http://tortenelemklub.com/koezepkor/korai-koezepkor/81-az-els-es-legjelentsebb-szerzetesrendek-kialakulasa
/Harmat Árpád Péter/
/Harmat Árpád Péter/
Cikkünk
az első, és legjelentősebb szerzetesrendek bemutatására tesz
kísérletet, összesen hét szerzetesi közösség történetének leírásával:
bencések, ciszterciták, karthauziak, premontreiek, karmeliták,
ferencesek és domonkosok. A felsorolt rendek a VI. és a XIII. század
közt jöttek létre, és megszületésükkel kialakították a keresztény
egyházszervezet máig megmaradt kettős szerkezetét: a világi papság és
szerzetesi közösségek kettős struktúráját.
A kereszténység történetében közismerten fontos első állomások még az ókorhoz kötődnek, így a Milánói edictum
(Krisztus után 313-ban) kiadása is, mely Constantinus (313-337)
császárnak (és Licinus társcsászárnak) köszönhetően szabad
vallásgyakorlatot adott a Római Birodalomnak, és ezzel az
illegalitásból kiemelve, törvényes vallássá tette a kereszténységet.
Ugyancsak fontos állomás volt a 325-ös Niceai zsinat,
melyen a legfontosabb dogmák meghatározásával egységes vallássá tették a
kereszténységet. Később mérföldkő lett a 380 -as esztendő is, amikor Theodosius császár már államvallás rangjára emelte
a birodalom – akkorra kétségkívül – legnagyobb vallását. Ezen
időszakban, nagyjából 300 és 600 közt alakult ki a keresztény
egyházszervezet, és jött létre az egyház máig megmaradt kettős
szerkezete (világi papok és szerzetesek) melynek ágait Róma püspöke,
azaz a pápa kapcsolta össze.
A keresztény szerzetesrendeket sok
szempont szerint lehet csoportosítani. Mindenekelőtt meg kell őket
különböztetni a kereszténység főbb ágai alapján. Eszerint a katolikus
szerzetesrendek a legjelentősebbek. Csak itt alakultak ki nagy,
nemzetközileg is elterjedt, egységes szabályokra és irányításra épülő
szerzetesrendek (például: bencések, ferencesek, piaristák stb.).
Ráadásul a katolicizmuson belül alakultak ki egyedül olyan szerzetesi
társulatok, amelyek nem csak a világtól elvonultan imádják Istent, hanem
a társadalomban is dolgoznak.
A keresztény szerzetesség alapjai már a
Kr.u. II. század hajnalán megjelentek. Az első ismert, Istennek
szentelt életű aszkétákat, akik regula és fennhatóság nélkül éltek,
Szent Jeromos remnuothoknak, Cassianus szarabaitoknak nevezte. Ők voltak az első ókeresztény szerzetesek, akikről – noha megnevezés nélkül – már Tamás evangéliuma
is beszámol. Az első név szerint is ismert ókeresztények szerzetesek
közül a legjelentősebbek: Johannes Cassianus (360-430), Cassiodorus
(487-583), Szent Jeromos (340-420), Szent Ágoston (354-430) és Szent
Kolumbán (543-615) A mai keresztény szerzetesség alapjai a 4. század
elejéről, körülbelül 332-től erednek. A Remete Szent Antal, Pakhomiosz,
valamint Cassianus által szervezett, a mai szerzetesrendektől igen
eltérő remetekolóniákból fejlődtek ki ekkor az első szervezett rendek, méghozzá Egyiptomban.
A keleti ortodox egyházak szerzetesi rendszerének atyjaként Szent
Baszileioszt tisztelik, míg a nyugati világ rendjei Nursiai Szent
Benedek fellépésétől eredeztetik magukat. Hamar kialakult a szerzetesek
világképe. Eszerint az általánosan, társadalmilag is elfogadott
istentisztelet mellett a rendek tagjai szigorúbb életvitelt fogadtak. A
nyugalomban töltött évek az egyén tökéletesedését szolgálták. A
keresztény rendek sokat fejlődtek az 1. évezredben. Többek között a
rendek széles körében elfogadottá vált a három fogadalom betartása:
tisztaság, engedelmesség és szegénység. Csuhájuk kötelén erre három
csomó emlékezteti a szerzeteseket. Ezeken felül a kolostorok saját
szabályzatot alkottak, amelyet szintén be kellett tartaniuk a tagoknak. A
szerzetesi rendek jogi viszonya sokáig rendezetlen volt, és csak
lassan alakult ki a monasztikus (zárt kolostori) önigazgatási rendszer.
A pápák a rendek fontos támogatói lettek a 6-7. században, így ekkor
több rend is közvetlenül a pápa irányítása alá került. Ez azt
jelentette, hogy még az adott egyházmegye püspökének sem volt hatalma a
rend felett. Az egyház szervezetének egyik legmagasabb rangjává nőtte
ki magát az apát, vagyis zárdafőnök cím.
A keleti és nyugati rendek közötti
eltérések a nagy egyházszakadás (1054) után váltak egyre jelentősebbé.
Az egyházszakadás után a katolikus szerzetesrendek különböző
szabályokat, célokat dolgoztak ki saját maguk számára. Ezek a szentnek
tekintett feladatok, azonban gyakran fennakadtak a Vatikán szűrőjén,
ugyanis a pápák minden egyes szerzetesrend szabályzatát külön engedélyhez kötötték.
Így nem fordulhatott elő eretnek irányzat a kolostorokban. A kora
középkortól kezdve egészen a reformáció időszakáig virágoztak a
kolostorok, amelyek gyakran az állam hiányzó gondoskodását pótolták.
Ezért aztán a vallási tartalom mellett sok ágra bomlott a szerzetesi
mozgalom. Voltak akik a szegényeket segítették, voltak akik tanítottak,
voltak akik betegeket ápoltak vagy harcoltak. Az egyre szélesebb
területeken szerepet vállaló szerzetesek hamarosan elvilágiasodtak, és
egyre távolabbra kerültek a vallásos hittől. Ezért a reformista eszmék
erősen bírálták a rendeket, amelyeknek jó részét ekkor be is zárták. A
sajátos célok és szabályok alapján vannak igazi rendek vagy más néven ordók,
és egyszerű szerzetesi társulatok, amelyeket kongregációnak neveznek.
Kialakultak női és férfi rendek, szemlélődő, tevékeny vagy vegyes
kolostorok. Mégis a szerzetesrendeket leginkább két főbb csoportba lehet
bontani: léteznek a koldulórendek és a monasztikus rendek (ezeken
kívül pedig: remete-, kanonok-, lovag- és ispotályos rendek, lásd
táblázatunkat)!
A katolikus egyház szerzetesrendjeinek közös vonása az evangéliumi tanácsok vállalása, a szegénység, tisztaság és az engedelmesség fogadalma által.
Főleg az újabb alapítású rendek különleges hivatásukhoz még egy
negyedik fogadalmat is tesznek, például az ifjúság nevelésére, a
szegények felkarolására, az evangélium hirdetésére a pogányok között
stb. A szerzetesi fogadalmak lényege, hogy a szerzetesek (katolikus
hitük szerint) szabaddá váljanak Isten és embertársaik szolgálatára.
A szerzetesrendek és kongregációk döntő többségében hármas fogadalmat tesznek a testvérek/nővérek: Tisztaság (szüzesség) Szegénység (saját személyes vagyon hiánya) Engedelmesség
(Istennel szemben, feljebbvalókkal szemben és az egyházzal szemben)
Ezek mellett néhány rendben - az obszerváns (szemlélődő) rendek
némelyikében - létezik hallgatási fogadalom is.
Mielőtt egy szerzetest felszentelnének
(azaz végleges fogadalmat tenne), előbb át kell esnie egy
rövidebb-hosszabb tanulási, beavatási szakaszon. A legtöbb rend esetében
a következő lépcsőfokok léteznek: jelöltidő noviciátus szerzetesség. Ezek
időtartama rendenként változhat (a jelöltidő általában 1-2 év, a
noviciátus 2-3 év az esetek többségében). Bizonyos rendek esetében az
utolsó (végleges) lépcsőnek is létezik egy "előszobája". Ezekben a
rendekben a végleges szerzetesi fogadalom előtt még egy ideiglenes fogadalom
is létezik, mely szintén változó időtartamú (pl. az irgalmas apácák a
jelöltidő és a noviciátus után háromszor egy év ideiglenes fogadalmat
tesznek, de a szatmári irgalmasok már csak egy hat éves ideiglenes
fogadalmat, máshol ez 3, 4 vagy 5 év is lehet).
A szerzetesrendek felépítése
A szerzetesi rend országonként vagy
régiókként rendtartományokba van szervezve, amelyeket a
tartományfőnökség vezeti. A tartományfőnökség - és így a rendtartomány -
élén egy tartományfőnök áll. Tisztségét a neve után álló OFM jelöli.
Az egyszerű szerzetesek, valamint a tisztségvislők neve előtt is Fr.,
vagyis testvér (fráter) áll. A rendtartomány rendházakat, kolostorokat,
plébániákat és különböző intézményeket működtethet. A legrangosabb
intézmény az apátság, amelynek élén az apát áll. Egyéb tisztségek:
prépost, perjel (prior).
A továbbiakban a hét legjelentősebb korai szerzetesrend
- bencések, ciszterciták, karthauziak, premontreiek, karmeliták,
ferencesek, domonkosok - kialakulásával, és történetével foglalkozunk,
megkísérelve bemutatni legfőbb jellemzőiket, tevékenységüket és
magyarországi megjelenésüket.
1.) Bencések
A Bencés-rendet Nursiai Szent Benedek alapította,
aki 480 körül előkelő szülők gyermekeként született a felbomlóban
lévő Római Birodalom Noricum nevű tartományában. Miután kitanulta a hét
szabad művészetet, Rómában jogot tanult, majd visszavonulva a városból
remeteéletet kezdett Subiaco erdejében, egy barlangban. Három év
teljes magány után mind többen kezdtek hozzá elzarándokolni, hogy lelki
ügyekben tanácsát kérjék. Ebben az időben döbbent rá, hogy egy
szerzetesközösségnek világos, közösen elfogadott életszabályzat alapján
kell működnie: ez a szabályzat lett Szent Benedek Regulája.
