Változás: november 2012

2012. november 30., péntek

USA válságban

2012. november 29., csütörtök

Miért bukott meg a poszt modern?

Legkésőbb 1918

A modernitás még nem volt intézmény ellenes, csak humanista és materialista. A poszt modern azonban folyamatosan újra és túl, értelmezte önmagát és a világot. A modernkor gondolkodás történeti szempontból nem viselt el 2 világháborút. A háborúk és a szobrok ellenszere a tolerancia ez a poszt modern a demokrácia és az egyenlőség együttélése. Azonban ahol tolerancia van ott nem egység, hanem különbözőség van. Az eszmék az emberek egy időben elkezdték keresni gyökereiket. Gondoljunk bele az 1949 es Kínai forradalom és az 1956 os forradalom egy időben van. Ez poszt modern is lehetne de nem az. Miért, mert van egy közös pont a rendszerkritika lényege a forradalom és a jövőbe nézés a múltból való táplálkozás alapján. Míg a poszt modern elviseli a több elsődleges forrást az irodalomban politikában stb., addig a fundamentalizmusban ez értékválságot. Jelent a fundamentalista büszke az egyediségére és a tuti akarja. Nem feltétlenül humanista. A poszt modern igen az emberben hisz.

Innen nézve értelmessé válik a kérdés:

Miért fundamentalista egy homoszexuális?

1. Azért, mert a szexuális mi voltát az ókori alapokra gyökerek helyezi le.
2. (A poszt modern intézmény ellenes inkább is lehet) Egy homoszexuális szívesen fogadtatja el a fennálló intézmény rendszerrel a kapcsolatát.

A kínai szocialista diktatúra a fundamentalizmus útjára lépett, amikor az évezredes múltját valamint a diktatúra intézményeit el tudta fogadtatni.

Meg késett definiciós kisérletek a poszt modernitásra

http://epa.oszk.hu/00400/00458/00115/1765.html

Egy letűnt kor identitás zavara. Ez a letűnt kor olyan diktatúrába sodorhat miről Rákosi csak álmodott. Életre hívott egy félelmetes eszmét a fundamentalizmust.

A fundamentalizmus kezdetét. 1918 ra teszem. Az ipari forradalom demokráciái és Napóleonjai osztozkodjanak a poszt modernen. A megvalósuló szocializmus a polgárháborúval együtt zárja a modern kor vitáit és nyitja meg a fundamentalizmust. A művészetben is.

A posztmodern-probléma

Kis Béla

Az alábbiakban rövid áttekintést szeretnék adni arról a bizonytalanságról, amely a posztmodern fogalma körül kialakult.1 Ez a bizonytalanság – azt hiszem, nyugodtan kijelenthető – egyidős magával a fogalommal. Az elnevezés fogalmi tisztázásának nehézsége pedig abból ered, hogy számtalan definitív meghatározása született a posztmoder-nizmusnak, és ezek a meghatározások egyrészt rendkívül széles sávban jelölik ki a posztmodern ismérveit, másrészt nemegyszer egymásnak ellentmondó tulajdonságokkal ruházzák fel. A dolog érdekessége azonban nem is itt van. Az igazán meglepő az, hogy ezek az ellentmondó tulajdonságok mind ismérvei lehetnek a posztmodernnek. Itt tehát azzal a problémával kerülünk szembe, hogy létezhet-e olyan fogalom, amelynek meghatározására egymásnak ellentmondó jellemzőket használnak, vagy célszerűbb lenne inkább – többes számban – posztmodernizmusokról beszélni.

A posztmodern meghatározási nehézségei...

