Tárgyilagosan Lutherről katolikus szemmel a II. Vatikáni
zsinat előtt. Nyilván hitvédelmi szempontból.
Írta: Bilkei Ferenc székesfehérvári esperes-plébános
1942.
I. FEJEZET
Luther Márton
1483-ban született Eislebenben, Szászországban parasztcsaládból. Atyja durva munkát végző bányász volt. Ő is, bátyja is embert vertek agyon. Luther anyja szintén kemény, sőt túlszigorú nevelő volt, aki – ahogyan a fia panaszolta – egy szem dióért képes volt véresre verni a fiát. Az iskolában hasonló szigorúsággal bántak vele. Tanítója egyetlen délelőttön – mint Luther maga mondotta – tizenötször pálcázta meg, főleg makacssága miatt. Luther mindig keserűséggel gondolt gyermekkorára, amely egész lelki világát beárnyékolta. Tizennégy éves korában magasabb kiképzésre Magdeburgba, egy kitűnő szerzetesi iskolába adták, ahol ha szegény fiúk módjára élt is, de vidámabb napok derültek rá. Luther buzgó, imádságos ifjú lett. Szívesen járt a templomba szentmisére, szépen csengő hangja kihallatszott a kórusból, részt vett a processziókban, a szentek tiszteletében és egyáltalán semmiféle jelét nem adta annak, mintha az Egyház általános istentiszteletében valami kivetni valót talált volna. Ő is, mint 1456 óta a többi keresztények, szívesen imádkozta az úrangyalát, mikor az estharangszó arra figyelmeztette, hogy a kereszténység nagy ellensége, a török, letiprással fenyegeti a nyugati kultúrát.
Tizennyolc éves korában élete fordulóponthoz ért. Leütött mellette a villám, majd röviddel azután egy jó barátját párbajban vagy verekedésben megölték. Ez a két esemény annyira megrázta, hogy idegsokkot kapott és hirtelen elhatározta: „Ha a jó Szent Anna segít, szerzetes leszek.” 14 nap múlva kopogtatott a kolostor ajtaján, ahol szívesen fogadták, hiszen akkor már a filozófia magisztere volt.
A kolostor tág teret nyitott tehetségei kifejlesztésére. Könyvtár állott használatára, kiváló tanárok tanították s neki semmi egyéb gondja nem volt, mint csupán a tanulás. Társai közül egyetlenegy sem mérkőzhetett vele tehetségre nézve. Emlékező tehetsége páratlan volt. Egy nagy vörös táblájú bibliát kapott használatra, azt kívülről tudta, s bármely szövegrészt kérdeztek tőle, azonnal megmondta, hogy a bibliának mely lapján található. Gondolkodása villámgyors volt, azonnal visszavágott a támadónak és legázolta azt. Sokszor durván, ami miatt társai sokszor panaszkodtak is. A német nyelvet úgy kezelte, ahogy előtte alig valaki. A későbbi irodalmi német nyelvnek tulajdonképpen ő volt a megalapítója.
A dogmatikát nem szerette. Aquinói Szent Tamás kérlelhetetlen logikája nem felelt meg lelke féktelen szárnyalásának. Inkább a bibliamagyarázat volt kedvére, amelynek aztán tanára is lett. Szerette a misztikát, a lelki élet titokzatos világát, ahol képzelete szabadon csapongott a magasságokban és a mélységekben.
Luther kivételesen nagy ember volt. Óriási tehetség, óriási munkabírás és akadályt nem ismerő akaraterő. Ha hadvezérnek születik, talán olyan lett volna, mint Napóleon; mint államférfi talán Kossuthoz, mint költő, talán Petőfi Sándor hoz hasonlított volna. Istent sem úgy látta, mint a legtöbb ember. A villámcsapásban a szigorú ítélőbíró Krisztust látta. Egészen bizonyos, hogy jó pap akart lenni. Hiszen nem földi haszonért választotta a lemondással telt szerzetesi életet, hanem azért, hogy a nagy megrázkódtatás után egész bizonyosan elérje a mennyországot. Ha valahol akadályt látott, ha magát kicsinynek érezte, kétségbeesett. Inkább félt Istentől, mint szerette. Mikor első szentmiséjét mondotta, oly félelem szállta meg, hogy – amint később mondotta – ha nincsenek mások körülötte, lerohant volna az oltártól és elfutott volna. Szintúgy kétségbeesés fogta el, mikor az Oltáriszentséget körülhordozta. Mikor Rómába ment s ott szentmisét mondott, azt kívánta, bár haltak volna meg már a szülei, mert a szentmise erejénél fogva bizonyosan kiszabadította volna őket a tisztítóhely szenvedéseiből.
Luther lelki küzdelmei
Senki sem születik szentnek. A mennyországot mindenkinek úgy kell kiküzdenie. Luther is magával vitte a szerzetesi életbe a maga emberi gyarlóságait, a fiatal vér hajlandóságait, amelyekkel állandóan küzdenie kellett. S a csupa erő és szenvedély emberének nagy szenvedélyei voltak. Becsületes jóakarattal harcolt is ellenük éspedig kemény, kegyetlen eszközökkel. Azt gondolta, hogy jócselekedetekkel és szigorúsággal le is győzi őket. Böjtölt, koplalt, véresre ostorozta magát. Teljesen lesoványodott, csont és bőr lett. A túl sok önsanyargatás miatt egy ízben hat hétig nem tudott aludni. Sokszor elájult. Egy alkalommal oly sokáig tartott ájulása, hogy társai rátörték az ajtót és csak hosszabb ébresztgetés, főleg a zene hangjai által tudták csak életre kelteni.
Az emberi gyarlóságok és szenvedélyek Ádámtól kapott szomorú örökségünk. Sok ember egész életén keresztül küszködik ellene, míg a kor, a vér meghiggadása, a szerencsés körülmények és főleg az imádság, Isten kikönyörgött segítsége, letompítják a harc élét. Az ember olyan, mint a hangya. Viszi terhét hazafelé. Sokszor visszacsúszik. De ha tízszer, százszor nem sikerül, megint újra kezdi, míg végre mégis csak célhoz ér. Isten is tudja ezt és éppen ezt a folytonos küzdelmet jutalmazza meg és ezért segíti elő a győzelmet a maga isteni malasztjával, kegyelmével.
Luther szinte emberfeletti erővel sokáig küzdött önmagával s mivel szenvedélyei gyökerét nem bírta kiírtan, kétségbeesett, búskomorság vett rajta erőt, mert azt hitte, hogy célját, a mennyországot nem képes elérni.
Hogyan írja le szenvedéseit
„Ismertem egy embert – írja önmagáról (Művei I., 629.) – aki gyakran szenvedett ilyen kínok közt. Gyötrelmei rövid ideig tartottak, de pokoliak voltak. Ha az emésztő tűz egy órának csak a tizedrészéig tartott volna is, minden csontja hamuvá égett volna. Ilyenkor Istent és minden teremtményét szörnyen haragosnak látta. Menekvés nincs semerre, se befelé, se kifelé, csak a vád dörgő szavát hallja folytonosan. A lélek zokog: Ó, Uram, de eltaszítottál színed elől és még azt sem meri mondani, ne büntess engem bosszúságodban. Ebben a pillanatban – s ez megmagyarázhatatlan – a lélek nem mer hinni a szabadulásban, mert csak egyet érez, azt, hogy a büntetésnek nem lehet vége. Egész lelkében nem érez egyebet, csak a segítés utáni epesztő vágyat, csak egy szörnyű sikoltást, noha tudja, hogy segítség sehonnan nem érkezhetik feléje. Keresztre van feszítve, mint Krisztus, meg vannak számlálva minden csontjai, nincs egyetlen porcikája, amely nem volna tele keserűséggel, rettegéssel, kétségbeejtő aggódással és őrjítő fájdalommal – s mindez azzal az érzéssel, hogy ennek soha, de soha vége nem szakad.”
„Dávid király kiáltását hallotta lelki kínjai közt az alvilágból, amely felé a lélek közeledik, hallotta a pokol kapuján kopogtató csontokat, amelyek örök kárhozatra vannak ítélve, a sötétség tengerét, a föld örvényébe való elsüllyedést, a végtelen szomorúság tanyáját látta” stb. stb. (Luther művei I., 557.) Az ember borzadozva olvassa ezeket a sötét képeket. Luther itt is kivételesen különbözött a többi embertől. Mindenkinek vannak lelki küzdelmei. De ki gyötrődik úgy, mint Luther gyötrődött! Óriási tehetség, óriási képzelő erő, kivételes idegrendszer és óriási lelki küzdelmek. Valóban szánalomra méltó szegény ember! Luther lelki beteg volt. Ezt róla az orvosok is megállapították.
Milyen bűnökkel küszködött Luther?
Luther maga írta meg (Művei IV., 202.): „Die Leidenschaft des Zornes, des Stolzes und der Wollust wird, wenn sie wach sind, gefühlt als schwer, ja unüberwindlich, wie die Erfahrung lehrt.” Magyarul: „A harag, kevélység és paráznaság szenvedélyeit, ha azok fölébrednek, nemcsak nehéznek, hanem legyőzhetetlennek érezzük, ahogyan a tapasztalat bizonyítja.”
Tehát Luther a harag, kevélység és paráznaság szenvedélyeit legyőzhetetleneknek mondotta.
Ő ezekkel folytatta pokoli küzdelmeit, ezek miatt érezte az elkárhozás rémesen fenyegető veszedelmét, a pokol kapuján kopogtató csontokat, a véget nem érő szomorúság tanyáját. Ebből a szörnyű lelkiállapotból kereste a kivezető utat.