A regula annyira átfogó és meggyőző volt, hogy Nagy Szent Gergely pápa
és egyházatya (540-604) kötelezővé tette minden kolostorban, sőt az
egész római egyházban is. Szent Benedek először a subiacoi völgyben
alapított kisebb kolostorokat, majd 529-ben megalapította Monte Cassino
közösségét, a nyugati kereszténység egyik legfontosabb kolostorát.
Követői mind több monostort alapítottak Subiacóban és Monte Cassinón.
A nyugati szerzetesség kialakulása
idején tulajdonképpen ez a rend volt hosszú ideig az egyetlen
szerzetesrend, ahogy az ortodox kereszténységen belül ma is csak
egyetlen rendről, egységes szerzetességről beszélhetünk, amely csupán
nyelvileg szegmentálódik. A többi, részben ebből kialakult (pl.
ciszterciek), részben tőlük függetlenül alapított nyugati
szerzetesrendtől mind szervezetileg, mind életvitelükben jelentősen
eltérnek. Európa kora középkori keresztény hitre térítésében nagy
szerepet vállaltak a bencések. A legjelentősebb a német, angol és ír
területen végzett missziós munka volt a VI.-IX. században. A XI.
században európai méretű lelki megújulás központja volt a burgundiai
Cluny kolostora.
A rend története Magyarországon
Az első bencések 996-ban telepedtek le Szent Márton hegyén,
az 1001-es királyi alapítólevél Monte Cassino jogait adta meg a
Pannonhalmi apátságnak is. Az Árpád-ház idején a bencések virágzásnak
indultak, a 13. században már 90 kolostoruk állt Magyarországon. Ezekben
gyakran működött hiteleshely, kolostori iskola, gyakran őriztek
ereklyéket, ezért zarándokok is gyakran látogatták őket.
A 14. századtól a kommendátori rendszer
elzüllesztette a hazai bencés szerzetesi életet. Számos leírás szól a
15. században elnéptelenedő kolostorokról, amelyeket sikertelenül
próbáltak újra és újra a régi fegyelemre bírni. Az új fellendülés
1506-ban kezdődött, amikor Tolnai Máté a nyolc legjelentősebb királyi
bencés apátság összefogásával megteremtette a Magyar Bencés
Kongregációt. A virágzás rövid ideig tartott, a török háborúk és a
reformáció hatására néhány évtizedre még a legfontosabb Pannonhalmán is
megszűnt a bencés élet. A 17. század közepétől újra kolostorokat
építettek és feltöltötték a régieket, mígnem 1782-ben II. József kettő
kivételével minden kolostorukat bezáratta. Húsz év szünet után, 1802-ben
alakult újjá a bencés kongregáció Magyarországon, és működik azóta is
töretlenül. 1950-ben, amikor mintegy 300 bencés élt Magyarországon, a
magyar bencés szerzetesek számát 70-ben maximálták.
Híres bencések: Canterbury Szent
Ágoston, Szent Anzelm, Szent Anszgár, Beda Venerabilis, Szent Adalbert,
Szent Gellért, Boldog Mór, Hrabanus Maurus, Alcuin, Arezzoi Guido. A
bencés szentek száma meghaladja az ötezret, a bencés szerzetesből lett
pápák száma 24.
A rend felépítése
Tulajdonképpen nincs hivatalos „Szent
Benedek-rend” a katolikus egyházon belül, hanem több független ház
(monostor) van, melyek laza kongregációkat alkotnak. Ezek a kongregációk
képviseltetik magukat a római központú Bencés Konföderációban. Ennek
prézesapátja jelenleg a német származású, egykori Sankt Ottilien-i
főapát, Notker Wolf. Szent Benedek tanítását, Reguláját nem csupán a
katolikus egyházon belül követik, hanem protestáns - pl. anglikán,
lutheránus - bencések is vannak.
Napjainkban a bencés rend 20
kongregációt számlál, szerzetesházaik száma 300 körül van, ezekben
mintegy 9000 bencés él. Magyarországon öt helyen, Bakonybélben,
Budapesten, Győrben, Pannonhalmán és Tihanyban vannak működő bencés
rendházak, ezekben 76 szerzetes él (2008-es adat). 1953 óta a magyar
kongregációhoz tartozik a São Pauloi magyar bencés perjelség.
2.) Ciszterciták
Ez a szerzetesrend Nursiai Szent Benedek
rendjének egyik ága, melynek keletkezésére alkalmul szolgált, hogy
Szent Benedek rendjét az eredeti fegyelemre és szellemre visszavezesse. Szent Róbert
1098 márciusában húsz rendtársával Citeaux-ban (lat. Cistercium, innen a
név), Dijon vidékén telepedett le egy elhagyatott, zord helyen, hogy
itt, a világtól elzárva, könnyebben követhessék mindenben Szent Benedek
szabályzatát. Szent Róbertnek egy év múlva vissza kellett térnie
Molesme-be, utána Szent Alberik vette át az új telep irányítását, aki
határozott lépéseket tett az önálló rend kifejlesztésére. Alapítójának
tekinthető Harding Szent István is, aki Angliából származott.
Egy ideiglenes szabályzat (Instituta monachorum Cisterciensium de Molismo Venientium)
összeállítása, a ruházat színének meghatározása (fehér habitus, barna,
később fekete skapuláréval) és II. Paszkál pápától 1100. április 18-án
kapott védelmi okirat: ezek szolgáltatták az önálló fejlődés alapjait.
Az új rend a teljes szervezettséget a következő apát, Harding Szent
István alatt 1119-ben érte el, az úgynevezett Carta Caritatis
szabályzattal. Ugyancsak ezen apát idejében – a legválságosabb időben –
virágzott fel az új rend, elsősorban azért, mert Szent Bernát harminc
társával együtt belépett a rendbe, és egyéniségével az egész keresztény
világban nevet és dicsőséget szerzett a rendnek, a közösség belső
életét is századokra megszentelte. Rövidesen négy újabb apátság jött
létre Citeaux-ból: La Ferté (1113), Pontigny (1114), Clairvaux (1115) - melynek Szent Bernát lett az apátja -, valamint Morimond
(1115). Ezekből az apátságokból, mint Citeaux hajtásaiból azután mind
újabbak jöttek létre, így Szent Bernát élete végére (1153) már 343
kolostor létezett szerte Európában. A 14. században az összes férfi és
női cisztercita kolostorok száma meghaladta az 1750-et.
A női ciszterci szerzetesek eredete
bizonytalan. Némelyek szerint Szent Bernát nővére, Szent Humbelina,
mások szerint maga Szent Bernát alapította; valószínű azonban, hogy a
valódi alapító Szent István lehetett, aki 1125-ben Tart-ban, Dijon
mellett, a Szent Benedek-rendi Jully kolostorból telepített le szerzetesnőket és az új kolostort Cisteaux-ból vett szabályzattal látta el.
Szabályzata, tevékenysége
A Carta Caritatis által
megalapított szervezet a legbölcsebb konstitúciók egyike, mely egyrészt a
tökéletes centralizációt viszi keresztül, másrészt az egyensúlyozó
erőkről okosan gondoskodik: a Citeaux-i apát az összes apátságok feje (abbas generalis), a négy másik említett anya-kolostor apátja a belőle származott kolostorok főapátja. Citeaux-ban minden évben tanácskozást (capitulum) tartanak,
amelyen minden apát köteles megjelenni. A Citeaux-i apát legfőbb
hatalmának ellensúlyozója egyrészt a másik négy főapát, valamint ez a
káptalan, amely szükség esetén a generalis fölött ítélkezhet, sőt, azt le is válthatja.
A ciszterci rend igyekezett a lehető
legmesszebb letelepedni a lakott területektől: gyakran
megközelíthetetlen helyeken építettek kolostorokat (mocsarak, sziklák,
mesterséges vizek). Nem vártak zarándokokat sem, a templomban csak a
szerzeteseknek volt ülőhelyük. Zártabb épületkomplexum és kisebb létszám
jellemezte őket. A ciszterciek a művelődés legkülönbözőbb ágaiban
szereztek maguknak érdemeket. Legfőbb érdemük, az egyetemes kultúrára
legnagyobb hatással bíró működésük a gazdaságtan terén volt; érdemeket szereztek továbbá mint hithirdetők (Kelet-Poroszország germanizálása), mint tanítók (Párizsban, Metzben, Toulouseban, Würzburgban, Oxfordban stb. voltak híres bölcsészeti és teológiai intézeteik), mint zenészek s még inkább mint építészek: e téren a gótika stílusában alkottak maradandót.
A Cisztercita rend Magyarországon
Magyarországon az első ciszterci kolostor 1142-ben épült: Cikádor
(a mai Bátaszék, Tolna megyében). III. Béla, valamint utódai, különösen
Imre király buzgólkodtak a ciszterci rend hazai elterjesztésében; az
előbbi alapította Pilis, Pásztó, Szentgotthárd, az utóbbi Zirc, mai
napig fenálló egyesített apátságokat. A hanyatlás jelei a 14. század
vége felé kezdtek mutatkozni. Belvillongások folytán az egységes
szervezet - éppen nagy kiterjedésénél fogva - darabokra hullott, önálló
kongregációk alakultak ki. Jelenleg a rend Magyarországon iskolákat
tart fenn, Budapesten, Egerben, Pécsett és Székesfehérváron.
A Ciszterci Rend alkotmánya (Charta Caritatis)
szerint az apátságokat két intézménynek kellett összetartania,
szerzetesrenddé alakítania. Az egyik az apátok évenként megtartandó
általános gyűlése, a generális káptalan volt, a másik a monostort
alapító apátoknak ezekben a monostorokban végzett évenkénti látogatása. A
nagy távolságok és az országok között kialakult politikai feszültségek
ezeknek megtartását már a 14. századtól kezdve mindinkább
akadályozták. A káptalan, majd a generális apát előbb területi
elöljárókat, majd vikáriusokat nevezett ki. Több tartományban az
apátságok tömörültek szövetségbe, kongregációba, hogy megvédjék
jogaikat és függetlenségüket. Az első ciszterci kongregáció a
kasztíliai apátságokból létesült 1425-ben. Ausztria 14 apátsága előbb
egy vikárius alá tartozott, majd 1859-ben az Osztrák–Magyar Monarchia
területén létrejött a Congregatio Austriaca, amelybe a zirci apátság is
beletartozott.