Ezt a bizonytalanságot mi sem mutatja jobban, mint maga az elnevezés. Ihab Hassan, aki a témával évtizedekig foglalkozott, és egyik legismertebb teoretikusa, így ír erről: „A »posztmodernizmus« szó nem csak faragatlan és otrombán hangzik, de ráadásul magában foglalja önnön ellenfelét, azt, amin túl akar lépni, amit le akar gyűrni: magát a modernizmust. A terminus tehát magában hordja önnön ellentétét, szemben a romantikával, a klasszicizmussal, a rokokóval vagy a barokkal. Mi több, időbeni linearitást és egyfajta megkésettséget, sőt dekadenciát fejez ki, amit pedig egyetlen posztmodernista sem vállalna föl.”2 Hassan tehát a posztmodernt alapvetően a modernizmussal szemben határozza meg. Olyannyira, hogy táblázatba foglalja modernizmus és posztmodern jellemzőit, mégpedig láthatóan ellentétpárokba rendezve azokat.3 Ebben a szembeállításban jól láthatóan a posztmodernt a hiány jellemzőivel tünteti fel a modernizmussal szemben (pl.: Forma–Antiforma, Hierarchia–Anarchia, Műtárgy–Folyamat, Jelenlét–Hiány stb.). Ez a megkülönböztetés egy igen elnagyolt és semmitmondó modernizmus-definícióra épül, melynek egyedüli konkrét meghatározása az írói szerepre vonatkozik,4 és amelyet az avantgárdhoz pozicionál. Azonban ez a pozicionális meghatározás is arra utal, hogy a modernizmus jól körülhatárolható, világosan leírható esztétikai jellemzőkkel bír, melyek révén könnyedén azonosítható. Ezzel szemben véleménye szerint a posztmodernt olyan radikális ismeretelméleti és ontológiai kétely jellemzi, amely „a dekonstrukció decentrált, középpontjától megfosztott világkoncepciójához kötődik.”5 Ennek jelölésére vezeti be Hassan az indetermanencia fogalmát. A fogalom két, egymással ellentétes irányú folyamat jelölésére szolgál a posztmodernizmusban. Az egyik az indetermináció, amely számtalan „rombolás-szinonimát” foglal magában (dekonstrukció, decentralizáció, dekompozíció, diszkontinuitás stb.), és amelyek mind valamiképpen a töredezettségre, az egység megkérdőjelezésére irányulnak. Ezzel szemben lép fel az immanencia, amely az egységesülés felé mutat egy „olyan nyelv révén, […] amely […] elszakad a tárgyi világtól”.6

Jean-François Lyotard is a modernizmussal szemben jelöli ki a posztmodernizmus helyét. Úgy véli, hogy míg a „modern” fogalma mindazon tudományokra alkalmazható, amelyek olyan nagy elbeszélésekhez folyamodnak, amelyek racionálisan magyarázhatóak, addig „[v]égsőkig leegyszerűsítve, a »posztmodernt« a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként határozom meg”.7 Ez a bizalmatlanság abból ered, hogy hiányoznak mindazon elemek, melyek az elbeszélőfunkciót működtetik: a nagy hősök, a nagy veszélyek, a nagy utazások és maga a nagy cél. Helyettük csak a nyelv van, és – a wittgensteini nyelvjátékok fogalmát felhasználva – a posztmodernben „minden kijelentést a játékban végrehajtott »lépésnek« kell tekinteni”.8 A kijelentések akkor érik el céljukat, ha ebben a nyelvjátékban, nyelvi versengésben sikerül legyőzni a konnotációt; azt az elemet, amely a nyelvet a tárgyi világhoz köti, és ezáltal szűkíti mozgásterét.

Ugyanakkor több szerző a posztmodernizmust a modernizmus folytatásaként értelmezi, és a folytonosságot hangsúlyozza. John Barth „a posztmodernizmus kialakulását a modernség »kimerülésével« és »újrafeltöltődésével« hozta összefüggésbe”.9 Számára már maga a modernizmus fogalma is bizonytalan, és meghatározásra szorul. Tagadja azt a tételt, miszerint a posztmodernizmus programja a modernizmus elutasításában merülne ki. A posztmodernizmusban ő „a premodernista és modernista írásmódnak az összeegyeztetését” látja, ahol „[a]z eszményi posztmodernista regénynek valahogyan túl kell emelkednie realizmus és irrealizmus, formalizmus és tartalomközpontúság, tiszta és elkötelezett irodalom, elit- és tömegolvasmány ellentétén”.10

Szegedy-Maszák Mihály is amellett érvel, hogy a posztmodernizmus egyenes folytatása a 20. század eleji irányzatok némely jellegzetességeinek. Ezt azzal magyarázza, hogy „[s]zinte lehetetlen megvonni a határt maga az irányzat és előzményei között, hiszen jószerivel nem egyébről van szó, mint a régebbi eljárások átcsoportosításáról”.11 A kultúra tekintélyének válságát ő már a posztmodern előtti időkben, nevezetesen a 19. század eklekticizmusában felfedezi, ezért is tagadja, hogy „a posztmodernizmus esztétikai s ismeretelméleti vonatkozásban szakítást jelentene a múlttal”.12 Sokkal fontosabbnak tartja azt hangsúlyozni, hogy a posztmodernizmusban ismét visszatérnek olyan módszerek, technikák, amelyek már a régebbi korok irodalmában is megtalálhatóak voltak. Szegedy-Maszák az irányzat alapvető ellentmondását abban látja, hogy képviselői „egyszerre tagadják és állítják a teleológia érvényét”.13 Miközben ugyanis bizonyos alkotók megkérdőjelezik a művészet célelvű szemléletét, mások a saját értékítéletük alapján választott hagyományt próbálják folytatni.

Hans Robert Jauss 1993-ban tartott előadásában még nem tud egyértelműen dönteni abban a dilemmában, hogy „vajon a posztmodernség önmegjelölés [...] a klasszikus modernséghez való epigonális viszonyról árulkodik-e, vagy pedig, hogy a hangsúlyozottan vállalt utólagosságban vajon nem egy eredeti korszaktudat ad-e mégis hírt magáról, mely még kimerítetlen, új tapasztalati horizontot nyitott az esztétikai gyakorlatnak [kiemelés az eredetiben]”.14 Miközben egy új korszakfogalom érvényesülésének kritériumairól értekezik, röviden összefoglalja a posztmodern ismérveit. Jauss fontosnak tartja a szatíra jelenlétét, amely az érzéki tapasztalat hangsúlyozásával egy polifonná vált Én–Te viszonyt proklamál. Ugyanilyen fontosnak tartja a műalkotás autonóm szerepének feláldozását. További jellegzetességként kiemeli az erőteljes intertextualitást, valamint a recepcióra és hatásra nehezedő fokozott érdeklődést. A posztmodernizmusban történt meg szerinte „a magas- és tömegkultúra olyan elfogulatlan eggyé olvasztása, amely a fiktívet, az imagináriust, a mitikust a kommunikáció médiumaként képes hasznosítani”.15

…és kísérlet egy saját definícióra

Talán az eddigiekben hozott példák is jól szemléltetik a posztmodern fogalmának meghatározási nehézségeit, amely sor szinte a végtelenségig folytatható lenne. Az általam elkülönített két nagyobb csoport a modernizmussal kapcsolatos véleménykülönbség alapján született, de minden egyes új szempont újabb és újabb csoportok létrehozását tenné lehetővé, ahol a csoportok között ugyanígy éles szembenállást találhatnánk. Úgy vélem, hogy a probléma gyökere az elnevezésben keresendő. A fogalom a modernizmust is beemeli a diskurzusba, és a „poszt” előtag utólagosságra utalása arra ösztönözhet, hogy a posztmodernizmust valamiképpen a modernizmushoz kössük, vele párhuzamokat keressünk. Ez a párhuzamkeresés sokak számára elfogadhatatlan, és ők inkább a különbségeket, az ellentétek meglétét hangsúlyozzák. Úgy gondolom, hogy maga a fogalom mindössze azt hivatott tükrözni, hogy a modernizmusnak nevezett korszakot lezárultával valami új követi. A posztmodernizmus elnevezés véleményem szerint legfeljebb azt képes jelezni, ami már elmúlt, és nem azt, ami utána kialakult. Maga a terminus is – ahogy azt többek között Hans Bertens és Abádi Nagy Zoltán történeti áttekintésükben leírják16 – egy már létező fogalom átvétele után vált az irodalomban elterjedtté. A posztmodern aztán a későbbiekben egy olyan gyűjtőfogalommá alakult (nem utolsósorban Ihab Hassan munkásságának köszönhetően), amely mindazon szerzőket, műveket és jellegzetességeket összegyűjtötte, amelyek valamilyen formában különböznek az elődöktől.

Ez a különbözés azonban – úgy vélem – nem ragadható meg a stiláris jegyek szintjén. A lényegi különbséget jómagam két momentumban látom. Az első az az ismeretelméleti és ontológiai kétely, amelyről Hassan is beszél. Ez a kétely nemcsak a modernizmusra is jellemző világegész-leképezéssel kapcsolatos, hanem az élet minden területére, sőt magára az életre is kiterjed. A posztmodernizmus szerintem abban különbözik igazán minden mástól, hogy már nemcsak a művészetekben – és ezen belül az irodalom szerepében – nem hisz, de magában az életben sem.17 Olyannyira nem, hogy a kettőt el sem különíti egymástól: így válik a posztmodern regény egyik legfőbb témájává műalkotás és valóság kapcsolatának problematikája. A posztmodernizmus éppen abban hoz újat (szemben például a dadaizmussal), hogy nem rombol, hanem de-konstruál; azaz az irodalmat fel- és kihasználva épít fel alternatív világokat. „Mivel ezek az írók a totalizáló realizmussal és modernizmussal ellentétben totalizálhatatlannak találják a világot, mimézisellenes, antiilluzionista, merőben új kísérleti esztétikák szerint dolgoznak, egyre inkább alternatív, »önreferenciájú«, vagy-is önmagukon kívülre nem utaló, önvilágú világokat teremtenek.”18 A mindent átfogó és mindennel szemben fellépő kétely nem szűkíti az alkotói lehetőségeket, hanem éppen hogy kitágítja azokat. A szerzők egyetlen lehetősége a további alkotómunkára, ha formai és tematikai megújulásra tesznek kísérletet. Ennek a kísérletnek kulcsmomentuma az irodalom valósághoz való viszonyának tematizálása.

A formai és tematikai kísérletezés legfőbb jellegzetessége – és ezzel együtt a posztmodernizmus másik fontos momentuma – az, amelyre én a játékosság szót használom. A játékosság nem pusztán (vagy nem elsősorban) a formai megoldásokra értendő, hanem annál egy fokkal mélyebb értelemben. Úgy vélem, hogy a posztmodern egyik kulcsszava a játék, amely a kételyre adott „válaszként” fogható fel. A posztmodern (akárcsak a játék) saját, önálló világokat teremt, amelyek elemeikben hasonlítanak ugyan a valóságra (felhasználják a való világ elemeit), de mégis elkülönülnek attól. Ez az építkezés nem ad hoc módon történik, hanem megvannak a maga szabályai, amelyek azonban bármikor és tetszőlegesen megváltoztathatóak. Akárcsak a játék, a posztmodern is a két világ közötti határátlépéssel játszik, azt variálja. És még egy párhuzam: a játékot csak egy határig vesszük komolyan, befejezése után válik igazán játékká; a posztmodernizmus is tisztában van ezzel a „végességgel”, ezért is tartja Jauss fontos elemnek a szatírát.

Hans Bertens számára evidensnek tűnik, hogy nem csak egy posztmodernizmus létezik.19 Őszintén szólva, én nem vagyok erről meggyőződve. Úgy gondolom, hogy tévútra vezet az, ha a különböző és gyakran egymásnak ellentmondó jellemzőket figyelembe véve próbálunk meg különböző posztmodernizmusokat elkülöníteni. Véleményem szerint ezek a különbözőségek csak „eszközök”; az igazán fontos – és ebben van a posztmodernizmus lényege – az, ahogy a teljes létet átszövő kétely dacára önálló (szöveg)világokat teremtenek, amely világok vállalják fikcionalitásukat. A szöveg(világ) létrehozása az, ami különböző eszközöket igényel attól függően, hogy a szerző mely problémát tartja éppen a szöveg fókuszában. Ez a nyelv problematikájától a társadalom, a történelem, az irodalom stb. problémájáig sok minden lehet, és így különböző formákat igényelnek és generálnak. Saját értelmezésemben tehát a posztmodern a kételyen úrrá levő olyan irányzat, amely ezáltal teljes szabadsággal nyúl a múlt minden eleméhez (elemen értve többek között a történelmet, irodalmi szövegeket, társadalmi konvenciókat, nyelvi kifejezéseket), és ezen elemeket felhasználva tematizálja is a világgal szembeni kételyeit. Ebben a tematizálásban fontossá válik fikció és valóság, fikció és irodalom, valóság és irodalom kapcsolódásai magához a szöveghez és viszonyuk a textualizációhoz, textualizálhatósághoz.

JEGYZETEK

1. A fogalom körüli bizonytalanságot az is jelzi, hogy a mai napig nem alakult ki egyetértés a posztmodern– posztmodernizmus elnevezések használatát illetően; a kétféle elnevezést a továbbiakban egymás szinonimájaként használom.

2. Ihab Hassan: A posztmodernizmus egy lehetséges fogalma felé. In: Bókay Antal–Vilcsek Béla–Szamosi Gertrud–Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Kiadó, Bp., 2002. 51.

3. Ihab Hassan: i. m. 53.

4. Lásd Ihab Hassan: i.m. 52.

5. Hans Bertens: A posztmodern Weltanschauung és kapcsolata a modernizmussal. In: Bókay Antal–Vilcsek Béla–Szamosi Gertrud–Sári László (szerk.): i. m. 33.

6. Hans Bertens: uo.: 34.

7. Jean-François Lyotard: A posztmodern állapot. In: Uő–Jürgen Habermas–Richard Rorty: A posztmodern állapot. Századvég–Gond, Bp., 1993. 8.

8. Jean-François Lyotard: i. m. 27.

9. Szirák Péter: A másolat-lét mesterkedései. Megjegyzések a posztmodern elbeszélő prózáról. Alföld, 2003/2. 61.

10. John Barth: Az újrafeltöltődés irodalma. A posztmodernizmus szépprózája. Nagyvilág, 1982/4. 576.

11. Szegedy-Maszák Mihály: Modern és posztmodern: ellentmondás vagy összhang? Helikon, 1987/1–3. 44.

12. Szegedy-Maszák Mihály: uo.

13. Szegedy-Maszák Mihály: uo. 52.

14. Hans Robert Jauss: Az irodalmi posztmodernség. In: Uő: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris Kiadó, Bp., 1999. 214.

15. Hans Robert Jauss: i. m. 217.

16. Lásd Hans Bertens: i. m., illetve Abádi Nagy Zoltán: A posztmodern regény Amerikában. Helikon, 1987/1–3.

17. Ebben a momentumban talán hasonlóságot mutat a dadaizmussal; de míg a dadaizmus semmilyen alternatívát nem nyújt, a posztmodern egészen sajátos választ ad erre a problémára.

18. Abádi Nagy Zoltán: i. m. 13.

19. Lásd Hans Bertens: i. m. 20.

2012. november 27., kedd

Ne félj, mert megváltottalak

Ami a Bibliából kimaradt: Rejtélyek az Ószövetségben

A kánon szó azt jelenti mérce. A kanonizáció folyamata Istentől ihletett. Egyenértékű döntés Biblia ihletettségével.

Ez nem akadályozhatja a kutatást ez csak a hozzáállást szabja meg.

2012. november 26., hétfő

Magyar ébredés titkai László viszonya a múlthoz.

Magyar ébredés titkai László viszonya a múlthoz. Személyes életünk múltja jövöje megbocsátás és szenvedély 90 Zsoltár 1 kor 13 Gal 6 Ef 5

90. Zsoltár megbocsátás
Mt 10,28 ne félj
Ef 6 Szolgai engedelmesség szeretetből igazságért

---------------------

irgalom

reménység

boldogság

"Nem voltam kész"

Olyan testvérekre barátokra menyasszonyra van szükségem aki mindig készen áll és ha nem akkor is szeretne készen állni. "Nem voltam kész". Olyan egyházat szeretnék és olyan önmagamat amely mindig készen áll.

2012. november 25., vasárnap

Kell ott fenn egy ország....

GONDOLATOK BÖJTE CSABÁTÓL

GONDOLATOK BÖJTE CSABÁTÓL Folyamatosan félrevert harangok mellett nem lehet családot alapítani, munkát vállalni, gyereket szülni. Abba kellene hagyjuk az állandó pánikolást, nyafogást, siránkozást és merjük kimondani a gyerekeink, fiataljaink előtt, hogy ennyi cipőnk, ruhánk soha nem volt, és őseinknek sem volt az elmúlt ezer év alatt, és azt is mondjuk el, hogy ilyen mennyiségű élelmiszer, info rmáció, luxuscikk soha nemvolt még a Kárpát-medencében. Nehéz a magyar ember sorsa? Igen, vagy 10-20 kilóval átlagban valóban nehezebb a kelleténél, és ezért kell fogyókúrázzunk. Ennyi kövér ember, megműveletlen föld, leszüreteletlen almafa, megkapálatlan szőlőtőke soha nem volt itt a Kárpát-medencében!" /Böjte Csaba/