Hány éves volt Luther, mikor lelki gyötrelmeit szenvedte? A 18 és 29 évek közt volt, mert 29 éves korában, 1512-ben találta meg az új tanítást, mely a lelkét megnyugtatta.
Hogyan írja le Luther a maga átalakulását?
„Szent Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levelében (Róm 1,17) ezt olvastam: »Isten igazsága az evangéliumban jelentetik ki hitből hitre, amint írva vagyon: az igaz pedig a hitből él.« Isten igazsága az evangéliumban jelentetik ki. Ezek a szavak utamban voltak. Nem szerettem, hanem inkább gyűlöltem az igazságos, a bűnöst megbüntető Istent. Mérgesen morogva haragudtam és azt mondottam: mintha nem volna elég a tíz parancsolat, Isten az evangélium által még újabb és újabb szenvedéseket halmoz ránk és fenyeget bennünket igazságával és haragjával.”
„Az igazságosság olyan volt az én szememben, mint a mennydörgés és villámlás. Szívemből gyűlöltem szent Pált, mikor azt olvastam: Isten igazsága az evangéliumban jelentetik ki.” (Lauterbach: Tagebuch, 130 lap)
„Úgy menekültünk Krisztus elől, mint maga az ördög elől, mert azt tanították nekünk, hogy mindenki minden cselekedetével együtt odaáll Krisztus ítélőszéke elé. Az evangélium nem azt tanítja, hogy Krisztus mint bíró jön el, hanem mint Megváltó. Azonban a barátok ennek ellenkezőjét tanították, azt, hogy Krisztus a mi bíránk.” (L. művei 47, 39 lap.)
„Én voltam a föld legszerencsétlenebb embere. Hiába ordítottam és estem kétségbe éjjel és nappal. Senki se tudott rajtam segíteni. Mert nem ismertem többé Krisztust: Szigorú bírónak gondoltam, aki elől menekülni kell és nem bírtam előle menekülni.” (Művei: 51, 146 lap.)
„Végre Isten irgalma az éjjel-nappal való töprengések után a következő szavaknak igazságára figyelmeztetett: Isten igazsága az evangélium ezen szavaiban jelentetett ki: Az igaz a hitből él. Ekkor aztán Isten igazságosságát ilyen módon igyekeztem megérteni: Az igaz ember Isten ajándékából, vagyis a hitből él. Megértettem ezen szavaknak az értelmét: az evangélium által Isten igazsága, nevezetesen Isten szenvedő igazságossága jelentetett ki. Az irgalmas Isten a hit által tett eleget értünk. Ekkor úgy éreztem magamat, mintha újra születtem volna s azt hittem, hogy a paradicsom nyitott kapuján léptem be. Most már más szemmel láttam a Szentírást. Most már éppoly szeretettel magasztaltam az igazságosság édes szavát, mint amily gyűlölettel üldöztem azelőtt.”
Mit jelentett tehát Luther magyarázata? Azt, hogy Isten, az Úr Jézus az ítéletkor egyedül a mi hitünket nézi és nem egyszersmind a cselekedeteinket is. Nem aszerint ítél meg bennünket, ahogyan éltünk, ahogyan jót vagy rosszat cselekedtünk, hanem egyedül aszerint, ahogyan hittünk. Mindez 1512-ben, Luther 29 éves korában történt.
Tévedett-e Luther vagy helyesen magyarázta a Szentírást?
Egészen bizonyos, hogy ezek a szavak: „az igaz a hitből él” valóban benne vannak a Szentírásba. (Róm 1,17) Való igaz, hogy a hit szükséges az üdvösséghez, amint pl. ez is igaz: a növény a napsugárból él. Szerintünk, katolikusok szerint, azonban nemcsak a hit szükséges, hanem a jócselekedetek is szükségesek. Nemcsak a napsugár szükséges a növény életéhez, hanem a nedvesség is, meg a föld is. Luther azonban a maga szorongatottságában ezt a magyarázatot alkalmasnak találta a maga megnyugtatására, tehát ehhez ragaszkodott.
Az is bizonyos, hogy a Szentírásban benne van ez a rész: „Állítjuk, hogy az ember a hit által igazul meg a törvény cselekedete nélkül.” (Róm 3,28) Luthernak ez a rész is alkalmas volt a maga véleményének igazolására. Ha azonban a Szentírást nézzük, azt látjuk, hogy szent Pál apostol ezen levelét a római pogányokhoz intézte. T. i. a római zsidókból és pogányokból keresztényekké lett hívek azon vitatkoztak, hogy meg kell-e tartani a pogányoknak a zsidó törvényt (pl. a zsidó körülmetélést, a zsidó ünnepeket). Szent Pál erre azt írta: „Állítjuk. hogy az ember a hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül.” Vagyis: a pogányból lett keresztények üdvösségéhez nem szükséges a zsidó törvény megtartása, mert az ember a keresztény hit által üdvözül a zsidó törvény cselekedetei nélkül.
Luther azonban ezeket a szavakat is teljesen egyoldalúan, a maga szempontja szerint nézte és nem akart mást meglátni. Sőt, hogy mennyire erőszakos volt, igazolja az a körülmény is, hogy ugyanezt a szöveget: „Az ember a hit által igazul meg”, Luther a maga bibliafordításában így fordította: „Az ember egyedül a hite által üdvözül.” Ellenfelei szemére vetették, hogy nem híven fordítja a Szentírást. Luther „Ein Sendbrief” című röpiratában erre azt felelte: „A pápistáknak összevéve nincs annyi eszük, hogy a Szentírás egyetlen fejezetét is megérteni vagy németre fordítani tudnák. Az ő szamárordításuk gyenge ahhoz, hogy engem megítélni tudjanak. Én tudom – ők azonban kevesebbet tudnak mint a molnár szamara – hogy mennyi művészet, szorgalom és erő kell a jó fordításhoz. Ezek a szamárfejek úgy néznek ezekre a betűkre, mint a borjú az új kapura, azonban a latin nyelvben nem a betűket kell nézni, mint ahogyan ezek a szamarak teszik. Nem tűröm, hogy akármilyen pápaszamár vagy (öszvér bírálgasson engem. Az ilyen szamaraknak a „sola” szóra vonatkozó haszontalan beszédére csak annyit mondok: Ezt Luther akarja így, ő pedig doktor az összes pápista doktorok fölött. „Sic volo, sic jubeo, stat pro ratione voluntas.” „Így akarom, így parancsolom, az értelem helyett itt áll az akarat.”
Helyesen magyarázta-e tehát Luther a Szentírást? – Nem magyarázta helyesen.
Luther írása szerint, ő már 1512-ben eltért a katolikus Egyház tanításától. Tette ezt lépésről-lépésre anélkül, hogy az eltérésről tudott volna. Azt gondolta, hogy az ő tanítása tulajdonképpen katolikus tanítás, összeegyeztethető az Egyház álláspontjával. Esze ágában sem volt az elszakadás, hiszen akkor még megtartotta a szerzetesi szabályokat és tiszteletben tartotta az Egyház vezetőségét.
Luther 1516-ban kezdte szent Pál rómaiakhoz írt levelét magyarázni. Ekkor még határozottabban alakult ki benne az új tanítás. Ugyanezen év szeptemberében nyilvános vitára hívta föl ellenfeleit. Az ő tétele ez volt: az ember vétkezik, ha azt teszi, amire képes, mert a maga erejéből sem akarni, sem tenni nem tudja az üdvösségre szükséges jót.
Ugyanazon évben magyarázta szent Pálnak a Galatákhoz, majd pedig a zsidókhoz irt levelét. Ekkor már két részre osztotta az érdeklődőket. Voltak jóbarátai, mint Karlstadt (később összevesztek), Amsdorf, Lang stb. Mások azonban élesen szembeszálltak vele és tanítását eretnekségnek nyilvánították. A baj az volt, hogy valamennyi ellenfele sokkal kisebb tehetségű volt nálánál s Luther leverte, letorkolta őket.
1517. szeptember 4-én újabb nyilvános vitatkozás volt, amelyen Luther 97 tételt állított föl, köztük a következőket: „Az ember csak rosszat tud akarni és cselekedni.” „Szabadakarat nincs.” „Isten kegyelmére csak egy kiválasztás van: ha Isten örök boldogságra választotta ki az embert.” „Nemcsak a zsidó szertartáskönyv rossz törvény, hanem rossz a tízparancsolat is. Egy jó törvény van: Isten szeretete.”
Luther mindezekre nézve azt hitte, hogy ezek megegyeznek az Egyház tanításával és csak egyes tanárok ellenzik. És ha az Egyház hitetlenségéről, az erkölcsök romlásáról beszélt és írt, mindazt abban az értelemben tette, hogy minden bajnak az az oka, hogy az emberek nem mind hiszik azt, amit ő tanít. Ha hinnék, minden megváltoznék.
Egyebekben pedig azt állította, hogy ő csak Isten akaratának végrehajtója, úgy megy előre, mint a vak ló, ha Istennek nem tetszik az ő tanítása, majd megakadályozza.
Vita a búcsúk körül
Öt esztendőn át vajúdott Luther lelkében az új tanítás, amikor egy váratlan esemény nagy lökéssel taszította őt előre megkezdett útján.