1920-ban az Osztrák–Magyar Monarchia
felbomlott, így elérkezett a lehetőség, hogy a magyar ciszterciek saját
viszonyaiknak megfelelően önálló kongregációt alkossanak. 1923-ban XI. Piusz pápa felállította a Ciszterci Rend Zirci Kongregációját,
amelynek központja Zirc, feje a zirci apát. Ekkor hozzátartozott a
Szentgotthárdi Apátság, amelynek címét a zirci apát viseli, továbbá az
egri, székesfehérvári, pécsi, bajai, budai és előszállási rendház és a
budapesti tanulmányi ház. 1947-től 1977-ig a nagyrészt magyar
ciszterciektől benépesített amerikai Spring Bank perjelség (Wisconsin,
1963-tól apátság), 1955-től a magyar ciszterciek által alapított
Dallas-i perjelség (1963-tól apátság), végül 1996-tól a ciszterci
nővérek apátsága, a Boldogasszony Háza Kismaroson a Zirci Kongregáció
tagja lett. Minden kongregáció saját alkotmánnyal rendelkezik. A Zirci
Kongregáció Alkotmányát hosszú előkészítés után 1941-ben hagyta jóvá a
Szentszék.
Magyarországon az államhatalom 1950. szeptember 7-én betiltotta csaknem az összes szerzetesrend
működését, köztük a ciszterciekét is. 1989-ben, amikor a
szerzetesrendek újraszerveződhettek, a Zirci Kongregációnak új
alkotmányra volt szüksége a megváltozott körülmények miatt, mert akkor
már két (Zirc, Dallas), 1996-tól Kismarossal már három apátság tartozott
a Kongregációhoz. A Szentszék 1991-ben és 2000-ben jóváhagyta a Zirci
Kongregáció új konstitúcióját. A Kongregáció elnöke, prézes apátja a
mindenkori zirci apát, közgyűlésének, káptalanjának tagjai a kormányzó
apátok és az apátságok választott küldöttei. A kongregáció prézes
apátjai: Békefi Reming 1923-1924, Werner Adolf 1924-1939, Endrédy Vendel
1939-1981, Kerekes Károly 1987-1996, Zakar Ferenc Polikárp 1996-2010,
Dékány Sixtus 2011-től
A rend mai állása
Európában 72 férfi és 110 női kolostor
létezik, Ázsiában 3 férfi, Afrikában 2 férfi és 2 női, Amerikában 4
férfi és 2 női, Ausztráliában 1 férfi kolostor működik; tehát összesen
82 férfikolostor 3869 szerzetessel és 114 női kolostor 3270
szerzetesnővel. Összesen 196 kolostor 7139 szerzetessel. Ezek
háromféleképp alkalmazzák az eredeti szabályzatot: közönséges, közép és
eredeti szigorában (communis, mediae és strictae observantiæ). Ez utóbbiakhoz tartoznak nagyobb részt a trappisták.
3.) Karthauzi rend
1085-ben Kölni Szent Brúnó, a karthauzi rend alapítója, hat társával vonult La Chartreuse-be,
egy egyedülálló hegységbe a franciaországi Grenoble mellett. Ezt a
területet Grenoble-i Hugó adományozta nekik, aki akkor Grenoble püspöke
volt, miután látomása volt. Álmában látta, hogy hét csillag hullik le La Chartreuse-ben.
Brúnó és társai kis remeteségeket építettek maguknak, kolostori
közösségi helyiségeket és egy templomot. Minden helyiséget egy
körfolyosó kötött össze. Nemsokára további férfiak csatlakoztak
hozzájuk, megnőtt a közösség létszáma és a La Grande Chartreuse, a Nagy Karthauzi Kolostor lett a karthauzi rend anyakolostora, és innen kapta a nevét a rend. Brúnó maga nem írt regulát.
Az első remeték életmódját átvették a későbbiek. Miután más
országokban is csatlakoztak férfiak a karthauziak életmódjához, a
karthauziak életszabályait már írásban is le kellett rögzíteni.
1127-ben Szent Guigo de Chastel, aki 1109 és 1136 között volt a Nagy
Karthauzi Kolostor perjele, írta meg a Consuetudines Cartusiae
c. művében a karthauziak életszabályait. 1133-ban II. Ince pápa
elfogadta a regulát. 1170-ben III. Sándor pápa a közösséget
szerzetesrenddé nyilvánította. További változtatások a regulában: 1259
(statuta antiqua), 1367 (statuta nova), 1509 (tertia compilatio
statutorum) és végül 1581-ben (nova collectia statutorum).
Nők első alkalommal 1145-ben
csatlakoztak, akik átvették a karthauzi életmódot, ezzel megalakult a
karthauzi rend női ága. A XVIII.században 5 karthauzi apácakolostor
működött.
A szigorú életmód ellenére a rend a kezdeti nehézségek után kb. 1200 után gyors terjedésnek indult. 1137-ben már 4 karthauzi kolostor, 1151-ben 14 és végül 1258-ban 56 rendi központ működött,
a XIV.században 175 és a XV.században már 220 kolostorban éltek
karthauziak. A rend a virágkorát a késő középkorban a misztika idején
élte (1480 körül). Különös hatással volt a rend fejlődésére a devotio
moderna mozgalom, amelynek kapcsán megjelentek a városlakó karthauzi
szerzetesek is. Karthauzi kolostorokat egészen eddig távoli, félreeső
helyeken építettek, mostantól azonban városi új alapítások is
kialakultak, például London és Köln. Ezek a városi karthauzi kolostorok a
humanizmus központjaivá lettek. A karthauzi rend azonban nem tudta
magát távoltartani az egyháztörténelmi folyamatoktól, így 1378 és 1415
között a rend két ágra szakadt a Nagy nyugati egyházszakadás (skizma)
idején, egy római és egy avignoni ágra. A skizma végén mindkét konkurens
generális visszavonult, majd Johannes von Greiffenhagen lett a rend
generálisa. 1508-ban a pápa határozatára a rendet mindig a La Chartreuse
perjelje irányítja.
A XVI.századi reformáció a rend
hanyatlásához vezetett protestáns területeken. Azóta a karthauzi
szerzetesek száma stagnált ill. folyamatosan csökkenő tendenciát
mutatott. Angliában VIII. Henrik idején a karthauzi szerzetesek
folytonos üldözésnek voltak kitéve, mivel ők megtagadták, hogy
elismerjék VIII. Henriket, mint az angliai egyház fejét. Ezért is a
londoni karthauzi kolostor szerzetesei ellen a király meglehetős
brutalitással járt el. A felvilágosodás idején a kontemplatív
karthauziak életét kétségbe vonták, és sok kolostort megszüntettek
például II. József császár alatt 1782-ben. A felvilágosodás, a
jozefinizmus és a francia forradalom hatására a karthauziak száma erősen
lecsökkent.
Németországban a szekularizáció hatására
minden karthauzi kolostort felszámoltak. 1869-ben a Düsseldorf
melletti Unterrathban alapították meg a Maria Hain kolostort elsőként
német földön. Bár a kultúrharc (Kulturkampf) idején a Birodalom
területéről minden nem a birodalomhoz tartozó szerzetest kiutasítottak,
a kolostor mégis megmaradhatott, a hasznosságát a szegényekről való
gondoskodásuk miatt ismerték el. A Nagy Karthauzi Kolostorban több
ellenállót is bújtattak.
Ma a karthauzi rend az egyetlen olyan
rend, amely egy szigorúan szemlélődő élet késő középkori eszményével a
mai napig fenn tudott maradni. Más szemlélődő rendek, mint a bencések és
a ciszterciek nyitottabbak lettek a világ felé és a feladatukat
mindenekelőtt az oktatásban és a lelkipásztorkodásban határozták meg.
A karthauzi szerzeteseknek ma 18 férfi
és 4 női kolostoruk van, amelyekben 335 testvér él (köztük 170 pap) és
48 női szerzetes (apáca) (2004. december 24-i állapot szerint Annuario
Pontificio 2006). Az utóbbi 50 évben a rend tagjainak mintegy 50%-át
vesztette el. Alapításaik vannak Európában, Amerikában és Ázsiában. A
németországi Bad Wurzachban, Baden-Württembergben ma is létezik a német
nyelvterület egyetlen karthauzi kolostora, a Marienau karthauzi
kolostor. Itt 1964 óta laknak szerzetesek. Az 1869-ben alapított Maria
Hain kolostor helyett alapították, mivel onnan a nagyváros terjeszkedése
miatt távozniuk kellett a szerzeteseknek.
A néma szerzetesek
„Fáradozásunk és hivatásunk első sorban az, hogy a hallgatásban és a magányban találjuk meg Istent.”
(Statútumok 12,1). Ezt az eszményt minden karthauzi alkalmasságának és
személyes mentalitásának megfelelően éli meg. A karthauziak háromfajta
szerzetest különböztetnek meg: papi szerzetesek (lat. patres), akiket kórusszerzeteseknek is neveznek, azért mert a celláik a nagy körfolyosó körül helyezkednek el, laikus testvérek (lat. fratres conversi), donátusok
Az atyák a nagy körfolyosó körül épített
kis kertes házikókban laknak. Ezek a házikók négy helyiségből állnak: A
cellába belépve az atya először egy előszobába jut, amely a házat a
körfolyosóval köti össze. Ezt Ave Mariának is nevezik, itt egy
Mária-oltár is található, amelynél az atya be- és kilépéskor egy
Üdvözlégy Máriát imádkozik. A fő helyiség a cubiculum, ahol egy
dolgozóasztal, egy étkező asztal, egy kis imádkozó hely (oratorium),
egy ruhásszekrény, egy ágy és kályha van. A házat egy fatüzelésű kályha
fűti, amelybe az atya maga vágja a fát. Az atyák szalmával borított
ágyon alszanak. Az atyák hagyományszerűen hideg vízben mosdanak meg.
Műhely is tartozik a házhoz, amelyben az atya mindennapi munkáját végzi.
A házak hagyomány szerint kétszintesek, de a modern alapításoknál
egyszintesek is lehetnek.
Az atyák napirendje 22:40 órakor
kezdődik. Kb. négyórás alvás után kelnek fel először és elkezdik a
zsolozsma végzését, ami a karthauzi szerzeteseknél még nyolc imaidőből
áll: Olvasmányos Imaóra, Reggeli dicséret, Prima, Délelőtti Imaóra, Déli
Imaóra, Délutáni Imaóra, Esti dicséret és Befejező Imaóra, amint a
zsoltáros mondja „Naponta hétszer éneklem dicséretedet és éjjel is
felkelek, hogy imádjalak Téged.” (vö. Zs 119,62.64) a többi testvérrel
együtt a kápolnában. Kb. 1:30 órakor ér véget az éjjeli zsolozsma,
amelyben az Olvasmányos imaórát és a Reggeli dicséretet együtt
imádkozzák el a testvérek a kápolnában, és az atyák másodszor is
lefekszenek. 5:40 órakor újra felkelnek. Akkor mondják el a zsolozsma
másik részét majd utána szemlélődő idő kezdődik. 7:00 órakor minden atya
összegyűl egy tizenöt perces imára a kápolnába, majd utána kezdődik a
napi konventmise. Ezután minden atya egyedül is csendes misét mond el
kis kápolnájában, ebben segít neki egy novícius (rendi újonc), mint
ministráns. A nap további részében ima (összesen 8 óra), tanulás és kézi
munka váltják egymást rendes időközönként. Az éjszakai alvás már
legkésőbb este 7:00 órakor megkezdődik. Az atyák vasárnap kivételével
egyedül étkeznek, vasárnap közösen ünnepi ebéden vesznek részt a
Refektóriumban. Reggeli hagyományosan nincs az atyáknál, csak ebéd és
vacsora. A téli félévben (Szent Kereszt felmagasztalása ünnepétől
(szeptember) egészen nagyszombatig) csak délben van meleg étel,
esténként csak egy kis kenyér és víz van. Közös pihenőidő (rekreáció)
csak vasárnap van, amikor az atyák közösen négyórás sétára mennek. (spatiamentum – séta (lat.))
Rendi képzés
A szerzetespapi képzés legalább hét évig
tart. Aki szeretne belépni a rendbe, legalább 20 évesnek kell lennie
és legyen középiskolai végzettsége, amely feljogosítja a főiskolai
tanulmányok elvégzésére. Ezenkívül jó, ha tud a jelölt latinul és tud
énekelni. Mind a két készséget azonban elsajátíthatja a rendbe való
belépése előtt is. E külső feltételek mellett a karthauziak a jelölt
belső hozzáállását, indíttatását is fontosnak tartják. Aki szeretne
csatlakozni a rendhez, annak lelkiségével is tudnia kell azonosulni. A
komoly érdeklődő ezután 3-12 hónapos próbaidejét, a jelöltidőt
(postulatum), kezdi el egy karthauzi kolostorban. Ekkor megismeri a
szerzetesek szokásait és hagyományait, és megtudhatja, hogy alkalmas-e
erre az életmódra. Ezt a rend is megvizsgálja a maga részéről is. Ha
letelik a jelöltségi idő, és a jelölt úgy dönt, hogy maradni szeretne,
akkor az atyák hagyományaik szerint fekete és fehér babokkal szavaznak
arról, hogy maradhat-e a jelölt vagy nem. Ha szerzetesek a jelölt
mellett szavaznak, akkor felvételt nyer a noviciátusba (újoncidőszak) és
megtörténik a rendi beöltöztetés a rendi ruhákba. Ez hagyományosan egy
fehér tunika és egy kapucnis, a ruhával megegyező színű skapuláré. Az
újoncidő alatt a novícius celláján kívül egy fekete kabátot is visel a
rendi ruhája fölött. A novíciátus két évig tart, a második évtől az
újonc megkezdi sajátos rendi teológiai tanulmányait. A noviciátus végén
az újonc újra dönt arról, hogy útját tovább akarja-e folytatni a
rendben, és az atyák újból szavaznak erről. Ha a szerzetes a rendben
marad, úgy három évre tesz fogadalmat (ideiglenes fogadalmas), ezzel
három évre elkötelezi magát a rendnek. Ezt újabb két évre megújíthatja.
Ha ezután a rend és a szerzetes is egymás mellett döntenek, úgy a
szerzetes leteszi az ünnepélyes fogadalmát és ezzel örökre elkötelezi
magát a rendnek. A hagyományok szerint minden kórusszerzetest pappá
szentelnek a karthauziak. „A cellai szerzetes (kórusszerzetes) Krisztus
példája szerint pap és áldozat lesz egyszerre, Istennek kedves
illatáldozat és a közösség által az Úr szolgálatával részesedik Szívének
kimeríthetetlen gazdagságából.” (Statútumok 3,8) Ha rendfőnök szerint
eljött az ideje a szentelésnek, úgy először diakónussá szentelik majd
legalább hat hónap után következhet a papszentelés
Az atyák mellett a karthauzi kolostorokban laikus testvérek is élnek.
„A testvérek sajátosan élik meg a magányos életet. Ők gondoskodnak
munkájukkal a ház szükségleteiről, amely különleges módon rájuk van
bízva. A testvérek segítségének köszönhetően szerzetes atyák szabadabban
tudják magukat átadni a cellai magánynak és hallgatásnak” (Statútumok
11,5). Míg az atyák főként az imának szentelik magukat, addig a
testvéreknél hangsúlyosabb helyet kap a fizikai munka. Az atyák és a
testvérek egymást kölcsönösen kiegészítik. Az atyák nem tudnának
boldogulni a testvérek nélkül, akik róluk gondoskodnak, és a testvérek
nem tudnak élni az atyák nélkül, mivel ők szolgáltatják ki nekik a
szentségeket és a lelki pásztorként szolgálnak nekik.
A testvérek az atyáktól külön egy másik
épületben laknak. Hagyományosan a testvéreknek sincs saját házuk, hanem
csak egy szobájuk van, amely megfelel az atyák cubiculumának. Naponta kimennek a testvérek a szobáikból, hogy a műhelyeikben (oboedientia)
vagy más szolgálati helyeiken (pl. a portánál), a kolostor irodáiban, a
sekrestyében szolgáljanak. Azért, hogy a testvérek el tudják látni a
feladataikat, rájuk kevésbé szigorú szabályok vonatkoznak. Így például a
napi zsolozsma nem annyira terjedelmes, mint az atyáknál. A böjti
szabályok sem olyan szigorúak számukra. Ezért a testvérek reggelit is
kapnak. A klauzúrás szabályok is enyhébbek, mivel ők intézik a kolostor
külső ügyeit a környező városokban.
Főként kézműves vagy más fizikai munkával gondoskodnak a testvérek a kolostor fenntartásáról. Híresek a karthauziak az állat- és növénytermesztésükről: a legismertebbek a karthauzi macskák (Chartreuse bleu),
a karthauzi lovak, a karthauzi rózsák. A karthauzi szegfűket is a
karthauzi rendről nevezék el. Fő bevételi forrásuk az ismert karthauzi
likőr, a Chartreuse, amelyet egy voironi gyárban készítenek 130
féle fűszerből és onnan adják el világszerte (a gyáruk a Nagy
Karthauzi Kolostor közelében található).
Aki laikus testvérként szeretne belépni a
rendbe, legalább 20 éves legyen és legyen egy lezárt szakmai
képesítése, mindenekelőtt kézműves vagy más fizikai szakmákhoz. A
jelöltidő után, ami 3-12 hónapos, következik a beöltözés és a felvétel a
novíciátusba, ami két éves. Ezután teszi le három évre szóló
ideiglenes fogadalmát a testvér, majd további két évre megújíthatja
azt. Ha ezután is maradni szándékozik, akkor leteszi az örökfogadalmát,
amellyel örökre elkötelezi magát a rendnek.
A donátusoknak ugyanazok a feladataik, mint a testvéreknek.
Csak abban különböznek a testvérektől, hogy ők nem kötik magukat
fogadalmakkal a rendhez, hanem egy ún. donációs szerződést kötnek a
renddel. A donátusok ugyanazt a kiképzést kapják, mint a testvérek. Az
első novíciusi év után a testvérnovícius dönthet arról, hogy donátusként
folytatja-e tovább a rendi életét. Az ideiglenes fogadalmak helyett a
donátus ideiglenes donációt tesz előbb három évre, majd két évre.
Ezután következik az örökdonáció, ha a donátus a rendben akar maradni. A
kolostoron belül a donátusok teljes szegénységben élnek, de kolostoron
kívül lehet személyes tulajdonuk és szabadon rendelkezhetnek felőle. A
napirendjük alakításában szabadabbak a testvéreknél, és külön
könnyítéseket is kaphatnak.
A Karthauzi apácák
1145 óta vannak karthauzi apácák is.
Eleinte az életük még különbözött a szerzetesekétől. A magány és a böjt
tekintetében a nővérek élete nem volt olyan szigorú, mint a szerzeteseké. Az apácák például nem kis házakban laktak, hanem külön szobákban (cellákban). Naponta közösen étkeztek és nemcsak hetente egyszer volt közös pihenőidejük, hanem naponta.
Ma már a karthauzi apácáknál is felmerült az a vágy, hogy az eredeti
kartazi eszményt autentikusabban éljék meg. Így az 1970-es években már a
második női közösséget alapították meg, ahol az apácák élete már a
szerzetesekéhez jobban illeszkedett. 1971-ben költöztek be az apácák a
Beauregard kolostorba, amely a Nagy Karthauzi Kolostor közelében,
Voironban épült fel. 1977-ben érkeztek apácák az olaszországi Vedana
kolostorába, ahol korábban szerzetesek laktak, de utánpótlás hiányában
meg kellett szüntetni a férfi közösséget. Időközben a megnövekedett
Beauregard-i közösség átköltözött a Felső-Provence-ban található
Reillane-i karthauzi kolostorba. Ma a karthauzi rend összesen 5
apácazárdával rendelkezik a világon, ebből kettő Franciaországban és
Olaszországban és egy Spanyolországban. Dél-Koreában 2004-ben költöztek
be a szerzetesek egy új kolostorba, és egy apácazárdát is terveznek ott
megnyitni.
Az apácáknál is háromféle szerzetesi állapot létezik: a kórusnővérek, egyszerű nővérek és donátusnők.
A feladatkörök is nagyjából azonosak, mint a szerzeteseknél.
