https://kuruc.info/r/9/101849/
Fasizmus elleni fellépés kötelesség
Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez
Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).
A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
(Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
<br />Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
<br />
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez
Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).
A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
(Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez
Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).
A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
(Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez
Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).
A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
(Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
Boldog békeidők - videó az 1972-es Johannesburgról
<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez
Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).
A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
(Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
Boldog békeidők - videó az 1972-es Johannesburgról
<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Korunk hivatalos
(neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember, miután a majdnem
teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül először esett túl a
maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan gonoszságában maga
alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait, népeit. Ez azért
alakult így, mert a többiek különböző okok miatt akadályoztatva voltak
képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes dominancia birtokában
aljasságok újabb sorozata következett (indiánok, feketék irtása,
rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő megfertőzése és egyéb
rémségek).
A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
(Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
2014. december 7., vasárnap
2014. december 6., szombat
Tényleg megbujott a szabad piac éljen a középkor Magyarok nem tudnak váltani????
Kormánybuktató népszavazást! 2014 december 5 2:25 de.4 comments Miért pont a bolti eladók? Miért nem a buszsofőrök, mozdonyvezetők, szakácsok, pincérek, miért nem azok a munkások, akik váltott műszakban 12 óráznak, egyik héten éjjel alszanak, a másikon nappal, a szabadnapjuk a legritkábban esik egybe Isten megpihenésének napjával, és akár hetekig nem találkoznak a családjukkal? Miért védik a keresztények, a cinikusok és a radikálbalosok épp a bolti eladók érdekeit, és miért nem a többiekét? Miért nem kötelezik a szent családot arra, hogy vasárnap ne utazgasson, ne járjon étterembe, ne menjen moziba a sok ócska globalizált amerikai kalandfilmre, mert ezek a tök fölösleges vasárnapi tevékenységek több százezernyi munkavállaló érdekét sértik, úgyhogy üljön otthon, és nézze a közszolgálati televíziót? Hogy van az, hogy Harrach frakcióvezető szerint „a munkaadók – elsősorban a multinacionális cégek – jelenleg visszaélnek helyzetükkel, és minimális bérért jelentős túlmunkát várnak el”? A környékemen három CBA van, mind a három vasárnap is nyitva tart. Ezek szerint a CBA is multi? A CBA is visszaél a helyzetével? Amúgy igen, nagyon is visszaél. Aki kivezényli békemenetes tüntetésre a CBA-hálózat valamennyi dolgozóját a „posztkommunista, liberális gazemberek” mesterkedései és „hazaárulása” ellen, az „a munkabérrel nemcsak a munkásai és az alvállalkozói munkaerejét vásárolja meg, hanem a lelküket, a meggyőződésüket, a társadalmi szerepüket is. Az embert, szőröstül-bőröstül”. Ez a Tesco meg Auchan piaci kultúrájába nem fér bele. Az viszont belefér, hogy a fogyatékossággal élőket segítő bevásárlókocsikra fordítson figyelmet és pénzt. És a családi élet védelmében fellépő keresztények, cinikusok meg balos ökók szerint vajon miért nem esnek a vasárnapi nyitvatartás tilalma alá a családok önkizsákmányolására épülő „kis családi üzletek”? Hogy van az, hogy ezek szerint „társadalmi érdek” a családi vállalkozások gyarapodása, de nem az a nagyáruház bérmunkás pénztárosainak és árufeltöltőinek a megélhetése? Hogy van az, hogy az LMP „nem támogatja a folyamatos és felesleges fogyasztásra épülő gazdaság és társadalom fenntartását, de a KDNP javaslatát csak akkor tudja elfogadni, ha garanciákat kap arra, hogy a változtatással senki nem veszíti el állását”. Honnan veszi a bátorságot az ökobalos párt, hogy a fogyasztást en block„feleslegesnek” minősítse? (Mert hogy folyamatos, az ellen sajnos semmit sem tehetnek, enni minden nap kell, bár ha így haladunk, eljutnak nyilván odáig is, hogy heti egyszeri étkezésként a szombaton megvásárolt élelmiszer vasárnapi elfogyasztására kötelezik a magyart, szigorúan családi körben.) Milyen alapon azonosítják a vasárnapi heti nagybevásárlást családi programként intéző vásárlókat a túlfogyasztó felső tízezerrel? Egyáltalán mi számít az ő szemükben „felesleges fogyasztásnak”? Hogy nemcsak zsírt meg hagymát vesznek, hanem urambocsá, felvágottak, sőt kenyerek közt is válogathatnak? Ráadásul alacsonyabb árért, mint a családi kisboltban meg az ítéletidős CBA-ban? Hogy a lepattogzott mázú fazekukat formatervezett színes fazékra cserélik le a Tescóban? És ennek még örülni is mernek? Hogy családilag beülnek az Auchan meg a Tesco szintén rohadtmulti KFC-jébe vagy McDonald’sába meg az echte magyar kifőzdéjébe, ahelyett, hogy húslevest meg rántotthúst ennének otthon, mise után, hatszemközt? És mi az, hogy az államtól várnak garanciát arra, hogy senki ne veszítse el az állását? Úgy értik, a piacellenes – tehát a vásárlókért folyó minőségi és árversenyt folyamatosan és drasztikusan visszaszorító – állam ne csak azt tiltsa meg a multiknak, hogy akkor és úgy tartsanak nyitva, ahogy és amikor a vásárlók ezt – a jelenlétükkel bizonyíthatóan – igénylik, hanem arra is kötelezze őket, hogy tartsák el az állami önkény miatt feleslegessé váló munkaerőt? (Tessék már végre észrevenni, hogy az LMP ökopártnak legalábbis sajátos, liberálisnak azonban végképp nem liberális: egyszerűen piac- és polgárellenes radikálbalos képződmény, és akkor még finoman fogalmaztam!)* Szeretném, ha ők hárman (plusz a Jobbik), így szép egyetértésben, megszavaznák a vasárnapi tilalmat. Szeretném, ha a Vállalkozók Országos Szövetsége megkezdené az aláírásgyűjtést a népszavazásért. Nagyon remélem, hogy a két megszállt illetékes szervezet, amelynek eredeti feladata a hatalom visszaéléseinek a korlátozása volt, ma már a kiszolgálása, nem meri megakadályozni a népszavazás kiírását. És nagyon remélem, hogy a vasárnapi zárvatartás ellen megrendezett népszavazás ugyanolyan nagy horderejű politikai demonstráció lesz, amilyet a jobb sorsra érdemes vizitdíj elleni népszavazásból sikerült csinálnia a Fidesznek, ordenáré nagy hazugságokkal és hathatós alkotmánybírói segédlettel. Végül, de nem utolsó sorban, szeretném, ha legalább a kormány, azaz a vezetője belebukna a vasárnapi zárvatartásba, a sokadik merényletbe, amelyet a polgárok szabadsága és magánélete ellen elkövet. Ha belebuknának az akarnokságukba, a cinizmusukba, a hazugságaikba: abba, hogy a politika náluk a legprimitívebb önzésről és hatalmaskodásról szól meg arról, hogy ezt folyamatos néphülyítéssel leplezzék el. Idézem Schiffer András csütörtöki nyilatkozatát arról, hogy ezúttal milyen indokkal nem támogatják azt a veszprémi jelöltet, aki független („civil”), a többi demokratikus párt nem indít vele szemben jelöltet, azaz őt támogatja, és a veszprémi választáson a Fidesz kétharmada múlik: „Az LMP nem fogja egy ilyen embernek a parlamentbe jutását támogatni, aki szabadpiaci fundamentalista”. Na, egy új szitokszó a minden ízében fundamentalista LMP-vezértől, aki ezzel szemben olyan közös jelöltet akar, aki a fideszesek és a jobbikosok számára is elfogadható. (Milyen érdekes, hogy az országgyűlési választások előtt pártszakadásig vitte a dolgot, csak hogy ne kelljen még tárgyalnia sem Bajnaival, aki szintén jobboldalról akart szavazókat szerezni.) Szerencsére Kész Zoltán nem kér a Jobbik támogatásából, és biztos vagyok benne, hogy az összes, Készt támogató párt és szervezet sem kér belőle. Mihancsik Zsófia (Galamus) Author: KMH Vendégszerzők 4 Comments Georgina Bojana 2014 december 5 4:25 de. Nekem ezzel a sok “felaprózott” tüntetésekkel van gondom. Az emberek előbb, vagy utóbb (inkább előbb)! – de belefásulnak. * Megszokott dologgá válik, hogy emberek kisebb/nagyobb tömegekben vonulnak a Kossuth térre, vagy a környező utcákra ezért v. azért. S, a világon nem történik semmi. Döbrögi és sleppje (gondolom) kinéz az ablakokon, nyugtázza: - Nicsak, a pórnépnek megint valami “hasfájása” van, nem gond. Holnapra elfelejtik, vagy az újabbak miatt harsognak. S, nemcsak gondolják, de mondják is egymás között: - Ettől mi még nyugiban alhatunk. Alszanak is. Igaz, a TEK vigyázza az álmaikat. * Az eredmény kiszámítható: ellaposodnak az amúgy fontos és érdekeinket szolgáló ügyek. Nincs rátermett vezetőink, nincs akki jól összefogják. összetartsák a dolgokat. Ha lennének, nem pihiznének a jelenlegi “urak”, akik mára, jól megszedték a saját dézsmájukat. Beraktározták, biztonságban, idegen bankokban, gyerekeikre írva, netán még a bőrük alá is. G.B. Hegedűs Sándor 2014 december 5 5:26 de. Ez a kedves mogorva (ezzel a stílussal az állítólag fejében megbújó magasabb szintű gondolatokat kívánja a kívülállók, az egyszerű nép felé jelezni, ez nálam nem jön be)! Szerintem ez egy egyszerűen, mondhatnám primitíven gondolkodó nem túl okos, de hatalom éhes (családi örökség) emberke, elvei nincsenek! Szóval kedves Schifferkém tényleg a veszprémi demokratikus induló “szabadpiaci fundamentalista”, te kis Viktor tanítvány, akkor miért nem illiberális? Tényleg honnan szeded ezeket a baromságokat, jó hülyének látszani, vagy inkább annak lenni? Eleftheria 2014 december 5 10:40 de. A cikk írója ezzel a megszállott baloldalizásával ( pedig a szegények, a jogfosztottak, a bérből élő alkalmazottak melletti kiállás éppenséggel a baloldali politika sajátja – persze ha a kiállás következetes és a szerencsétlenek nem csupán játékszereknek és önálló gondolkodás nélküli szavazógépeknek kellenek ), éppolyan undorító mint akiket szitkoz. Akik természetesen a náci kollaboráns elempés Schiffer csicskájukkal együtt megszolgálták a szidalmakat. A kérdés csak az, hogy egy fasiszta, szélsőjobboldali párt csicskás kollaboránsának lenni mint az elempé ( sőt lényegében a FideSS “zöldtagozataként” működni, ahogyan a KDNP a jezsuita tagozat, a Jobbik a nemzetiszocialista tagozat ) ugyan mitől baloldali dolog… ? Magyarországon sosem létezett se baloldali, se ( akár csak szolid polgári ) demokratikus politika. Egyszerűen távol áll a magyar társadalom szociális, kulturális fejlettségi szintjétől. Legfeljebb 1945 után a SZU megtámadásának következményeként baloldali jelszavakkal működő államkapitalista pártállam. Amely a nyolcvanas évek világpolitikai átrendeződései nyomán villámgyorsan visszavedlett a klasszikus magántőkés kapitalizmus legútszélibben kizsákmányoló feudális, oligarchikus harmadik világbeli változatára. Természetesen a ’45 előtti ultrareakciós, fasisztoid, sőt fajgyűlölő nemzetiszocialista eszmei keretek között. A törékeny, alkotmányos, köztársasági berendezkedést amellyel Magyarország bekerülhetett az EU-ba, nem volt nehéz dolog orbánéknak felszámolniuk a magukat demokratikusnak nevező erők cinkos magatartása mellett. Akik – mint ahogyan maguk is elismerik a cikk tanúsága szerint – ellenségesen viseltetnek a baloldali eszmék iránt, “polgári” “szabadpiaci” ( arról amúgy szép terjedelmű közgazdasági elemzéseket lehetne írni mennyire létezik bárhol a fejlett tőkés országokban “szabad piac” ) jobboldali alapon. Persze az is bizonyítja, ezt hogy az uralkodó és az álellenzéki pártok csahosai egymással versengve komcsizzák egymást ( súlyos műveltség és jellembeli hiányosságaiknak is betudhatóan ). A szabad választások hazugságát meg nem minősíteném. Népbutító, áruló, sunyi, aljas Orbán-kollaboránsok egytől egyig. Eleftheria 2014 december 5 10:45 de. Szóval az ominózus választási színjátékon induló jelölt esetében nem elfogadható a ” szadapiaci fundamentalista ” ( amúgy tényleg hülyén hangzó ) jelző; ez oké. De mégis mitől baloldali dolog Európa egyik legjobboldalibb, legreakciósabb rendszerének támogatása…? Leave a Reply Name (required) E-Mail (will not be published) (required) Website Email értesítőt kérek, ha további hozzászólás érkezik a bejegyzéshez. Email értesítőt kérek, ha új bejegyzés jelenik meg az oldalon. Trackbacks Hungarian Free Press Szabolcs Kerék-Bárczy’s call to key Hungarian-Americans: Please live up to the democratic herita... Tragedy abroad: Ethnic Hungarian teacher Ibolya Ryan fatally stabbed in Abu Dhabi shopping mall Senator McCain: Viktor Orbán is undemocratic and cozying up to Vladimir Putin Szerzőink Andy BoyerAndy Boyer Aszalos SándorAszalos Sándor Avi ben GioraAvi ben Giora Bogdán GézaBogdán Géza Búzás HubaBúzás Huba Christopher AdamChristopher Adam Endre István SimayEndre István Simay Éry BalázsÉry Balázs Fényes IstvánFényes István Föld S. PéterFöld S. Péter Garai-Édler EszterGarai-Édler Eszter Georgina BojanaGeorgina Bojana Gere GáborGere Gábor Gergely BeatrixGergely Beatrix Göllner AndrásGöllner András Gulyás AndrásGulyás András Hirschler TamásHirschler Tamás Hollósy GertiHollósy Gerti Ille IstvánIlle István Kerekes SándorKerekes Sándor Kertész ÁkosKertész Ákos KMH VendégszerzőkKMH Vendégszerzők Kopácsi JudithKopácsi Judith Lázár GyörgyLázár György Rátesi MargitRátesi Margit Róna GyörgyRóna György Rosu MáriaRosu Mária Szücs BalázsSzücs Balázs Szukits RezsőSzukits Rezső Legfrissebb hozzászólások Ille István: a dilettantizmus szorgalommal párosulva csodákra képes. M… Dubois: ˙ Jól hazudni, az is művészet. Ezért nem szabad figy… Gyula Bognar: Nem a Fenyvesi Glóriának szól ez! Rabország az ami az �… RonaGyuri: apuwader 2014 december 6 9:07 de. Júj! =)) … RonaGyuri: Dubois 2014 december 6 9:21 de. 1. nem vagyok szer… llanfair: A leányomnak 10 évesen 137-es volt az IQ-ja. Arra használ… Dubois: És még egy megjegyzés ! Ezek a nemzeti szocialisták a… Dubois: Róna Gyuri, Ille István és Christopher ! Ne mondjátok… Gyula Bognar: ILLE: A Marcsi néven írogató személy meggyőzése bármi… apuwader: Gondolom a vöröscsillagos mikulás a jóság jelképe. … Iratkozzon fel a KMH-ra! Adja meg e-mail címét, hogy feliratkozzon a KMH-ra! E-mailben értesül friss cikkeinkről! Csatlakozás a többi 409 feliratkozókhoz Linkek Amerikai Népszava Canada-Hungary Educational Foundation CanadaHun Canadian Hungarian Democratic Charter Christopher Adam Hungarian Free Press Hungarian Presence in Canada Hungarian Spectrum Kanada Világa Save Hungary's Archives Campaign Flag Counter http://kanadaihirlap.com/2014/12/05/kormanybuktato-nepszavazast/
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)