Albrecht brandenburgi püspököt mainzi érsekké is megválasztották. Az új állásba való beiktatáskor 10.000 aranyat kellett fizetnie a pápai udvarnak, ahol javában folyt a Szent Péter templom építése. A pápa búcsút engedélyezett mindazoknak, akik bűneiket töredelmesen megbánják, meggyónják s azonkívül a pápa céljaira adományt adnak. Búcsúnak az ideigtartó büntetések elengedését nevezzük, amelyeket vagy ezen, vagy a másik világon, a purgatóriumban kellene a bűnösöknek elszenvedniük. Búcsúk voltak a múltban és vannak a jelenben. Azonban Luther idejében sok visszaélés is történt. Ugyanis az érseknek érdekében állott, hogy a 10.000 arany adósság minél előbb letörlesztessék, ezért olyan embereket bízott meg a búcsúk hirdetésével, akik ékes szavakkal tudták a tömeget bűnbánatra és pénzáldozatra serkenteni. Voltak szónokok, akik a maguk dicsőségét látták abban, hogy minél több pénzt gyűjtsenek. Így tévedtek aztán a búcsúk és a pénzáldozatok ízléstelen dicséretére. Azonban ha egyes emberek tévedtek is, ez a tévedés nem az Egyház tévedése volt.
Luther nagyon jól tudta, hogy mi az Egyház tanítása a búcsúkról és azt is tudta, hogy ha a megfeledkezett emberek ellen panaszt tesz, Róma lakatot tesz a tévedő ember szájára és az nem lép többé a szószékre. Egyesek emberek tévedése miatt semmi esetre sem kellett volna egyházszakadást csinálni.
Az egyesek megbotránkozása szikra volt, mely felgyújtotta a tikkasztó szárazság avarját; olyan volt mint Princíp golyója, amely eldörrentette a világháború első fegyverét.
Luther Mártonnak ez a megbotránkozás kedvező alkalom lett a régóta benne forrongó tanítások kinyilvánítására. 1517. november 1-ére, Mindenszentek napjára, messze vidékről rengeteg ember jött Istentiszteletre. Luther előtte való este 95 tételt függesztett ki a templom ajtajára és vitára szólította fel a teológusokat. Ugyanezeket a tételeket kinyomatva elküldte a többi egyetemeknek is. Így lettek azok nyilvánvalókká. Hogy azonban az Egyház vezetőségét nem akarta bántam, kitűnik pl. Luther ezen soraiból is: „Legyen kiközösítve és legyen átkozott az, aki a pápai búcsúk igazsága ellen szót mer emelni” – „a püspököket és lelkészeket kötelezni kell arra, hogy a pápai búcsúk hirdetőit minden tisztelettel fogadják” – „ha a szónokok a pápa szelleme és felfogása szerint prédikálnak, a nehézségek mind megszűnnek.” Ezeket írta Luther a 95 tételben. tehát ekkor még esze ágában sem volt megbontani a katolikus Egyház 1500 éves egységét.
Luther és a pápa
Sokan úgy vélik, hogy Luther 1517. október 31-én elszakadt az Egyháztól. Nem! Nem szakadt el. 1518. augusztus 21-én a Resolutiones vitairatában azt írta a pápának, hogy őt sokan be akarják feketíteni, mintha ő a pápának, mint Szent Péter utódának felsőségét kétségbe akarná vonni. Ez a vád igaztalan, „mert a te szavad Krisztus szava, a te személyedben Krisztus uralkodik és Krisztus beszél. Éltess, vagy ölj meg; küldj el vagy hívj vissza; erősíts meg vagy taszíts el, amint neked tetszik.”
Mindazonáltal ugyanebben a röpiratban kijelentette azt is, hogy nem törődik azzal, hogy tetszik-e a pápának az ő tanítása vagy sem. Tehát nem a pápán, hanem a szabadakarat tagadásán fordult meg minden.
1519. január 5-én egy másik levelet írt X.. Leó pápához, amelyben ezt írta: „Én az emberek legutolsója, csak porszem vagyok a földön. Azt, amit írtam nem vonhatom vissza. Sohasem hittem volna, hogy munkáim az apostoli szék tekintélyét kisebbítették volna. Ígérem, hogy jövőre a búcsúkról hallgatni fogok, sőt olyan írást bocsátok ki, amely mindenkit egy véleményre hoz, hogy a római egyház tekintélye mindenki előtt tiszteletben álljon, hogy ellenségei ne írjanak ostobaságokat az ő rovására, mert én tökéletesen meg vagyok győződve, hogy az Egyház hatalma mindenek felett áll és se az égben, se a földön nincs semmi, ami azt felülmúlná, csak egyedül a mi Urunk Jézus Krisztus.”
Tehát tisztelte a pápát, azt is tudta, hogy ha a búcsúk körül tévedések történtek, azokat el lehet igazítani, mert az Egyház tanítása helyes és megfelel Krisztus tanításának, mégha egyik-másik szónok el is tért ettől a tanítástól.
Még 1520. október 13-án, tehát 3 évvel az állítólagos elszakadás után is így írt X. Leó pápához: „Nekem a pápa személye ellen sohasem volt kifogásom, sőt a legjobbat kívánom neki, szívből jövő imádságban könyörgök érte, hiszen minden erőmből segíteni akarok rajta. Hogy azonban én visszavonjam azt, amit tanítottam, abból nem lesz semmi. Nem tűrök olyan szabályt, amely engem Isten igéjének hirdetésében akadályozhatna.” (a gőg, a gőg!)
A pápa látta, hogy Lutherrel nem boldogul, mert az makacsul ragaszkodik a szabad akaratról való téves tanításához, ezért 1520. év végén „Exurge Domine” kezdetű bullájában Luthert a katolikus egyházból kiközösítette.
Luther erre azzal felelt, hogy a pápai bullát Wittenbergben nyilvánosan összetépte és több egyházi törvénnyel együtt elégette ezekkel a szavakkal: „Mivel te megtámadtad Isten igazságát, emésszen meg téged is a tűz. Amen!”
Miért szakadt el Luther a katolikus Anyaszentegyháztól?
Luther tanítását nem katolikus magyarázat szerint, hanem a saját szavai szerint kell bemutatni. Rengeteg írásban fejtegette, a könyvei telve vannak vele, mi azonban helyszűke miatt csak egy két idézetre szorítkozhatunk.
Luther szerint az embernek nincs szabadakarata
„Az ember az eredeti bűn folytán elvesztette képességét arra, hogy a jót választhassa. A törvény betöltése egyszerűen lehetetlen.” (Luther: „De servo arbitrio” című művéből.)
„A helyzet ez: Ha Isten van bennünk, akkor az ördög távol van, s akkor csak jót tudunk akarni. Ha azonban Isten van távol, akkor az ördög van jelen és mi csak a rosszat tudjuk akarni. Azonban se Isten, se az ördög nem engednek közömbös akaratot bennünk. Az emberi akarat olyan, mint a kettő közt álló paripa. Ha Isten ül a nyeregben, akkor az ember arra megy, amerre Isten akarja, ha a sátán ül a nyeregben, akkor az ember arra megy és azt akarja, amit a sátán akar. Az embernek nincs hatalmában, hogy akár az egyikhez, akár a másikhoz fusson és fölajánlja magát, hanem a lovasok (Isten meg a sátán) küszködnek egymással érte, hogy melyiknek jusson birtokába.”
„Az ember szolgája a bűnnek és nem tehet egyebet, csak vétkezhetik. Ki is lehetne a világosság fia, aki sötétség; a bölcsesség eszköze, aki csak balga: hogyan lehetne egészséges, aki betegen fekszik.” (Luther: Römerscholien 371, 374) „Ha az ember rosszat cselekszik, akkor Isten parancsolta meg az ördögnek, vagy a testnek, hogy kísértse meg és győzze le az embert. Ha azonban Isten jót akar véghezvitetni az emberrel, akkor megakadályozza a rosszat. Ha Isten szigorú akar lenni és büntetni akarja az embert, akkor erősebben akarja, hogy az ember vétkezzék, akkor elhagyja az embert, hogy az ördögnek ne tudjon ellenállni, az ördög hajtja végre Isten akaratát, amikor az embert bűnbe viszi.” (Luther: Römerscholien 21.)
„Tehet az ember azt, amit akar, Isten akarata az, hogy a bűn legyőzze őt. A bűn elkövetését azért akarja Isten, hogy az emberre halmozhasson minden szégyent és gyalázatot, hogy a bűnt, amelyet gyűlöl, benne (az emberben) büntethesse. A teológia legfőbb titka az, hogy Isten kötelez bennünket a jóra, de még sem ad ehhez mindenkinek kegyelmet, hanem csak azoknak, akiknek akar, mivel a kiválasztás az ő dolga.”
Luther szerint nem kell jót cselekedni
„Nincs nagyobb dögvész, (pestis) mint mikor az emberek azt mondják, hogy jót kell cselekedni.” (Luther művei 58 lap.)
A predestináció Luther szerint
„Júdás árulása Isten műve. Ha Isten tudta, hogy Júdás árulóvá lesz, Júdásnak szükségképpen árulóvá kellett lennie, se Júdásnak, se bármely más teremtménynek nem állott módjában másként cselekedni, vagy akaratát megváltoztatni. Az akarat Isten műve, mint ahogyan Isten művel mindent az ő mindenhatóságáva1.” (Luther művei 18 k. 715. lap.)
„Ádám bűnbeesése – Luther szerint – szintén Istennek tulajdonítandó, mert Isten elhagyta Ádámot és olyan helyzetbe akarta hozni, hogy nem tehetett egyebet, mint a vétkezést. Így tehát Isten az oka annak, hogy az egész emberiség zsákmánya lett az eredeti bűnnek és a rosszakaratnak.” (Luther művei 18. k. 712. lap.)