Kívánságra a nővérek megkaphatják a szűzszentelést is. A kórusnővérek
kiképzése a diakonisszaszenteléssel végződik. Ekkor stólát kapnak a
püspöktől és a szentmisén, valamint az Olvasmányos imaóra alatt
olvashatják az evangéliumot is. Ez a karthauziak különlegessége és
sajátos joga. A diakónusszentelést a világegyház a Niceai zsinat óta
eltörölte a nők számára. A karthauzi apácák a celláikban általában
varrómunkákat végeznek, főként oltárterítőket és miseruhákat
készítenek. Az apácaközösségeket egy perjelnő irányítja. A rendi
ruházat a szerzetesekhez hasonlóan fehérszínű. Efölött az apácák egy
fekete fátylat viselnek. A nővérek zárdáiban egy különálló
épületszárnyban kissé távolabb az apácáktól még három férfiszerzetes is
él, két atya és egy testvér. Az atyák töltik be a vikáriusi és a
koadjutori állást a zárdában. Ők végzik a lelkipásztori szolgálatot a
kolostorban. A testvér segít az apácáknak az aktuális munkákban.
A reillane-i karthauzi kolostor
építésénél már figyelembe vették a rend új előírását, miszerint a
testvérek és az egyszerű apácák is kertes házikókban laknak, amelyek a
magányt jobban elviselhetőbbé teszik, mint a külön szobák. A
tapasztalatok jók voltak és hamar kiterjeszthették a rend többi részén
is.
A Karthauzi rend felépítése
A karthauzi rend legfelsőbb szerve a generáliskáptalan,
amit két évente hívnak össze a Nagy Karthauzi Kolostorban, és az egyes
házak perjeleiből (házfőnökökből) áll. Itt hozzák a rend törvényeit.
Ebből választanak egy grémiumot, az ún. definitóriumot, amely nyolc
szerzetesből áll, ez az elnöki tanács. A generáliskáptalanon tárgyalják
meg a rend legfontosabb ügyeit. Két kaptalan között a rendet a Nagy
Karthauzi Kolostor perjele (házfőnöke) irányítja (a reverendus pater),
akit csak a Nagy Karthauzi Kolostor szerzetesei választanak meg, bár ő
az egész rend élén áll. Ő a legszigorúbb klauzúrás szabályok alatt
áll, mint a remeterend főnöke, hivatali idejében soha sem hagyja el a
kolostorát. Így például számára lehetetlen, hogy a Szent Székbe, Rómába
látogasson el és ott képviselje a rendet. Ezt egy külön ezzel a
feladattal megbízott szerzetes atya végzi el.
Az egyes karthauzi kolostorokat a perjel (házfőnök) irányítja,
akit az adott ház szerzetesei két évre választanak meg. A perjel
helyettese a vicarius. A procurator felel a pénzügyekért. A
novíciusmester (magiszter) felelős szerzetesnövendékek képzéséért. A
laikus testvérek és a donátusok képzéséért rendszerint a vicarius felel.
A kolostori fegyelem betartását kétévente végzi két perjel egy másik
rendházból.
XI. Ince pápa ismert mondása: Cartusia numquam reformata, quia numquam deformata
(A karthauzi rendet sosem reformálták meg, mivel sosem deformálódott),
utal a karthauziak eredetükhöz való hűségükre. Ennek ellenére a
karthauzi rend is változtatott a szabályain az idők folyamán. 1917-ben
például az addig kötelező gyónást a perjel előtt el kellett törölni az
egyházjoghoz való igazodás miatt. A II. vatikáni zsinat után az 1970-es
évek elején állították össze a „Karthauzi rend megújult Statútumát”.
Ezt előbb 1983-ban az egyházjoghoz való alkalmazkodás érdekében
megváltoztatták, majd utoljára ismét 1987-ben.
Lelkiség
A karthauziak lelkisége egy élet
Krisztus újraeljövetelének várakozásában. A magányba visszavonulva csak
arra törekszenek, hogy Krisztusnak tetsszenek és az evangélium szerint
kövessék Krisztust. Lelkiségüket ez a mondat foglalja össze a
legjobban: „Isten dicséretére és dícsőségére Krisztus, az Atya Igéje a
Szentlélek által kezdettől embereket választott ki, hogy őket a
magányba vezesse és belsőséges szeretetben egyesítse őket magával.”
(Statútumok 1,1). Különleges értéke van még a lelkiségükben a
Jézus-imának is.
A karthauziakra jellemző a hallgatás, a magány és az ima.
Magányon a karthauziak a világtól való elválást értik, amely
mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy mindenfajta apostolságról
lemondanak. Nincs közvetlen hozzáférésük a tömegtájékoztatási
eszközökhöz. Csak a perjel olvassa az újságokat és ő tájékoztatja a
szerzeteseket a fontosabb eseményekről. Látogatókat nem fogadnak, kivéve
a szerzetesek hozzátartozóit, akik évente két napot tölthetnek a
karthauzi kolostorban, valamint a rend iránt érdeklődő látogatókat. A
karthauziak élete főleg az imára irányul. Ennek megfelelően saját
liturgiájuk van, amely életmódjukhoz igazodik. A rend visszavonult élete
miatt a rend csak egy püspököt (az alapítót, Szant Brunót) és nagyon
kevés szentet emelt ki. Három szentet és 15 boldogot tisztelnek
vértanúként, akik 1535-40-ben az angliai reformáció idején haltak meg.
A karthauziak vegetáriánusok. Szigorú böjti időszakok határozzák meg az életüket,
így például minden pénteken kenyérrel és vízzel böjtölnek. Reggeli
hagyományosan nincs a karthauziaknál, a karthauzi apácáknál viszont
szokás, hogy a reggeli mise után valami kis apróságot, rendszerint
kenyeret és egy kis italt magukhoz vegyenek. Az első étkezés az ebéd. A
nyári félévben, azaz húsvéttól Szent Kereszt Felmagasztalásának
ünnepéig van meleg vacsora is. A téli félévben a szerzetesek este csak
egy kis kenyeret és italt fogyasztanak.
Minden karthauzi kolostor, néhány kivétellel Máriának, a karthauziak egyedüli anyjának (Mater Singularis Cartusensium)
van szentelve. Ő a rend legfelsőbb védőszentje és különleges helyet
foglal el a rend lelkiségében. A tiszteletére naponta ajánlanak fel
szentmisét. A kanonikus zsolozsma mellett a Szűz Mária-zsolozsmát is
imádkozzák, valamint naponta háromszor az Úrangyalát is
eléneklik. A rend második védőszentje Keresztelő Szent János. A
karthauziak életmódjukkal szeretnének tanúságot tenni a világnak; a
konzekvensen megélt hitüket tekintik a rendtagok a legjobb
prédikációnak. Az életüket helyettesítő istentiszteletként élik mindazok
számára, akik nem akarnak vagy nem tudnak imádkozni, és bűnbánatot
szeretnének gyakorolni azok helyett is, akik nincsenek tudatában
vétkeiknek.
A karthauziak életmódját kritika is éri.
Gyakran azt róják fel nekik, hogy elzárkóznak a világtól és bezárják a
szemüket embertársaik problémái előtt. Ezt a kritikát a karthauzi
életmód támogatói sem tudják érvekkel alátámasztani, ez érinti minden
szemlélődő rend alapelvét, amelyet hit nélkül alig érthetünk meg igazán.
Gyakran figyelmen kívül hagyják azt is, hogy a szemlélődő rendek
feladatul tűzik ki maguk elé, hogy imádkozzanak másokért a világban,
pont azokért, akik talán nem is tudnak vagy akarnak imádkozni, így
minden ember számára a helyettesítő ima útját képviselik.
4.) Premontrei rend
A premontrei kanonokrend (vagy norbertrend) a katolikus egyház egyik szerzetesrendje, amely Szent Ágoston reguláját követi. Fehér kanonokok néven is ismerik őket (rendi öltözetük színe alapján). A rendet Szent Norbert1120-ban alapította a Laon melletti Prémontrében. Norbert nem sokkal később Magdeburg érseke lett. A premontrei rend rövidítése: O.Præm.
A szerzetesi közösség Szent Ferenc és Szent Domonkos előfutárának
tekinthető, mivel az őket megelőzően alapított rendek a településektől
távol, a világtól elzárkózva éltek és imádkoztak. A premontreiek,
monostoraikat városokban vagy forgalmas helyek közelébe építették és a
szemlélődő életformát összekötötték a papi tevékenységgel.
A premontrei rendnél a nagyobb rangú
kolostor (rendház) vezetője a prépost, a kisebb rangúé a perjel címet
használja. A premontrei rendházakat és a hozzájuk tartozó javak
összességét prépostságnak, illetve perjelségnek nevezik. Szent
Norbertnek komoly szándéka volt, hogy a németországi kanonoki
közösségekben szigorúan szabályozott életformát vezessen be. 1120-ban a
laoni egyházmegyében működött, így ott egy elhagyott helyen, az Aisne
megyei Prémontrében, alapította meg kolostorát 13 társával együtt. Ők
mindannyian reguláris kanonokok voltak és Szent Ágoston reguláját
követték, de elfogadtak egy függeléket is, amely nagyobb szabadságot
biztosított számukra. Norbert jó barátságban volt Clairvaux-i Szent
Bernáttal, és a ciszterci eszmék is nagy befolyással voltak rá mind a
rendi életmódban, mind a rendi kormányzás területén. Mivel a premontrei
rend tagjai nem szerzetesek voltak, hanem úgynevezett reguláris kanonokok,
ezért a feladatuk a prédikálás és a lelkipásztori szolgálat ellátása
volt, ezért is nagy számú plébánia tartozott kolostoraikhoz.
1126-ban, amikor megkapta a pápai jóváhagyást, már kilenc ház tartozott a rendhez,
majd ezt követően gyorsan elterjedt egész Nyugat-Európában, így a 14.
század közepére már több mint 1300 férfi és 400 női közösség alakult
meg. A premontreiek kiemelt szerepet játszottak a vendek megtérítésében
az Elbán és az Oderán túli területeken. A rend folyamatos reformokon
ment keresztül. A premontrei rend 1143-ban érkezett Angliába. VIII.
Henriknek a római katolikus egyházból való kiválása előtt 35 házat
alapítottak itt. A 19. század közepén a rend csaknem teljesen megszűnt,
összesen nyolc ház maradt, azok is mind Ausztriában. A 20. század
elején 20 rendházuk volt és 1000 papjuk. 2005-ig a rend minden
kontinensen elterjedt közel 100 házzal.
A Premontreiek Magyarországon
Az ősi hagyomány szerint a fehér
kanonokok II. István király (1116-1131) hívására Prémontréból érkezetek
Magyarországra, és Nagyvárad városától északra, a Kőrös jobb partján emelkedő dombtetőn emeltek monostort
Szent István első vértanú tiszteletére, 1130-ban. A Képes krónika
szerint itt temették el, rendi ruhában II. Istvánt. A 18. századi
térképek még feltüntetik a monostor romjait, de ma már ennek a felszínen
nem láthatjuk nyomát.
A magyarországi premontrei rendházak többségének Váradhegyfok volt az anyamonostora,
vagyis a sűrűn következő alapításokat innen szervezték. A legrégibb
ismert premontrei monostorjegyzék szerint 1235-ben a magyarországi
rendtartomány húsz férfi és két női monostorból állott. A rendi
katalógusok, valamint oklevelek felhasználásával Oszvald Ferenc foglalta
össze a magyar rendtartomány Árpád-kori történetét. Megállapította,
hogy az első prépostság, az 1130-ban alapított váradhegyfoki és az
utolsóként 1264-ben létesített csúti (csőti) monostor mellett harminchét
rendházról van tudomásunk. Nem mindegyiknek ismerjük keletkezési
idejét, titulusát, számos esetben az alapító személye is rejtve marad
előttünk. Legújabban Hervay Ferenc az oklevelekből igazolható premontrei
prépostságok számát harminckettőben jelölte meg. A prépostságok közül
legfeljebb tíz volt királyi alapítású (Váradhegyfok, Jászó, Jánoshida,
Nyulak szigete – ma Margit-sziget, Turóc, Csút biztosan), a többi
tehetős egyházi vagy világi személynek köszönhette létét. Két női
monostor Brassóban és Szebenben állott, amelyek valószínűleg a
tatárjáráskor pusztultak el
Magyarországon a rendszerváltás után két helyen telepedett vissza a premontrei rend: Csornán és Gödöllőn
van jelenleg rendi közösségük. Két gimnáziumot is fenntartanak,
Szombathelyen és Gödöllőn. Valamint Zsámbékon egy általános iskolát,
gimnáziumot és egy szakközépiskola és szakiskolát.
5.) Kármelíták
A Kármelita Rend, Kármel-hegyi Miasszonyunk Rendje, vagy néha egyszerűen Kármel-hegy (latinul Ordo fratrum Beatæ Virginis Mariæ de monte Carmelo)
a 12. században alapított katolikus szerzetesrend. Az 1185 után
elhunyt Szent Bertold vezetésével alapították a Kármel-hegyen, amely a
mai Izrael északi részében, Ciszjordániában helyezkedik el. A rend a
hegyről kapta a nevét.
A rend karizmája, vagyis spirituális
irányultsága, a szemlélődő imádság. A rend Szűz Mária különleges védelme
alatt áll, ezért a Mária-kultusz a renden belül erős. Mint a legtöbb
középkori eredetű rend esetében, a kármelitáknál is a férfiág az Első
Rend (ők aktívak, illetve szemlélődők), a Második Rend a női ág (ők
szemlélődők és kolostorokban élnek), a Harmadik Rend pedig a kármeliták
körüli világiaké, akik házasodhatnak, de a liturgikus imagyakorlatokon
és intézményeken keresztül kapcsolódnak a kármelitákhoz. Vannak egyéb
ágak is, mint az aktív kármelita nővéreké.
A kármelita hagyomány a Kármel-hegy remetéiig vezeti vissza a rend eredetét,
akik az ókori Izrael prófétáinak örökségét folytatták, bár nincsenek
biztosra vehető feljegyzések arról, hogy a 12. század kilencedik
évtizede előtt szerzetesek éltek volna a hegyen. Ekkor az Illés prófétát
követő férfiak gyűltek össze a hegyen, akik vagy zarándokokként, vagy a
keresztesekkel érkeztek Illés forrásához a Kármel-hegyen, amely a
próféta lakhelye volt. A zarándokok folyama szinte azonnal megindult a
hegyre és 1206 és 1214 között az itt élő szerzetesek rendi szabályzatot
Jeruzsálemi Albert pápai legátustól és pátriárkától.
Szent Albert Kármelita Szabályzata egy
bizonyos priorhoz (elöljáró) szól, akit csak „B.” néven említ. A
későbbiekben őt „Bertold” néven emlegették és életéről részleteket is
elbeszéltek, vagy a belső hagyomány alapján, vagy a középkori kolduló
rendek előképet követelő nyomására.
A szabályzat 16 cikkelyből állt, amelyek
szigorú engedelmességet követeltek meg a prior irányában,
magáncellákban való lakást, állandó imádkozást, mindennapos részvételt a
misén a közösségben, vállalt szegénységet és munkát, vállalt csöndet a
vecsernye és a másnap reggeli terce imájáig, a húsevéstől való
tartózkodást (kivéve betegség esetét) és a böjtölést a Szent Kereszt
felmagasztalása ünnepétől (szeptember közepe) a következő év húsvétjáig.
A Kármelíták története
Szent Albert rendje 1226-ban kapott működéséhez pápai hozzájárulást,
III. Honoriustól. Miután egyre mélyültek a Nyugat és Kelet közti
ellentétek, a kármeliták jobbank látták, ha elhagyják eredeti
otthonukat, és 1238-ban Ciprus szigetén, illetve Szicíliában telepedtek
le.
A rend folytatta a terjeszkedést és
nyugatabbra húzódást. 1240-ben már jelen voltak az angliai Kentben lévő
Aylesfordban is, négy évvel később pedig Dél-Franciaországban is
megjelentek. 1245-re számuk olyan nagyra nőtt, hogy megtartották első
általános káptalanjukat. Aylesfordban Simon Stockot, az akkor 80 éves
szerzetest választották meg a rend generálisának. A hagyomány szerint ő
vette át a Kármelhegyi Boldogasszonytól a barna skapulárét. A Katolikus
Egyház a szentek közé sorolta. Húszéves vezetése alatt a rend
erősödött, különösen miután 1259-ben IX. Lajos francia király Párizs
mellett kolostort alapított a számukra.
A 14. és 15. században a kármeliták,
mint sok más kolostorokhoz kötődő rend, hanyatlásnak indultak és a
reformok elkerülhetetlenné váltak. 1433 előtt Rennes-i Thomas Conecte
hatására három kolostort – Valais-ban, Toszkánában és Mantovában ért el a
reform. Mantovában kongregációt alapítottak , amelyet IV. Jenő pápa a
rendtől függetlennek nyilvánított. Jenő pápa 1431-ben és 1432-ben a
kármeliták szabályzatában is módosításokat hagyott jóvá. 1459-ben II.
Piusz pápa a generális belátására bízta a böjtök szabályozását. Az
akkori generális, John Soreth, aki 1452-ben a kármelita nővérek rendjét
alapította, a korai aszketikus életmódot próbálta visszaállítani, de
ezt nem tudta keresztülvinni, met 1471-ben Nantes-ban megmérgezték és
meghalt.
1476-ban IV. Sixtus pápa egy bullában
megalapította a kármeliták Harmadik Rendjét, amely 1635-ben kapott
speciális szabályzatot (ezt 1678-ban módosították). A 16. században több
rövidéletű reform történt, de mélyreható változás csak a század
második felében történt, amikor Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent
János megalapították a Sarutlan Kármelita Rendet. A protestantizmus
térnyerésétől való félelem addig nem ismert mértékű aszkétizmusra és
odaadásra vezette a rendet. 1593-ra a sarutlan kármelitáknak már saját
generálisuk volt és 1600-ra olyan nagyszámúvá váltak, hogy két – spanyol
és olasz (vagy St. Elise) – kongregációra oszlottak. A Spanyolországon
kívüli területek az olasz kongregációhoz tartoztak. Így egyidőben már
négy kármelita generális volt: az observantinusoknak nevezett eredeti
rendé, a mantovai független kongregációé és a sarutal kármeliták két
kongregációjáé.
A 17. század közepén a kármeliták virágkorukat élték.
Éppen ebben az időszakban történt azonban, hogy vitákba keveredtek más
rendekkel, elsősorban a jezsuitákkal. A támadások középpontjában a
kármeliták eredethagyománya, illetve skapuláréjuk volt. A Jean Launoy
képviselte Sorbonne a vitákban a jezsuiták oldalára állt. Papebroch, az Acta Sanctorum
bollandista szerkesztőjének támadására a kármelita Sebastian olyan
hévvel válaszolt, hogy egy időre a bollandisták puszta léte is veszélybe
került. 1696-ban Juan Tomás de Rocaberti, Valencia érseke,
főinkvizítor rendeletet adott ki, amelyben megtiltotta a kármeliták és a
jezsuiták közötti további civakodást. Két évvel később 1698. november
20-án maga XII. Ince pápa zárta le végleg az ügyet, amikor a
kiközösítés terhe mellett megtiltotta a két rend közti vitát, a
rendelkezést sértő műveket pedig indexre tették.
A Nagy Francia Forradalom, Németország
szekularizációja és a vallásos rendek elleni intézkedések az olasz
egyesülést követően nagy csapásokat jelentettek a kármeliták számára. A
19. század utolsó évtizedeire már csak 200 kármelita szerzetes maradt. A
20. század elején azonban az új vezetés és a politikai beavatkozások
enyhülése a rend újjászületését hozták. A megmaradt rendtartományok
újraalapították a megszűnteket, erősítették a rend teológiai
felkészültséglét, különösen a párizsi Szent Albert Főiskola
megalapításával. 2001-re a Kármel mintegy 2100 szerzetest számlált 25
tartományban, 700 szerzetes nővért 70 kolostorban és 13 kongregációt és
intézetet.
A Kármel Magyarországon
Nagy Lajos király édesanyjának gyóntatói
kármeliták voltak. A rendet a király telepítette le Magyarországon.
Budán a mai Fazekas utcában, a Margit körútnál, a ferencesek
szőlőskertje mellett lehetett a házuk. A rendház alapítását 1372. július
28-án kelt levelében rendelte el XI. Gergely pápa.
6.) A ferencesek
Assisi Szent Ferenc
(Assisi, 1182. július 5. – Porciunkula 1226. október 3.) a ferences rend
megalapítója; Itália, az állatok, a kereskedők és a természet
védőszentje. Eredeti neve Giovanni di Bernardone volt, de leginkább Francesco néven ismerték, ugyanis édesanyja francia volt, s Franciácska néven szólította a fiát, melynek olasz megfelelője Francesco.
Édesapja Pietro di Bernardone volt, Assisi-beli gazdag ruhakereskedő, a
tehetős vállalkozói kör egyik befolyásos tagja. Ferenc tanulmányokkal
töltötte ifjúsága nagy részét. Több nyelven folyékonyan beszélt, köztük
latinul is, s a tanulás és a harci játékok melett szívesen mulatozott
ifjú nemes barátai társaságában. Mikor 1201-ben Assisi hadba indult az
ellenséges Perugia ellen, ő is csatlakozott a harcoló csapatokhoz. Nem
sokkal később Collestradánál egy sebesülés miatt fogságba került, majd
egy év raboskodás után, nagybetegen tért haza szüleihez.
1203-ban egy új, gyökeresen megváltozott
emberként tért haza Assisibe. Ezt tetézte súlyos betegsége is, mely
mély lelki válságba döntötte. 1205-ben mégis elindult Apuliába, hogy
beálljon Gualtiero di Brienne seregébe, de útban Spoleto felé, egy
különös látomás hatására visszatért Assisibe. Ettől az időtől fogva
kerülte a barátaival való világias időtöltéseket, helyette inkább
magányos helyeken imádkozott, s közben az Assisi mellett élő leprások
ápolásával törődött. Hamarosan zarándoklatra indult Rómába, amely során misztikus élményben volt része San Damiano templomában, Assisi mellett.
A megfeszített Krisztus képmása életre kelt, és háromszor így szólt
hozzá: „Ferenc, Ferenc, menj és javítsd meg a házamat, mert látod, hogy
romokba dől.” Ferenc ezt úgy értelmezte, hogy ez arra a rossz
állapotban levő templomra vonatkozik, ahol éppen imádkozott, ezért
eladta a lovát és egynémely ruhaneműt az apja készletéből, majd az árát
a templom papjának adományozta.
Pietro nagyon felháborodott fia
cselekedetei miatt, és megpróbálta fiát észhez téríteni, először
fenyegetésekkel, majd testi fenyítéssel. A végső vita után, amely apja
kérésére a püspök jelenlétében került sor, Ferenc szakított az apjával,
lemondott az örökségéről, és a következő néhány hónapban koldusként élt
Assisi környékén. Visszatérve a városba, ahol ezúttal két évet
töltött, több romos templomot rendbehozott, ezek között a Santa Maria
degli Angeli kápolnát, azaz a Porciunkulát.
Szerzetesrend alapítójaként
Jordanus szerint Ferenc 1209. február
24-én, a Máté evangéliuma 10:9 sorainak hatására elhatározta, hogy
apostoli szegénységben folytatja életét. Durva csuhát vett fel, és mezítláb, anyagi javak nélkül elkezdett a megtérésről prédikálni.
Hamarosan követte őt az első tanítvány, a városból való jogász,
Bernardo di Quintavalle, aki minden vagyonát feláldozta a hit érdekében.
Hamarosan Ferenc több barátja is csatlakozott hozzájuk. Ferenc soha
nem szenteltette pappá magát, s a közösség, melyet vezetett, egyenrangú
testvérekként élt együtt, „fratres minores”-nak, vagyis „kisebb
testvéreknek” nevezve magukat. 1209-ben Ferenc elvezette tizenegy első követőjét Rómába, és a pápa engedélyét kérte egy új rend megalapításához;
ezt meg is kapta III. Ince pápától. A hagyomány szerint a rendjük
szabályzatát 1209. április 16-án hagyta jóvá a pápa, s máig ezt a
momentumot tekintik a ferences rend hivatalos megalapításának. A rend
tagjait frátereknek, azaz testvéreknek nevezték. Céljuk az apostoloknak
adott krisztusi útmutatás szerinti élet volt, mely érdekében
szegénységi fogadalmat tettek, és vállalták, hogy életüket Isten
szolgálatának rendelik alá.
Szent Ferenc későbbi élete
Innentől kezdve az új rend gyorsan
gyarapodott. Amikor 1209-ben Assisi Szent Klára hallotta őt prédikálni
az assisi San Rufino templomban, ráébredt elhivatottságára. Rufino nevű
bátyja is csatlakozott az új rendhez. 1211. március 28-án,
virágvasárnapon Ferenc a Porciuncula kápolnában találkozott Klárával és megalapították a később klarisszáknak nevezett rendet.
A rend tagjait a San Damiano templom melletti kolostorban szállásolta
el. Ugyanebben az évben Ferenc útra kelt Jeruzsálembe, de a dalmát
partok mellett hajótörést szenvedett és visszatért Itáliába. 1213-ban
ismét tengerre szállt, ezúttal Marokkó felé, de betegség miatt
Spanyolországban megszakította útját. 1215-ben ismét Rómába ment, a
negyedik lateráni zsinatra. Valószínűleg ekkor találkozott Szent Domonkossal.
1217-ben a növekvő szerzetes-gyülekezet tartományokra és csoportokra
oszlott és különböző csoportokat küldtek Franciaországba, Németországba,
Magyarországra, Spanyolországba és Keletre.
1219-ben Ferenc néhány társával együtt
Egyiptomba indult. Melek-el-Kamel szultán előtt Ferenc kihívta a muszlim
papokat az igaz hit tűz általi próbájára, de ezek nem vállalták.
Amikor Ferenc felajánlotta, hogy elsőként lép a tűzbe, és amennyiben a
tűztől nem esne baja, a szultán ismerje el Krisztus igaz istenségét, a
szultán megengedte neki a prédikálást. 1219. november 5-én hírül véve
öt testvére marokkói mártírhalálát, visszatért Itáliába. 1223.
szeptember 17-én, a Verna-hegyen való imádkozás közben, Ferencen
megjelentek a stigmák. Erről azonban senki sem tudott, csak Ferenc
halála után derült ki. Később, 1226-ban gyógykezelésre ment Rietibe,
onnan Sienába szállították, végül hazavitték Assisibe, ahol az első
szerzetesközösség lakóhelyén, a Porciunkulában hunyt el.
Assisi Szent Ferencről számos legenda
terjedt el. Egyes források szerint prédikált az állatoknak is. Éppen
ezért a különféle ábrázolásokon (festmények, szobrok) alakja gyakran
látható állatok (elsősorban madarak) társaságában. 1228. július 16-án
IX. Gergely pápa szentté avatta, és a következő napon letette az Assisi
Szent Ferenc-bazilika alapkövét. A rend 1209-ben szóban, majd 1223-ban írásban nyert megerősítést III. Ince pápától.
Az új rend, amely szigorú szabályai folytán nagy hatással volt a kor
szellemére, óriási arányokban terjedt az ismert világrészekben.
A rend alapszabályainak szigora idővel
nagy belső viszályoknak lett okozója, és emiatt a rend több ágra
szakadt. Már az alapító életében Cortonai Illés – akit Ferenc távolléte
alatt a rend vezetésével megbízott – megkísérelte a szabályoknak
szigorát enyhíteni, de a rend tagjainál ellenzésre talált. Ismételt
kudarcok után sem hagyott fel szándékával. A rend két nagy ágra oszlott,
az obszervánsokra és a minoritákra. A viszályok hosszú sora után, a
szigorú fegyelem hívei (az obszervánsok – a szabályt megtartók) nagy
többségben voltak, és a végleges kiegyezés alkalmával 1517-ben X. Leó
pápa az obszervánsoknak adta a rend házait. Az ezredfordulón a ferences rend teljes létszáma 17 064 fő volt,
akik a világ 49 országában, 110 rendtartományra osztva összesen 2651
rendházban élnek. A legtöbben Olaszországban (3 046 fő), az Egyesült
Államokban (1 816 fő), Lengyelországban (1 119 fő) és Brazíliában (1 111
fő) vannak. A Rend által ellátott plébániák száma 2 190.
A kolostor élén áll a guardián
(gvárdián, gárgyán, papgazda). A tartomány kolostorai fölött van a
tartományfőnök (provinciális). Az egész rend fölött áll az általános
főnök (minister generalis). Az ő oldala mellett vannak a definitorok és
mindnyájuk fölött az egyetemes káptalan. A tisztségek betöltőit
bizonyos időre választják.
A Ferences-rend Magyarországon
Magyarországon a rend talán már 1224-ben megjelent. Első kolostoruk Esztergomban
volt; kolostorait nemsokára külön rendi tartománnyá szervezték. A
terjesztésben kiváló része volt a rend első tartományfőnökének,
Jánosnak, aki IV. Béla kegyeletében részesült. IV. Béla kiváló a rendből
választotta gyóntatóját, a rend esztergomi kolostorába temettette el
magát nejével és ifjabb fiával együtt.
A szerzetesek nagy sikerrel térítették a
bosnyák félhitűeket és bogumilokat, ezért IV. Béla áttelepítette őket
az Al-Duna vidékére is, ahol különösen az 1363-ban felállított bolgár
bánságban működtek sikeresen. Ellenben sikertelenül fáradoztak a
szörényi, bánsági, Krassó- és Hunyad megyei oláhok megtérítésén, habár
éppen ezért Cseriben (Lugostól, Krassó-Szörény vármegye székvárosától
nem messze), Orsován, Karánsebesen és Hátszegen kolostorokat alapítottak
számukra. Később az Alvidéken birtokos vagy tisztviselő főurak
áttelepítették őket az ország minden részére (Boros-Jenő, Nagy-Bánya,
Sárospatak stb.). 1444-ben egy időre, majd 1447-ben végleg elszakadtak a
bosnyák ferencrendi tartománytól, és külön magyar rendtartományt
alakítottak.
A török hódoltság idején az ország a
törökök által elfoglalt területen csak a ferencesek végezték a
lelkipásztori munkát. A hódoltsági viszonyok közepette létszámbeli
föllendülés indult meg. A trianoni békeszerződés nyomán a határon
kívülre került több kolostoruk. A két világháború között számos új
alapítás és jelentős létszámbeli növekedés ellensúlyozza a
veszteségeket. 1925-ben 18 rendházban 180 rendtagot számláltak, míg
1950-ben 26 rendházban 350 rendtagot. 1950-ben Magyarországon a rend
kolostorait elvették, a szerzeteseket elűzték. 1989-ben a rend több
kolostorát visszakapta. A rend következő kolostorai ismeretesek a XIII.
századból: a budavári, az esztergomi győri, a nagyszombati, a nyitrai a
nyulszigeti, a pataki, pozsonyi, a radnai, a székesfehérvári,
szemennyei és a verőcei kolostor.
A rendnek Magyarországon jelenleg Budán,
Budapest-Rózsadombon, Budapest-Pasaréten, Szentendrén, Esztergomban,
Szeged-Alsóvároson, Szécsényben, Gyöngyösön, Mátraházán,
Mátraverebély-Szentkúton Nagyszőlősön, Pesten, Zalaegerszegen,
Szombathelyen és Sümegen van kolostora.
A rendnek a középkortól fogva több
rendtartomány működött Magyarországon, amelyek részben területileg
különültek el, részben a rend különböző ágaihoz tartoztak. Miután
1897-ben XIII. Leó pápa egyesítette a rend különféle ágazatait, a rend
vezetősége 1900-ban Kapisztrán Szt. János neve alatt egyesítette az
addigi Kapisztránról és a Legszentebb Üdvözítőről (Provincia SS.
Salvatoris) nevezett provinciákat, a Kapisztrán rendtartomány 2006-ban
egyesült a Szűz Máriával nevezett rendtartománnyal Magyarok Nagyasszonya
(Magna Domina Hungarorum) néven. Azóta a szűken vett Magyarország
területén egyetlen ferences provincia van.
7.) Domonkos rend
A Domonkos-rend vagy dominikánus rend (latinul Ordo Fratrum Praedicatorum, azaz magyarul Prédikátor Testvérek Rendje)
III. Honorius pápa által 1216-ban szentesített prédikáló- és
koldulórend. A prédikálás meggyőző erejében hívő Szent Domonkos
alapította egy évvel korábban, 1215-ben Toulouse-ban.
Szent Domonkos a kasztíliai Caleruegában született, a tudósítások szerint módos családban.
Nevét a Kasztíliában nagyon tisztelt Silosi Szent Domonkos után kapta.
Szülei, Félix de Guzmán és Juana de Aza, illetve papi rangot viselő
nagybátyja nevelték jómódban. Családja igen kegyes volt: Antonio nevű
fivére világi papként, Manés nevű fivére és két unokaöccse domonkosként
halt meg. (Manést és édesanyjukat később boldoggá avatták.) Domonkos
Palencia iskolájában végezte igen eredményesen tanulmányait. Egy éhínség
alkalmával állítólag minden vagyonát szétosztotta a szegények között,
még értékes kéziratait is.
1196-ban belépett az osmai székesegyház
kanonokjai közé, és 1201. január 13-án a káptalan alperjelévé tették.
1203–1204 és 1204–1205 között két diplomáciai küldetésen vett részt,
melyek keretében VIII. Alfonz kasztíliai király trónörököse, Ferdinánd
számára kértek feleséget Dániából, ám mire elvitték volna a
menyasszonyt, az meghalt. Domonkos a küldetésen Acebói Diego, az osmai
püspök kísérője volt, és miközben átutaztak Dél-Franciaországon,
szembesültek az albigens eretnekség elterjedtségével. 1206-ban
hazatérésük előtt Rómába utaztak, ahol Domonkos kérte III. Incét, hogy
engedje keletre a kunokat téríteni. Az egyházfő erre nem adott
engedélyt, viszont Domonkos kiválóan kamatoztathatta prédikátori
képességeit a hazafelé vezető úton.
Térítőmunka és rendalapítás
Domonkos 1206–1215 között az albigensek
között maradt prédikálni Languedoc-ban és Toulouse vidékén Fulco püspök
támogatásával. Diego, az osmai püspök egy ideig vele maradt, mindenben
támogatva munkáját, ám végül teendői visszaszólították székhelyére,
ahol még 1206-ban meghalt. Ugyanez év december 17-én a pápa jóváhagyta
missziós módszerüket, mely az addigi egyházi kísérletekkel szemben arra
épült, hogy maguk a prédikátorok krisztusi szegénységben ténykedtek.
Sikerüket jól jelzi, hogy alig tíz nap múlva, december 27-én egy
prouille-i női közösség kérte fel Domonkost arra, hogy segítsen
megszervezni az életüket. Domonkos egy ágostonos regula alapján álló
kolostorrá szervezte a prouille-i társaságot.
Az albigens keresztes háború idején a
hadjárat katonai vezetőjének, Simon de Montfortnak lett első számú
segítője. Vezette az eretnekek feletti bíráskodást, amelynek keretében
mindazon katharokat, akik nem voltak hajlandóak áttérni, máglyahalálra
ítélték mint megátalkodottakat és visszaesőket, vagyonukat pedig
elkobozták (egy 1184-es és egy 1199-es kánonjogi határozat alapján).
Vezető szerepét Montfort-hoz fűződő bensőséges baráti kapcsolata
mutatja. Montfort 1214-ben Domonkosnak adományozta egy elfoglalt város
bevételeit, Domonkos keresztelte Montfort leányát, valamint eskető pap
volt Montfort legidősebb fia és a francia uralkodó egyik unokája
esküvőjén. Ugyanebben az évben Toulouse polgárai három házat
adományoztak Domonkosnak, ezekben alakult meg később a Domonkos-rend,
mivel az eredetileg kiszemelt városban, Carcassone-ban ellenséges
érzülettel viseltettek iránta a polgárok.
1213-ben Carcassone püspökének
segédjeként tevékenykedett. Térítőmunkája során Fulco püspök plébániához
juttatta, hogy fenntarthassa magát, és az 1215. április 19-én
megalakuló első prédikátorközösséget is ő hagyta jóvá. Bár a IV.
lateráni zsinat abban az évben megtiltotta az új rendek alapítását, III.
Ince pápa kivételt tett Domonkos prédikátorai esetében, és
felajánlotta nekik a regulaválasztás lehetőségét. Domonkos és a
fráterek Szent Ágoston szabályzata mellett döntöttek 1216-ban. Domingo de Guzmán eretneküldöző tevékenységét az általa alapított rend szerzetesei folytatták,
s tették ezt olyan eredményességgel, hogy 1227-ben a Laterán a
domonkosokat kifejezetten ezzel a feladattal bízta meg. E folyamat
tekinthető az inkvizíció kialakulásában az utolsó lépcsőfokként. A
hithirdetők már III. Honoriustól, Ince utódától kérték és kapták
jóváhagyásukat. Először 1216. december 22-én az ágostonos regula által
szabályozott életvitelt, 1217. január 21-én pedig a prédikációs
tevékenységet hagyta jóvá. Ezzel megszületett az Ordo Fratrum
Praedicatorum (O.P.), azaz a Prédikátor Testvérek Rendje, közismert
nevén a domonkosok szerzetesi közössége.
Domonkos hátralevő idejét utazásokkal és a rendje megszervezésével töltötte. 1218-ban még Assisi Szent Ferenccel is találkozott,
bár esetleges megbeszélésükről közelebbit nem tudunk. 1219-ben
Toulouse-ban, Párizsban és Bologna városában tett látogatást. Ez
utóbbiban tartották meg 1220 májusában a Domonkos-rend első
nagykáptalanját, ahol elfogadták koldulórendi alkotmányukat. Ezt
követően pápai megbízást teljesítve Róma városába utazott, megreformálta
a városi apácaközösségeket, és 1221. február 28-án megalapította az
ezeket egybegyűjtő, Szent Sixtusról (San Sisto) elnevezett zárdát.
1221 májusában megtartották a II.
nagykáptalant Bolognában, majd ezt követően Domonkos észak-itáliai
prédikálóutat tett. Augusztus 6-án Bolognában érte a halál. Rendházában
temették el. Rendje élén a prédikátor testvérek történetének kezdeteit –
így részben az ő életét is – írásba foglaló, Párizsban megismert
Szászországi Boldog Jordán követte.
Domonkost 1234. július 3-án avatta szentté korábbi barátja, IX. Gergely pápa.
A források szerint számos csoda kötődött hozzá mind életében, mind
halála után: nyelveken szólt, kenyeret szaporított, holtakat támasztott
fel, betegeket gyógyított. A hagyomány szerint a gonosz többször is
megkísértette, de Domonkos mindannyiszor meghátrálásra kényszerítette.
Ünnepét augusztus 8-án tartja a katolikus egyház. Rendszerint a
domonkosok fehér öltözetében (habitus) és fekete köpenyében (cappa) ábrázolják, melyet csillagok díszítenek; feje körül aureola, kezében könyv látható (~Máté evangéliuma).
Szent Domonkos (spanyolul Santo Domingo) nevét számos település őrzi,
elsősorban Latin-Amerika és a Fülöp-szigetek területén, ezek közül a
Dominikai Köztársaság fővárosa a legjelentősebb. Gyakran Hispaniola
szigetét is Santo Domingo névvel illetik. Domonkos a Dominikai
Köztársaság és a csillagászok védőszentje.
A dominikánusok
Első szabályzatuk szerint a domonkosok vagy dominikánusok nem rendelkeznek sem egyéni, sem közösségi vagyontárgyakkal, és koldulással tartják fenn magukat.
Tevékenységük és hivatásuk a keresztény hit védelme és terjesztése,
amelyet oktatással, igehirdetéssel és prédikálással érnek el. Mindez a
keresztény tanítások mély ismeretét követeli meg, ezért a domonkosok
tanintézményeket nyitottak a nagyobb városokban és itt képezték rendjük
tagjait is. Tudásuk és képzettségük okán többnyire a domonkosok közül
kerültek ki az inkvizítorok. Tomás de Torquemada (magyarosan Torquemada
Tamás, teljes nevén Tomás de Torquemada prior de Santa Cruz) 1481-1498
között spanyol főinkvizítor is Domonkos-rendi pap volt. 1580-ban a
rendi növendékek oktatása céljából XIII. Gergely pápa egyetemet
alapított. Magyarországon 1221-ben Boldog Magyar Pál alapította meg a
Domonkos-rendtartományt, s az első kolostorok Győrben, Esztergomban,
Székesfehérváron, Pécsen és Budán épültek fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése