában'' a jeruzsálemi ősegyház szelleme élt; főleg a monasztikus erényeket (engedelmesség, imádság, munka) gyakorolva élték az apostoli életet. A szerzetesi közösség felépítésén fáradozva Benedek megtapasztalta, mennyi törődést kíván a regulához igazodó élet lehetőségeinek megteremtése.
Subiacóból Istennek benne lakó Lelke Monte Cassinóra vezette, arra a hegyre, amely szimbólum lett a történelemben, ,,Isten hegyre épített városa''. Tanítványaival nekilátott az új feladatnak. Míg Subiaco a világtól való elfordulás helye volt Benedek számára, addig Monte Cassinón az ,,építő ember'' (W. Nigg) teljesedett ki benne. Megszerezte az önmaga fölötti uralmat, és tanítómestere lett az istenkereső embereknek. Egy régi erődnek és egy hajdani szentélynek a romjaiból kolostort épített, és benne egységes alkotmányhoz igazodó közösséget hozott létre. Ezt is, azt is világos terv szerint monasztikus alapelvekhez igazodva vitte végbe, s közben mindig nyitott maradt kora, az emberek és a feladatok számára. Mindnyájan a közös ,,szent szabály'' szerint éltek, amely épp Monte Cassinón kapta meg végleges formáját. Pontosan meg volt határozva az imádság, az olvasás és a munka, az étkezés és az alvás ideje. Benedek aszketikus elképzelései, amelyeket évek hosszú során át próbált ki, ebben a formában öltöttek testet. Mindnyájan a szeretet közösségében éltek az apát vezetése alatt, és imádkozva, dolgozva törekedtek minden nap újra ,,tökéletes szerzetessé'' válni. Az európai ember természetének megfelelően összekapcsolták a szemlélődő és a tevékeny életet.
Nagy Szent Gergely szerint Benedek mindezeken túl az igét is hirdette, hogy elvezesse a népet a hitre és az Isten házába. Benedek, aki a neve szerint is, a kapott kegyelem alapján is ,,áldott'' volt, kiváló ,,építő ember''-nek, jó vezetőnek bizonyult. Megvolt benne az emberi szív ismeretének adománya. Ennek birtokában nevelte a szerzeteseit, akiknek, az ,,istenszolgálat iskolájában'' egy olyan testvéri közösséggé kellett formálódniuk, amely készen áll Jézus Krisztusnak, az igaz Királynak szolgálatában a harcra, s háborúra. A Regulából látható, milyennek képzelte el Benedek a szentet. A szerzetes a szeretetből erőt merítve, a mindenütt jelenlévő szent Istentől ösztönözve, az alázat és az engedelmesség szellemében az imádságnak és a munkának él a közösségben. Az apát az Atyát és a Jó Pásztort testesíti meg. S mindent áthat a mértékletesség erénye és a megkülönböztetés készsége.
Benedek regulája annyi életbölcsességről, Istennel való töltekezésről és Krisztusnak olyan nagy szeretetéről tanúskodik, hogy 1400 esztendő folyamán -- a szerzeteseken kívül is -- megszámlálhatatlanul sok keresztényt magával ragadott. Ugyanakkor tudjuk: Benedek nagysága és regulájának jelentősége nem az ,,eredetiség''-ben rejlik. Benedek maga is megfogalmazta, hogy reguláját ,,a szerzetességben végbemenő változás'' kezdetének tekinti (73. fejezet), még nem jelenti a kiteljesedést, nem akar mindent felölelni. Az utolsó fejezetben túl is mutat saját magán és a regulán. A regula e nyitottsága révén vonult be oly könnyen a történelembe. A történtekből kiolvashatjuk: milyen lehetőségeket foglal magában a szabályzat.
Történeti értelemben nem volna helyes Benedeket rendalapítónak nevezni, először is azért, mert az akkori aszkéták és közösségek olyan szerzeteseknek nevezték magukat, akik ,,a szent atyák, különösen Szent N. N. szabályai szerint élnek''. Az apát szabta meg az életrendet, s rendszerint nem egy, hanem több szabályzatból merített. Innen érthető módon a ,,szabályzatkeverékek'' időszakáról is szokás beszélni. 600 körül pl. Galliában mintegy húsz, egymással kevert szerzetesi szabályzat volt használatban. Benedek maga egyértelműen utal rá, milyen elképzelései voltak. Nem akarta, hogy szabályzatát abszolútnak és egyedül érvényesnek tekintsék; csak ,,kezdet''-nek ajánlja; s ,,ha valaki a tökéletes szerzetessé válásban gyorsabban halad, annak ott vannak a szent atyák szabályai'' (73. fejezet). Benedek tehát épít Pakhomioszra, Cassianusra, Vazulra és a többi atyára, s nem akarja őket sem mellőzni, sem fölöslegessé tenni. Mégis, Benedek szabályzata hamarosan általános lett, az európai kolostori élet regulájává vált.
547. március 21-én véget ért a szerzetesség Monte Cassino-i pátriárkájának földi élete. Nagy Szent Gergely szerint ,,a templomba vitette magát, és gyengeségében a tanítványaira támaszkodva állt ott - - kezét az ég felé emelte, így lehelte ki imádsággal a lelkét.''
A 9. századtól március 21-én, a temetése napján ünnepelték Szent Benedek apátot. A galliai liturgikus könyvekben azonban már a 8. század végén megjelenik július 11., mint ,,Szent Benedek születésnapja'', de az ünnep eredetéről idáig semmi nem derült ki. Mivel azonban a nagyböjt állandóan akadályozta az ünneplést, 1969-ben mégis áttették július 11-re.
A szerzetesek atyjának, az ,,építő ember''-nek, Isten Egyháza ,,legkiválóbb nevelőjé''-nek életéből Nagy Szent Gergely hagyott ránk Dialógusaiban egy csokorra való történetet. Nem lehet mindig egyértelműen szétválasztani, mennyi a történeti és mennyi a legendás elem, de így is elénk rajzolódik Benedek csodálatos nagysága és jósága.
Gyermek- és ifjúkorában -- írja a szent pápa -- gondos dajkája, Cyrilla állt mellette. Akkor is elkísérte, amikor elhagyta Rómát, és Enfidébe ment. Egy nap Benedek keserves könnyek között találta Cyrillát. Egy cserépedény, amelyet kenyérsütéshez adott neki kölcsön egy asszony, véletlenül kettétört. Benedek fogta a széttört edényt, bement a kis templomba, bizalommal imádkozott, s lám, rövidesen Cyrilla épen adhatta vissza. Ennek híre gyorsan elterjedt, úgyhogy Benedek veszélyeztetve látta alázatát, ezért elment onnét.
Amikor a magányt kereste, egy elhagyatott vadonban rátalált Romanus remetére. Ez mutatott neki egy nehezen megközelíthető barlangot, majd állatbőrökből készített számára ruhát. Benedek ebbe a barlangba vonult vissza, hogy Istennek éljen és megvívja a belső harcokat, amelyeket senki nem kerülhet el, aki tökéletességre törekszik. Romanus ,,böjti maradék''-ából élt, amelyet a vendégszerető remete időről időre kötélen engedett le neki a fölötte lévő barlangból. Benedeket egy kis harang figyelmeztette az élelemre, de egy nap ez is megrepedt. Gergely szerint az ördög megharagudott Benedekre, hozzávágott egy követ a haranghoz, attól repedt szét.
Benedekre egyszerre rátört egy fiatal római nő emléke, akivel diákkorában találkozott. Ez az emlék teljesen megzavarta, és annyira vonzódott egykori ismerőséhez, hogy már-már elhagyta a magányt. Végül, hogy vágyát elhallgattassa, ruhátlanul egy tüskés bokorba vetette magát. (Egy legenda szerint hétszáz esztendővel később Assisi Szent Ferenc mélyen megrendülve állt meg ezen a helyen, és a szúrós bokor helyébe két rózsatövet ültetett.) Három esztendő elteltével vadászok tévedtek a barlang közelébe. Ijedtükben megálltak, mert azt hitték, hogy egy nagy vad rejtőzik a bozót mögött. Óvatosan előre kúsztak, s nagyon meglepődtek, amikor vad helyett egy emberre találtak, aki úgy beszélt nekik az isteni titkokról, ahogy még soha nem hallották senkitől. Amikor hazatértek, sok embernek megmutatták a barlang felé vezető utat.
A szomszédos Vicovaróban a kolostor a hanyatlás jeleit mutatta. Amikor az apát meghalt, a szerzetesek Benedekhez fordultak, hogy legyen az elöljárójuk. A szent remete vonakodott. Arra hivatkozott, hogy életmódjuk annyira eltér egymástól, hogy úgyse tudnának sokáig barátságban élni. Végül mégis teljesítette kérésüket. De hamarosan beteljesedett, amit előre megmondott. Az elkényelmesedett szerzetesek elviselhetetlennek érezték szigorú követeléseit, buzgalmát és csendes lényét, amely állandó szemrehányást jelentett számukra. Voltak, akik elhatározták, hogy elteszik láb alól. Mérget kevertek a poharába, de amikor az apát szokása szerint keresztet vetett rá, kettéhasadt. Benedek ebből megértette, hogy mi volt a szerzetesek szándéka. Nyugodt maradt és komoly: ,,Legyen hozzátok, kedves testvérek, irgalmas a Mindenható Isten -- mondta. Miért akartok rosszat tenni nekem. Nem megmondtam előre, hogy nem vagyunk egymáshoz valók? Menjetek, keressetek magatoknak olyan elöljárót, aki nektek való, nekem nem lehettek tovább a szerzeteseim.'' Ezzel visszatért a barlangba.
Nem sokkal később kialakult egy szerzetes település, amelynek kis kolostoraiban őszinte istenkeresők éltek. Csakhogy nem messze tőlük élt egy különös pap, Florentinus, aki csupa harag és irigység volt, amikor látta, hogy a szent milyen példamutató életet él, s küldött neki egy mérgezett eulogiumot -- azt a kenyeret hívták így, amelyet az akkori szokás szerint a misében áldottak meg, és a barátság jeléül adtak ajándékba. De nem sikerült a terve. Benedeknek volt egy barátja, egy holló. Ez minden étkezéskor odarepült, és csipegetett Benedek kenyeréből. Ezúttal azonban csak a csőrét tátotta ki, és a szárnyával csapkodva körülugrálta a kenyeret, mintha csak ezt mondta volna: ,,Vigyázz, a kenyér nem nekünk való!'' A szent megértette, és nem evett belőle. Florentinus, miután terve balul ütött ki, Rómában felfogadott néhány utcalányt, és elküldte őket, hogy csábítsák el a testvéreket. Benedek, látva, hogy a szerencsétlen papot a gyűlölet fűti személye ellen, néhány társával elhagyta a vidéket. Florentinus kiállt a háza elé, és kárörvendve nézett az elvonulók után. De az egyik támfal megingott, és maga alá temette a szerencsétlent. Benedek visszamaradt tanítványai sietve jelentették mesterüknek, hogy visszatérhet, mert ellensége halott. De ő könnyezett a hír hallatán, és továbbvonult dél felé.
Monte Cassino Benedek nagyszerű regulája nyomán (Imádkozzál és dolgozzál!) csakhamar az istenszolgálat iskolája lett. Nemcsak szerzetesek vagy a szerzetesi életre készülők mentek fel a szenthez. Bárki segítségre talált itt, ha valamiben szükséget látott. Még ha a kolostornak nélkülöznie kellett is, a szent apát inkább odaadta a tartalékát, semmint hogy valakinek, aki rászorult, ne teljesítette volna a kérését. Egy alkalommal a pincemester titokban eldugott egy korsó olajat, az utolsót, ahelyett hogy odaajándékozta volna egy szegény diákonusnak. Benedek nagyon megharagudott, és semmiképp nem akarta, hogy ilyen módon a kolostoré maradjon a korsó olaj. Meghagyta hát, hogy dobják ki az ablakon. De a korsó nem tört össze és az olaj nem folyt ki. Erre Benedek elküldte a diákonusnak.
Egy napon -- írja Gergely -- Benedek ott ült a kolostor előtt egy kőpadon, és olvasott. Egy ariánus gót lovagolt fel a hegyre, és átkozva, ütlegelve egy megkötözött embert hajszolt maga előtt. A gót, név szerint Zella, azt kívánta a paraszttól, hogy adja neki oda elrejtett javait. A szegény ember nem tudott magán másként segíteni, hát arra hivatkozott, hogy mindenét Cassino apátjára bízta. A gót harcos ezért arra kényszerítette, hogy mutassa meg neki az utat Benedekhez. Amikor Zella megpillantotta a szentet, azt gondolta, hogy -- amint az történni szokott -- már a megjelenésével, a hangjával meg fogja rémíteni. Egyenesen odalovagolt hozzá, és követelte tőle a paraszt javait. Benedek mint mindig, most is nyugodt maradt. Lassan fölemelte tekintetét, ránézett először a harcosra, aztán a megkötözött parasztra. A gót megrendülten a földre rogyott. Benedek odaszólította néhány társát, megvendégelte Zellát a kolostorban, és csak búcsúzóul figyelmeztette: óvakodjék attól, hogy védtelen embereket szorongasson.
Megint kőpadján ült Benedek, amikor egy hírnök érkezett, és jelentette, hogy a gótok fejedelme, Totila érkezik. Nem sokkal később fényes menet ért a kolostor kapujához, az élén királyi öltözetű és viselkedésű férfi. De Benedek, ahelyett hogy üdvözölte volna az előkelő vendéget, ezt mondta neki: ,,Tedd le, fiam, amit viselsz, mert nem a tiéd!'' Igaza volt, mert nem a király érkezett, hanem csak a fegyverhordozója, Riggo. Totila ugyanis ki akarta próbálni, vajon csakugyan látnok-e a szent apát, ahogy híre mondta. De néhány nap múlva csakugyan felkereste Benedeket maga is. Amint a győzhetetlen hadvezér messziről megpillantotta a szentet, tisztelete jeléül leborult, és csak akkor kelt fel, amikor Benedek szeretettel fölsegítette. ,,Sok rosszat teszel -- mondta a szerzetesség atyja szemrehányóan Itália ariánus urának --, és már eddig is sok rosszat tettél. Hagyj fel végre az igazságtalansággal. Bevonulsz Rómába, átkelsz a tengeren, kilenc esztendeig uralmon leszel, de a tizedikben meghalsz.'' Ez a jövendölés mindenestül beteljesedett volna, de Totila a szent imáiba ajánlotta magát, és mostantól kíméletesebben bánt a legyőzöttekkel.
Egyszer az egyik szerzetes könnyek közt találta az apátot. Sokáig nem szólalt meg, csak állt -- nem akarta Benedeket zavarni bánatában. Végül mégis megkérdezte, mi az oka, hogy ennyire bánkódik. ,,Ó -- felelte Benedek --, ez az egész kolostor, amelyet építettem, és minden, amit testvéreim számára előteremtettem, a Mindenható akaratából az ellenség kezére kerül. Alig tudtam kiimádkozni, hogy legalább a testvérek életben maradjanak.'' S valóban, egy fél évszázad múlva a longobárdok alapjaiig feldúlták a kolostort Monte Cassinón.
Istenünk, ki Szent Benedek apátot a szerzetesség kiváló mesterévé tetted, kérünk, add, hogy téged mindennél jobban szeressünk, és nagylelkű szeretettel siessünk feléd parancsaid útján.
NURSIAI SZENT BENEDEK
Július 11.
*Nursia, 480 körül +Monte Cassino, 547. március 21.
A szerzetesség eszménye, amely ilyen vagy olyan változatban minden nagy vallásban megtalálható, a keresztény Európa számára Benedekben olyan formát öltött, amely másfél évezreden át hatott az egész történelemre. A Benedictus nevet már Nagy Szent Gergely pápa (+604) eredeti jelentésében említi: Istennek ez az embere áldott, akár a nevét, akár az osztályrészéül jutott kegyelmet nézzük. Benedek jóval több mint amire ,,az utolsó római'' vagy ,,a Nyugat atyja'' elnevezés utal. Ezek a címek olyan béklyók, amelyeket minden évszázadban újra széttört. Benedek ,,Istentől áldott'', számtalan szerzetesnek pátriárkája a föld minden részén; miként Ábrahám, ő is sok népnek lett atyja.
Benedek életrajzi adatai Nagy Szent Gergely pápától származnak. Természetesen a pápa -- kora irodalmi igényeit szem előtt tartva -- nem mai értelemben vett életrajzot írt Benedekről. Építő jellegű írásaiban inkább Benedek szellemiségét vázolta, s a szerzetesség prófétai adományokkal megáldott atyja életszentségének rendkívüli vonásait emelte ki. De azért életének főbb eseményeit és szentté válásának útját is nyomon követhetjük a nagy pápa által írt ,,életrajz'' alapján.
Benedek 480 táján született a szabin hegyvidék kis püspöki székhelyén, Nursiában (ma Norcia). A szülők viszonylag jómódúak és elég széles látókörűek voltak ahhoz, hogy fiukat egész fiatalon Rómába küldjék tanulni. Így Benedek abba a városba került, amely még az antik kultúra fényét mutatta, de már apostolok és vértanúk sírja is ékesítette. Már másfél százada állt a lateráni, a Szent Péter-, a Szent Pál- és a nagy Mária-bazilika.
De a kereszténység győzelmének ezek a jelei nem terelték el a fiatalember figyelmét arról, hogy Róma hanyatlásnak indult. Azzal, hogy a császárság székhelye átkerült Konstantinápolyba, Róma szinte vidéki várossá fejlődött vissza. Ezenkívül az 5. századtól állandóan rettegni kellett a barbár germánoktól, de a keleti-gót Theodorich és széles látókörű minisztere, Cassiodorus 526-ig békét biztosított. Ugyanakkor az egyházi helyzet csalódást okozhatott, kivált a kléruson belüli bajok és a498. évi pápaválasztással kapcsolatos viszályok miatt. Baj volt politikai, egyházi, gazdasági, művelődési és erkölcsi szempontból is.
Az ,,örök'' város, az általános élvhajhászás és tanulótársainak lődörgése nem vonzotta Benedeket, ellenkezőleg. Otthagyta hát a várost a tanulmányaival egyetemben -- ez a diákélet nem az Isten szerinti életnek volt az iskolája. Az istenkereső fiatalember Nolai Szent Paulinus (+ 431) tanácsát követte: ,,Ha az ember nem akar Isten országáról lemondani, akkor menekülnie kell Rómából.'' Hogy egyedül Isten keresésének élhessen, mindentől szabaddá vált.
Benedek fokozatosan szakított környezetével, és megismerkedett a monasztikus élet különféle formáival, de Monte Cassino szentjéig még hosszú volt az út. Az első idők csodálatos eseményei tanúsítják -- Nagy Szent Gergely szerint --, hogy a fiatal Benedek hivatása kegyelmével már az első lépéseket is milyen tökéletesen tette meg. Rövid ideig Enfide (Affile) templomának aszkéta életet élő közösségébe tartozott, de csakhamar megvált tőlük. Lehetséges, hogy a keleti szerzetesek szigorú életmódja hatott rá. Mindenesetre Subiaco mellett teljes magányba vonult, és a tökéletes lemondást kereste. Így átélhette a szerzetesség és a lelki fejlődés minden fokozatát. Három esztendeig tarthatott ez az előkészületi idő. Ekkor belső fejlődése fordulóponthoz érkezett: Isten kivezette barlangja sötétjéből a remetét, és ,,odaállította az emberek elé példának, hogy mint a mécses a lámpatartón világítson mindenkinek, aki az Isten házában van''. Nagy Szent Gergely leírta, miként vált meg Benedek a remeteélettől és lett atyja azoknak a nőtlen férfiaknak, akik közösségben kívánták keresni Istent. Nagy Szent Vazul (+ 379) regulájából Benedek megtanulta, hogy a kolostori közösség kicsiben maga az Egyház, mert a tagok egy testként élnek és a fő: Krisztus. A különféle kísértéseket legyőzve megérett arra, hogy a lelki élet tanítómestere legyen.
De e téren is tapasztalatokra volt szüksége. Vicovaro mellett egy szerzetesi közösség élén megkísérelte kolostori fegyelemre nevelni a maguk útján járókat. Ekkor megtanulta, mekkora veszélyei vannak a szerzetesi életnek, ha nincsenek a szabályai rögzítve. Visszatért hát Subiacóba. De a szerzetesek -- meglehetősen sokan voltak! -- ismét arra kérték, legyen szellemi atyjuk. Erre szétosztotta őket tizenkét kolostorba, egy-egy ,,atya'' keze alá rendelte őket, maga pedig a legfőbb irányítást vette át. ,,Az Úr szolgálatának ebben az iskolájában'' a jeruzsálemi ősegyház szelleme élt; főleg a monasztikus erényeket (engedelmesség, imádság, munka) gyakorolva élték az apostoli életet. A szerzetesi közösség felépítésén fáradozva Benedek megtapasztalta, mennyi törődést kíván a regulához igazodó élet lehetőségeinek megteremtése.
Subiacóból Istennek benne lakó Lelke Monte Cassinóra vezette, arra a hegyre, amely szimbólum lett a történelemben, ,,Isten hegyre épített városa''. Tanítványaival nekilátott az új feladatnak. Míg Subiaco a világtól való elfordulás helye volt Benedek számára, addig Monte Cassinón az ,,építő ember'' (W. Nigg) teljesedett ki benne. Megszerezte az önmaga fölötti uralmat, és tanítómestere lett az istenkereső embereknek. Egy régi erődnek és egy hajdani szentélynek a romjaiból kolostort épített, és benne egységes alkotmányhoz igazodó közösséget hozott létre. Ezt is, azt is világos terv szerint monasztikus alapelvekhez igazodva vitte végbe, s közben mindig nyitott maradt kora, az emberek és a feladatok számára. Mindnyájan a közös ,,szent szabály'' szerint éltek, amely épp Monte Cassinón kapta meg végleges formáját. Pontosan meg volt határozva az imádság, az olvasás és a munka, az étkezés és az alvás ideje. Benedek aszketikus elképzelései, amelyeket évek hosszú során át próbált ki, ebben a formában öltöttek testet. Mindnyájan a szeretet közösségében éltek az apát vezetése alatt, és imádkozva, dolgozva törekedtek minden nap újra ,,tökéletes szerzetessé'' válni. Az európai ember természetének megfelelően összekapcsolták a szemlélődő és a tevékeny életet.
Nagy Szent Gergely szerint Benedek mindezeken túl az igét is hirdette, hogy elvezesse a népet a hitre és az Isten házába. Benedek, aki a neve szerint is, a kapott kegyelem alapján is ,,áldott'' volt, kiváló ,,építő ember''-nek, jó vezetőnek bizonyult. Megvolt benne az emberi szív ismeretének adománya. Ennek birtokában nevelte a szerzeteseit, akiknek, az ,,istenszolgálat iskolájában'' egy olyan testvéri közösséggé kellett formálódniuk, amely készen áll Jézus Krisztusnak, az igaz Királynak szolgálatában a harcra, s háborúra. A Regulából látható, milyennek képzelte el Benedek a szentet. A szerzetes a szeretetből erőt merítve, a mindenütt jelenlévő szent Istentől ösztönözve, az alázat és az engedelmesség szellemében az imádságnak és a munkának él a közösségben. Az apát az Atyát és a Jó Pásztort testesíti meg. S mindent áthat a mértékletesség erénye és a megkülönböztetés készsége.
Benedek regulája annyi életbölcsességről, Istennel való töltekezésről és Krisztusnak olyan nagy szeretetéről tanúskodik, hogy 1400 esztendő folyamán -- a szerzeteseken kívül is -- megszámlálhatatlanul sok keresztényt magával ragadott. Ugyanakkor tudjuk: Benedek nagysága és regulájának jelentősége nem az ,,eredetiség''-ben rejlik. Benedek maga is megfogalmazta, hogy reguláját ,,a szerzetességben végbemenő változás'' kezdetének tekinti (73. fejezet), még nem jelenti a kiteljesedést, nem akar mindent felölelni. Az utolsó fejezetben túl is mutat saját magán és a regulán. A regula e nyitottsága révén vonult be oly könnyen a történelembe. A történtekből kiolvashatjuk: milyen lehetőségeket foglal magában a szabályzat.
Történeti értelemben nem volna helyes Benedeket rendalapítónak nevezni, először is azért, mert az akkori aszkéták és közösségek olyan szerzeteseknek nevezték magukat, akik ,,a szent atyák, különösen Szent N. N. szabályai szerint élnek''. Az apát szabta meg az életrendet, s rendszerint nem egy, hanem több szabályzatból merített. Innen érthető módon a ,,szabályzatkeverékek'' időszakáról is szokás beszélni. 600 körül pl. Galliában mintegy húsz, egymással kevert szerzetesi szabályzat volt használatban. Benedek maga egyértelműen utal rá, milyen elképzelései voltak. Nem akarta, hogy szabályzatát abszolútnak és egyedül érvényesnek tekintsék; csak ,,kezdet''-nek ajánlja; s ,,ha valaki a tökéletes szerzetessé válásban gyorsabban halad, annak ott vannak a szent atyák szabályai'' (73. fejezet). Benedek tehát épít Pakhomioszra, Cassianusra, Vazulra és a többi atyára, s nem akarja őket sem mellőzni, sem fölöslegessé tenni. Mégis, Benedek szabályzata hamarosan általános lett, az európai kolostori élet regulájává vált.
547. március 21-én véget ért a szerzetesség Monte Cassino-i pátriárkájának földi élete. Nagy Szent Gergely szerint ,,a templomba vitette magát, és gyengeségében a tanítványaira támaszkodva állt ott - - kezét az ég felé emelte, így lehelte ki imádsággal a lelkét.''
A 9. századtól március 21-én, a temetése napján ünnepelték Szent Benedek apátot. A galliai liturgikus könyvekben azonban már a 8. század végén megjelenik július 11., mint ,,Szent Benedek születésnapja'', de az ünnep eredetéről idáig semmi nem derült ki. Mivel azonban a nagyböjt állandóan akadályozta az ünneplést, 1969-ben mégis áttették július 11-re.
A szerzetesek atyjának, az ,,építő ember''-nek, Isten Egyháza ,,legkiválóbb nevelőjé''-nek életéből Nagy Szent Gergely hagyott ránk Dialógusaiban egy csokorra való történetet. Nem lehet mindig egyértelműen szétválasztani, mennyi a történeti és mennyi a legendás elem, de így is elénk rajzolódik Benedek csodálatos nagysága és jósága.
Gyermek- és ifjúkorában -- írja a szent pápa -- gondos dajkája, Cyrilla állt mellette. Akkor is elkísérte, amikor elhagyta Rómát, és Enfidébe ment. Egy nap Benedek keserves könnyek között találta Cyrillát. Egy cserépedény, amelyet kenyérsütéshez adott neki kölcsön egy asszony, véletlenül kettétört. Benedek fogta a széttört edényt, bement a kis templomba, bizalommal imádkozott, s lám, rövidesen Cyrilla épen adhatta vissza. Ennek híre gyorsan elterjedt, úgyhogy Benedek veszélyeztetve látta alázatát, ezért elment onnét.
Amikor a magányt kereste, egy elhagyatott vadonban rátalált Romanus remetére. Ez mutatott neki egy nehezen megközelíthető barlangot, majd állatbőrökből készített számára ruhát. Benedek ebbe a barlangba vonult vissza, hogy Istennek éljen és megvívja a belső harcokat, amelyeket senki nem kerülhet el, aki tökéletességre törekszik. Romanus ,,böjti maradék''-ából élt, amelyet a vendégszerető remete időről időre kötélen engedett le neki a fölötte lévő barlangból. Benedeket egy kis harang figyelmeztette az élelemre, de egy nap ez is megrepedt. Gergely szerint az ördög megharagudott Benedekre, hozzávágott egy követ a haranghoz, attól repedt szét.
Benedekre egyszerre rátört egy fiatal római nő emléke, akivel diákkorában találkozott. Ez az emlék teljesen megzavarta, és annyira vonzódott egykori ismerőséhez, hogy már-már elhagyta a magányt. Végül, hogy vágyát elhallgattassa, ruhátlanul egy tüskés bokorba vetette magát. (Egy legenda szerint hétszáz esztendővel később Assisi Szent Ferenc mélyen megrendülve állt meg ezen a helyen, és a szúrós bokor helyébe két rózsatövet ültetett.) Három esztendő elteltével vadászok tévedtek a barlang közelébe. Ijedtükben megálltak, mert azt hitték, hogy egy nagy vad rejtőzik a bozót mögött. Óvatosan előre kúsztak, s nagyon meglepődtek, amikor vad helyett egy emberre találtak, aki úgy beszélt nekik az isteni titkokról, ahogy még soha nem hallották senkitől. Amikor hazatértek, sok embernek megmutatták a barlang felé vezető utat.
A szomszédos Vicovaróban a kolostor a hanyatlás jeleit mutatta. Amikor az apát meghalt, a szerzetesek Benedekhez fordultak, hogy legyen az elöljárójuk. A szent remete vonakodott. Arra hivatkozott, hogy életmódjuk annyira eltér egymástól, hogy úgyse tudnának sokáig barátságban élni. Végül mégis teljesítette kérésüket. De hamarosan beteljesedett, amit előre megmondott. Az elkényelmesedett szerzetesek elviselhetetlennek érezték szigorú követeléseit, buzgalmát és csendes lényét, amely állandó szemrehányást jelentett számukra. Voltak, akik elhatározták, hogy elteszik láb alól. Mérget kevertek a poharába, de amikor az apát szokása szerint keresztet vetett rá, kettéhasadt. Benedek ebből megértette, hogy mi volt a szerzetesek szándéka. Nyugodt maradt és komoly: ,,Legyen hozzátok, kedves testvérek, irgalmas a Mindenható Isten -- mondta. Miért akartok rosszat tenni nekem. Nem megmondtam előre, hogy nem vagyunk egymáshoz valók? Menjetek, keressetek magatoknak olyan elöljárót, aki nektek való, nekem nem lehettek tovább a szerzeteseim.'' Ezzel visszatért a barlangba.
Nem sokkal később kialakult egy szerzetes település, amelynek kis kolostoraiban őszinte istenkeresők éltek. Csakhogy nem messze tőlük élt egy különös pap, Florentinus, aki csupa harag és irigység volt, amikor látta, hogy a szent milyen példamutató életet él, s küldött neki egy mérgezett eulogiumot -- azt a kenyeret hívták így, amelyet az akkori szokás szerint a misében áldottak meg, és a barátság jeléül adtak ajándékba. De nem sikerült a terve. Benedeknek volt egy barátja, egy holló. Ez minden étkezéskor odarepült, és csipegetett Benedek kenyeréből. Ezúttal azonban csak a csőrét tátotta ki, és a szárnyával csapkodva körülugrálta a kenyeret, mintha csak ezt mondta volna: ,,Vigyázz, a kenyér nem nekünk való!'' A szent megértette, és nem evett belőle. Florentinus, miután terve balul ütött ki, Rómában felfogadott néhány utcalányt, és elküldte őket, hogy csábítsák el a testvéreket. Benedek, látva, hogy a szerencsétlen papot a gyűlölet fűti személye ellen, néhány társával elhagyta a vidéket. Florentinus kiállt a háza elé, és kárörvendve nézett az elvonulók után. De az egyik támfal megingott, és maga alá temette a szerencsétlent. Benedek visszamaradt tanítványai sietve jelentették mesterüknek, hogy visszatérhet, mert ellensége halott. De ő könnyezett a hír hallatán, és továbbvonult dél felé.
Monte Cassino Benedek nagyszerű regulája nyomán (Imádkozzál és dolgozzál!) csakhamar az istenszolgálat iskolája lett. Nemcsak szerzetesek vagy a szerzetesi életre készülők mentek fel a szenthez. Bárki segítségre talált itt, ha valamiben szükséget látott. Még ha a kolostornak nélkülöznie kellett is, a szent apát inkább odaadta a tartalékát, semmint hogy valakinek, aki rászorult, ne teljesítette volna a kérését. Egy alkalommal a pincemester titokban eldugott egy korsó olajat, az utolsót, ahelyett hogy odaajándékozta volna egy szegény diákonusnak. Benedek nagyon megharagudott, és semmiképp nem akarta, hogy ilyen módon a kolostoré maradjon a korsó olaj. Meghagyta hát, hogy dobják ki az ablakon. De a korsó nem tört össze és az olaj nem folyt ki. Erre Benedek elküldte a diákonusnak.
Egy napon -- írja Gergely -- Benedek ott ült a kolostor előtt egy kőpadon, és olvasott. Egy ariánus gót lovagolt fel a hegyre, és átkozva, ütlegelve egy megkötözött embert hajszolt maga előtt. A gót, név szerint Zella, azt kívánta a paraszttól, hogy adja neki oda elrejtett javait. A szegény ember nem tudott magán másként segíteni, hát arra hivatkozott, hogy mindenét Cassino apátjára bízta. A gót harcos ezért arra kényszerítette, hogy mutassa meg neki az utat Benedekhez. Amikor Zella megpillantotta a szentet, azt gondolta, hogy -- amint az történni szokott -- már a megjelenésével, a hangjával meg fogja rémíteni. Egyenesen odalovagolt hozzá, és követelte tőle a paraszt javait. Benedek mint mindig, most is nyugodt maradt. Lassan fölemelte tekintetét, ránézett először a harcosra, aztán a megkötözött parasztra. A gót megrendülten a földre rogyott. Benedek odaszólította néhány társát, megvendégelte Zellát a kolostorban, és csak búcsúzóul figyelmeztette: óvakodjék attól, hogy védtelen embereket szorongasson.
Megint kőpadján ült Benedek, amikor egy hírnök érkezett, és jelentette, hogy a gótok fejedelme, Totila érkezik. Nem sokkal később fényes menet ért a kolostor kapujához, az élén királyi öltözetű és viselkedésű férfi. De Benedek, ahelyett hogy üdvözölte volna az előkelő vendéget, ezt mondta neki: ,,Tedd le, fiam, amit viselsz, mert nem a tiéd!'' Igaza volt, mert nem a király érkezett, hanem csak a fegyverhordozója, Riggo. Totila ugyanis ki akarta próbálni, vajon csakugyan látnok-e a szent apát, ahogy híre mondta. De néhány nap múlva csakugyan felkereste Benedeket maga is. Amint a győzhetetlen hadvezér messziről megpillantotta a szentet, tisztelete jeléül leborult, és csak akkor kelt fel, amikor Benedek szeretettel fölsegítette. ,,Sok rosszat teszel -- mondta a szerzetesség atyja szemrehányóan Itália ariánus urának --, és már eddig is sok rosszat tettél. Hagyj fel végre az igazságtalansággal. Bevonulsz Rómába, átkelsz a tengeren, kilenc esztendeig uralmon leszel, de a tizedikben meghalsz.'' Ez a jövendölés mindenestül beteljesedett volna, de Totila a szent imáiba ajánlotta magát, és mostantól kíméletesebben bánt a legyőzöttekkel.
Egyszer az egyik szerzetes könnyek közt találta az apátot. Sokáig nem szólalt meg, csak állt -- nem akarta Benedeket zavarni bánatában. Végül mégis megkérdezte, mi az oka, hogy ennyire bánkódik. ,,Ó -- felelte Benedek --, ez az egész kolostor, amelyet építettem, és minden, amit testvéreim számára előteremtettem, a Mindenható akaratából az ellenség kezére kerül. Alig tudtam kiimádkozni, hogy legalább a testvérek életben maradjanak.'' S valóban, egy fél évszázad múlva a longobárdok alapjaiig feldúlták a kolostort Monte Cassinón.
Istenünk, ki Szent Benedek apátot a szerzetesség kiváló mesterévé tetted, kérünk, add, hogy téged mindennél jobban szeressünk, és nagylelkű szeretettel siessünk feléd parancsaid útján.
Ébredés káosz idején Az egyházi káosz nem akadály
Clunyi reformok
Ez a lap egy ellenőrzött változatarészletek megjelenítése/elrejtése
[bevezető szerkesztése]
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A clunyi kolostor
A clunyi reformok a 10. és 11. században a katolikus egyházat, elsősorban a szerzetességet megújító reformok sorozata. Nevét egy burgundiai bencés kolostorról, Clunyről kapta, melynek apátjai fontos szerepet játszottak a mozgalom elindításában.
A reformok kezdetben az elvilágiasult szerzetesség visszatérítésére irányultak, és a kolostorokat kivonták a földesurak (köztük a püspökök) irányítása alól. Kiterjesztésük az egész egyházra elvezetett a világi uralkodóktól független, csak a pápának alárendelt egyház és az uralkodók felett álló pápa tanához.
Tartalomjegyzék
[elrejtés]
1 Az egyház helyzete a 10. században és 11. század elején
1.1 Kolostorok
1.2 A pápaság
2 A kolostorok megújulása
2.1 A clunyi kolostor
3 A reformok kiterjesztése
3.1 A német pápák
4 Lásd még
5 Források
6 Irodalom
7 Külső hivatkozások
Az egyház helyzete a 10. században és 11. század elején [szerkesztés]
Kolostorok [szerkesztés]
A kolostorok ebben a korban a világi és egyházi földesuraktól függtek, akik sok helyen védnök helyett elnyomóként viselkedtek. A szerzetesek nem fordulhattak közvetlenül a világi hatóságokhoz, őket uruk képviselte, saját érdekei szerint, a különböző peres ügyekben (például birtokperekben). A földesuraknak jogukban állt megadóztatni az általuk alapított kolostorokat, és az apát személyét is ők választhatták meg.[1]
A korszakban az egész egyházban terjedő világiasodás a szerzetesek között is egyre jobban háttérbe szorította a bencés regula szigorát. Az erkölcstelenség, élvhajhászat terjedt a kolostorokban.
A pápaság [szerkesztés]
A Frank birodalom összeomlása után a pápaság védelem nélkül maradt, és az Itáliai-félszigeten eluralkodó feudális anarchia közepette a pápai állam gyakorlatilag Róma területére korlátozódott. A pápaság intézménye az itáliai arisztokrácia, főként a spoletoi hercegek, majd a tusculumi grófok, valamint a főpapok politikai játszmáinak színterévé vált. A pápa tekintélye hatalmasat zuhant, a pápákat az erőviszonyok változásával gyorsan eltávolították vagy megölték. A 9. század legvége küzdelmeinek egyik kirívó példája a VI. István pápa által rendezett hullazsinat, amelyen az előző pápát, Formosust kiásták sírjából, tárgyalás után elítélték és megcsonkították, majd közönséges bűnözőként hantolták el ismét.
A 10. század első felében a római arisztokrácia került döntő pozícióba, miután egy bizonyos Theophylaktus nevű nemes családja elsősorban gyönyörű nőtagjai révén hatalmas befolyásra tett szert. A dinasztia tetterős nőtagjai (idősebb és ifjabb Theodóra, valamint Marozia) gyakran rokonaikat és szeretőiket juttatták a pápai székbe, illetve a pápák szeretőivé váltak. Ezt a korszakot ezért „pornokrácia” vagy „ringyó-kormányzás” névvel is illették. Talán ennek a korszaknak az emlékét őrzi Johanna nőpápa legendája is.[2]
A fejetlenség nem csökkent a német királyok feltűnésével sem, 962, I. Ottó császárrá koronázása után folyamatossá vált a harc a császárság és a római Crescentius dinasztia között. Ottó nevéhez fűződik például a laikus tisztviselőből lett VIII. Leó pápa beiktatása, valamint a Respublica Christiana eszméjének újjáélesztése is. II. és III. Ottó uralkodása alatt nem sok minden változott, a II. Henrik által támogatott Paviai zsinaton azonban már a cölibátust elítélő határozat született, a nőtlenséget megszegő papokat a klérusból való kiközösítés fenyegette. Henrik halála után azonban a német császár figyelme ismét másfele fordult, így 1024-ben a toscanai párt jelöltjét laikusként választották meg, majd egy nap alatt vette fel az összes papi szentséget. Az őt követő IX. Benedek uralkodása (1033-1046) talán a korszak mélypontjának is tekinthető: Nyíltan árulta a püspöki palliumot, sőt, magát a pápai címet is áruba bocsátotta. Az azt megvevő Johannes Gratianus archipresbiter így kívánt véget vetni az erkölcstelen pápa regnálásának. Őt azonban sem a császári udvar, sem a római pártok nem fogadták el, és a Crescentiusok ellenpápát állítottak III. Szilveszter személyében. 1046-ban tehát egyszerre három felszentelt pápa volt.[3]
A kolostorok megújulása [szerkesztés]
A reformmozgalom a 10. században burgundiai és lotaringiai bencés kolostorokból indult ki, kezdetben területenként eltérő célokkal. A lotaringiai, főleg nemesek által alapított kolostorok Szent Benedek regulájának felújítását, a fegyelemhez és a szorgalomhoz való visszatérést tűzték ki célul.[1]
A burgundiai irányzat, melynek élén a clunyi apátság állt, tovább ment, és a feudális függés felszámolását is ugyanolyan fontosnak tekintette, mint a fegyelem és istenfélő életforma visszaállítását a kolostorokban. Ennek érdekében a burgundiai kolostorok kongregációba tömörödtek, melynek élén a clunyi főapát állt. A kongregációt vezető főapát magát a többi kolostor hűbérurának tekintette, a kongregációt pedig közvetlen pápai irányítás alá helyezte.
A feudális anarchia felszámolásának igénye találkozott mind a pápa, mind a német-római császár érdekeivel, ezért a reformok elején mindketten támogatták törekvéseiket. Ennek is köszönhető, hogy a kongregáció folyamatosan növekedett, a 12. századra már körülbelül 2000 kolostor csatlakozott hozzá.[1]
A clunyi kolostor [szerkesztés]
Searchtool right.svg Bővebben: Cluny apátság
A clunyi bencés kolostort 910-ben alapította Vilmos, Aquitánia hercege.[1] Cluny roppant gazdag apátság volt, amely külső forrásból biztosította magának az élelmet. Vagyis a kolostor környéke nem volt tele gazdasági épületekkel. Cluny-ben jobban megvalósult a szerzetesek és a világi emberek elkülönülése, hiszen a szerzeteseknek nem kell kétkezi munkát végezni, az élelmiszert megveszik a laikus testvérektől. Viszont csorbát szenved az az elv, hogy a rend tagjainak is dolgozni kell. Sankt Gallen sokkal jobban figyel erre, a kolostort számos istálló, magtár és műhely övezi. Viszont így a világi személyek sokkal közelebb jutnak a kolostorhoz.
A reformok kiterjesztése [szerkesztés]
A reformmozgalom eszméit a III. Henrik által kinevezett német pápák hozták magukkal Rómába, ahol azonban az eszme hamarosan a császár ellen fordult, és a pápai világuralom eszméjének alapja lett. A pápákat körülvevő szerzetesek ugyanis kiterjesztették az egész egyházra azt az elvet, hogy csak a pápa dönthet ügyükben. Ez magában foglalta az püspökök beiktatásának jogát, az invesztitúrát is.
Amíg úgy látta a császárság, hogy a reformpápaság kézben tartható, támogatta ezeket a törekvéseket, abban bízva, hogy a pápában szövetségesre lel a gazdag német püspökökkel szemben. Ám ez csalóka reménynek bizonyult.
A német pápák [szerkesztés]
IX. Leó (1049-1054), a reformok elkötelezett híve
II. Kelemen és II. Damasus rövid pápasága után került a pápai székbe IX. Leó, III. Henrik császár távoli rokona, aki sokat tett a pápai reformok sikeréért, de ugyanakkor a császár híve maradt. Külföldi püspököket szentelt bíborossá és hívott Rómába a római arisztokráciával szemben, akik addig a bíborosi testület meghatározó erejét alkották és a 9. században és a 10. század elején a pápaválasztást sokszor saját kezükbe vették. Így került Rómába Lotaringiai Frigyes, a későbbi IX. István, Humbert de Silva Candida, az egyházi reform egyik fő teoretikusa, és Hildebrand, aki szerzetesből lett ekkor diakónus, majd később VII. Gergely néven a korszak egyik legjelentősebb pápája.[1]
IX. Leó csatolta a pápai államhoz a beneventói hercegséget, II. Viktor (1055-1057) pedig a spoletói hercegséggel tette ugyanezt. A pápaság növekvő önbizalma is hozzájárult, hogy 1054. július 16-án Humbert de Silva Candida pápai legátus a Hagia Szophia főoltárára helyezte a bizánci pátriárkát kiátkozó dekrétumot, így előidézve a keleti és nyugati keresztény egyház végleges szakítását.[1]
A 10. század közepéig a Gelasius pápa által megfogalmazott „két hatalom elmélet” szolgált a reformok ideológiai alapjául. Ezzel összeegyeztethető volt a világi hatalmak invesztitúrajoga is. A császárral való szembefordulást a kánoni választás (egyházi elöljárók választása az egyházi jognak megfelelően) újraértelmezése készítette elő. Ez Humbert bíboros Adversus simoniacos (A simónisták ellen) című művében jelent meg, és a kánoni választás menetét a kora középkori, ekkor is érvényben lévő szokásokkal szemben a következőképpen határozta meg:[1]
A klérus jelöli és választja meg a püspököt vagy az apátot, a nép hozzájárul a választáshoz.
A metropolita megerősíti a választást, a környék püspökei felszentelik az új püspököt.
A politikai hatalom jóváhagyja a választást.
Humbert felfogása szerint az egyházi hatalom átruházására kizárólag az egyháznak van joga, a világi invesztitúrára senkinek, még a legnagyobb fejedelmeknek sincs joga.[1] Ez alapján az irat alapján készült az 1059-es pápaválasztó statútum is. 1059-ben ugyanis a bíborosok a tusculumi grófok által vezetett római nemesek pápájával szemben a császári jelöltet, Gebhard püspököt választották meg pápának II. Miklós néven. Ez volt az első eset, hogy a pápaválasztást a világiak kizárásával folytatta le a bíborosi testület.[1] Ez a változás megjelenik az 1059. évi lateráni böjti zsinat határozatában is.
„ elhatároztuk és elrendeljük, 3. Hogy emez egyetemes római egyház főpapjának elhunytával mindenekelőtt a bíboros püspökök tárgyalják meg igen szorgos megfontolással az ügyeket, vegyék maguk mellé a bíboros klerikusokat, majd végül az egyéb papság és a nép járuljon hozzá az új választáshoz ”
– a lateráni böjti zsinat határozatából
Amely pápát nem eszerint választották, nem szentelhető fel.
A zsinat ezen kívül betiltotta a simóniát és a világi invesztitúrát is. Kimondták ezen kívül, hogy a pápát lehetőleg Rómában kell választani és felszentelni
Lásd még [szerkesztés]
Bencések
Pápai Állam
Invesztitúraharc
Ez a lap egy ellenőrzött változatarészletek megjelenítése/elrejtése
[bevezető szerkesztése]
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A clunyi kolostor
A clunyi reformok a 10. és 11. században a katolikus egyházat, elsősorban a szerzetességet megújító reformok sorozata. Nevét egy burgundiai bencés kolostorról, Clunyről kapta, melynek apátjai fontos szerepet játszottak a mozgalom elindításában.
A reformok kezdetben az elvilágiasult szerzetesség visszatérítésére irányultak, és a kolostorokat kivonták a földesurak (köztük a püspökök) irányítása alól. Kiterjesztésük az egész egyházra elvezetett a világi uralkodóktól független, csak a pápának alárendelt egyház és az uralkodók felett álló pápa tanához.
Tartalomjegyzék
[elrejtés]
1 Az egyház helyzete a 10. században és 11. század elején
1.1 Kolostorok
1.2 A pápaság
2 A kolostorok megújulása
2.1 A clunyi kolostor
3 A reformok kiterjesztése
3.1 A német pápák
4 Lásd még
5 Források
6 Irodalom
7 Külső hivatkozások
Az egyház helyzete a 10. században és 11. század elején [szerkesztés]
Kolostorok [szerkesztés]
A kolostorok ebben a korban a világi és egyházi földesuraktól függtek, akik sok helyen védnök helyett elnyomóként viselkedtek. A szerzetesek nem fordulhattak közvetlenül a világi hatóságokhoz, őket uruk képviselte, saját érdekei szerint, a különböző peres ügyekben (például birtokperekben). A földesuraknak jogukban állt megadóztatni az általuk alapított kolostorokat, és az apát személyét is ők választhatták meg.[1]
A korszakban az egész egyházban terjedő világiasodás a szerzetesek között is egyre jobban háttérbe szorította a bencés regula szigorát. Az erkölcstelenség, élvhajhászat terjedt a kolostorokban.
A pápaság [szerkesztés]
A Frank birodalom összeomlása után a pápaság védelem nélkül maradt, és az Itáliai-félszigeten eluralkodó feudális anarchia közepette a pápai állam gyakorlatilag Róma területére korlátozódott. A pápaság intézménye az itáliai arisztokrácia, főként a spoletoi hercegek, majd a tusculumi grófok, valamint a főpapok politikai játszmáinak színterévé vált. A pápa tekintélye hatalmasat zuhant, a pápákat az erőviszonyok változásával gyorsan eltávolították vagy megölték. A 9. század legvége küzdelmeinek egyik kirívó példája a VI. István pápa által rendezett hullazsinat, amelyen az előző pápát, Formosust kiásták sírjából, tárgyalás után elítélték és megcsonkították, majd közönséges bűnözőként hantolták el ismét.
A 10. század első felében a római arisztokrácia került döntő pozícióba, miután egy bizonyos Theophylaktus nevű nemes családja elsősorban gyönyörű nőtagjai révén hatalmas befolyásra tett szert. A dinasztia tetterős nőtagjai (idősebb és ifjabb Theodóra, valamint Marozia) gyakran rokonaikat és szeretőiket juttatták a pápai székbe, illetve a pápák szeretőivé váltak. Ezt a korszakot ezért „pornokrácia” vagy „ringyó-kormányzás” névvel is illették. Talán ennek a korszaknak az emlékét őrzi Johanna nőpápa legendája is.[2]
A fejetlenség nem csökkent a német királyok feltűnésével sem, 962, I. Ottó császárrá koronázása után folyamatossá vált a harc a császárság és a római Crescentius dinasztia között. Ottó nevéhez fűződik például a laikus tisztviselőből lett VIII. Leó pápa beiktatása, valamint a Respublica Christiana eszméjének újjáélesztése is. II. és III. Ottó uralkodása alatt nem sok minden változott, a II. Henrik által támogatott Paviai zsinaton azonban már a cölibátust elítélő határozat született, a nőtlenséget megszegő papokat a klérusból való kiközösítés fenyegette. Henrik halála után azonban a német császár figyelme ismét másfele fordult, így 1024-ben a toscanai párt jelöltjét laikusként választották meg, majd egy nap alatt vette fel az összes papi szentséget. Az őt követő IX. Benedek uralkodása (1033-1046) talán a korszak mélypontjának is tekinthető: Nyíltan árulta a püspöki palliumot, sőt, magát a pápai címet is áruba bocsátotta. Az azt megvevő Johannes Gratianus archipresbiter így kívánt véget vetni az erkölcstelen pápa regnálásának. Őt azonban sem a császári udvar, sem a római pártok nem fogadták el, és a Crescentiusok ellenpápát állítottak III. Szilveszter személyében. 1046-ban tehát egyszerre három felszentelt pápa volt.[3]
A kolostorok megújulása [szerkesztés]
A reformmozgalom a 10. században burgundiai és lotaringiai bencés kolostorokból indult ki, kezdetben területenként eltérő célokkal. A lotaringiai, főleg nemesek által alapított kolostorok Szent Benedek regulájának felújítását, a fegyelemhez és a szorgalomhoz való visszatérést tűzték ki célul.[1]
A burgundiai irányzat, melynek élén a clunyi apátság állt, tovább ment, és a feudális függés felszámolását is ugyanolyan fontosnak tekintette, mint a fegyelem és istenfélő életforma visszaállítását a kolostorokban. Ennek érdekében a burgundiai kolostorok kongregációba tömörödtek, melynek élén a clunyi főapát állt. A kongregációt vezető főapát magát a többi kolostor hűbérurának tekintette, a kongregációt pedig közvetlen pápai irányítás alá helyezte.
A feudális anarchia felszámolásának igénye találkozott mind a pápa, mind a német-római császár érdekeivel, ezért a reformok elején mindketten támogatták törekvéseiket. Ennek is köszönhető, hogy a kongregáció folyamatosan növekedett, a 12. századra már körülbelül 2000 kolostor csatlakozott hozzá.[1]
A clunyi kolostor [szerkesztés]
Searchtool right.svg Bővebben: Cluny apátság
A clunyi bencés kolostort 910-ben alapította Vilmos, Aquitánia hercege.[1] Cluny roppant gazdag apátság volt, amely külső forrásból biztosította magának az élelmet. Vagyis a kolostor környéke nem volt tele gazdasági épületekkel. Cluny-ben jobban megvalósult a szerzetesek és a világi emberek elkülönülése, hiszen a szerzeteseknek nem kell kétkezi munkát végezni, az élelmiszert megveszik a laikus testvérektől. Viszont csorbát szenved az az elv, hogy a rend tagjainak is dolgozni kell. Sankt Gallen sokkal jobban figyel erre, a kolostort számos istálló, magtár és műhely övezi. Viszont így a világi személyek sokkal közelebb jutnak a kolostorhoz.
A reformok kiterjesztése [szerkesztés]
A reformmozgalom eszméit a III. Henrik által kinevezett német pápák hozták magukkal Rómába, ahol azonban az eszme hamarosan a császár ellen fordult, és a pápai világuralom eszméjének alapja lett. A pápákat körülvevő szerzetesek ugyanis kiterjesztették az egész egyházra azt az elvet, hogy csak a pápa dönthet ügyükben. Ez magában foglalta az püspökök beiktatásának jogát, az invesztitúrát is.
Amíg úgy látta a császárság, hogy a reformpápaság kézben tartható, támogatta ezeket a törekvéseket, abban bízva, hogy a pápában szövetségesre lel a gazdag német püspökökkel szemben. Ám ez csalóka reménynek bizonyult.
A német pápák [szerkesztés]
IX. Leó (1049-1054), a reformok elkötelezett híve
II. Kelemen és II. Damasus rövid pápasága után került a pápai székbe IX. Leó, III. Henrik császár távoli rokona, aki sokat tett a pápai reformok sikeréért, de ugyanakkor a császár híve maradt. Külföldi püspököket szentelt bíborossá és hívott Rómába a római arisztokráciával szemben, akik addig a bíborosi testület meghatározó erejét alkották és a 9. században és a 10. század elején a pápaválasztást sokszor saját kezükbe vették. Így került Rómába Lotaringiai Frigyes, a későbbi IX. István, Humbert de Silva Candida, az egyházi reform egyik fő teoretikusa, és Hildebrand, aki szerzetesből lett ekkor diakónus, majd később VII. Gergely néven a korszak egyik legjelentősebb pápája.[1]
IX. Leó csatolta a pápai államhoz a beneventói hercegséget, II. Viktor (1055-1057) pedig a spoletói hercegséggel tette ugyanezt. A pápaság növekvő önbizalma is hozzájárult, hogy 1054. július 16-án Humbert de Silva Candida pápai legátus a Hagia Szophia főoltárára helyezte a bizánci pátriárkát kiátkozó dekrétumot, így előidézve a keleti és nyugati keresztény egyház végleges szakítását.[1]
A 10. század közepéig a Gelasius pápa által megfogalmazott „két hatalom elmélet” szolgált a reformok ideológiai alapjául. Ezzel összeegyeztethető volt a világi hatalmak invesztitúrajoga is. A császárral való szembefordulást a kánoni választás (egyházi elöljárók választása az egyházi jognak megfelelően) újraértelmezése készítette elő. Ez Humbert bíboros Adversus simoniacos (A simónisták ellen) című művében jelent meg, és a kánoni választás menetét a kora középkori, ekkor is érvényben lévő szokásokkal szemben a következőképpen határozta meg:[1]
A klérus jelöli és választja meg a püspököt vagy az apátot, a nép hozzájárul a választáshoz.
A metropolita megerősíti a választást, a környék püspökei felszentelik az új püspököt.
A politikai hatalom jóváhagyja a választást.
Humbert felfogása szerint az egyházi hatalom átruházására kizárólag az egyháznak van joga, a világi invesztitúrára senkinek, még a legnagyobb fejedelmeknek sincs joga.[1] Ez alapján az irat alapján készült az 1059-es pápaválasztó statútum is. 1059-ben ugyanis a bíborosok a tusculumi grófok által vezetett római nemesek pápájával szemben a császári jelöltet, Gebhard püspököt választották meg pápának II. Miklós néven. Ez volt az első eset, hogy a pápaválasztást a világiak kizárásával folytatta le a bíborosi testület.[1] Ez a változás megjelenik az 1059. évi lateráni böjti zsinat határozatában is.
„ elhatároztuk és elrendeljük, 3. Hogy emez egyetemes római egyház főpapjának elhunytával mindenekelőtt a bíboros püspökök tárgyalják meg igen szorgos megfontolással az ügyeket, vegyék maguk mellé a bíboros klerikusokat, majd végül az egyéb papság és a nép járuljon hozzá az új választáshoz ”
– a lateráni böjti zsinat határozatából
Amely pápát nem eszerint választották, nem szentelhető fel.
A zsinat ezen kívül betiltotta a simóniát és a világi invesztitúrát is. Kimondták ezen kívül, hogy a pápát lehetőleg Rómában kell választani és felszentelni
Lásd még [szerkesztés]
Bencések
Pápai Állam
Invesztitúraharc
Nursiai Benedek regulája
http://ftp.osb.hu/lelki/regula/h_regula/h_rb1.html#Prol%C3%B3gus
Prológus
Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsait, és hajlítsd hozzá szíved figyelmesen, fogadd a jóságos atya intéseit készségesen és tettekkel teljesítsd, hogy visszatérj az engedelmesség fáradságos munkájával ahhoz, akitől elszakadtál az engedetlenség tunyasága által. Hozzád intézem most tehát szavaimat, aki lemondasz saját akaratodról, és az engedelmességnek hatalmas és hírneves fegyverzetét veszed magadra, hogy Krisztus Urunknak, az igaz Királynak harcosa légy.
Először is: bármi jóba kezdesz, igen állhatatos imádsággal kérjed, hogy ő vigye azt végbe, hogy ő, aki bennünket már fiai sorába méltóztatott számítani, ne legyen kénytelen valaha is szomorkodni rossz tetteink miatt. Úgy kell őt a bennünk levő adományaival mindenkor szolgálnunk, hogy mint haragvó atya örökségéből ki ne tagadjon minket, fiait, de úgy se mint félelmetes úr, bűneinktől felingerelve, gonosz szolgák gyanánt át ne adja az örök büntetésre azokat, akik nem akarták őt követni a dicsőségbe.
Keljünk föl tehát végre valahára a Szentírás serkentő szavára: "Itt az óra, hogy felébredjünk az álomból", (Róm 13,11.) Nyissuk meg szemünket a megistenítő fénynek, és megdöbbent füllel halljuk, mire int bennünket a minden nap felénk kiáltó isteni szózat: "Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket!" (Zsolt 9,8) És ismét: "Akinek füle van a hallásra, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak!" (Jel 2,7) És mit mond? "Jöjjetek fiaim, hallgassatok rám! Az Úr félelmére tanítalak titeket." (Zsolt 33,12). "Siessetek, míg tiétek az élet világossága, hogy a halál sötétsége meg ne lepjen benneteket!" (Jn 12,35).
Ezeket kiáltja oda az Úr a népsokaságnak, amikor keresi munkását, majd így folytatja: "Ki az az ember, aki életet óhajt és jó napokat kívánlátni?" Ha ennek hallatára azt feleled: "Én", akkor Isten ezt mondja neked: Ha igazi és örök életet akarsz, "tiltsd el a nyelvedet a gonosztól, és ajkad ne szóljon csalárdságot, fordulj el a gonosztól és tedd a jót! Keresd a békét és járj utána!" (Zsolt 33,14-15). Ha ezt megteszitek, szemem rajtatok lesz, és fülem meghallja könyörgéseteket. És még mielőtt segítségül hívnátok, azt mondom nektek: "Íme, itt vagyok" (Zsolt 33, 16). Mi lehetne édesebb számunkra, szeretett testvéreim, az Úrnak e minket hívó szavánál? Íme, így mutatja meg jóságosan az Úr az élet útját.
Övezzük fel tehát derekunkat hittel és a jó cselekedetek gyakorlásával, és az evangélium vezetésével járjuk az ő útjait, hogy méltók legyünk meglátni azt, aki országába hívott minket. Ám ha országának sátrában akarunk lakni, hacsak jó cselekedetekkel nem igyekszünk, soha oda el nem jutunk. De kérdezzük meg az Urat a próféta szavaival: "Uram, ki lakhat a te sátorodban, vagy ki pihenhet meg szent hegyeden?" (Zsolt 14,1). Erre a kérdésre, testvéreim, halljuk az Úr feleletét, amint megmutatja nekünk a sátorába vezető utat, mondván: "Aki szennyfolt nélkül jár és az igazságot cselekszi; aki igazat szól szívében, aki nem követ el álnokságot nyelvével; aki embertársának nem tesz rosszat, és ellene gyalázkodó beszédet nem tűr" (Zsolt 14,2-3); aki a gonosz ördögöt, ha az valamire rá akarja venni, tanácsával együtt a szívéből száműzi, semmibe veszi, sátáni gondolatait még keletkezésükben megragadja és Krisztushoz csapja; akik félik az Urat, és ezért erényes életük miatt fel nem fuvalkodnak, hanem tudva, hogy a bennük levő jó tulajdonságok nem tőlük, hanem az Úrtól erednek, a bennük működő Urat magasztalják a próféta szavával: "Ne nekünk, ne Uram, ne nekünk, hanem nevednek adj dicsőséget" (Zsolt 113,9), amint Pál apostol a maga igehirdetéséből semmit sem tulajdonított önmagának, hanem így szólt: "Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok" (1 Kor 15,10). És azt is mondja: "Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék" (2 Kor 10,7).
Ezért mondja az Úr az Evangéliumban: "Aki hallja szavaimat és megteszi azokat, a bölcs emberhez hasonlítom, ki házát kősziklára építette. Jöttek az áradások, a szelek fújtak, és nekirontottak annak a háznak, de az nem dőlt össze, hiszen kőszikla volt az alapja" (Mt 7,33-34).
Így fejezi be az Úr, és várja is, hogy ezekre a szent intelmeire naponként tetteinkkel feleljünk. Azért, hogy bűneinket megjavíthassuk, meghosszabbítja életünk napjait, hiszen az Apostol is azt mondja: "Nem tudod-e, hogy az Isten türelme töredelemre vezet téged?" (Róm 2,4). Azt mondja ugyanis a jóságos Úr: "Nem akarom a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen!" (Ez 33,11).
Miután tehát megkérdeztük az Urat, testvéreim, sátorának lakója felől, hallottuk, mit kíván attól, aki ott akar lakni. De bárcsak teljesíthetnénk az ott lakó kötelességeit! Elő kell tehát készítenünk testünket és lelkünket a parancsok iránti szent engedelmességben a harcra. És mivel ezt természetünk magában nem tudja megtenni, kérjük az Urat, hogy adja meg nekünk kegyelmének segítségét.
Ha a pokol büntetése elől menekülve el akarunk jutni az örök életre, akkor most, míg van időnk, míg e testben élünk, és mindezeket még ebben a földi életben teljesíthetjük, siessünk és csak azt tegyük, ami örökre a javunkra válik.
Fel kell tehát állítanunk az Úr szolgálatának iskoláját. Reméljük, hogy ebben az intézményben semmi kemény vagy nehéz dolgot nem rendelünk el. Ha mégis a méltányosság úgy kívánná, hogy valamit kissé szigorúbban rendeljünk el a hibák kiirtására és a szeretet megőrzésére, azért ne riadj vissza, ne fuss el mindjárt az üdvösség útjáról, melynek kezdete szűk és szoros. De ha a szerzeteséletben és a hitben előrehaladunk, akkor majd szárnyaló szívvel és a szeretet elmondhatatlan édességével sietünk előre az Isten parancsainak útján. Így az ő vezetése alól magunkat soha ki nem vonva, mindhalálig állhatatosan megmaradunk tanítása mellett a monostorban, és béketűrésünkkel részt veszünk Krisztus szenvedéseiben, hogy aztán országának is méltó részesei lehessünk. Amen.
1. fejezet: A szerzeresek fajai
Tudjuk, hogy a szerzetesnek négy faja van. Az első a cenobitáké; ezek monostorban laknak, rendszabály és apát vezetésével küzdenek.
Második az anakorétáké vagyis a remetéké. Ezek nem a szerzeteséletnek kezdő nekibuzdulásával, hanem a monostorban való huzamosabb próbatétel útján lesznek azok. Ezek sok társuk segítségével megtanultak az ördög ellen küzdeni, és jól felkészülve testvéreik csatasorából magános harcra nyugodtan a pusztába vonulhatnak, puszta kézzel és karral bátran tudnak harcolni Isten segítségével a test és a gondolatok bűnei ellen.
A szerzetesek harmadik, mégpedig igen rossz fajtája a szarabaitáké. Ezek még nem állták ki sem egy regulának, sem a tapasztalat tanításának próbáját, mint az arany a tűzét, hanem puhák még, mint az ólom, cselekedeteikben még ragaszkodnak a világhoz, és nyilvánvalóan csak hazudnak Istennek hajkoronájukkal. Ezek ketten vagy hárman, vagy éppen egyenként, pásztor nélkül nem az Úr, hanem saját maguk aklába zárkóznak; törvény gyanánt áll előttük vágyaik kívánsága, midőn azt, amit maguk elgondolnak és kiválasztanak, szentnek mondják, és amit nem akarnak, azt tilosnak tartják.
Végül a szerzetesek negyedik faját girovágusnak mondják. Ezek egész életükön át más-más tartományban élnek, három-négy napon majd ebbe, majd abba a kolostorba szállnak vendégül. Mivel folyton csavarognak, soha meg nem állapodnak, saját akaratuknak és a torkosság ingereinek szolgálnak, minden tekintetben rosszabbak a szarabitáknál.
Mindezek nyomorult életmódjáról jobb hallgatni, mint beszélni. Hagyjuk tehát őket és Isten segítségével térjünk át az igen derék fajta, a cenobiták életének elrendezésére.
Prológus
Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsait, és hajlítsd hozzá szíved figyelmesen, fogadd a jóságos atya intéseit készségesen és tettekkel teljesítsd, hogy visszatérj az engedelmesség fáradságos munkájával ahhoz, akitől elszakadtál az engedetlenség tunyasága által. Hozzád intézem most tehát szavaimat, aki lemondasz saját akaratodról, és az engedelmességnek hatalmas és hírneves fegyverzetét veszed magadra, hogy Krisztus Urunknak, az igaz Királynak harcosa légy.
Először is: bármi jóba kezdesz, igen állhatatos imádsággal kérjed, hogy ő vigye azt végbe, hogy ő, aki bennünket már fiai sorába méltóztatott számítani, ne legyen kénytelen valaha is szomorkodni rossz tetteink miatt. Úgy kell őt a bennünk levő adományaival mindenkor szolgálnunk, hogy mint haragvó atya örökségéből ki ne tagadjon minket, fiait, de úgy se mint félelmetes úr, bűneinktől felingerelve, gonosz szolgák gyanánt át ne adja az örök büntetésre azokat, akik nem akarták őt követni a dicsőségbe.
Keljünk föl tehát végre valahára a Szentírás serkentő szavára: "Itt az óra, hogy felébredjünk az álomból", (Róm 13,11.) Nyissuk meg szemünket a megistenítő fénynek, és megdöbbent füllel halljuk, mire int bennünket a minden nap felénk kiáltó isteni szózat: "Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket!" (Zsolt 9,8) És ismét: "Akinek füle van a hallásra, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak!" (Jel 2,7) És mit mond? "Jöjjetek fiaim, hallgassatok rám! Az Úr félelmére tanítalak titeket." (Zsolt 33,12). "Siessetek, míg tiétek az élet világossága, hogy a halál sötétsége meg ne lepjen benneteket!" (Jn 12,35).
Ezeket kiáltja oda az Úr a népsokaságnak, amikor keresi munkását, majd így folytatja: "Ki az az ember, aki életet óhajt és jó napokat kívánlátni?" Ha ennek hallatára azt feleled: "Én", akkor Isten ezt mondja neked: Ha igazi és örök életet akarsz, "tiltsd el a nyelvedet a gonosztól, és ajkad ne szóljon csalárdságot, fordulj el a gonosztól és tedd a jót! Keresd a békét és járj utána!" (Zsolt 33,14-15). Ha ezt megteszitek, szemem rajtatok lesz, és fülem meghallja könyörgéseteket. És még mielőtt segítségül hívnátok, azt mondom nektek: "Íme, itt vagyok" (Zsolt 33, 16). Mi lehetne édesebb számunkra, szeretett testvéreim, az Úrnak e minket hívó szavánál? Íme, így mutatja meg jóságosan az Úr az élet útját.
Övezzük fel tehát derekunkat hittel és a jó cselekedetek gyakorlásával, és az evangélium vezetésével járjuk az ő útjait, hogy méltók legyünk meglátni azt, aki országába hívott minket. Ám ha országának sátrában akarunk lakni, hacsak jó cselekedetekkel nem igyekszünk, soha oda el nem jutunk. De kérdezzük meg az Urat a próféta szavaival: "Uram, ki lakhat a te sátorodban, vagy ki pihenhet meg szent hegyeden?" (Zsolt 14,1). Erre a kérdésre, testvéreim, halljuk az Úr feleletét, amint megmutatja nekünk a sátorába vezető utat, mondván: "Aki szennyfolt nélkül jár és az igazságot cselekszi; aki igazat szól szívében, aki nem követ el álnokságot nyelvével; aki embertársának nem tesz rosszat, és ellene gyalázkodó beszédet nem tűr" (Zsolt 14,2-3); aki a gonosz ördögöt, ha az valamire rá akarja venni, tanácsával együtt a szívéből száműzi, semmibe veszi, sátáni gondolatait még keletkezésükben megragadja és Krisztushoz csapja; akik félik az Urat, és ezért erényes életük miatt fel nem fuvalkodnak, hanem tudva, hogy a bennük levő jó tulajdonságok nem tőlük, hanem az Úrtól erednek, a bennük működő Urat magasztalják a próféta szavával: "Ne nekünk, ne Uram, ne nekünk, hanem nevednek adj dicsőséget" (Zsolt 113,9), amint Pál apostol a maga igehirdetéséből semmit sem tulajdonított önmagának, hanem így szólt: "Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok" (1 Kor 15,10). És azt is mondja: "Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék" (2 Kor 10,7).
Ezért mondja az Úr az Evangéliumban: "Aki hallja szavaimat és megteszi azokat, a bölcs emberhez hasonlítom, ki házát kősziklára építette. Jöttek az áradások, a szelek fújtak, és nekirontottak annak a háznak, de az nem dőlt össze, hiszen kőszikla volt az alapja" (Mt 7,33-34).
Így fejezi be az Úr, és várja is, hogy ezekre a szent intelmeire naponként tetteinkkel feleljünk. Azért, hogy bűneinket megjavíthassuk, meghosszabbítja életünk napjait, hiszen az Apostol is azt mondja: "Nem tudod-e, hogy az Isten türelme töredelemre vezet téged?" (Róm 2,4). Azt mondja ugyanis a jóságos Úr: "Nem akarom a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen!" (Ez 33,11).
Miután tehát megkérdeztük az Urat, testvéreim, sátorának lakója felől, hallottuk, mit kíván attól, aki ott akar lakni. De bárcsak teljesíthetnénk az ott lakó kötelességeit! Elő kell tehát készítenünk testünket és lelkünket a parancsok iránti szent engedelmességben a harcra. És mivel ezt természetünk magában nem tudja megtenni, kérjük az Urat, hogy adja meg nekünk kegyelmének segítségét.
Ha a pokol büntetése elől menekülve el akarunk jutni az örök életre, akkor most, míg van időnk, míg e testben élünk, és mindezeket még ebben a földi életben teljesíthetjük, siessünk és csak azt tegyük, ami örökre a javunkra válik.
Fel kell tehát állítanunk az Úr szolgálatának iskoláját. Reméljük, hogy ebben az intézményben semmi kemény vagy nehéz dolgot nem rendelünk el. Ha mégis a méltányosság úgy kívánná, hogy valamit kissé szigorúbban rendeljünk el a hibák kiirtására és a szeretet megőrzésére, azért ne riadj vissza, ne fuss el mindjárt az üdvösség útjáról, melynek kezdete szűk és szoros. De ha a szerzeteséletben és a hitben előrehaladunk, akkor majd szárnyaló szívvel és a szeretet elmondhatatlan édességével sietünk előre az Isten parancsainak útján. Így az ő vezetése alól magunkat soha ki nem vonva, mindhalálig állhatatosan megmaradunk tanítása mellett a monostorban, és béketűrésünkkel részt veszünk Krisztus szenvedéseiben, hogy aztán országának is méltó részesei lehessünk. Amen.
1. fejezet: A szerzeresek fajai
Tudjuk, hogy a szerzetesnek négy faja van. Az első a cenobitáké; ezek monostorban laknak, rendszabály és apát vezetésével küzdenek.
Második az anakorétáké vagyis a remetéké. Ezek nem a szerzeteséletnek kezdő nekibuzdulásával, hanem a monostorban való huzamosabb próbatétel útján lesznek azok. Ezek sok társuk segítségével megtanultak az ördög ellen küzdeni, és jól felkészülve testvéreik csatasorából magános harcra nyugodtan a pusztába vonulhatnak, puszta kézzel és karral bátran tudnak harcolni Isten segítségével a test és a gondolatok bűnei ellen.
A szerzetesek harmadik, mégpedig igen rossz fajtája a szarabaitáké. Ezek még nem állták ki sem egy regulának, sem a tapasztalat tanításának próbáját, mint az arany a tűzét, hanem puhák még, mint az ólom, cselekedeteikben még ragaszkodnak a világhoz, és nyilvánvalóan csak hazudnak Istennek hajkoronájukkal. Ezek ketten vagy hárman, vagy éppen egyenként, pásztor nélkül nem az Úr, hanem saját maguk aklába zárkóznak; törvény gyanánt áll előttük vágyaik kívánsága, midőn azt, amit maguk elgondolnak és kiválasztanak, szentnek mondják, és amit nem akarnak, azt tilosnak tartják.
Végül a szerzetesek negyedik faját girovágusnak mondják. Ezek egész életükön át más-más tartományban élnek, három-négy napon majd ebbe, majd abba a kolostorba szállnak vendégül. Mivel folyton csavarognak, soha meg nem állapodnak, saját akaratuknak és a torkosság ingereinek szolgálnak, minden tekintetben rosszabbak a szarabitáknál.
Mindezek nyomorult életmódjáról jobb hallgatni, mint beszélni. Hagyjuk tehát őket és Isten segítségével térjünk át az igen derék fajta, a cenobiták életének elrendezésére.
Nursiai Szent Benedek
http://ftp.osb.hu/lelki/sztbenedek.html
Szent Benedek élete
Szent Benedek Szent Benedek képe a Főmonostor ebédlőjében
Nursiai Szent Benedek a Bencés rend alapítója, s őt egyben az egész nyugati szerzetesség atyjának nevezhetjük. Életének részleteiről Nagy Szent Gergely pápa (550-564) a Dialógusok című munkájának második könyvéből tudunk.
Szent Benedek 480 körül született az Appenninek között megbúvó ősi kis városkában, Nursiában. Újabb hagyomány szerint ősei az előkelő Anicius nemzetségből származtak. Egy húgáról, Skolasztikáról tudunk, aki maga is szerzetes lett. Rómában kezdte meg tanulmányait, ahonnan az erkölcsi romlottság és a zavaros politikai helyzet miatt - még mielőtt tanulmányait befejezte volna -, a szabin hegyek között fekvő kis Effide városába ment. Itt a templom papja mellett élt, és valószínűleg teológiai tanulmányokat folytatott. Az sem kizárható, hogy diakónussá szentelték. Egy csoda, a széttörött cserépszita összeforrasztása miatt szentként kezdték tisztelni, ezért elhagyta a várost, és az Anio folyócska völgyében telepedett le egy barlangban, pár kilométerre Nero császár villájától. Remeteéletet kezdett. Itt hatalmas kisértéseket élt át. Ezeket azzal tudta legyőzni, hogy egy tövisbokorba vetette magát. Remeteéletét szigorú aszkézis jellemezte, még az egyházi élettől is teljesen elszakadt, annyira, hogy azt sem tudta, mikor van húsvét, a keresztények legnagyobb ünnepe. (Erre egy isteni sugallatra odaküldött pap figyelmeztette.)
Hírneve miatt a Vicovaroi sziklakolostor lakói meghívták apátjuknak, de később szigorú vezetése miatt meg akarták mérgezni. Ettől ismét egy csoda mentette meg: az áldás keresztjelére széttörött a méregpohár.
Ekkor visszatért Subiacoba, ahol egyre több tanácskérő kereste fel, tanítványok gyűltek köré, később előkelő rómaiak gyermekeiket is rábízták. Itt először tizenkét kisebb kolostort alapított, mindegyiket 10-12 szerzetessel. A kolostorok irányítását és az újoncok nevelését fenntartotta magának. Itt is több csodát művelt. Florentius pap irigy áskálódásaira azonban otthagyta Subiacot, de talán azért is, mert közben megérlelődött benne egy új szerzetesség eszméje: a teljesen közös életé, az apátság gondolata.
A hagyomány szerint 529-ben ment Montecassinóra, új alapítására. Ebben az évben csukatta be Justitianus császár Athénben az Akadémiát, melyet még Platón alapított, és 800 éven át volt a görög tudomány székhelye. Megnyílt helyette "az Úr szolgálatának iskolája" (Szt. Benedek Regulája, Prológus). Montecassino - Cassinum hegye - Róma és Nápoly között kb. félúton, a tengertől kicsit beljebb egy kb. 500 méter magas hegy. Tetején római vár állt egy Juppiter templommal. A bálványoltárt Szent Benedek és fiai ledöntötték, és részben az ősi falak felhasználásával építették fel új monostorukat, benne két imateremmel (kápolnával): Keresztelő Szt. János és Szent Márton tiszteletére.
A monostor autarchiára, önellátásra rendezkedett be, arra, hogy gazdaságilag is lehetőleg önállóvá váljon: minden szükséges a falakon belül házilag megtermelhető és előállítható legyen.
Ez az újfajta szerzetesélet hamarosan felvirágzott, és valószínűleg még Szent Benedek életében újabb hasonló alapításokra került sor. Itt írta a Regulát, amellyel sok más kolostornak, sőt később az egész nyugati szerzetességnek iránymutatója, patriarchája lett. Sokan fordultak hozzá itt is tanácsért, útmutatásért.
Nagy valószínűség szerint 547. március 21-én halt meg.
Szent Benedek élete
Szent Benedek Szent Benedek képe a Főmonostor ebédlőjében
Nursiai Szent Benedek a Bencés rend alapítója, s őt egyben az egész nyugati szerzetesség atyjának nevezhetjük. Életének részleteiről Nagy Szent Gergely pápa (550-564) a Dialógusok című munkájának második könyvéből tudunk.
Szent Benedek 480 körül született az Appenninek között megbúvó ősi kis városkában, Nursiában. Újabb hagyomány szerint ősei az előkelő Anicius nemzetségből származtak. Egy húgáról, Skolasztikáról tudunk, aki maga is szerzetes lett. Rómában kezdte meg tanulmányait, ahonnan az erkölcsi romlottság és a zavaros politikai helyzet miatt - még mielőtt tanulmányait befejezte volna -, a szabin hegyek között fekvő kis Effide városába ment. Itt a templom papja mellett élt, és valószínűleg teológiai tanulmányokat folytatott. Az sem kizárható, hogy diakónussá szentelték. Egy csoda, a széttörött cserépszita összeforrasztása miatt szentként kezdték tisztelni, ezért elhagyta a várost, és az Anio folyócska völgyében telepedett le egy barlangban, pár kilométerre Nero császár villájától. Remeteéletet kezdett. Itt hatalmas kisértéseket élt át. Ezeket azzal tudta legyőzni, hogy egy tövisbokorba vetette magát. Remeteéletét szigorú aszkézis jellemezte, még az egyházi élettől is teljesen elszakadt, annyira, hogy azt sem tudta, mikor van húsvét, a keresztények legnagyobb ünnepe. (Erre egy isteni sugallatra odaküldött pap figyelmeztette.)
Hírneve miatt a Vicovaroi sziklakolostor lakói meghívták apátjuknak, de később szigorú vezetése miatt meg akarták mérgezni. Ettől ismét egy csoda mentette meg: az áldás keresztjelére széttörött a méregpohár.
Ekkor visszatért Subiacoba, ahol egyre több tanácskérő kereste fel, tanítványok gyűltek köré, később előkelő rómaiak gyermekeiket is rábízták. Itt először tizenkét kisebb kolostort alapított, mindegyiket 10-12 szerzetessel. A kolostorok irányítását és az újoncok nevelését fenntartotta magának. Itt is több csodát művelt. Florentius pap irigy áskálódásaira azonban otthagyta Subiacot, de talán azért is, mert közben megérlelődött benne egy új szerzetesség eszméje: a teljesen közös életé, az apátság gondolata.
A hagyomány szerint 529-ben ment Montecassinóra, új alapítására. Ebben az évben csukatta be Justitianus császár Athénben az Akadémiát, melyet még Platón alapított, és 800 éven át volt a görög tudomány székhelye. Megnyílt helyette "az Úr szolgálatának iskolája" (Szt. Benedek Regulája, Prológus). Montecassino - Cassinum hegye - Róma és Nápoly között kb. félúton, a tengertől kicsit beljebb egy kb. 500 méter magas hegy. Tetején római vár állt egy Juppiter templommal. A bálványoltárt Szent Benedek és fiai ledöntötték, és részben az ősi falak felhasználásával építették fel új monostorukat, benne két imateremmel (kápolnával): Keresztelő Szt. János és Szent Márton tiszteletére.
A monostor autarchiára, önellátásra rendezkedett be, arra, hogy gazdaságilag is lehetőleg önállóvá váljon: minden szükséges a falakon belül házilag megtermelhető és előállítható legyen.
Ez az újfajta szerzetesélet hamarosan felvirágzott, és valószínűleg még Szent Benedek életében újabb hasonló alapításokra került sor. Itt írta a Regulát, amellyel sok más kolostornak, sőt később az egész nyugati szerzetességnek iránymutatója, patriarchája lett. Sokan fordultak hozzá itt is tanácsért, útmutatásért.
Nagy valószínűség szerint 547. március 21-én halt meg.
Keleti (görög) sivatagi atyák Szent Baziliosz)
http://www.palosrend.hu/kialakulas.htm
Pakhómios
Gazdag, pogány családból származott, fiatal éveiben katona volt. Megsebesül, keresztények ápolják. Megtér, Diocletianus alatt megkeresztelkedik, és remeteségbe vonul. A szerzetesek számára kidolgozott szabályzatán (amelyet Szent Jeromos fordított latinra, és így lett ismertté Európában) érződik a katonás szervezés, fegyelem.
Tabennésinél alapítja meg az első kolostort, és ezáltal meghonosítja a coenobita életformát Egyiptomban. Nem minden remete tartotta szerencsés megoldásnak a kolostori életet, Pakhómios testvére, János is visszavonul a remeteségbe. 349 körül bekövetkezett halálakor kb. kilenc férfi és két női kolostort alapít, ami megközelítőleg 5000 szerzetest jelent.
Cassianus
360 körül született, előkelő, gazdag családban, talán Galliában. Mivel a szerzetesi élet vonzotta, Betlehemben felvételét kéri egy kolostorba (ui. Egyiptom után Szíria és Palesztina az, ahol virágzik a szerzetesség.) 385 körül, hogy megismerkedjen a szerzetesség szülőhazájával, barátjával, Germanus apáttal Egyiptomba megy.
Főleg a Delta-vidék kolostorait ismeri meg, és ezt őrzi meg magában eszményként azután is, hogy 400-ban Germanusszal együtt végleg elhagyja Egyiptomot.
Konstantinápolyban diakónussá szenteli a nem sokkal ezután száműzött Aranyszájú Szent János, akinek érdekében Rómába megy, ahol pappá szentelik.
Újra keletre költözik, élete utolsó szakaszát Massiliában tölti, ahol egy férfi és egy női kolostort alapít. Ezeknek a szerzetes központoknak, valamint Cassianus irodalmi tevékenységének (mely egyiptomi tapasztalataiból táplálkozik) nagy szerepük volt a szerzetesség elterjedésében Nyugat-Európában. 435 körül halt meg.
Bazileosz
330 körül született a kappadókiai Cezáreában, kilenc testvér közül az első. Családjuk 6 szentet adott az Egyháznak. Tanulmányait Cezáreában, Konstantinápolyban és Athénban végezte - retorikát, filozófiát és orvostudományt tanult. Tanulmányai után 356-ban hazatér. Vagyonát szétosztja, megkeresztelkedik, és magányba vonul a pontuszi Anizioszban, ahol már édesanyja és két testvére egy ideje él.
Elhatározza, hogy szerzetes lesz. 2 év alatt beutazza Egyiptomot, Palesztinát és Mezopotámiát, hogy tapasztalatikat gyűjtsön.
359-ben, utazásai végén Bazileosz is magányba vonul, itt Origenész műveivel foglalkozik, barátjával, Nazianzoszi Szent Gergellyel levelezik (ezek a levelek lesznek az alapjai a Bazileosz által kidolgozott szabályzatnak). Magánya sok barátját vonzza, ezáltal bővülnek a szerzetesi központok - ezek számára készíti el a közösségi életen alapuló szabályzatát.
Két szabályzatot írt: 1. Nagy szabályzat (a szerzetesi élet alapvető törvényeit határozza meg); 2. Kis szabályzat (313 rövid felelet a szerzetesek által feltett konkrét kérdésekre.) 379-ben halt meg.
Pakhómios
Gazdag, pogány családból származott, fiatal éveiben katona volt. Megsebesül, keresztények ápolják. Megtér, Diocletianus alatt megkeresztelkedik, és remeteségbe vonul. A szerzetesek számára kidolgozott szabályzatán (amelyet Szent Jeromos fordított latinra, és így lett ismertté Európában) érződik a katonás szervezés, fegyelem.
Tabennésinél alapítja meg az első kolostort, és ezáltal meghonosítja a coenobita életformát Egyiptomban. Nem minden remete tartotta szerencsés megoldásnak a kolostori életet, Pakhómios testvére, János is visszavonul a remeteségbe. 349 körül bekövetkezett halálakor kb. kilenc férfi és két női kolostort alapít, ami megközelítőleg 5000 szerzetest jelent.
Cassianus
360 körül született, előkelő, gazdag családban, talán Galliában. Mivel a szerzetesi élet vonzotta, Betlehemben felvételét kéri egy kolostorba (ui. Egyiptom után Szíria és Palesztina az, ahol virágzik a szerzetesség.) 385 körül, hogy megismerkedjen a szerzetesség szülőhazájával, barátjával, Germanus apáttal Egyiptomba megy.
Főleg a Delta-vidék kolostorait ismeri meg, és ezt őrzi meg magában eszményként azután is, hogy 400-ban Germanusszal együtt végleg elhagyja Egyiptomot.
Konstantinápolyban diakónussá szenteli a nem sokkal ezután száműzött Aranyszájú Szent János, akinek érdekében Rómába megy, ahol pappá szentelik.
Újra keletre költözik, élete utolsó szakaszát Massiliában tölti, ahol egy férfi és egy női kolostort alapít. Ezeknek a szerzetes központoknak, valamint Cassianus irodalmi tevékenységének (mely egyiptomi tapasztalataiból táplálkozik) nagy szerepük volt a szerzetesség elterjedésében Nyugat-Európában. 435 körül halt meg.
Bazileosz
330 körül született a kappadókiai Cezáreában, kilenc testvér közül az első. Családjuk 6 szentet adott az Egyháznak. Tanulmányait Cezáreában, Konstantinápolyban és Athénban végezte - retorikát, filozófiát és orvostudományt tanult. Tanulmányai után 356-ban hazatér. Vagyonát szétosztja, megkeresztelkedik, és magányba vonul a pontuszi Anizioszban, ahol már édesanyja és két testvére egy ideje él.
Elhatározza, hogy szerzetes lesz. 2 év alatt beutazza Egyiptomot, Palesztinát és Mezopotámiát, hogy tapasztalatikat gyűjtsön.
359-ben, utazásai végén Bazileosz is magányba vonul, itt Origenész műveivel foglalkozik, barátjával, Nazianzoszi Szent Gergellyel levelezik (ezek a levelek lesznek az alapjai a Bazileosz által kidolgozott szabályzatnak). Magánya sok barátját vonzza, ezáltal bővülnek a szerzetesi központok - ezek számára készíti el a közösségi életen alapuló szabályzatát.
Két szabályzatot írt: 1. Nagy szabályzat (a szerzetesi élet alapvető törvényeit határozza meg); 2. Kis szabályzat (313 rövid felelet a szerzetesek által feltett konkrét kérdésekre.) 379-ben halt meg.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)