Luther szerint az embernek csak hinnie kell
„Nagyszerű dolog Krisztus evangéliuma. Isten szava azonnal elintéz mindent, meghozza a bűnök bocsánatát és megszerzi az örök életet, és nem kerül többe, csak annyiba, hogy meg kell hallgatnod Isten szavát és ha meghallgattad, el kell hinned. Ha elhiszed, akkor el is nyered fáradság, költség, huzavona és nehézség nélkül. (Luther művei 6” 157.)
„Nincs más bűn a világon, csak egyedül a hitetlenség. A többi bűn csak annyi, mintha az én Jancsi fiam, vagy Lenke leányom a sarokba csúnyít. Nevetünk rajta és azt mondjuk: jól tette. A hit arra való, hogy a mi piszkunk ne bűzölögjön Isten előtt. Így minden bűn meg van bocsátva, csak higgyünk a Fiúban.” (Luther művei 4” 131.)
„Isten nem üdvözíti azokat, akiknek csak képzelt bűneik vannak. Légy bűnös és vétkezz bátran, csak higgyél még bátrabban és örvendezzél Krisztusban, aki legyőzte a bűnt, a halált és a világot. Az embernek vétkeznie kell, amíg csak itt a világon vagyunk. Elegendő, ha Isten dicsőségének gazdagsága által megismertük a Bárányt, aki elveszi a világ bűneit. Tőle nem szakít el a bűn, még ha ezer paráznaságot és gyilkosságot követünk is el napjában.” (Luther levele Melanchtonhoz Wartburgból 1521. augusztus 1-én.)
„Ne nyafogjanak nekünk annyit azokkal a szentekkel. Ha azok szentek voltak, mi is szentek vagyunk. Valamennyien húsból és vérből vagyunk. Az Úristen minket is úgy teremtett, mint őket. Egyik ember a másiktól csak a hitben különbőzik. Ha hiszed Isten szavát, te is olyan vagy, mint ők.” (Luther művei 24,342)
Luther műveinek 67 kötetében ezer meg ezer hasonló idézetet lehet találni, Ez volt Luther tanítása.
Ezért a tanításért szakadt el Luther a római katolikus Anyaszentegyháztól, amelynek 34 éves koráig hűséges tagja volt. Ezért a tanításért rombolta szét azt a csodálatos egységet, amelyet Krisztus alkotott, s mely a katolikus Egyház isteni jegye volt. Ezért állította két ellenséges táborba a keresztény emberiséget, amely eddig egyértelműleg, közös fegyverekkel harcolt a török ellen, a pogány ellen, hogy ezután egyik a másikat feketítse, gyűlölje és irtsa.
Rettentő felelősség ez Isten előtt és az emberiség előtt a történelem színterén. Kérdezem: Ki hiszi el, hogy Luthernek igaza volt? Ki hiszi el, hogy szabadakarat nincs, bűn nincs, hogy szabad vétkezni és a keresztény embernek csak egyetlenegy kötelessége van: hinni Krisztusban. Hogy Ő eleget tett érettünk, Ő szenvedett s nekünk ezért minden vétket el szabad követnünk: egy nap ezer gyilkosságot és ezer paráznaságot, és nincs egyéb teendőnk, csak ennyi: végig nézni az ablakból Krisztust, hogy hogyan hordozta helyettünk a keresztet és azt mondani: hiszem Uram, hogy Te mindent elvégeztél helyettem.
Ki hiszi el, hogy Krisztus ilyennek akarta volna az emberiséget? Mivé lett volna a világ, ha azt mondják neki: szabad vétkezned. Milyen lenne a család? a szülők helyzete? mit tanítana az iskola? mit mondanának a bűnösök, mikor a bíró bűneik miatt börtönre ítéli őket?
De te azt mondod, hogy hiszen a protestáns vallás maga se tanítja azt, amit Luther tanított. Teljesen igazad van. Végigolvashatod a protestánsok könyveit, az igaz, hogy valamennyi különbözik egymástól, azonban általában megegyeznek abban, hogy valamennyi követeli az isteni parancsok megtartását. Hiszen éppen ez a tragikus az egész dologban. Luther összerombolta a keresztény vallás egységét és ma még azok se követik az ő alaptanítását, akik tanítványainak nevezik magukat! Miért? Azért, mert Luther tanítását nem lehet követni, mert ellenkezik az emberiség rendjével. Ez a tanítás megnyugtatta Luthert, az ő különös lelkiállapotát – azonban az emberiséget nem vezetheti soha!
Mennyire más a katolikus tanítás
A katolikus Egyház Lutherrel szemben azt tanítja, hogy az emberek akarata Ádám ősbűne következtében elgyengült, rosszra hajló. Sokszor annyira gyenge, hogy nincs is hatalmunk fölötte. Ezt az akaratot tehát állandóan erősíteni kell. Erre valók a szentségek, amelyek természetfölötti, Istentől kapott ajándék, kegyelem, malaszt által erősítik az ember lelkét, hogy a rossznak ellenállni, s a jót követni tudja.
A katolikus Egyház nem tanítja, hogy Isten már születésed előtt, öröktől fogva elhatározta a sorsodat, és ha a mennyország számára rendelt, oda fogsz jutni, bármennyi rosszat cselekszel is; és ha a pokolra rendelt, örökké égni fogsz, ha minden erődet megfeszíted is a jócselekedetben! Nem! a katolikus Egyház nem ezt tanítja, hanem azt, hogy az Úristen ismeri ugyan minden ember sorsát – azért mindenttudó Isten –, azonban senkit nem kényszerít se rosszra, se jóra; mert az Úristen minden embert szabadnak teremtett. Az Úristen minden embert üdvözíteni akar. Minden ember kap annyi kegyelmet, hogy üdvözülhessen, azonban az isteni kegyelemmel az embernek is együtt kell dolgoznia. Ha fölhasználja Isten kegyelmét, üdvözül, ha elutasítja Isten kegyelmét, elkárhozik. Azonban kötelessége az, hogy iparkodjék mennél jobb ember lenni. Mennél több jót cselekszik, annál nagyobb jutalmat kap az égben. Mondjátok: nem keresztényibb, nem krisztusibb felfogás ez?
Mit mond a Szentírás? Mózes törvénykönyve parancsolja a tízparancsolatot. Luther erre azt mondta: Üssétek agyon azt a zsidót, aki a tízparancsolattal ijesztget. Szent Pál apostol a korinthusiakhoz írt levelében ezt mondja: „Nem tudjátok-e, hogy a hamisak nem fogják bírni Isten országát? Ne csaljátok meg magatokat, mert sem a bálványimádók, sem a puhák, sem a tolvajok, sem a fösvények, sem az átkozódók, sem a ragadozók nem fogják bírni Isten országát.” És mit mond Szent Jakab apostol (1 Jak 2,14-26): „Mit használ, ha valaki azt mondja, hogy hite van, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt a hit? Ha pedig egy testvértek ruhátlan és szükséget szenved a mindennapi élelemben, valaki azt mondja neki közületek: Menjetek békében, melegedjetek meg és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amikre a testnek szüksége van, mit fog ez használni? Így a hit is, ha cselekedetei nincsenek, holt önmagában.” Így beszél Szent Jakab egész levelében s mit felelt erre Luther? Azt, hogy ez a levél szalmalevél, nincs szentírási értéke.
Így erőszakolta Luther a maga, a szentírással és a józan ésszel, az egész történelemmel s a társadalmi renddel ellenkező tanítását.
Luther sokszor kételkedett ugyan, hogy valóban jó úton jár-e, azonban az új tanítás megmenekülés volt számára addigi borzalmas lelki kínjaiból. Úgy érezte magát, mint a kalitkából kiszabadult madár; mint az oroszlán, amely szétfeszítette a ketrec vasrácsát és kijutott a szabad levegőre. Dehogy akart visszamenni oda, ahol addig annyit szenvedett. (Vagy inkább dehogy akarta bevallani, hogy eddig tévedett.)
Luther nem az az ember volt, aki a félúton megáll. Sokkal makacsabb volt. Büszkesége, makacssága nem engedett neki megállást. Jóbarátainak, elvtársainak és pártfogóinak, a régi katolikus Egyház ellenségeinek száma napról-napra emelkedett körülötte. Az óriási tehetség, az emberfeletti munkaerő, korának legnagyobb agitátora, legkiválóbb írója, szónoka megkezdte rettentő munkáját, a régi Egyház szétrombolását.
Luther mindenekelőtt a pápa tekintélye ellen támadt
1500 esztendő alatt a római pápa tekintélye a legnagyobb tekintély volt a világon. A 223 addigi pápa között akadt ugyan egy-kettő, akik mint emberek beleestek koruk hibáiba (pl. VI. Sándor pápa), de se császárnak, se királynak nem volt akkora tekintélye, mint a római pápának. Amit a pápa a keresztény vallás tanításaként megállapított, azt követték a hívek milliói: „Roma locuta, causa finita. Róma beszélt, az ügy el van intézve.”
Luthernek elsősorban ez a hatalom volt útjában. Mivel az nem akarta elfogadni az ő tanítását, pusztulnia kell. Első fegyver volt ellene a gyűlölet. Amit valaha rosszat tudtak a pápákról, azt kiszínezve, valótlanságokkal keverve szórta szét a fölizgatott tömeg közé.
Amíg azt hitte, hogy a pápát meg tudja nyerni az új tanításnak, addig Krisztus helyettesének nevezte a pápát, akinek szava Krisztus szava, aki Krisztus személyében uralkodik. Alázatosan leborult előtte: „éltess, vagy tiporj el, amint neked tetszik” – írta Luther a pápának. Amikor a pápa elítélte az új tanítást, akkor megfordította a köpenyt és pl. Spalatinhoz 1520-ban így írt: „Az igazi Antikrisztus ott ül Isten templomában, Rómában és uralkodik a bíborral ékesített Babilonban. A római kúria nem egyéb, mint a sátán zsinagógája. Mi az Antikrisztus, ha a pápa nem Antikrisztus? Ó, sátán, sátán, meddig élsz még vissza a saját vesztedre a te Teremtőd türelmével?”
„Nekünk a pápát és az ő országát átkozni, gyalázni és mocskolni kell, és nem szabad betartani a szánkat, hanem szünet nélkül kell azt prédikálnunk. Egyesek azt hányják szemünkre, hogy mi nem tudunk egyebet, csak a pápát és az ő híveit átkozni, szidni és gyalázni. Igenis, ez igaz, nem lehet másként.” (Luther művei 28., 868 lap.)
„Az igaz, hogy nem szabad káromkodni, hanem imádkozni kell, hogy Isten neve megszenteltessék és a pápa neve meggyaláztassék, és megátkoztassék az ő istenével, az ördöggel együtt, hogy jöjjön el az ő országa és pusztuljon el az alja keresztény országa. Ilyen miatyánk-féle átkot minden nap minden kereszténynek kell imádkozni.” (Luther művei 252., 254.)
„Ha jogosan fölakasztják a tolvajokat és lefejezik a rablókat, miért engedjük mi szabadon a római uzsorást? Az a legnagyobb rabló és tolvaj, aki valaha a világon volt és lesz.” (Luther művei 26., 148.)
1535-ben ezt írta Melanchtonhoz: „Bár akadna több angol király, aki a mi főtisztelendő bíbornokainkat megölné. Ezek az árulók, tolvajok, rablók, ezek az ördögök, emberbőrbe bújt gonosztevők. Adja Isten, hogy te is ezt hidd.”
„Az egész római csőcselék nem egyéb, mint egy nagy istálló, telve nagy, otromba szamarakkal, akiknek fogalmuk sincs a Szentírásról, akik nem tudják, mi Isten, kicsoda Krisztus, mi a lélek, mik a szentségek. Úgy éljek én, Márton doktor, aki a pápa iskolájában és szamáristállójában nevelkedtem.”
„Wider das Papsttum” című röpiratában azt ajánlotta, hogy a pápáknak és a bíbornokoknak ki kell fordítani a bőrét a fején keresztül, mint ahogyan a rókával szokták stb. stb.
Legyünk csak igazságosak. Méltó ez a beszéd egy új vallás alapítójához? Krisztus szava, Krisztus szelleme, szeretet beszélt ezekből a förtelmekből, ezekből a gyilkosságra való izgatásokból, vagy valami más? Netán egy beteg ember?
Luther híres mondása volt: „Pestis eram vivus” moriens ero mors tua, papa.” „Pestised voltam életemben, halálod leszek halálomban, pápa.” Luther elmúlt, a tanítása ezer darabra szakadozott, a pápa azonban él és, ma nagyobb tekintély világszerte, mint valaha. Melyiknek lett igaza?
Hogyan izgatott Luther a katolikusok ellen?
Ilyeneket írt róluk: „Nem lehet valaki pápista, hacsak legalább nem rabló, gyilkos, mert a pápistának azt kell cselekednie, amire a pápa kényszeríti. A pápistáknál legszörnyűbb dolog a mise.” (Luther művei 19. 263.)
„A katolikusok nem hisznek Istenben, agyonütik azokat, akik az ő bálványimádásukat nem dicsérik. Még arra sem érdemesek, hogy az ökrökhöz és szamarakhoz hasonlítsuk őket, mivel a maguk választotta jócselekedeteiket föléje helyezik Isten parancsainak. (Luther művei 20. 233.)
„A katolikusok sohasem imádkoznak, sőt nem is tudnak imádkozni, mert csak káromkodni tudnak. Sok évig voltam a kolostorban, de sohase imádkoztam.” (Luther művei 15. 432.)
Mikor 1545-ben összeült a trienti zsinat, hogy az Egyházban a szükséges reformokat létrehozza, Luther egy förtelmes iratot írt ellene, amelyben azt kívánta, hogy „a pápának, bíbornokoknak és az egész csőcseléknek (a katolikus híveknek) hátul a nyakán húzzák ki a nyelvüket, és szögezzék őket az akasztófára, aztán tartsák meg a zsinatot az akasztófán vagy az ördögök közt. Aztán bele kell valamennyit fojtani az ostiai tengerbe”.
A protestánsok azt szokták mondani, hogy a reformáció visszavitte az emberiséget arra az eredeti kereszténységre, amelyet Krisztus alkotott. Kérdezzük: Ez volt az a kereszténység?
Hogyan vélekedtek Luther reformjáról a kortársak?
Lutherról írta Rotterdami Erasmus 1538-ban: „Te oly felzúdulást idéztél elő a mise ellen, hogy az sok helyen megszűnt. Azonban adtál-e helyette valami szentebbet? A templomaitokba nem jártam, de láttam a templomból kijövő hallgatóitokat: olyanok voltak, mintha az ördög szállta volna meg őket. Az arcuk eltorzult a dühtől és méregtől. Úgy jöttek ki a templomból, mint a harcosok, akiket a hadvezér szónoklata rohamra lelkesített. Hol idéztek elő a ti prédikációitok bűnbánatot és töredelmet? Nem a papság ócsárlásával foglalkoztok-e legtöbbször? A lázadás szellemét ébresztitek-e vagy a jámborságét? Ritkák-e az evangélikusok közt a lázadások? Nem erőszakoskodnak-e leghitványabb okok miatt?”
Luther igyekszik szétzülleszteni a régi papságot
Megírtuk, hogy a papság körében nagy hibák voltak. Két szélsőséget láttunk. Az egyik az előkelő, gazdag, várkastélyokban lakó, hadsereget tartó, háborúskodó, fényűző papság. A másik végleten a túltengő proletárpapság. Legnagyobb részük szegény jobbágyok gyermeke volt, akik tanultak ugyan teológiát, azonban nagy számuknál fogva inkább csak a misézés volt a foglalkozásuk. Ez a proletárpapság fogcsikorgatva nézte a dőzsölő, fényben és pompában dúskálkodó főpapságot. Ezeket meg kellett volna reformálni. Ha Luther jót akart volna tenni az Egyházzal és szavának és tollának rettentő erejével itt rendet teremtett volna, hogy a nagyok kisebbek legyenek, hivatásuknak, a lelkeknek éljenek és a proletárpapság száma kevesbedjék, s akik megmaradnak, istenes dolgokkal foglalkozzanak – üdvös reformjával minden időkre megörökítette volna nevét az emberiség történelmében.
Azonban Luther mást cselekedett. Föllázította a kolostorok népét fölebbvalóik ellen, kinyittatta a kolostorok ajtaját s az elégedetlen embereknek szabadságot adott. A kilépettek ellenségei lettek a régi szabályoknak, amelyekre esküt tettek. Csúfolták, üldözték régi társaikat s igyekeztek őket is távozásra kényszeríteni. Ezekről írta Usíngen Bertalan 1530-ban: „Erfurtban 300 kilépett szerzetes tartózkodik s az utcákon lépten-nyomon csatangoló apácákkal kell találkozni. A városokban az utcákon csoportosulnak a kilépett papok, akik szégyenfoltjai az új vallásnak. Ha beszélnek, nem tesznek egyebet, mint a régieket gyalázzák. A szószékekről állandóan durva gyalázkodás hallik, folyton a papság bűneiről van szó, akiket évszázadokon tiszteltek. A Szentírás azt parancsolja a szónoknak, hogy tárja hallgatói elé azoknak bűneit és intse őket, hogy térjenek jobb életre. Az új tanítók azonban nem a hallgatók bűneiről beszélnek, hanem a papságéról. Így a hallgató elfeledkezik a saját bűneiről s mikor a templomból kilép, rosszabb lesz, mint mikor oda belépett. Hallgatóitok unják már a folytonos gyalázkodást. Azelőtt az evangéliumot magyarázták, most csúfondároskodást hallanak. Az ilyen gyalázkodás azelőtt legfeljebb a vásári kikiáltóknál volt szokásban, most a templomban csinálják.”
A kilépett szerzetesek a régi egyházat mint a hűtlenség és kétszínűség anyját gyalázták. Lang (Luther híve) szerint a kolostorok rabló várak. A böjtöt, a hosszas imádságot, a társulatokat megszüntették, a felebaráti szeretetet szükség idején kell gyakorolni. Jelszó volt: a beretvált fejű, olajjal megkent papságot nem kell a nép pénzén eltartani. Az új hit szónokainak beszédét a templomokban üdvriadallal fogadták. A piacokon, korcsmákban a gyerekek, asszonyok, férfiak a bibliát magyarázták.
Ezért írta ugyancsak Usingen a következőket: „Íme látjuk már a ti prédikációtok gyümölcsét, a mindenkit megbotránkoztató kicsapongásokat. Minek fékezzék magukat az emberek, amikor folyton azt hallják, hogy egyedül a hit által minden bűnük eltöröltetik és hogy a gyónásra szükség nincs. Szörnyű módon elszaporodtak a házasságtörések, a paráznaságok, a tolvajlások, Isten-gyalázások, a rágalmazások. Prédikálóitok által elértétek azt, hogy az emberek nem gyakorolják többé az irgalmasság cselekedeteit s a szegények hangos szóval panaszolják, hogy a gazdagok nem törődnek többé a szegényekkel, hiszen folyton azt halljuk, hogy a jócselekedeteknek nincs értékük. A papság, amely eddig bőven ellátta alamizsnával a szegényeket, nem folytathatja tovább a jótékonykodást, mert jövedelmei a ti támadásaitok folytán elfogyatkoztak.”
És mit mondott Luther a kilépett szerzetesekről és apácákról? Így írt róluk: „Amint látom, a mi szerzeteseink közül igen sokan azért hagyták el a kolostort, amiért oda bementek: a hasukért és a test szabadságáért. A sátán alapos bűzt terjeszt általuk a mi jóillatú szavaink ellenében. De hát mit csináljunk? A renyhe népség most is a neki valót keresi. Ezért okosabb, ha csuha nélkül mennek a pokolba.” (Luther müvei 41, 26.)
Butser Mártonhoz pedig ezt írta: „A papok, akik elhagyták a kötelező zsolozsmázást, most egyáltalán nem imádkoznak. Letették a farizeusi köntöst és rosszabbak, mint azelőtt voltak. Most virágzik az evangélium, mert a papok és szerzetesek fogadalmaik ellenére megnősülnek. Nézz körül: tisztább-e a házasságuk a pogányokéinál.”
Luther annyira elégedetlen volt a maga zabolátlan papjaival, hogy a fejedelemmel a megjavításukra tornyot (pfaffenthurm) építtetett, ahova a rakoncátlanokat bezárták.
Luther a hazugságot is fegyvernek tekintette
Luther oly mélységesen gyűlölte a régi egyházat, hogy annak felforgatására, elpusztítására még a hazugságot is megfelelő fegyvernek találta. Luthernek Bindseil által kiadott beszédeiben (I., 420 lap) ezt olvassuk: „A célirányos, szükségből mondott hazugságot jogtalanul nevezzük hazugságnak, inkább erény az, okosság abból a szempontból, hogy az ördög haragját elkerüljük és felebarátunk becsületének, életének használjunk.”
Ennek az elvnek alapján mondta azt a rengeteg szemmel látható hazugságot, amelyeket a pápa és a katolikusok ellen szétszórt. Ezek voltak az ő célirányos hazugságai. Nála megtalálhatjuk azt a jezsuitákra ráfogott elvet, hogy a cél szentesíti az eszközöket.
Luther megtámadja az Egyház vagyonjogát
Boldogult volna-e Luther, ha csupán a szabadakaratot tagadja, ha a jócselekedeteket fölöslegeseknek, ha egyedül a hitet mondja szükségesnek? Nem boldogult volna. Ezért aligha hagyták volna el a katolikusok az 1500 éves vallást, amely annyi ősüknek vigasztalást adott. Boldogult volna-e azzal, ha a pápát és a katolikusokat a pokol minden gyűlöletével támadja? Aligha boldogult volna.
Luthernak kellett egy eszköz és talált egy eszközt, amely a legtöbb előtte álló akadályt elhengerelte; s ez az volt, hogy a katolikus Egyház óriási vagyonát szabad prédává tette a maga új hívei számára. Bátran kimondhatjuk, hogy Luther soha nem boldogult volna a maga reformjával, ha híveit rá nem szabadítja a katolikus Egyház óriási vagyonára.
Honnan eredt a katolikus Egyház vagyona? Buzgó lelkű, vallásos emberek adományozták Isten dicsőségére és a jótékonyság előmozdítására. Ebből a vagyonból építették a gyönyörű templomokat, az építészet, szobrászat, festészet örökszép alkotásait (lásd a mostani Olaszországot, amelyet a protestantizmus nem tudott elpusztítani) ebből építették a kórházakat, a szegényházakat, a kolostorokat, sok ezer és sok millió jó ember lelki békéjének tanyáját. Ezekért az alapítványokért mondtak szentmiséket az alapítók lelki üdvéért.
Azt mondjátok: Voltak vagyonkezelő papok, akik nem az adományozó szándéka szerint kezelték az alapítványokat. Elismerjük: ez sok esetben igaz volt. De ezekkel szemben mit kellett volna tenni? Rászorítani őket a vállalt kötelesség teljesítésére. Ez lett volna az igazi egyházi reform vagy mondjuk reformáció.
Azonban volt-e joga Luthernek az egyházi vagyont elprédálni a maga hívei közt?
Nem volt joga. Vétett isteni és emberi törvények ellen.
Mit írt Luther?
Luther „An den christlichen Adel” (a keresztény nemességhez) írt röpiratában 1520-ban, tehát a mozgatom igazi megindulása idején ezt írta: „Ha a felsőbbség az evangélium mellett van, akkor korlátlan tekintéllyel bír, s fölötte áll a pápának, a püspököknek, a papoknak és apácáknak, Szent Pál apostol szerint: minden lélek alája van vetve a felsőbbségnek.”
A szász választófejedelemnek pedig ezt írta: „A pápai és papi kényszernek vége. Minden hatalom felséged kezeiben van és minden kolostor és szeretetház felséged, mint a legfőbb fejnek kezeibe hullott. A szívek elszakadtak a kolostoroktól. Tegyenek velük a fejedelmek azt, amit akarnak.” Csak ez kellett. Csak ezt várták. A nagyurak, a középnemesek, a tartományok, városok egyszerre nekiestek a püspökségek, apátságok, kolostorok, kórházak, szeretetházak vagyonának. Kikergették a papokat, apácákat és maguknak foglalták le azoknak vagyonát.
Ezért írta Eitner az erfurti XVI. századbeli fölkelésről: „Amelyik pap nem engedelmeskedett, azt a városházára citálták. Elrendelték, hogy az egyházi birtokokat, az egyházi kincseket a városi tanácsnak kell átadni, akik nem adták át, azoknál házkutatást tartottak és elkobozták. Az elkobzott drága kelyheket, feszületeket és művészi értékeket vékákba rakták és röhögve elhurcolták. A lázadó parasztok „mivel Isten fölvilágosította őket” megtagadták az adófizetést és végigrabolták az egyházat. A mainzi érsek palotáját lerombolták, de lerombolták a vámházat is, a papok lakásait fölgyújtották, mert „az evangéliumi szabadság” erre nekik jogot adott. Ekkor írta Eoban Hessus: „A zsarnok mainzi püspököt örök időkre kikergettük az összes szerzetesekkel, apácákkal együtt, még a templomkasszákat is szétromboltuk.”
A lopás, rablás, az idegen vagyon eltulajdonítása megengedett dolog lett. Nem kellett hozzá egyéb, mint az, hogy az illető az új hitre térjen. Egyébként, aki bírta, marta. A hatalmasabbak, erősebbek, több katonával rendelkezők többet, jobbat, szebbet foglaltak el. A kicsinyeknek jutott, ha maradt. A mai Poroszország a katolikus német lovagrend birtoka volt. Brandenburgi Albert – Luther tanácsára – világi fejedelemségnek nyilvánította a lovagrendet, az óriási birtokot magának foglalta le, és 1526-ban nőül vette a dán király leányát, Dorottyát. Hasonlóképp szakadtak el a katolikus Egyháztól Litvánia, Kurland, Észtország és Pomeránia. A szász választófejedelem szintén elfoglalta az egyházi birtokokat és lutheránussá lett. Hesseni Fülöp, akinek Luther megengedte, hogy felesége mellett, akivel 16 évig élt házaséletet és akitől több gyermeke született, egy másik nővel is házasságot kössön. A feltétel az volt, hogy „támogassa Isten kis és szegény egyházát”, Luther tanítását.
Akié a föld, azé a vallás
A nagyurak, a városok elfoglalták a katolikus Egyház birtokát és protestánsokká lettek. Azonban keveset nyert volna az új vallás, ha csak ők maguk hagyták volna el az ősi vallást, ha a nép nem követte volna őket. Ezt azonban elősegítette egy másik körülmény. A nagyurak, a nagybirtokosok nemcsak a földjeik, birtokaik fölött rendelkeztek, hanem a jobbágyaik anyagi és lelki ügyei fölött is. Amikor az új vallás híveivé szegődtek, egyszerűen elkergették a régi hit papjait és olyat ültettek helyébe, aki az ő szájuk íze szerint az új hitet prédikálta. A jobbágynak ebbe nem volt beleszólása. Templomba kellett menni, az élet nyomorúságai közt imádkozni kellett, tehát olyan templomba mentek, amilyen volt.
Egyébként Luther gondoskodott arról is, hogy az átmenet sima legyen. „Von beider Gestalt des Sakramentes” című könyvében írta: „Hála Istennek, a mi templomaink semleges dolgokban úgy vannak berendezve, hogy a laikus – legyen az lengyel vagy spanyol – ha a prédikációinkat nem érti, hanem csak a miséinket, kórusunkat, orgonánkat, harangjainkat stb. látja, azt fogja mondani, hogy igazi pápista templomban van, mert semmi különbség nincs köztük és köztünk.”
Vagyis Luther gyűlölte ugyan a misét, azonban a papjai miséztek, gyóntattak is, a szentségeket is a régi mód szerint szolgáltatták ki, éppen úgy, mint a régi katolikusok – ha ez a híveknek úgy tetszett.
Aztán elhagyták az egyiket a másik után, prédikációikban megutáltatták a régi hitet, s 10-20-50 év múlva a régi hitnek nyoma se maradt.
A pusztulás szörnyűségei
Ahol azonban a talaj alkalmas volt, ott szabadon folyt a rombolás. Az egyházi edényeket, kelyheket, kereszteket, arany és ezüst kegytárgyakat összetörték, a drágaköveket elrabolták, a miseruhákat széthordták, világi célra fordították. A fejedelmek az aranyból, ezüstből pénzt verettek, a legtöbb azonban a csőcselék és az apró zsarnokok kezén sikkadt el. Sok helyen borzalmas és minden képzeletet meghaladó volt a rombolás. A fölizgatott tömeg az oltárokat, gyóntatószékeket kihurcolta a piacra, a gyerekek kötelet kötöttek az Úr Jézus feszületére, a Szűz Mária-szobor nyakára, ujjongva cibálták kifelé, halomra hányták és a piacon megégették. A gyönyörű képek, szobrok, amelyeket atyáik vallásos áhítattal Isten dicsőségére emeltek, a lángok martalékává lettek. Nagy művészek gyönyörű festményeit bemeszelték, leverték. Így kívánta az evangéliumi szabadság, az új hit.
A parasztlázadás
Luther nemcsak a nagyuraknak akart kedvezni, hanem a legkisebbeknek is, hogy a maga részére nyerje meg őket. Akkoriban a földesurak és jobbágyok közt óriási volt az ellentét. A földesúré volt a föld, az erdő, a halastó – a jobbágy végezte a robotot, fizette a tizedet, azonban az erdő fája, a vad, a hal a földesúré volt. A földesúr nyugodtan lelőtte a vadorzó jobbágyot, senki sem vonta érte felelősségre. Az Egyház sokat tett ugyan a szegényekért, a kórházak, szegényházak, az alamizsnaosztás mind a szegényekért volt, azonban voltak főpapok is, akik semmivel sem voltak jobbak a többi földesúrnál. Ezért hol itt, hol ott kitört a lázadás.
Luther föllépése óriási hatással volt az elnyomott parasztságra. Igaz, hogy Luther eleinte csak az elnyomó főpapok ellen beszélt, nyíltan hirdette, hogy aki megöli a püspököket és szétrombolja a kolostorokat, az Isten fia, aki pedig belenyugszik a szolgaságba az az ördög rabja. Azonban később beszélt már a „részeges és veszett fejedelmekről is” – persze csak azokat: tartotta ilyeneknek, akik az ő hitét nem fogadták el.
A nép kitörő lelkesedéssel fogadta az új prófétát, siettek is az új Illés zászlaja alá. A baj csak ott kezdődött, hogy a nép nem a vallásában érezte magát elnyomva, hanem a mindennapi élet nyomorúságai között és nem tett különbséget az új hitű és régi hitű urak közt, hanem általános lázadásban tört ki. Az újhitű papok közt nem egy parasztszármazású is volt, akinek akkor is fájt testvéreinek szenvedése, ha azt Luther híve okozta.
A szegény emberé csak a munka, a nyomor, a szidalom, az urak ellenben dőzsölnek, s agyonterhelik a szegényt – mondották. Legyen minden közös. Ha a fejedelem, gróf vagy úr nem hajt a szóra, föl kell akasztani stb. Az új próféták azt mondták, hogy őket a Szentlélek szállta meg. 1524-ben megkezdődött a rablás, a gyilkolás és gyújtogatás. Az urakat, feleségeiket, gyermekeiket válogatott kínzásokkal ölték meg.
Mikor Luther látta a borzalmas polgárháború lobogó lángját, megfordította a köpönyeget és 1526-ban ,,gyilkos parasztok ellen” című röpiratában így írt: „Én azt gondolom, hogy a pokolban nincs többé ördög, hanem valamennyi a gyilkos parasztokba bújt. Nincs veszedelmesebb a megveszett parasztnál, ha az jóllakott és erőszakoskodhatik. Megírtam már és megírom mégegyszer: ne irgalmazzon a makacs, megátalkodott és elvakult parasztnak senki, hanem szúrja, fojtsa meg, üsse, ahol csak éri, mint a veszett kutyát, ahogy csak bírja. Hűtlen, engedetlen, lázadó tolvajok, rablók, gyilkosok, istentagadók, nincs köztük egyetlenegy se, ki a halált tízszeresen meg ne érdemelné. A szamár azt akarja, hogy üssék, a népet is erőszakkal kell kormányozni.”
A nemesség összeszervezkedett és vérbefojtotta a parasztlázadást. Sok ezret kivégeztek közülük. Csend lett, nagy csend, azonban a parasztság nem bízott többé Lutherban. Csalódtak benne.
Luther eleinte azt gondolta, hogy egész Németország egy erővel áll melléje, most lassankint látta, hogy a déli tartományokat, a bajorokat, a Rajna mellékét nem bírja a maga részére hódítani. Azok nem akarták kirabolni a saját egyházukat, ragaszkodtak az ősi hithez. Lassankint az egész ország két részre szakadt és borzalmasan véres háború viharfelhői közeledtek.
Luther és a törökök
Más veszedelem is fenyegetett. A török 200 esztendő óta mindinkább közeledett Magyarország felé. A pápák minden befolyásukat fölhasználták ellenük. Keresztes hadjáratokat szerveztek, rengeteg pénzt küldtek a mi hazánk megsegítésére. Csak 1452-től 1502-ig 306 ezer aranyforint érkezett Rómából hazánkba. Hunyadi János és a pápa által küldött Kapisztrán János keresztes hadjáratokat szerveztek, és a töröknek véres fejjel kellett visszavonulni a maga hazájába. Hunyadi Mátyás király után azonban gyenge királyok viselték a magyar koronát, a török pedig borzalmas erőkkel közeledett felénk. A magyar nemzet gyengének érezte magát a túlerő ellen, ezért Németországhoz fordult segítségért. 1521-ben, amikor II. Szulejmán elfoglalta a mai Belgrádot, Verbőczy István ment küldöttség élén Németországba. Ott akkor már Luther megosztotta a keresztényeket. A Szentírásból azt iparkodott bebizonyítani, hogy a háború csak akkor lehet szerencsés, ha igazságos ügyet védelmez. Mivel pedig a pápa a törökök ellen van: „nem lehet ott győzni, ahol a római zsarnokság és Krisztus ellenségei vannak. Ebben az esetben Isten ellenünk harcolna. Aki a török ellen harcol, az az Úristennek áll ellen, aki bűneinkért látogat meg bennünket a török által. (Luther levele Spalatínhoz 1518. december 21 én.)
1522-ben „Von weltlicher Obrigkeit” című röpiratában ezt írta: „Inkább kell az istengyűlölő pápa ellen harcolni, mint a török ellen, mert a pápa nagyobb ellenség, mint a török. Mire való a török ellen hadakozni? Elfoglalja az országot és kormányozza azt. A török meghagyja az embereket a maguk hitében. A pápa sokkal rosszabb. Elrabolja a földi vagyont és megöli a lelket, úgy hogy a pápa uralma tizszerte rosszabb a törökénél. Ha ki akarjuk pusztítani a törököt, akkor a pápán kell kezdeni.”
Mit köszönhetünk Luthernak?
Mi szegény magyarok szomorúan olvassuk ezeket a sorokat. Mennyire más lett volna a mi sorsunk, ha a legnehezebb időkben, éppen Luther életében (1546. február 18-án halt meg) jelentős segítséget kaphattunk volna Németországból; ha a német rendek a vallási harcok izzó poklában nem egymás ellen harcoltak volna; ha 50-100 ezer német katona jöhetett volna segítségünkre Ferdinánd királyunk vezérlete alatt; ha Mohácsnál nem veszett volna el a nemzet színe- virága; vagy ha a mohácsi gyászos veszteség után 10-20 esztendő alatt erőteljes német segítséggel ki tudtuk volna verni a pogányt, hogy be ne fészkelhesse magát várainkba. Így azonban az elerőtlenedett szegény ország nyakán ült 150 esztendeig, elpusztította minden dicsőségünket, városainkat, gyönyörű kultúránkat, mezőinket, erdőinket, százezerszámra hurcolva magával a legszebb magyar vitézeket, sőt a kisgyerekeket is, akiket aztán, janicsároknak nevelve, saját fiaink által pusztította hajdan erős országunkat. Luther sötét gyűlölete azonban csak a pápát, csak a katolikusokat látta, ők voltak a vörös posztó; ha róluk volt szó, elfelejtette a keresztény szeretetet és prédának dobta a keresztényt a pogány elé.
Mátyás király idejében 5 millió volt a magyar keresztény. Ha a török kiverése után nem másfél millió, hanem legalább még egyszer annyi magyar van, nem kellett volna németet, rácot, oláht az országunkba telepíteni. Ha nincsenek köztűnk, nem szaporodtak volna a nyakunkra és a trianoni gyászos szerződés ránkerőszakolásakor nem mondták volna az ellenségeink, hogy Erdélyben több az oláh meg a német, mint a magyar, a Délvidéken túlsúlyban van a német meg a rác, és a Felvidéken több szlovákot és németet lehet találni, mint magyart. Nem beszélünk bizonyosságról, de valószínű, hogy Luther nélkül és az általa keltett vallásháború nélkül Magyarország sorsa nem volna olyan szomorú, mint amilyen most.
És ha a török járom alól való fölszabadulásunkat vizsgáljuk, nem a protestáns poroszok, nem is a protestáns svédek, dánok, hollandok, angolok, hanem a katolikus bajorok, olaszok és spanyolok és főleg az agyongyalázott római pápa segítették fölszabadítani hazánkat a 150 éves szolgaság alól.
Luther csodái, jövendölései
Luther sokszor mondotta, hogy aki új tanítást hirdet, annak csodákkal kell bebizonyítania, hogy Isten küldötte, mert különben azt gondolhatják, hogy az új hit az ördög műve. A többi új tanítótól: Münzertől, Karlstadttól, akikkel összeveszett, követelte, hogy csodákat tegyenek, ő maga azonban sohase tett csodát. Azt mondta, a „legnagyobb csoda az ő tanításának elterjedése, mert – szerinte – Németország nem is volt keresztény addig, amíg az ő tanítását nem ismerte, sőt a régi keresztények, az apostolok zsinata is gyanús volt, mert ott is többet tárgyaltak a jócselekedetekről és a hagyományokról, mint a hitről”.
Luther állandóan jövendölte, hogy vége lesz a világnak. 1522-ben egy óriási cethalat fogtak, Luther szerint ez Isten haragját jelenti. A katolikusok siessenek az ő hitére térni, mert vége lesz a világnak. Ugyancsak 1522-ben egy szőrtelen borjú jött a világra, Luther szerint ez a barátborjú is a világ végét jelenti. Hasonló eset történt Rómában, amikor a Tiberisből egy fából faragott figurát fogtak ki. A feje szamárfej, a melle asszonyi mell, a lábai elefántlábak voltak, s Luther szerint: „A magas isteni bölcsesség utálatos, rettenetes képet alkotott. Remegjen tőle az egész világ. Istennek nagyon komoly haragja következik el a pápaságra.”
Luther borzasztóan félt az ördögtől
Már fiatal korában állandóan rettegett tőle. Később még többet foglalkozott vele. Ismeretes, hogy Wartburg várában kidobott az ablakon egy fekete kutyát, mert azt mondta, hogy az az ördög. Szerinte az ördög az oka a jégverésnek, a gyilkosságnak, a háborúnak, az állatok pusztulásának. Nagy katekizmusában is azt tanította, hogy egyes emberek szerződést kötnek az ördöggel, s azért pénzt kapnak tőle, megőrzi a jószágaikat stb. Az öngyilkosokat – Luther szerint – az ördög kergeti az öngyilkosságba, mert addig csúfolja őket, hogy azok kétségbeesve elkövetik szörnyű cselekedetüket. Az ördög kutya, macska, disznó, de leginkább kígyó alakjában szokott megjelenni, még fürödni se jó, mert az ördög sok embert belefojt a vízbe. Luther szerint a katolikus búcsújáróhelyeken előforduló csodák mind az ördög művei.
A boszorkányok ellen hasonlóan sok mindenféle intézkedést tett, sőt meg is égettette őket.
Mindezeket azért említjük meg, mert sokan a középkort a babona és sötétség korszakának szokták nevezni, s a protestantizmust ezzel szemben a fölvilágosodás, a tudomány hajnalának nevezik. Mi tudjuk, hogy a középkor valóban sokat foglalkozott ezekkel a dolgokkal, azonban Luther nemcsak nem javított ezen, hanem ő maga a legbabonásabb emberek közé tartozott s a boszorkányok ellen ő hozta a legkegyetlenebb törvényeket.
Megvolt-e győződve Luther a maga igazáról?
1522-ben így írt: „Ha azt mondod, hogy Luther haszontalan fickó, nem törődöm vele, azonban a tanításom nem az enyém, hanem Krisztusé. Egy hajszálnyit se törődöm azzal, hogy ezer Szent Ágoston, vagy ezer Henrik egyháza van is ellenem, mert bizonyos vagyok abban, hogy az igaz egyház ragaszkodik Isten igéjéhez.” (L. művei 10. 256.)
„Én vagyok az, akinek Isten először nyilatkoztatta ki magát.” (L. művei 8. 103. lap.)
„Az Úristen 1000 év alatt egyetlen püspöknek sem adott annyi kegyelmet, mint nekem.” (L. művei 12, 650.)
„Ha meghalok, az én uram Istenemhez megyek, akinek békességben és igazságban szolgáltam. A pápisták pedig a poklok fenekére mennek a hazugság és gyilkosság istenéhez, akinek hazugsággal és gyilkossággal szolgáltak” stb., stb.
Sokszor azonban egészen másként gondolkozott és beszélt: „Beismerem magamra nézve és ismerje be más is, hogy most nincs bennünk akkora buzgóság, mint a pápaság alatt, sehol se lehet akkora buzgóságot látni az evangélium körül, mint azelőtt.” (L. művei 18, 253.) „Te hirdeted az evangéliumot – ki parancsolta ezt neked? Ki szólított fel, hogy úgy lépj fel, ahogyan még senki az elmúlt időkben? Mi lesz akkor, ha az Úristennek ez nem tetszik és felelősségre von azokért a lelkekért, akik tönkremennek?” (Lásd beszélgetéseit [Bindseil] 221. lap.)
„Te egyedül állasz itt és föl akarod forgatni a régi egyház eddig nagy bölcsességgel felépített rendjét. Ha voltak is a pápaságban tévedések és bűnök, ki vagy te? Nem tévedhetsz-e te is? Miért csinálsz te ekkora lázadást az Úr háza ellen, amikor te is csak azt tárod eléjük, amivel magad is telve vagy, a tévedést és a bűnt.” (L. művei 18, 223.)
Luther halála
Egész élete végéig óriási munkálkodást fejtett ki. Két éjjel közül csak egy éjjel tudott aludni. Folyton írt, prédikált, tárgyalt, igyekezett megerősíteni alkotását. 1546. február 18-án hirtelen rosszul lett. Megköszönte Istennek, hogy kinyilatkoztatta neki az Úr Jézust, akit a gonosz pápa és istentelenek káromolnak. Imádkozott, azután meghalt. A XVI. század nagy rombolója elment az Úristennek, valamennyiünk igazságos bírájának színe elé.
Hogy jószándékkal lépett a papi pályára, az bizonyos. Az is bizonyos, hogy egészen különleges lelkiállapotú ember volt. Lelki küzdelmei közt először a jócselekedetek, erényes élet által akarta magát megnyugtatni, amikor ez nem sikerült, a Szentírás egyoldalú magyarázata alapján jócselekedetek nélkül egyedül a hit által kereste a megigazulást. Tanításának veleje ez: szabad vétkezni. S mivel ezt az utat jónak látta, elítélt mindent és igyekezett lerombolni mindent, ami ezzel ellenkezik. Amint Harnack, a legnagyobb jelenkori protestáns író mondta, Luther volt a XVI. század legnagyobb forradalmára s amellett mégis konzervatív teológus, konzervatív a makacsságig. Ha egyszer valamit a fejébe vett, abból úgy nem engedett, mintha ő maga egyedül lett volna a világon. Némelykor úgy szóhoz kötötte magát, mintha az egész Egyház tőle függött volna, máskor meg egész szentírási könyveket elvetett és megtagadta tőlük az apostoli szellemet. .(Luther élete 1., VIII.)
Luther halála után műve még inkább szakadozni kezdett. Új és újabb próféták támadtak, akik a Szentírás szabad magyarázata alapján állva, mind szélesebbre tépték a szakadást, amely a régi Egyháztól őket elválasztotta. Aurifaber, Luther egyik leghívebb követője írta 1566-ban: „Luther tanítását annyira megvetik, hogy még a nevét sem akarják hallani. Nagyító üveggel kellene keresni azt, aki Luther tanítását tisztán tanítja.” Utána a keresztény vallás két részre szakadt, az egyik megmaradt katolikusnak és hirdette azt, amit a pápának, Krisztus helyettesének tekintélye alapján 1500 év óta helyesnek talált. A másik rész a bibliával kezében megszámlálhatatlan részekre szakadt. Mindenki azt tanította, amit a maga felfogása szerint jónak látott. Így alakult ki a személyes, egyéni hit, az individualizmus.
Az olvasóhoz
Meg akarjuk indokolni, hogy miért foglalkoztunk ekkora részletességgel Lutherral, az ő életével és hatásával? Azért, mert a protestantizmusnak Luther volt a kezdeményezője, ő volt a protestantizmus atyja és az egész protestantizmus az ő általa kijelölt úton folytatta az katolikus Egyháztól elszakadt életét. Részletesen leírtuk Luther jószándékát akkor, amikor katolikus szerzetes lett, leírtuk borzasztó lelki küzdelmeit, amelyekből némileg meg lehet magyarázni, hogy mi volt az oka annak, hogy a katolikusok által követelt jócselekedeteket elvetve, egyedül a hit szükségességét követelte. Főbb vonásaiban leírtuk, hogy mit tanított? Mindent az ő könyveiből vett idézetekkel bizonyítunk.
Ne gondolja a protestáns olvasó, hogy mindezeket a katolikusok fogják rá Lutherra. Beszéljen ő maga a saját szavaival. Aki Luther életét, az ő irodalmi munkásságát ismeri, tudja, hogy ebben a könyvben csak a szelídebb kitételek vannak, a durvaságokat, szemérmetlenségeket nem említjük. Aki pedig azt mondja, hogy a mai protestánsok nem követik Luther tanítását, erre azt feleljük: Hogy a protestánsok: kálvinisták, lutheránusok, baptisták, nazarénusok, anglikánok, episcopálisok, puritánok stb. stb. 100 meg 1000 protestáns felekezet mit tanítanak és mit hisznek, azt senki sem tudja, mert mindenki azt hiszi, amit jónak lát.
Annyi azonban bizonyos, hogy az egész protestantizmus Luthertól indult ki, ő jelölte meg a főirányt: el a katolicizmustól! Mindenki azt követi, amit akar, azonban egyben valamennyi megegyezik, hogy az ősi, krisztusi, 1900 éves, változatlan katolicizmussal ellenkezik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése