Ferences hitvallás ma megosztás

Theologia fundamentalis et apologetica

avagy hitünk megalapozása és védelme

Bevezetés

Az ember az a lény, aki természeténél fogva keresi az igazságot. Az ember tudásvágya határtalan. Érdeklődési köre nincs leszűkítve biológiai szükségleteire és közvetlen környezetére. A részletkérdések mellett az átfogó problémák is foglalkoztatják. Meg akarja érteni önmagát és a világot. Ezért, ha sokszor csak elmosódottan és határozatlanul is, előbb-utóbb valamilyen formában a valóság egészére vonatkozó kérdéseket tesz föl, amelyeket egy már meglehetősen fejlett fogalmi nyelven a következőképpen fogalmazhatunk meg: Hogyan kell a valóságot értelmezni? Honnan van mindaz, ami létezik? Mik a valóság végső alapjai? Ezekre a kérdésekre az ember a választ a vallásokban nem csak kereste, de valamiképpen már meg is találta.

A hívő ember azért hisz, mert meg van győződve arról, hogy hite alapvető és egzisztenciálisan kielégítő választ ad az ember igazságigényére. Keresztény hitet vallani annyit jelent, mint igaznak tartani azt, hogy Isten szólt hozzánk Jézus Krisztusban, és ennek életünkre vonatkozó következményeit levonni. A hit tehát soha nem lehet közömbös az igazságnak és az igazság megismerésének kérdésével szemben. A hívő embert az igazsággal szembeni elkötelezettsége többek között arra is készteti, hogy igyekezzen saját hitét mindig jobban és teljesebben megérteni. Ebből az igényből fakad a teológia ill. a hittannak ez a kurzusa, melyben a hit önmaga megértésére és tisztázására törekszik (fundamentalis – megalapzás, apologia – védelem).

Főképpen akkor fontos ez, amikor a hívő ember dialógusba bocsátkozik olyanokkal, akik nem osztják meggyőződését. Elengedhetetlen, hogy hitünk alapjait tisztázzunk, megértsük.

I.

Teodicea

avagy mit tudhatunk Istenről

1. Istenkép

Az ember tud Istenről. A Róla való elképzelések, tapasztalatok azonban különbözőnek mutatkoznak, sőt van, aki ennek valóságtartalmát is megkérdőjelezi. Az elkövetkezendő részekben azzal foglalkozunk, hogy honnan van az embernek tudása Istenről, meddig juthat el emberi megfontolásai alapján és keresztényként mit vallunk, kicsoda Isten.

A magyar irodalom bővelkedik istenes versekben. A XX. század két nagy költőjének, Ady Endrének és József Attilának két versének elemzése után rádöbbenhetünk arra, hogy az érző és gondolkodó ember mennyire másképp tapasztalja meg Isten létét, milyen kapcsolat fűzi az embert Istenhez.

Ady Endre, A Sion-hegy alatt

Borzolt, fehér Isten-szakállal,

Tépetten, fázva fújt, szaladt

Az én Uram, a rég feledett,

Nyirkos, vak, őszi hajnalon,

Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,

Piros betükkel foltozott,

Bús és kopott volt az öreg Úr,

Paskolta, verte a ködöt,

Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben

És rongyolt lelkemben a Hit

S eszemben a régi ifjuság:

Éreztem az Isten-szagot

S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján

S lángoltak, égtek a kövek.

Harangozott és simogatott,

Bekönnyezte az arcomat,

Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam

S jajgatva törtem az eszem:

»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,

Kihez mondottam sok imát?

Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«

»Halottan visszajöttem hozzád

Én, az életben kárhozott.

Csak tudnék egy gyermeki imát.«

Ő nézett reám szomorún

S harangozott, harangozott.

»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«

Ő várt, várt s aztán fölszaladt.

Minden lépése zsoltár-ütem:

Halotti zsoltár. S én ülök

Sírván a Sion-hegy alatt.

József Attila, Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,

Istenem, én nagyon szeretlek.

Ha rikkancs volna mesterséged,

segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,

segítnék akkor is mindennél.

A lovaidat is szeretném

és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva

szántanék én is a nyomodba,

a szikre figyelnék, hogy ottan

a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,

én zavarnám a fele varjat.

S bármi efféle volna munkád,

velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,

vacsora után melléd ülnék,

pipámat egy kicsit elkérnéd

s én hosszan, mindent elbeszélnék.

Ady Endre versének hangulata szomorú, de fennkölt, búskomorság tölti be a levegőt, ahol Isten öreg, tekintélyes, de kopott vénsége kifejezi a költő távolságát is Istentől. Isten, mint vén sekrestyés jelenik meg; olyan, mint egy gyermekkönyvben lerajzolt jóságos öreg bácsi, akit már „rég feledett” a költő. Egy ilyennek elképzelt Istenhez próbál felnőtt fejjel fordulni, de sikertelenül. Isten és ember közötti kapcsolat zátonyra fut, mert egy gyermek számára adekvát, megfelelő Istenről alkotott kép nem fejlődött tovább, nem bontakozott ki, és így már nem alkalmas arra, hogy személyes kapcsolat létrejöhessen. Az elképzelés, mint egy kinőtt ruha, elszakad a felnőtt emberen.

József Attila

A vers hangulata sokkal vidámabb, mégis érzünk benne egy árnyalatnyi szomorúságot. A gyermekien vidám lelkületet a költői képek apa-gyermek, mester-inas hasonlatai, az egyszerű rímelés adja, a szomorkás ízt a feltételes mód kölcsönzi a költeménynek. Minden szép és jó – volna, csak sajnos nem az. Az Istennel való kapcsolat is jó volna, de nincs. Jó volna egy szeretetkapcsolat, de van ennek valami gátja. Bár az itt megjelenő istenkép sokkal személyesebb, mégis valami beteljesületlenség mutatkozik meg, amelynek bizonnyal a családi háttérben keresendő az oka.

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy Istenhez való kapcsolatunkat alapvetően meghatározza az, hogy milyen az Istenről kialakított elképzelésünk.

1. 2 Helytelen Istenképek

1.2.1 A jelen elképzelései

Büntető nevelő Isten mindig figyel, és ha valami rosszat teszel, akkor odacsap. Nagyszüleink, dédszüleink korában volt ez gyakori. Nevelő, ellenőrző. („Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát.”)

Hátulról mozgató – Az ember Isten játékszere, Egykor megalkotta a világot, valahol van, de most nem szól bele a világ menetébe. (vö. deizmus) A mai világban ez szorongató érzéseket is kelt, magunkra hagyott, nem törődik velünk. „már meg van írva”

Bizalmaskodó „haver” – sokszor fordul elő manapság, főleg fiatalok körében, hogy ő csupán egy barát, akit, ha akarok megkérdezek, elbeszélgetek vele, de nem több. Baj, hogy gyakorlatilag egy szinten van az emberrel.

„Kérő automata” – Istent akkor veszik elő, ha valami gond van és kell valami. Ekkor fogadkozunk, csak teljesítse kívánságunkat. Mint egy szolgáltatás: én adok, és ezért te is adsz valamit cserébe.

1.2.2  A világ Istenképei:

- borzalmas, félelmetes istenek – maják, aztékok, afrikai

- emberképű istenek – görögök, rómaiak

- a kinyilatkoztatás istenképe - kereszténység

1.3 Hogyan lehet valakiről megfelelő képet kialakítani? (hogyan ismerem meg?)

- beszélgetek vele, személyesen találkozom vele

- másoktól érdeklődöm róla (pl. a jövendőbeliről megkérdezni a jövendőbeli anyóst nem haszontalan stb.)

- ha valakit meg akarok ismerni, akkor a megfigyelésemet hosszú ideig kell tennem.

- saját magam személyisége is befolyásolja azt, hogy én milyennek látom a másikat. Ezért van az, hogy ugyanazt az embert valaki imádja, valakinek közömbös, valakinek gyűlöletes. Hogy valakiről megfelelő képet tudjak kialakítani, ahhoz szükséges az is, hogy én változzak.

2. Istenérvek

Bevezetésképpen el kell mondanunk, hogy a következőkben felsorolt érvek nem nevezhetők úgy bizonyításnak, mint ahogy más esetekben, pl. a matematikában bizonyítani szoktunk. Egy matematika tételt le lehet vezetni, annak igazát be lehet bizonyítani úgy, hogy aki hallja, annak el kell fogadnia. Egy ilyen bizonyítás kényszerítő erejű. Istennel kapcsolatban ezt azonban nem lehet megtenni, mert a rá utaló jelek tőlünk nem függetlenek, bennünket személyesen is érintenek. Az igazság belátása nem csupán racionális művelet, hanem egyben személyes állásfoglalást is kíván tőlünk.

2.1 Mit mond az anyagvilág Istenről, avagy az esetleges létezők végső alapját kereső ember

Istenre nem csak a belső tapasztalás tényei utalnak. A minket körülvevő világ különböző tulajdonságai is elvezetik az emberi elmét Istenhez.

Az emberi tapasztalat azt mutatja, hogy világunk esetleges. Esetleges az, ami lehet is, meg nem is. Az esetleges valóságnak létezése annyiban szükségszerű, amennyiben ténylegesen létezik, de tényleges létezése nem, vagyis elgondolható az is, hogy nincs.

1. Ha van valami, akkor van feltétlen, saját létének alapját önmagában hordozó valóság. „Miért van egyáltalán valami, és nem sokkal inkább a puszta semmi.” „Semmi sem jön létre elégséges alap nélkül” (Leibnitz)

Erre a kérdésre azt felelhetjük: mivel van valami/valaki, ami saját létének alapját önmagában hordozza. Értelmetlen az, hogy mindig minden másból ered. A semmiből nem lesz semmi, tehát mindennek valahonnan származnia kell. Tehát lennie kell önmagát megalapozó, feltétlen valóságnak, akit mi Istennek hívunk.

2. A feltétlen valóság nem azonos az anyagi világ egészével, hanem ezt mérhetetlenül felülmúlja, vagyis világfölötti, transzcendens. A materializmus állítása szerint az anyag a magát megalapozó végső valóság, amely tehát örök. Azonban ezzel a ténnyel a tudomány nem tud egyetérteni, mert az anyag nem állandó. Még a legelemibb részek is felbomlanak. Az anyag szétesik. Még ha vannak is makacsul megmaradó anyagformák (proton) ennek is élettartamot szabnak a tudósok. A megmaradási törvények sem igazolják azt, hogy az anyagnak feltétlenül szükséges léteznie, mert ez a törvény csak zárt rendszerben érvényes, az pedig egyáltalán nem biztos, hogy világunkat zárt rendszernek kell tekintenünk.

Az anyagból továbbá nem következik az a rendszerezettség, amelyet világunkban megtapasztalunk. Az anyagra az entrópia törvénye jellemző. Ennek azonban a földön tapasztalható fejlettség ellentmond, ezért nem lehet az anyag a feltétlen valóság.

2.2 A fejlődő világ titkát megérteni akaró ember

Egyszerűen megfigyelhető tényből indulunk ki: világunkban minden változik. Állandóan tapasztaljuk, hogy új dolgok keletkeznek, és hogy a meglévők elmúlnak. Ezt a tényt annyira megszoktuk, hogy már nem is csodálkozunk rá. Azonban ha komolyabban elgondolkodunk ezen a tényen, akkor felmerülhet a kérdés: valóság-e a változás? Tényleg keletkeznek új dolgok, és valóban megszűnik-e az, ami volt? Nemcsak látszatról van-e szó ezekben az esetekben?

1.) Változás

Változásról csak ott beszélhetünk, ahol valami egy előbbi és későbbi állapotban ugyanaz és nem ugyanaz. Ha nem ugyanaz, akkor más, ha ugyanaz, akkor nincs változás. A két ellentétesnek látszó valóság egyszerre kell, hogy jelen legyen. Pl. Az ötéves kis gyerek milyen gyorsan megnőtt. Változásról csak ott lehet szó, ahol megvan az alany azonossága.

A változásban valami új jön létre. Honnan származik az új valóság?

A másik létezőtől? Amikor a víz a melegét, többlet energiáját mástól kapja, az még érthető, rendben van. De nem csak innen származik az új, hanem saját magától is. A személy magától is többé válik, fejlődésének okát magában is hordozza. Gondoljunk csak az ikrekre, akik nemcsak genetikailag, de körülményeiket tekintve is azonosak, mégis teljesen különböző személyiségekké válnak.

2.) Evolúció

Mit monda a természettudomány a világról? Milyen a természettudományos világkép?

A természettudósok egyetértenek abban, hogy az összes, földön előforduló és többnyire igen bonyolult szervezetű élőlény az élet egyszerűbb formáiból jött létre, sőt maga az élő nem élőnek nevezett anyagból keletkezett. A világ változások bonyolult során lett olyan, ahogy mi ismerjük. Honnan van az a léttöbblet, amely élő és élettelen között, tudatra ébredt és tudattalan között megvan?

Magából a természetből, evilágból ez nem következik. Sőt, azt tapasztaljuk, hogy az univerzum entrópiája nő, tehát a kozmosz energiaforrásai mind egységesebben oszlanak el. Másként fogalmazva, a világegyetem a rendezettségből a rendezetlenség felé, az összetett állapotok felől, az egyszerűsödés felé halad.

A többletre eljutott valóság a változás okát csupán magában hordozza. Saját erejéből, önmaga okán nem múlhatja semmi felül önmagát. Ez olyan lenne, mint amikor Münchausen báró saját hajánál fogva emeli ki magát a mocsárból. Amikor arról beszélünk, hogy az anyagvilág az evolúció során lényegében felülmúlta önmagát, fel kell tételezzük a feltétlen valóság létét, Isten létét, aki oka a fejlődésben tapasztalható kifejlődő többletnek. Az a program, elv, amely szerint az anyagvilág az alacsonyabb szerveződésből magasabb szervezettségre, sőt öntudatra jutott nem származhat magából az élettelen és öntudatlan anyagból, és nem lehet a puszta véletlen műve.

Az élet megjelenését biztosító Isten nem valamiféle misztikus és az események láncolatába beavatkozó véges erő, hanem a kezdeti létezők természetével és kombinációjával eleve adott Valóság, aki megadja a minden létezőben felfedezhető logikát, programot. A szaktudós módszertani meggondolásokból eltekinthet ettől a logikától, mint ahogy egy sakkjátszma elemeit, véletlenszerű és szabályos mozgásait is leírhatjuk anélkül, hogy a sakk megalkotójára gondolnánk. Gondolkodásunkkal mi ellenben éppen a játék tervezőjére, elgondolójára mutatunk rá.

„Uram Istenem, egyetlen reményem, hallgass meg engem!

Ne engedd, hogy belefáradjak keresésedbe.

Add, hogy mindig égő nyugtalansággal keressem Arcodat!

Te adj erőt keresésedhez, aki megadtad, hogy megtaláljalak Téged.

Előtted van erőm és erőtlenségem: őrizd meg erőmet és gyógyítsd meg gyengeségemet! Előtted van tudásom és tudatlanságom: ahol ajtót nyitottál, engedj belépnem, ahol bezártad az ajtót, nyisd meg zörgetésemre!

Te juss eszembe mindenütt, szeretnélek megismerni és szeretni!”

(Szt. Ágoston)

2.3 Az erkölcsiség feltétlen követelménye előtt álló ember

Az erkölcsi kötelezettség ténye az erkölcsi tudatban jelentkezik, ez utóbbi pedig az erkölcsi értékelésben, az erkölcsi ítéletben fejeződik ki.

A világ legtermészetesebb dolgának tartjuk, hogy vannak olyan cselekedetek, amelyekre azt mondjuk, hogy ez helyes és dicséretes, másra pedig, hogy helytelen, és elmarasztaljuk. (pl. önfeláldozás ill. sikkasztás)

Konkrét esetekben mutatkozik meg, hogy spontán módon különbséget teszünk helyes és helytelen között.

Nem minden állításunk, tettünk erkölcsileg megítélhető. (vidám természetes, jó hangja, tehetséges sofőr stb. Csak olyan esetekben van értelme az erkölcsi ítéletnek, ahol a szabadság mozzanata jelen van, vagyis olyan emberi tettek vagy magatartás esetében, ahol a felelősség kérdése is felmerül.

Természetesen nem csak másokkal kapcsolatban mondunk ítéletet, saját tetteinkről is tudjuk mi a helyes és mi a helytelen. (ha segítettünk vkinek, ill. becstelenül cselekedtünk) Ezeket a tetteinket vagy elmarasztaló vagy dicsérő ítélet követi saját magunk részéről. Ezt a minden jelentősebb tettünket kísérő vagy elmarasztaló tudatállapotot nevezzük lelkiismeretnek.

Erkölcsi értéknek feltétlen jellege van. Nincs olyan érték, amely igazolhatná az erkölcsileg helytelen tettet. Az erkölcsi érték feltétlenül kötelez. Az erkölcsi ítélet nem meglévő tényt regisztrál, hanem kategórikus. (ellenvetés: nem mindig ugyanazt tartották különböző korokban erkölcsileg helyesnek. De ez nem igaz, egyetértés volt mindig a legalapvetőbb erkölcsi követelményeket illetőleg. Ne ölj stb.)

Az erkölcsi kötelezettség a megvalósítandó értékből kiinduló felhívásként fogható fel, amelyet egyrészt feltétlenül, másrészt szabadon kell megvalósítani.

A szabad emberi akarat mintegy önmagát kötelezi, de ezt az őt magát megelőző, számára adottságként jelenlévő feltétlen erkölcsi felhívás értelmében teszi.

Ez a parancsoló hatalom a fentiek értelmében azonban nem lehet evilági hatalom, nem származhat pusztán társadalmi hagyományokból. Ennek a valóságnak személyes jellegűnek kell lennie, mert ember számára ilyen feltétlen erőt csak személy képviselhet. Ezt a valóságot, amelytől magunkat soha nem tudjuk függetleníteni, amely egyszersmind szemben is áll velünk, hívjuk Istennek.

„Te pedig bensőbb voltál legbensőbb valómnál, mélységesebb a lényegemnél”.

(Szt. Ágoston)

3. Mi a fogalom és hogyan kell Istenről helyesen beszélni?

3.1 A fogalom

Nyilvánvaló, hogy Istenről nem úgy van tudomásunk, ahogy a bennünket körülvevő dolgokról és tulajdonságaikról. Miről van egyáltalán fogalmunk?

Mi egyáltalán a fogalom? A fogalom elvont gondolati tartalom. Olyan létező, amely nem érzékletes, de az érzékelhető tapasztalattól nem idegen valóság. Ugyanakkor nem csupán elvont tartalom, hanem a valóságnak egyben sikerült kifejezése is, a valóság megértését is tükrözi. Pl. amikor egy fának leveleiről beszélek, akkor a ’levél’ fogalmával arról az ismeretről tettem tanúságot, hogy az egyenként különböző valóságoknak egységes mivoltát értettem meg és fejeztem ki. Hogyan függ össze a fogalom és a valóság?

Attól, hogy elgondolok 1millió eurót, attól az még nem lesz a zsebemben, és az adósságomat sem tudom kifizetni. De azt elmondhatom, hogy van tapasztalatom arról, hogy mi a pénz, és ha még nem is láttam belőle egy milliót, a kisebb egységekből el tudom képzelni. Ahhoz, hogy valamit el tudjak gondolni, az elemeit, az alapját meg kell, hogy tapasztaljam.

Aminek a tapasztalatban semmiféle alapja sincsen, az el sem gondolható.

Ennek az sem mond ellent, hogy vannak olyan kitalált gondolati tartalmak, amelyek sose léteztek, és talán sose fognak. Azonban ilyen gondolati tartalmaknak egyes elemei lelhetők fel a valóságban, amiről viszont van tapasztalatom. Süsü, a sárkány nyilván nem létezik, mégis el tudom gondolni. A sárkányt csak azért tudom elképzelni, mert egyes alkotóelemeiről (gyík, kígyó, gekkó stb.), amiket esetleg eltúlzok, van fogalmam.

Nincsenek azonban a világban olyan alkotóelemek, amelyek segítségével meg lehetne konstruálni magát az abszolútumot, a feltétlent. A mindennek alapjául szolgáló Létről, Istenről nincs érzéklő tapasztalásunk. Csak úgy lehet fogalmunk Istenről, ha már valamiképpen, az érzéklő tapasztalástól különböző módon, megtapasztaltuk, tudunk róla. Vagyis fogalmunk csak azért lehet Istenről, mert létezik.

Istenről is van fogalmunk, ami arra utal, hogy már valamiképpen van tapasztaltunk róla. Nem úgy mint a világról, hanem mint annak szükségszerű feltételéről, ahogy azt az istenérvek kapcsán már láttuk. Különböző tapasztalatok alapján jutottunk el Isten létének állításához. Mindegyik tapasztalat azonban alapvetően összefügg egymással, mert magára a létre ill. annak tulajdonságaira utal, amely mindent megalapoz. Arra az egyetlen, végső és feltétlen valóságra utalnak, melyet Istennek nevezünk.

3.2 Istenről beszélni

Aki úgy tesz, mintha az Istenről való beszéd egyszerű dolog lenne, aki nem veszi figyelembe, hogy mindaz, amit Istenről mondunk, alapvetően megváltoztatja eredeti értelmét, az félreértést kelt, és ezzel előmozdíthatja, hogy egyeseknek torz képe legyen Istenről, végső esetben tagadják Isten létét.

Amikor Istenről valamilyen fogalmunk, tapasztalatunk van, már egyben valamilyennek meg is ismerjük. Hogyan fogalmazzuk meg azt a tapasztalatot, amelyben részünk van?

Nyilvánvaló, hogy Istenről nem úgy tudunk, mint a bennünket körülvevő dolgokról, amelyekről érzékszerveink által szerzünk tudomást, és amelyekre fogalmaink elsősorban vonatkoznak. Éppen ezért mindig észben kell tartanunk, hogy azok a fogalmak, jelzők, amelyeket Istenre használunk ennek a világnak tapasztalatából származnak. Amikor azt mondjuk rá, hogy nagy, akkor az általunk megismert nagyságot felnagyítva használjuk ezt Istenre. Vagyis fogalmainkat mindig analóg módon kell érteni, vagyis Istenről csak utalásszerűen tudunk beszélni.

Analóg módon beszélni annyit jelent, hogy egy fogalmat átvitt értelemben, a hasonlatosság alapján használunk. Tudjuk, hogy Jézus Istent Atyának hívja, ami annyit jelent, hogy Ő olyan, mint egy jóságos apa, akinek az életet köszönhetjük. Az Istenre használt ’apa’ fogalom a gyerek-szülő tapasztalaton alapszik, ezt használja fel Jézus arra, hogy Istenről egy alapvető állítást tegyen.

Állítás útja – minden, ami érték, pozitív (szép, jó, igaz), igaz csak azzal a feltétellel, hogy nem úgy igaz mindez, mint ahogy a világban. Ahogy az imént már említettük, ez az analóg beszéd Istenről.

Tagadás útja – Egyrészt tagadni kell mindent, ami a világban rossznak, hibásnak tűnik (nem irigy, nem bosszúálló, nem vérszomjas stb.), másrészt olyan pozitív dolgokat, amelyek a végességre utalnak (pl. hogy teste lenne, vagy növekszik stb.)

Fokozás útja – mivel Istent mint világunkat felülmúló valóságot ismertük meg, beszélni is úgy tudunk róla, hogy fogalmaink fokozásával e világot meghaladónak mondjuk (végtelen, feltétlen, időtlen, korlátlan stb.)

Végül, de nem utolsó sorban Istenről képekben, szimbólumokban is lehet beszélni, amit leggyakrabban a költészetben vagy az imádságban teszünk.

A 90. zsoltárban például a következő sorokat olvashatjuk:

Aki a Fölséges védelmében lakik,

aki a Mindenható árnyékában él,

az így beszél az Úrhoz:

Te vagy a váram, és a menedékem, Istenem, benned bízom!

Ő szabadít ki az életedre törő vadász csapdájából.

Szárnyaival oltalmaz, tollai alatt menedékre lelsz, hűsége a védőpajzsod.

Ebben a szövegben nyoma sincs annak a félelemnek, hogy az ilyen beszéd Istent túlságosan emberszabású, antropomorf módon állítja elénk. Miért? Mert aki ilyen és hasonló kifejezéseket használ, annak esze ágában sincs, hogy ezeket precíz fogalmi leírásként értelmezze. Ha persze valaki a képes beszédet, a szimbólumokat pontos fogalmi meghatározásnak tartja, akkor a félreértés elkerülhetetlen, de ezért nem használója a felelős.

A szimbólum sokkal eredetibb és erősebb kifejező eszköz, mint az elvont fogalom. A szimbólum, a jelkép által sokkal gazdagabb tartalmat tudunk kifejezni, mert ezek egész történést, érzelmi hozzáállást kifejezhetnek.

4. Isten tulajdonságai

4.1 Isten személyessége

Mit jelent az, hogy személy? A személy öntudatos alanyi létező. Ez jelenti azt, hogy nem csak a körülötte való világról tud, hanem arról is, hogy ő az aki tud, ill. tud magáról a létről. A személyes létezés együtt jár az öntudatossággal, a szabad akarattal. Ahol találkozunk a személlyel, ott indokolt a „te” megnevezés.

Annak a világnak végső alapja, melyben személyes öntudatos létezők léteznek, semmiképpen sem lehet személytelen, a személyes lét tökéletességét el nem érő valóság. Ezt az igazságot már az erkölcsi tudatot vizsgálva beláthattuk.

Ugyanakkor mégsem az a legfontosabb kérdés, hogy Isten személyes létező-e vagy sem, hanem hogy olyan-e a magát mindenben megalapozó létező, akivel személyes kapcsolatban lehetünk. Ugyanis azt tapasztalja az ember, hogy benne alapvető igényként merül fel az abszolútummal való kommunikáció, közösség.

4.2 Isten egyetlensége

Isten egyetlenségét már a Kr.e. VI. században felismerték a görög filozófusok, akikkel egy időben a zsidóság körében a nagy próféták tanítása által megerősödött és megszilárdult, hogy az „atyák Istene” egyetlen. Isten egyetlenségének állítása az emberi értelem számára is világos: ha több, egymást különbözőségük által kizáró, feltétlen valóság létezne, akkor egyik sem lehetne feltétlen, hiszen akkor azt, amit az egyik birtokol, nem birtokolhatná a másik.

4.3 Isten örökkévalósága

Az örökkévalóság nem azt jelenti, hogy élete végtelen időtartammal rendelkezik. Az örökkévalósága a határtalan élet egyszerre való és tökéletes birtoklását jelenti, ahogy Boethius fogalmazta. Határtalan: élettevékenységének nincs sem kezdete sem vége.

Egyszerre való: élete kizár minden egymásutániságot. Benne minden egyszerre van meg.

4.4 Isten tudása, mindenhatósága

Isten számára a lét, ami Ő maga, teljes tökéletességgel van jelen, vagyis benne a megismerő, a megismert és a megismerés azonos az isteni léttel magával, és ezért tudása egy mindent átfogó feltétlen tudás.

Fel szokott merülni az a kérdés, hogy van az, hogy Isten mindent tud, ugyanakkor pedig az embernek szabad akarata van. Vagyis ha Isten tudja, mit fogok tenni, mennyiben szabad az én döntésem? Van-e értelme megszenvednem egy döntésért, ha Isten már úgyis tudja mi fog történni, tehát úgyis az fog történni, amit ő akar; döntésem csak látszólag szabad.

Ezt a dilemmát csak úgy tudjuk feloldani, hogyha figyelembe vesszük, amit a 3.2-es részben fogalmaink korlátairól mondtunk. A megismerést Istenre úgy alkalmaztuk, hogy ránk ez a fogalom véges, korlátozott módon igaz, és fokozás útján állítjuk, hogy ha Isten az abszolút lét, akkor tudása is abszolút. Csakhogy a mi megismerésünkhöz az is hozzátartozik, hogy az mindig csak a megvalósult, a már létrejött dolgokat képes felfogni. Megismerésünk időhöz kötött: először létezik, történik valami, aztán tudunk róla. Tudásunk után már nincs helye annak, hogy az a valami legyen vagy ne legyen, történjen vagy ne történjen. Igaz, azt is tudjuk, hogy az ismeret még nem oka valami létrejöttének. Azért, mert láttam a balesetet, ez még nem jelenti azt, hogy én, az esemény megismerője oka is lennék a balesetnek.

Isten ugyan ismer minket (még jobban is, mint mi magunkat), de ugyanakkor szabadságunkat sem korlátozza. Ahogy már a lelkiismerettel kapcsolatban be kellett látnunk (vö.: 2.3), hogy az erkölcsi tudatban számunkra jelenlevő isteni valóság úgy kötelez, hogy egyben szabadon is hagy, ugyanúgy Isten minden tudása sem befolyásolja döntésünket. Istennél emberi világunkban ellentétes fogalmak nem feltétlen ellentétesek. (vö. Isten egyszerre mindent felülmúló, transzcendens, és egyszerre mindenütt jelenlévő, immanens) Isten tudása teljesen meghagyja az ember szabadságát, csak elképzelni nem tudjuk, mert számunkra a megismerés fogalma időhöz kötött, míg Istennél nem.

4.5 Isten teremtő mivolta

4.5.1 A kreacionizmus

A Lamarckig, főképp pedig Darwinig általánosan elfogadott kreacianizmus elveti fajoknak egymásból való keletkezését. Közvetlenül adott tapasztalati ténynek látszott az élőlények fajainak állandósága. Senki sem sejtette, milyen hatalmasak a mindenség tér- és idődimenziói. Ezért természetesnek látszott a gondolat, hogy a változatlannak tartott dolgokat, mint a Napot és a csillagokat, valamint az élőlények egyes fajait, mindenekelőtt pedig az embert közvetlenül a semmiből teremtette Isten. A geológia, a biológia és az asztronómia fejlődése következtében azonban általánosan elfogadottá vált az evolúciós elmélet, amely szerint valami korában létezőből fejlődött ki a világban minden, ami csak van. Az evolúció elmélete ma már nem csupán természettudományos hipotézis, hanem minden evilági létezőnek általános magyarázó paradigmája: mindent, ami van, úgy kell felfogni, mint ami fokozatosan jött létre. Ennek végső oka: komolyan kell vennünk azt a belátást, hogy a világ dinamikus egység; semmi sem érthető meg elszigetelten, az összefüggéseiből kiragadva. Ebből viszont következik, hogy mindent, ami van, tehát a szellemit is, szükségszerűen úgy kell felfogni, mint ami valami korábban adottból keletkezett.

Itt mindig azzal az ellenvetéssel jönnek elő, hogy a szellem és az anyag lényegi különbsége miatt a világban levő szellem (konkrétan: az emberi lélek) csak Isten közvetlen teremtő aktusa által keletkezhet, amely nem veszi igénybe az univerzum evolutív erőit. Ezt azért kell elutasítanunk, mert vitatható az az istenfogalom és az a világfogalom is, amely ennek az ellenvetésnek alapjául szolgál. Ha ugyanis úgy képzeljük el Isten teremtő működését a világon belül, hogy Isten mindig új kezdetekkel áll elő a világban, amelyeknek semmi közük sincs a már meglevőhöz, így akaratlanul is tagadjuk Isten immanenciáját és transzcendenciáját. Továbbá ezek az új kezdetek, amelyeknek semmi közük - a keletkezés szempontjából - a dinamikus univerzumhoz, ebben a világban mindig idegen testek, illetve külön világok volnának, amelyek sértik a világ egységét.

„Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te nem hívtad volna létre? De te kímélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja.” (Bölcs 11,25-26)

4.5.2 Evolutív teremtés

Még ha a szellemi lélek nem vezethető is vissza erős értelemben az anyagra, és ezért valami másnak kell felfogni a fizikai testtel szemben, azért az emberben anyagi teste és szellemi lelke egységet alkot a létben. Ebből az egységből következik, hogy az ember lelke a test fejlődése által keletkezik, és hogy test és lélek között valóban kétoldalú kölcsönhatás zajlik. Ezzel természetesen még semmit sem mondtunk e kölcsönhatás módjáról.

Minden teremtményi tevékenységben megvan az "önfelülmúlás" mozzanata, vagyis a teremtményi tevékenységnek csupán határesete az a tevékenység, amely mindenestül visszavezethető egy másik létező tevékenységére.

Az önfelülmúlás fogalmilag paradox adottság. Ha ugyanis azt állítjuk, hogy a másra vissza nem vezethető létmozzanat a tevékeny teremtménytől magától származik, akkor olyasmit mondunk, ami lehetetlennek látszik, mivel semmi sem tudja azt önmagának adni, amije nincsen. (ld. 2.2.2 és Münchausen báró esete) Ha azonban a megoldást abban látjuk, hogy az új létmozzanatot egyszerűen a teremtménynek létet adó isteni létteljességre vezetjük vissza, akkor érthetővé tettük ugyan a léttöbbletet mint olyat, egyben azonban teljesen homályban hagytuk, hogy miképpen eredhet ez a léttöbblet a teremtményi okság vonalán a teremtménytől magától. (ld. feljebb, kreacionizmus). Az előbbi két felismeréssel kapcsolatban elmondhatjuk, hogy az önfelülmúlás azért nem jelent ellentmondást, mert az önmagát felülmúló teremtményi okban az Isten teremtő oksága működik, amelyre jellemző, hogy létet adva önállóvá tesz.

Ez talán hasonlítható ahhoz, hogy elképzeljük, valaki gyárt egy olyan rollert, amely menet közben képes lesz repülővé alakulni és úgy tovább haladni. Nyilvánvaló, hogy az átalakulás bár magában a szerkezetben megy végbe, ott érthető és leírható folyamatok által, de hogy miért történt így, az egyedül a tervezőre vezethető vissza, az ő zsenialitása mindennek az oka. Hasonlóan Isten a világon belül teremtményi erők közvetítésével személyesen és szuverén módon működik.

Áldjad, lelkem, az Urat! Uram, Istenem, mindennél nagyobb vagy!

Fönségbe és méltóságba öltözöl, a fény, mint köntös, úgy fog körül.

Az eget kifeszíted, mint a sátort, lakóhelyed a vizek fölött rendezted be.

 A felhőket fogatként használod, a szelek szárnyán szállsz tova.

A szeleket követeddé teszed, a haragos villámot szolgáddá.

A földet biztos alapra helyezted, nem inog meg az idők folyamán.

Milyen sokrétű a te műved, Uram!

Mindent bölcsességedben alkottál, s a föld teremtményeiddel van tele.

104. Zsoltár

5. Honnan ered a világban a rossz?

Amikor a rosszról beszélünk, meg kell állapítanunk, hogy itt elméleti síkon foglalkozunk vele, és mint teológiai, filozófiai nehézséget igyekszünk tisztázni a kérdést. Ugyanakkor a rossz életünkben elsősorban nem elméleti síkon jelentkezik, hanem bennünket személyesen érintő valóságként (szubjektív módon). Ilyenkor a rossz nem teoretikus, hanem egzisztenciális (létünket érintő) kérdés. Ennek ellenére mégsem haszontalan, ha tisztázzuk az elméletben felmerülő kérdéseket, csak ne várjuk el, hogy ez önmagában megoldást jelenthet akkor, amikor személyesen engem vagy szeretteimet érinti akár a fizikai akár az erkölcsi rossz.

A rossz nem csupán elhanyagolható s mellékes jelenség, hanem mindenütt jelenlévő tény. Felmerül a kérdés, hogy Isten nem akarja vagy nem tudja-e megakadályozni a rosszat. Ha azonban nem akarja, akkor nevezhető-e jónak, és ha nem tudja, állítható-e még, hogy mindenható.

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához tisztában kell lennünk azzal, hogy mi a rossz és hogy honnan van ill. hogy Isten milyen világot alkotott. A kereszténység szerint a rossz eredetileg nem tartozott a világhoz, hanem a véges teremtmény önállóságának, különösképpen a véges szabad akaratnak a következménye. Eszerint tehát a rossznak történelmi eredete van.

A rossznak két egymástól alapvetően különböző fajtáját kell megkülönböztetnünk:

5.1 A fizikai rossz

Ez olyan hiba vagy hiányosság, amely mögött nem áll tudatos vagy szabad elhatározás. A fizikai rossz (betegség bizonyos esetekben, fájdalom, természeti katasztrófák stb.) mivel nem a rossz akaratnak, hanem bizonyos természeti erők működésének a következménye, akármilyen érzékenyen is érintik az embert, nem abszolút rossz. Ezt azért engedi meg Isten, mert a teremtmények saját természetének megfelelő kifejlődése e nélkül nem lenne lehetséges, vagyis egy nagyobb érték miatt van, azaz a világ fejlődésben van, növekszik, s ennek következményeként vannak ilyen események. Talán nehéz elfogadni, de az ebből adódó eseményeknek eredetileg nem vezettek ahhoz, hogy Isten szeretetéből az ember kiszakadjon, úgy érezze magát és helyzetét, hogy Isten elhagyta. Ez a bűnnek, az Istentől való elszakadásnak a következménye (ld.: Balavány György cikke). Igazán szenvedést és létbizonytalanságot pont az okoz, hogy az ember előtt Isten jósága elhalványul vagy megszűnik. Úgy tapasztalja, hogy léte értelmetlen és véges, személye létből a nem-létbe zuhan. Ebből a tapasztalatból ad megváltást Jézus halála és feltámadása: Isten szeretetétől egyedül a bűn szakít el.

5.2 Erkölcsi rossz

Az erkölcsi rossz az, amit gonoszságnak is szoktunk nevezni. Ez azt jelenti, hogy egy tudatos, döntésre képes személy szabad cselekedetének eltérése az erkölcsi törvénytől, Isten rám és a világra vonatkozó elképzelésétől. Az erkölcsi rosszat Isten nem akarja, csupán megengedi. Ezt nem kerülhette el, ha olyan lényeket teremtett, amelyek valódi szabadsággal rendelkeznek. Ez a szabadság pedig szükséges felétele a szeretetnek, amely a legfőbb jó.

Amúgy a rossz problémájára nincs igazán jó elméleti válasz, mert a jelenség maga nem elméleti síkon jelentkezik, ahogy már fentebb említettük. Igazi megoldást maga Isten adott, amennyiben kinyilvánítja, hogy a gonoszság hálójában vergődő embert nem hagyja egyedül, hanem részt vállal sorsából. Ez az, amit Jézus Krisztusban valósított meg, akiről a feltámadásban bebizonyosodott, hogy valóban Isten fia volt (Mk 15,39). Benne megnyilatkozott, hogy Isten az embert a szenvedésben nem hagyja magára, hanem magára vállalva az emberi nyomorúságot egészen a halálig, mégpedig a kereszthalálig (Fil 2,8), belülről változtatja meg az emberi sorsot, aminek jele éppen Krisztus feltámadása. Ez az isteni válasz a világban található rossz problémájára.

„Istenem, te a rosszat nem akarhatod, a gonosz nem lakhat közeledben,

színed előtt álnok meg nem állhat.” (Zsolt 5)

Ősi mozdulat

A jó és a rossz, avagy miért engedi Isten a cunamit

A világ nem normális, mert szenvedés van benne. Nemcsak a születés és a halál okoz szenvedést, de a légellenállás, a gravitáció, a munka, az ölelés is, mert ott a szenvedés a dezoxiribonukleinsavunkban, félrecsúszott nyakkendőinkben, a mozdulataink között, a tányérunkon; ez a zenében a szubdomináns, a fizikában az entrópia, a szerelemben a féltékenység, a gyermeknevelésben az aggodalom. Az emberi életút passiónak is nevezhető. Nem apró boldogságokra vágyunk, az öröm hártyái könnyen meghasadnak; a szenvedéstől szeretnénk szabadulni. A fájdalomcsillapítás és az ergonómia korát éljük, ám ha elnyomjuk itt a szenvedést, előjön amott; aki nappal kikerüli, felriad rá éjszaka.

A szenvedés a leggyakoribb érv Isten léte ellen. Logikátlan, hogy Isten is legyen és szenvedés is. Ott volt-e Ábrahám, Izsák és Jákob Istene Auschwitzban? Ott volt-e a beszlani iskolában, ahol élve csonkítottak meg gyerekeket? Miért nem segít a názáreti gyógyító a pestis-, kolera-, AIDS-járványok idején? Észreveszi az irgalom atyja az afrikai éhínségeket? Hallja-e földrengések idején az úttest repedéseibe zuhanók sikoltását? Miért nem segített a szökőár sújtotta térségben az, aki a Vörös-tengert ketté tudja választani? Ha én lennék az Isten, segítenék. Ha az Isten mindenható, én irgalmasabb vagyok nála.

A másik lehetőség: a Jóisten nem mindenható. Be van zárva saját jóságába. Kozmikus lúzer, valamit elrontott, ezért egymást falják az állatok és a sejtek, nem is szólva a fák néma küzdelméről, a gyökerek lassú élethalálharcáról. De ez a melegszívű, süket nagybácsi mégis szerethető. Megbocsátunk neki a napsütésért, Mozartért és a franciakrémesért cserében.

A rossz és mindenható, illetve a jó és korlátolt Isten egyaránt nagyon emberi. Mikor az ember alkotta őket, önmagát vette mértékül. A vallások istenei szépek, lokálisak, logikátlanok, esendők. Fölösleges kérdés, hogy melyik az igazi. A vallásos ember számára az istene olyannyira igazi, hogy kész az életét adni érte.

A nem vallásos ember ezt gejl pátosznak tartja. Pedig az ateista is készít istent, de nem azért, hogy imádja; könnyen cáfolható istent, istenkarikatúrát rajzol, aztán vörös filccel áthúzza, és azt mondja: ennyit erről. Csakhogy így a szenvedés értelmének az illúziója is elvész. S mert senki sem képes értelmezni a szenvedését másként, mint egy önmagát meghaladó – transzcendens – rendbe ágyazva, a legkeményebb ateistának is van istene: önmaga. Befelé próbál transzcendálni, azt gondolva, bent valami abszolút jó található, de legalábbis jobb, mint ami kint van. A vallásokban, a misztikus irányzatokban, a humanizmusban és a történelmi ideológiákban közös az a remény, hogy az ember – a benne rejlő jót megvalósítva – istenné lehet.

Mikor befejezte a teremtést, látta az Isten, hogy „minden, amit alkotott, igen jó”. A paradicsomkertben nem volt szenvedés. Az ember ismerte a légellenállást, a gravitációt, a fájdalmat is, de a szenvedést nem. Kedvére szakíthatott az élet fájáról. Boldog volt és szabad. Ez után az állapot után nyüszít a világ. Isten és az ember: szerették egymást, és bíztak egymásban. Az emberpár feladatot kapott, hogy szaporodjon és sokasodjon, töltse be és tegye paradicsomkertté a földet. Ádám szabad volt, de nem önálló. Nem mosolygó masina, hanem istenképmás; csak még gyermek. Az Atya majd megmutatja neki, mi a jó és a rossz, s mindig lehet a jót választani. Ehhez kell az alázat.

Tévesen azt szokták mondani, az ember a tudás fájáról szakított. Nem, a Biblia a jó és a rossz tudásának fájáról beszél. A kígyó azt sziszegte: „egyetek, és olyanok lesztek, mint az Isten”. És az ember kinyúlt a fán csüngő gyümölcsért. Ez a mozdulat az ember tragédiája, s minden bűn lényege azóta is. Ezután én döntöm el, mi a jó és a rossz. Olyan leszek, mint az Isten! Az embergyerek kalimpáló lábbal a világ trónjára ült. Istenre és az általa teremtett rendre többé nem tartott igényt. És elszakadt az élet fájától, megismerte a halált és a szenvedést. Miért engedte ezt az Isten?

Nem engedte, tiltotta. „Arról a fáról ne egyél!” Miért engedi a háborút? Nem engedi, tiltja. „Ne ölj!” A háborúra készülő ember nem kérdezi Istent. A világban, amelynek mértéke az ember, a legmagasabb ethosz a „leben und leben lassen”, a „ha te úgy, én is úgy”. Ennyi a mérték, jobbak nem tudunk lenni. Szeretünk, ha szeretnek. Adunk, ha kapunk. Olyan mértékben, hogy az én javam csorbuljon, sajnos nem engedhetek. Eldöntöm, számomra mi jó; döntse el a másik is. Rég tudjuk, hogy ez a gyakorlatban nem működik: ami az egyiknek jó, a másiknak rossz, s végül az erős leigázza a gyengét, és ez a háború. Ez történik a szervezetünkben is; a sejtek önérvényesítésre törekszenek, és létrejön a rákos burjánzás, következik a szenvedés és a halál. Az egész természet tönkrement attól a mozdulattól. Ádám utolsó szabad döntésével, mikor a maga ura lett, elvesztette szabadságát. És mi, utódai a paradicsomkerten kívül születünk.

Szeptember tizenegyedike után Billy Graham lányát megkérdezték egy tévéstúdióban: miért engedte Isten ezt a szörnyűséget? A lelkésznő válasza megdöbbentette a vallásos Amerikát. „Kitiltottátok az Istent az iskolákból, és csodálkoztok, hogy a gyerekeitek lemészárolják egymást – mondta. – Kitiltottátok a közéletből, és csodálkoztok, hogy a politikusok egymás torkának esnek. Kitiltottátok a Fehér Házból, és azt kérdezitek, miért csapott ide a háború.”

Ecce Homo! – jelenti ki Pilátus, és a megkorbácsolt Jézusra mutat. Íme az ember! Ez a vége minden útnak; a sors vak, igazság nincsen. De Jézus azt mondja a prokurátornak: „az igazság én vagyok”. Jézus talpára állítja a világot, amelyet felfordítottunk. Nem mi alkottuk Istent, hanem ő minket. Az ember nem válik Istenné, de az Isten emberré lett. A világok teremtője, aki a fizikai és erkölcsi törvényeket megalkotta, aki előtt leborulnak az angyalseregek, aki a kozmosz minden porszemét, az élővilág minden sejtjét ismeri és fenntartja, íme, itt áll egy római hadnagy előtt megkötözve, megkorbácsolva, támolyogva a vérveszteségtől.

S akkor két lehetőség van. Az egyik a tragikus erőfeszítés, hogy maradok a magam istene. A másik az alázat. Azt mondja a Példabeszédek könyve: „bízzál az Úrban teljes elmédből, a magad értelmére pedig ne támaszkodjál”.

Pilátus ott ül a világ trónján, előtte áll az Isten. És Jézust kitiltják Jeruzsálemből. Úgy végzik ki, mint a szökött rabszolgákat szokás, a városfalon kívül, a Koponya-dombon. Szakítani a fáról, fölemelni a korbácsot, fölemelni a kalapácsot: ugyanaz az ősi mozdulat. „Éli, éli, lámmá sábáktáni?” „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Jézus a huszonkettedik zsoltár kezdő sorait zokogja a kereszten. „Távol tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok… szétfolytam, mint a víz, kificamodtak csontjaim, szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben, torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek.” Krisztus minden fájdalom kelyhe és foglalata. „Fájdalmak férfia, betegség ismerője” – mondja a Biblia. Amikor meglátta Jeruzsálem városát, sírva fakadt. Ott volt a beszlani iskolában is és sírt. Ismeri a bennünk vonító félelmeket.

Jézus feje a mellére billen. Függ a fán, áldott, véres gyümölcs.

Ő akarta így, a mindenható.

A kereszt a szenvedés csúcsa, de egyúttal a szenvedés vége. A világ legmélyebb pontja, az abszolút krízis. A Biblia úgy beszél róla, mint a mindenség metszéspontjáról. „Amikor felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok” – mondta Jézus. Ez a szeretet. A mindenható Isten utánunk jött az édenkertből, csak nem vettük észre, mert magunkkal voltunk elfoglalva, és mikor felismertük, már a kereszten függött.

Ahogy az ősbűn következménye a szenvedés és a halál, a kereszt következménye a feltámadás és az öröm. A kereszténység a szó szigorú értelmében nem is vallás, hanem visszatérés az élet fájához. Az evangélium azt jelenti: örömhír. A Biblia szerint akik a megfeszített és feltámadott Krisztusban hisznek, visszataláltak a paradicsomba. Megnyílt a bűnbocsánat útja, a létgörcs kiengedett: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életre” – mondja János apostol; létezik még fájdalom, de nincs kilátástalan szenvedés.

A kereszténység bevezetett valamit, amit az ember alkotta vallások és ideológiák nem ismernek: a kereszt ethoszát. Nem mondja azt, hogy az ember jó. Pál, akinek Isten diktál, írja: „nem lakik bennem semmi jó”. Tudja, hogy bűnös, ezért alázatos; tudja, hogy az Atya Jézusért megbocsátott, ezért boldog. A Krisztus-hívő emberben van anynyi öröm és szabadság, hogy képes vállalni a fájdalmat Isten ügyéért és a másik emberért. Jézus azt mondja: szabad vagy az ősi mozdulattól, már nemcsak a tieidet s bennük magadat tudod szeretni, de az ellenségeidet is. „Vegyétek magatokra az én igámat, és megnyugvást találtok a lelkeiteknek. Mert az én terhem könnyű, és az én igám gyönyörűséges.”

Erről szól a húsvét. Aztán dolgozunk tovább hitetlenül és keserűen. Építjük a vallás, a kultúra, a társadalom gyönyörű Bábel-tornyait, hogy feljussunk az égig – és a tornyok a saját súlyuktól rogynak kérdőjelekké. Izzadva araszolunk a gondolkodás keresztútján, de a legnagyobb erőfeszítések árán is csak a kérdéseinket fogalmazzuk újra. Az önistenítő ember iszonyatosan egyedül marad, erre legkésőbb a halálakor döbben rá, mikor látja átszakadni a létezés határát, és látja az odaát tátongó üreget.

Jaj, vacog Babits, én vagyok az ómega s az alfa.

Hívj segítségül a nyomorúság idején – szól a zsoltárban az Isten –, és én megszabadítalak téged.

Balavány György, Magyar Nemzet, 2005. márc. 26.

http://www.mno.hu/portal/274800?searchtext=ősi%20mozdulat

Tél, sötétség, rossz - vajon léteznek?

Egy híres egyetem tanára a következő kérdést tette fel diákjainak:

- Mindent, ami létezik, Isten teremtett? Egy diák bátran válaszolt: - Igen! - Tényleg mindent Isten teremtett? - kérdezte újból a tanár.

- Igen, persze - ismételte meg a diák. De a tanár felvetette: - Ha Isten teremtett mindent, ami létezik, akkor a rosszat is megteremtette. És az alapján, amire eddig jutottunk, állíthatjuk, hogy Isten a rossz. A diák először nem tudott mit válaszolni erre a definícióra, és csendben maradt. A tanár elégedett volt magával és kérkedett a többi diák előtt, hogy bebizonyíthatta, a válaszoló diák hite csak mítosz.

De a diák újból jelentkezett:

- Kérdezhetek öntől valamit?

- Természetesen! - így a tanár.

A diák tehát kérdezett:

- Létezik-e hideg?

- Milyen kérdés ez, persze, hogy létezik. Te még sohasem fáztál?

A többi diák nevetni kezdett.

A fiú válaszolt:

- Valójában, uram, hideg nem létezik. A fizika törvényei szerint, ha jól belegondolunk, a hideg csak a meleg hiányát jelenti. Minden test vagy tárgy érzékeny a környezetváltozásra vagy az energiaátvitelre. Az abszolút nulla tulajdonképpen a meleg hiánya. Akkor ezen a hőmérsékleten minden anyag mozgás- és reakcióképtelen lesz. A hideg nem létezik. Az ember ezt a szót a nem elegendő meleg érzésének kifejezésére találta ki.

A diák folytatta:

- Lézik sötétség?

- Persze! - válaszolta a tanár.

A diák:

- A sötétség ugyanúgy nem létezik, az csak a fény hiányakor jön. A fényt tudjuk vizsgálni, a sötétséget nem. Használhatjuk Newton módszerét arra, hogy a fehér fényből töréssel sok színt kapjunk. Azonban a sötétséget nem tudjuk mérni. A fény egyetlen sugara megtörhet a sötétben és meg tudja azt világítani. Hogy tudja megmérni, milyen sötét a világűr? Hát úgy, hogy megméri a fény erősségét, amit ad. Ugye így van helyesen? A sötétség egy szó, melyet az ember talált ki, hogy körülírhassa, mi történik, amikor nincs fény.

Végül a fiatalember megkérdezte tanárát:

- Uram, létezik rossz?

- Persze - válaszolta még mindig a tanár. - Látjuk az ember másik iránti naponkénti embertelenségében, látjuk a világban élő bűnözők tömkelegében. Ez nem lehet semmi más, mint rossz.

- Valójában rossz nem létezik, uram, legalábbis önmagában nem. A rossz Isten hiánya. Ugyanúgy, mint a sötétség és a hideg esetében. Ez egy szó, amivel az ember azt szerette volna kifejezni, hogy kevés van Istenből, hogy hiányzik Isten. Isten nem teremtette meg a rosszat. A rossz annak az eredménye, hogy az ember híján van Isten szeretetének. Isten szeretete az Ő ajándéka a szívünkben. Úgy, mint amikor felkapcsoljuk a villanyt, vagy kizárjuk a hideget.

A tanár leült.

A fiatalember neve: Albert Einstein

6. A kereszténység Istenképe

avagy milyen a kinyilatkoztatás Istene?

Gondviselő

„Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van.” (Mt 6,32)

Szerető

„Az Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül” (1Jn 4,10)

Olvasd el Ozeás próféta könyvét! Milyennek mutatkozik Isten választott népe számára?

Irgalmas

„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36)

 „De a végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is - így kegyelemből kaptátok a megváltást.” (Ef 2,5)

Jóságos

„Miért mondasz engem jónak? - kérdezte Jézus. - Senki sem jó, csak egy, az Isten.” (Mk 10,18)

Avagy semmibe veszed, hogy Isten végtelenül jó, türelmes és elnéző, s nem jut eszedbe, hogy irgalma bűnbánatra akar vezetni? (Róm 2,4)

Teremtő

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” (Ter 1,1)

„Egész bensőmet te alkottad, anyám méhében te szőttél egybe engem.” (Zsolt 138)

Olvasd el és gondold át a következő szentírási helyeket!

Lk 15, 11-32 – tékozló Fiú, Isten atyai, feltétlen szeretete

Mt 7,25-34 – gondviselő Isten

1Jn 4, 7-21 – Isten a szeretet

Zsolt 103 – Isten atyai, feltétlen szeretete

Bölcs 11, 23-27 – Teremtő, jóságos, a létet (jónak) akaró Isten

Iz 41, 8-16 – Istentől nem kell félni, mert jó

Róm 8, 14-17; 31-39 – Istentől nem kell félni, mert jó

7. A gondviselő Isten

avagy nehézségek a kérő imával kapcsolatban

Mit szóljunk a fenti idézethez? Isten valóban szeszélyes, aki csak akkor adja meg azt, amire szükségünk van, ha kérjük tőle, ha hajbókolunk előtte? Lehet-e jó az az Isten, aki csak kérésre adja meg azt, amire szükségünk van?

A kérő imára maga Jézus biztat bennünket:

„Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak. Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad jót mennyei Atyátok azoknak, akik kérik. (Mt 7,7 – 7,11)

Az ima, főképpen a kérő ima sokak számára probléma. Bennük is sokszor felmerül a kérdés: Számolhatok-e komolyan azzal, hogy az Isten meghallgatja imámat? Ez a kérdés akkor válik igazán égetővé, amikor az Isten elé terjesztett kérés olyasmire irányul, ami pontosan meghatározott, evilági eseményre vonatkozik, amikor tehát egy súlyos beteg gyógyulásért, jó termésért vagy egy felbomlóban levő házasság rendbejöttéért imádkozunk. Szabad-e ilyen kérésekkel Istenhez fordulni? Mert hiszen az ilyen kéréssel, melynek beteljesülése ellenőrizhető, úgy tűnik, hogy próbára tesszük az Istent magát és egyben saját hitünket is. Jogunk van-e ehhez?

7.1 A Szentírás tanúsága

A kérő ima hatékonyságát feltételező hit a Szentírás tanításának szerves része. Az evangéliumokban a hit egyenlő a gondviselő Istenbe vetett teljes bizalommal: ő az egyetlen, aki minden bajból ki tudja menteni azt, aki hozzá fordul: „Ezért mondom nektek, hogy ha imádkoztok és 'könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kéréstek" (Mk 11,24). A meggyőződés az ima hatékonyságáról azonban nem jelenti azt, hogy az ember valamiképpen is a maga szolgálatába állíthatná az Istent. Az imának ez a mágikus felfogása teljesen idegen az újszövetségi Szentírástól. Az ember ráhagyatkozhat az Isten jóságára, de soha nem használhatja ki őt önzően a maga számára.

7.2 A kérő ima helye a hívő ember imaéletében

Az imának sokféle fajtája van: beszélünk közösségi és egyéni imáról; lehet szóbeli vagy elmélkedő sima; ez utóbbinak szintén sokféle változata ismert. Az ima kifejezhet dicséretet, hálaadást, kérést. A kérő ima tehát csak egy fajtája az imádságnak. A kérő imát tehát nem szabad elválasztanunk imaéletünk egészétől, hiszen az Istenhez való viszonyunk sokrétűsége csak ilyen összefüggésben mutatkozhat meg.

Az ima alapvető vonása Isten elismerése. Benne azt a meggyőződést fejezzük ki, hogy életünk Isten előtt folyik le. Az ima mindig hitvallás: - hiszek az Istenben, elismerem, hogy rá vagyok utalva, tőle függök, és bízom benne, mert életemet ő fogja kiteljesíteni. Hitvallás az ima már akkor is, ha egy kereső, egy még nagyon bizonytalan, alapvető kételyektől még nem szabadult magatartásból fakad. Mert a kereső, a hitében még bizonytalan ember imájában is kifejezésre jut legalább a kívánság, a vágy: bárcsak biztos lehetnék abban, hogy van Isten, létezik egy személyes feltétlen valóság, akitől minden függ, s ennélfogva a saját életem és egész létem biztos alapja lehet.

Az imában elismerjük az Istenit és egyben megvalljuk esetlegességünket, teremtett voltunkat. Ezzel elismerjük és mindig újra tudatosítjuk, hogy nem mi vagyunk a világ közepe.

Az a bizonyosságunk pedig, hogy Istent meg lehat szólítani, nem tőlünk ered. A párbeszédet Isten kezdte el, így a hozzá intézett szavunk mindig csak válasz a hozzánk intézett szavára. Ebben az összefüggésben van helye a kérő imának. Az Isten gondviselő jóságának (f)elismerése teszi lehetővé, illetve késztet arra, hogy kéréseinkkel hozzá forduljunk.

Ezek után állapíthatjuk meg azt is, hogy abban a kérdésben, hogy miként lehet jó az az Isten, akit kérni kell a szükséges dolgokért, csúsztatás van. A kérdés ugyanis azt állítja, hogy Isten nem ad meg dolgokat. Le kell szögezzük, hogy a Jóisten nagyon sok mindent megadott nekünk. Ám az ember szabad, önálló, autonóm lény, aki a bűnbeesés óta elszakadt Istentől. Ebben az állapotában pedig elsősorban Isten hiányzik neki, és az a tisztánlátás, hogy mi a jó és mi a rossz. (vö. Ter 3,1-14) Ezért sokszor gyötör bennünket a szeretet hiánya és annak következményei. Ezen természetesen Isten segíteni akar, de nem ront be az ember házába ajtóstul, aki egyszer már onnan kitessékelte. Ő az ajtóban kopog és vár, hogy kinyissuk neki. (vö. Jel 3,20) Ezért, amikor kérőimánkkal Istenhez fordulunk, nem egy szeszélyes vagy hatalmaskodó Istennek teszünk eleget, hanem kifejezzük Istenre utaltságunkat és Istenbe vetett bizalmunkat.

7.3 Egy fontos, de kiegészítésre szoruló szempont

A kérő imával foglalkozó keresztény írók mindig hangsúlyozták, hogy az Isten m i n d e n állhatatos és bizalommal hozzá intézett imát valamiképpen meghallgat. Valami tehát mindig történik az ima következtében, ami jelentős a saját üdvösségünk illetve azok üdvössége szempontjából, akikért kérésünkkel hozzá fordultunk. De nem mindig az történik, amit mi kívántunk és nem szükségképpen úgy történik, ahogy mi szerettük volna, mert az Isten jobban tudja, hogy mi válik igazán javunkra.

Kiemelik, hogy az állhatatos kérő imának egyik lényeges következménye az, hogy általa készségesebbek leszünk az Isten akaratának elfogadására. A kérő ima tehát mindenképpen javunkra válik, amennyiben általa az előzőleg talán elviselhetetlennek tűnő eseményekben fel tudjuk ismerni az Isten rendelkezését.

Ez a magyarázat annyiban helytálló, hogy minden hitből fakadó kérő imának lényeges tartozéka a nem mindig kimondott, de mindig hozzáértendő feltétel: „de ne az én akaratom begyen meg, hanem a tiéd" (Jézus imája a Getszemáni kertben, Mt 26,39). És igaz az is, hogy ez a magatartás nagy lépést jelent az Isten felé vezető utunkon.

Nem fogadható el azonban az a vélemény, miszerint a kérő ima kizárólag a bensőnkben végbemenő változásokra korlátozódik. Mert ha kizárjuk, hogy imánkra adott isteni válaszként valami történjen a világban, akkor az Isten és köztünk lévő kapcsolatot megfosztottuk minden realitásától.

7.4 Az imameghallgatás

„Isten teremtette a az eget és a földet” (Ter 1,1), azaz a mindenséget, ami azonban nem jelenti azt, hogy most már minden megy a maga útján, és hogy ő magára hagyta volna a világot – „a gép forog, az alkotó pihen”(Madách, Ember tragédiája). Isten mindenható, de ez nem jelenti azt, hogy neki bármire képesnek kellene lennie, olyanra is, ami ellentmond önmagának (ő sem teremthet fából vaskarikát). Isten tettei nem összefüggéstelenek és szeszélyesek, de a világon belül szabadon tud működni. Jézus azt mondta tanítványainak: „Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom.” (Jn 5,17) A teremtett világ saját tevékenységén keresztül létrehozhat Isten olyasmit, ami nem volt előrelátható. Ez pedig az ember számára kinyilváníthatja, hogy egy bizonyos esemény nem „csak úgy” történt, hanem egy személytől ered.

A sokak számára naivnak tűnő bizalom tehát, hogy az Isten imánkat a szó szoros értelmében meg tudja hallgatni, nem alaptalan. Azt persze mindig tudnunk kell, hogy az imameghallgatás kegyelem. Az eredmény nem kényszeríthető ki. Az ima nem úgy hat, mint egy fizikailag észlelhető tényező. Ez még inkább igaz abban az esetben, amikor az imában olyat kérünk, amelynek megvalósulása egy másik szabad embertől (is) függ, pl. hogy valamilyen rossz (háború, válás) ne történjen meg. Ugyanis Isten akaratának felismerése és elismerése rajta is múlik.

Az imában kért esemény bekövetkezésének személyes jelentősége van annak számára, aki ezért imádkozva Istenhez fordult. Az ilyen mintegy kézzelfogható módon megtapasztalja, hogy az isteni Gondviselésről való beszéd nem csupán jámbor szólam. Aki számára az esemény nem rendelkezik személyes jelentőséggel, az az eseményre fel sem fog figyelni, és ha valaki felhívja rá a figyelmét, mindig azt mondhatja róla: ez csupán véletlen volt. Az imameghallgatást tehát sohasem lehet minden kétséget kizáró módon bizonyítani. Mert aki egy hűvös, tartózkodó, az események személyes jellegét kikapcsoló magatartással közeledik ahhoz, amit a hívő imameghallgatásnak nevez, az nem fog túljutni azon a megállapításon: ez és ez valóban megtörtént. Azt, hogy egy esemény Isten személyes válasza az ember imájára, épp olyan kevéssé lehet bebizonyítani, mint ahogy a személyes szeretet sem bizonyítható tudományosan. A szeretet jelek által közli magát, de ezeket meg kell érteni ahhoz, hogy megbizonyosodjunk annak valódiságáról.

Számolhatunk-e azzal, hogy imánk következtében valami megváltozik a világban? Erre a kérdésre a mondottak alapján igennel kell válaszolnunk. Isten valóban válaszolni tud a kitartó kérő imára, de gyakran megesik az is, hogy Isten úgy válaszol imánkra, hogy képesek legyünk önmagunk akaratát feltétel nélkül alárendelni az ő akaratának. Hiszen sokszor csak az ima által ismerjük fel, hogy mi is az, ami után igazi énünk vágyakozik. A valódi értékek megismerése mindig egy folyamat, ami akkor mélyül el igazán, ha az imában egész életünket Isten elé helyezzük.

 

8. A vallásos ítélet fejlődésének fokai

A vallásos tevékenységek (gondolkodás, beszéd, érzelem, cselekvés) mögött meghúzódik az ember Legvégsőhöz (Istenhez) való viszonya. Ahogy ez a kapcsolat az egyes ember életében megvalósul, nevezzük vallásos ítéletnek.

Az elmélet, amelyet Fritz Oser Piaget és Kohlberg alapján dolgozott ki, a vallási gondolkodás struktúráját vizsgálja. Azt tárja fel, hogy a személy és a Végső Valóság (Isten) viszonya a vallásos ítéletekben lépcsőzetes szerkezetet mutat. Az ember vallásosságában fejlődést fedezhetünk fel, amelynek fokozatai vannak.

A vallásos ítélet fejlődési fokai általános érvényűek és függetlenek a konkrét vallási hovatartozástól. Az ember a vallásos ítélettel értelmezi az élet fontos kérdéseit (pl. szenvedés, halál, boldogság, a világ keletkezése). Ennek értelmében a vallásosság az ember egész lényét érintő konfliktus megélésekor, evvel szembeni állásfoglaláskor nyilvánul meg pl. szeretett személy elvesztése.

Az ítéletalkotás módja és foka a gyakorlatban azáltal nyilvánul meg, hogy a személy milyen módon teremti meg az egyensúlyt 7 dimenzió ellentétpárjai között. Ezek a dimenziók mindig fellépnek az élet jelentős kérdéseiről való állásfoglaláskor.

1. Szabadság-függőség (szabadnak érzi magát vagy kiszolgáltatottnak)
2. remény, értelem-abszurdum (az életet értelmetlennek tartja-e)
3. bizalom-félelem (pl. a halállal szemben)
4. profán-szent (el kell-e határolni valami fix pontot, teret, tárgyat)
5. transzcendens-immanens (a végső érték messze-e van a mindennapi dolgoktól)
6. maradandó, örökkévalóság-mulandóság (van-e abszolút maradandó érték)
7. mágikus erők-rendezett kozmosz (titokzatos erők veszik körül, vagy a dolgok alapjában véve áttekinthetők)

Hogy az ember a fejlődés milyen fokán áll, azt: dilemma-módszer vizsgálták meg a szakemberek. (pl. Pál-dilemma). A válaszok alapján a vallásos ítéletek 5 fokozatát különítették el:

1. Az ember teljesen és mindenestül függ egy külső erőtől. A Végső Valóság közvetlenül beleavatkozik az ember életébe, jutalmaz és büntet. „Deus ex machina” felfogás. (Pl. „Isten gyomorfájással büntet, ha nem engedelmeskedünk neki.”)

2. A személy még mindig külső és mindenható erőnek ítéli a Végső Valóságot, de már úgy gondolja, hogy hatást is gyakorolhat a Végső Valóságra, pl. büntetést csökkentő tettekkel. Befolyásolható, kölcsönös. „Do ut des” felfogás. (Pl. „Isten megmentette Pált, mert Pál mindig szerette Istent.”)

3. Az ember függetleníti magát a Végső Valóságtól, elismeri saját felelősségét, autonómiáját. Emiatt vitatja a Végső Valóság létét, illetve úgy tekinti, hogy az nem folyhat bele a világ sorsába. Az ember és a Végső Valóság a saját területén teljesen független a másiktól. A deizmus felfogása. (Pl. „Ha Pál a harmadik világban akar dolgozni, akkor ezt ő dönti el, nem pedig Isten.”)

4. Az ember megőrzi belső szabadságát, de visszakapcsolja életét a Végső Valósághoz. Azt, hogy az ember szabadon cselekedhet, azt a Végső valóság teszi lehetővé; ő az emberi szabadság alapja. Isten és az ember kommunikálnak egymással: a konkrét cselekedetekben egymást feltételezik. (pl. „Isten azt akarja, hogy Pál szabadon döntsön.”)

5. Feltételezett fokozat. A Végső Valóság és az ember között közvetlen kapcsolat, kommunikáció alakul ki, ami beépül az ember életébe. Viszonyukat kettőjük kölcsönös és teljes elismerése jellemzi. Pl. a nagy misztikusok.

Oser elméletét azonban több kritika is érte:

• Nem egyértelmű, hogy fejlődés-elméletről van-e szó. Lehetséges, hogy ezek inkább önálló vallási felfogások, Istenről és hozzá való viszonyról kialakult stabil elképzelések
• Nem világosak a fokozatok közötti átmenetek.
• Tényleg független-e az elmélet a konkrét vallási felfogásoktól, vagy bizonyos vallásokra bizonyos fokozatok inkább jellemzőek.

Forrás: Schweitzer, F. (1999): Vallás és életút. MRE Kálvin Kiadó. Budapest.

Benkő A. (1998): A személyiség erkölcsi és vallási fejlődése. In: Horváth-Szabó K. (szerk.): Lélekvilág. PPKE BTK Piliscsaba.

Tartalomjegyzék

Teodicea

1. Istenkép. 1

1. 2 Helytelen Istenképek. 2

1.3 Hogyan lehet valakiről megfelelő képet kialakítani?. 2

2. Istenérvek. 2

2.1 Mit mond az anyagvilág Istenről, avagy az esetleges létezők végső alapját kereső ember. 2

2.2 A fejlődő világ titkát megérteni akaró ember. 2

2.3 Az erkölcsiség feltétlen követelménye előtt álló ember. 2

3.1 A fogalom.. 2

3.2 Istenről beszélni 2

4. Isten tulajdonságai 2

4.1 Isten személyessége. 2

4.2 Isten egyetlensége. 2

4.3 Isten örökkévalósága. 2

4.4 Isten tudása, mindenhatósága. 2

4.5 Isten teremtő mivolta. 2

4.5.1 A kreacionizmus. 2

4.5.2 Evolutív teremtés. 2

5. Honnan ered a világban a rossz?. 2

Tél, sötétség, rossz - vajon léteznek?. 2

6. A kereszténység Istenképe. 2

7. A gondviselő Isten. 2

7.1 A Szentírás tanúsága. 2

7.2 A kérő ima helye a hívő ember imaéletében. 2

7.3 Egy fontos, de kiegészítésre szoruló szempont 2

7.4 Az imameghallgatás. 2

8. A vallásos ítélet fejlődésének fokai 2

Felhasznált irodalom:

Weissmahr Béla, Filozófiai Istentan, Mérleg-Távlatok, 1996

Turay Alfréd, Kozmológiai antropológia, SzHF jegyzet,

http://www.theol.u-szeged.hu/konyvtar/kozmologia/index.html

II. A vallás

1. Kereszténység a mai Magyarországon

1.

Magyarországon 2001-ben történt az utolsó népszámlálás. Ezen a népszámláláson mérték az emberek vallási hovatartozását is. A felmérést csupán irányadónak tarthatjuk, hiszen nem a meggyőződést mérték a kérdőívek, hanem azt, ki milyen valláshoz, felekezethez tartozónak vallja magát. Nem volt kérdés, hogy vallását mennyire gyakorolja, hogy elfogadja-e vallásának hitigazságait, életét közössége tanításához szabja-e az egyén. Több mint 9 millió személy érdemben felelt a vallási hovatartozást firtató kérdésre. Ezek 74 százaléka megjelölt valamilyen egyházat, felekezetet, további 15 százalék pedig egyházhoz, felekezethez nem tartozónak vallotta magát. Ez azt jelenti, hogy a lakosság csaknem 260 féle egyházhoz, felekezethez, vallási szervezethez, közösséghez sorolta magát. A népesség közel 55 százaléka, a vallást megjelölők csaknem háromnegyede a katolikus egyházhoz tartozik. Közülük 5,3 millió a római katolikusok száma, a görög katolikusoké megközelíti a 269 ezret. A református egyházhoz tartozónak vallották magukat 1 millió 623 ezren, az evangélikusok száma 304 ezer. Az izraelita vallást 13 ezernél némileg kevesebben jegyezték be. Evangélikusnak 305 ezren, baptistának 18 ezren vallották magukat. Meglepően alacsony volt azoknak a száma, akik Magyarországon nem keresztény vagy zsidó vallásúnak vallották magukat, összesen 14 ezren. Viszont közel másfél millióan jelölték be azt, hogy nem tartoznak semmilyen egyházhoz, felekezethez, és több mint egymillióan nem kívántak válaszolni a kérdésre.

További térképek: http://www.nepszamlalas2001.hu/hun/kotetek/05/kartogram.html

Elgondolkodtató, hogy a vallási, felekezeti hovatartozásukat vállalók aránya az életkorral párhuzamosan növekszik. A gyermekkorúak (0–14 évesek) körében nem éri el a 65 százalékot a valamilyen valláshoz tartozók aránya, a fiatal felnőttkorúak között már több mint kétharmaduk (68 százalék) jelölt meg vallást, felekezetet. A 40–59 évesek körében a valláshoz tartozók aránya ennél is tíz százalékponttal több, az időskorúaknak viszont csak alig több mint egytizede nem jelölt meg valamilyen vallást.

Tomka Ferenc szociológus elemzése

2001 januárjában népszámlálás volt Magyarországon. Az állam irányításához szükség van statisztikákra. Egészségügyi és szociálpolitika, regionális és gazdaságpolitika elképzelhetetlen lenne megfelelő adatok nélkül. A népszámlálások a világ legtöbb országában megkérdezik, hogy ki milyen vallású. A legtöbb volt szocialista országban a rendszerváltás óta ezt mostanában már másodszor kérdezték. Nálunk nehezebb volt az ügy. Sokan vannak, akik kínos dolognak érezték a vallás említését. Érdekes! A Központi Statisztikai Hivatal rendszeresen tudakolja a jövedelmet, a válások és az abortuszok számát, és kérdez egyéb intim dolgokat. Ezt eddig nem kifogásolta senki. Úgy látszik, a vallás ennél is érzékenyebb téma. Csak önkéntes válaszadást lehetett kérni.

A kérdezőbiztosok kérdeztek. Az emberek válaszoltak: tíz ember közül legalább kilenc. Még fontosabb, hogy az eredmények azonosak azzal, amivel a katolikus egyház eddig számolt. A magukat katolikusnak mondók aránya úgy alakul, mint 5-10-15 éve tudjuk. A másik oldalon viszont nő a felekezetenkívüliek száma. Ez a harmadik, s a jövő szempontjából alighanem a legfontosabb újdonság. A 60 évnél fiatalabb népességben a felekezetenkívüliek száma meghaladja a reformátusokét. Egy évtizeden belül tehát ez lesz a második legnagyobb "hitvallás". A valamely vallást megjelölők között viszont nő a katolikusok - relatív - aránya. Végül a negyedik tény eddig nem volt közismert. Nagyok a területi, regionális különbségek. Az egyházaktól való elszakadás mindenekelőtt az ország egy középső sávját jellemzi, Délnyugat- és Északkelet-Magyarországot sokkal kevésbé.

Még el sem kezdődött a népszámlálás, már sokan kétségbe vonták annak használhatóságát. Ha sokan nem válaszolnak, nem értelmezhetőek az adatok - mondták. S a propaganda azon igyekezett, hogy minél kevesebben válaszoljanak. Nos, a 15 éves és idősebb népességnek csupán 9,9 százaléka „nem kívánt válaszolni.”

Egyéb ismereteink alapján még az is elég pontosan megmondható, hogy kik nem kívántak válaszolni! A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a felekezetenkívüliek, az egyéb nem hívők és a tudatos ateisták együttes aránya 1992-ben 24 százalékot tett ki. 2001-ben a felekezetenkívüliek aránya 14,3, a válaszolni nem kívánóké 10,2, a kettő együttesen 24,5 százalék. Valószínűsíthető, hogy a kisegyházak, valamint a magyar zsidóság számos tagja is a nem válaszolók között található, a fenti adatok ismeretében mégis feltételezhető, hogy a nem válaszolók zöme a nem hívők közül kerül ki.

Egy dolgot ellenben nem szabad figyelmen kívül hagyni. A népszámlálás nem kérdezte a vallásosságot. Nem kérdezte, hogy ki mit hisz, vagy nem hisz. Nem kérdezte, hogy ki jár templomba. Hanem azt kérdezte, hogy valaki milyen, vagy hogy semmilyen vallású, felekezetű. Az adatok az összeírt személy által megjelölt "valláshoz, felekezethez, egyházhoz, vallási közösséghez való tartozást mutatják", fogalmaz a népszámlálásról szóló kötet. Más dolog egy egyházhoz ragaszkodni, s megint más a vallásos meggyőződés. A Központi Statisztikai Hivatal egyik 1992. évi felmérése szerint a katolikusnak kereszteltek 19, az evangélikusnak kereszteltek 21, a reformátusnak kereszteltek 24 százaléka nem hívő vagy ateista. Szem előtt kell viszont tartanunk, hogy a felekezeti hagyományhoz és az egyházhoz fűződő kapcsolat nem azonos a hit és a nem hit milyenségével. A népszámlálás adatai az előbbiről szólnak.

A katolikusság, reformátusság, evangélikusság sokak számára személyes létük, önazonosságuk éppoly magától értetődő része, mint hogy ők magyarok, szegediek vagy somogyiak, egy tágabb rokonság tagjai és így tovább. Ez nem szerzett, hanem örökölt adottság, amit - sokáig azt hittük, hogy - feladni alig lehet. Annál fontosabb, hogy ma sokan másként gondolkodnak. A 15 éves és idősebb magyar népesség 12,6 százalékában az egyházi gyökér elszakadt. Ők azt mondják, hogy nem tartoznak semmilyen egyházhoz, felekezethez. Egyéni, nemzeti, történelmi önértelmezésükből hiányzik a vallási-felekezeti összetevő. Egy alapvető dimenzióval szegényebbek! S mindnyájan szegényebbek lettünk azzal, hogy nemzetünk egy része nem tudja múltunk teljességét saját önértelmezésébe beépíteni.

A felekezetenkívüliek aránya jelentős és nő. A fiatalok között többen vannak, mint az idősek között. Ám a többség önmagát mégis katolikusnak, reformátusnak vagy evangélikusnak mondta. A népszámlálás a rendszerváltást követő társadalmi és világnézeti tájékozódás egyik fontos összefüggését dokumentálta. A társadalom közel háromnegyede (71,5 százaléka) valamely keresztény történelmi egyház által képviselt vallást mond magáénak. Ez ugyancsak jelentős, több, mint a "kétharmados" többség!

A népszámlálási vallási adatok megfelelnek előző ismereteinknek és az előrejelzéseknek. Tévedés azt hinni, hogy a valamely felekezethez tartozók aránya alacsonyabb lenne, mint amit korábban feltételeztünk! A katolikusnak kereszteltek aránya 6,5 millió körül van.

2001-ben a személyes bevallásuk szerint római katolikusok részaránya az ismert válaszok 52,0 százaléka volt. Ehhez hozzá kell adni a görög katolikusok mintegy 3 százalékos arányát (amit a népszámlálás előzetes adatközlése sajnálatos módon az ortodoxokkal és a kisegyházakkal együtt a "más egyházak" kategóriájába számolt). Az új évezred küszöbén az ország népességének valamivel több, mint fele magát katolikusnak mondta.

A katolikus/protestáns arány alakulása egy hosszabb történelmi folyamat része. A katolikus túlsúly legalább két évszázada folyamatosan, noha nem azonos ütemben nő. A katolikusok aránya (a mai országterületen) 1910-ben 2,33-szorosa; 1920-ban 2,44-szerese; 1930-ban 2,49-szerese; 1941-ben 2,54-szerese; 1949-ben 2,60-szorosa, 2001-ben 2,80-szorosa a reformátusok és az evangélikusok együttes arányának. Mivel jelenleg a katolikus túlsúly a fiatalabb évjáratokban erőteljesebb, mint az idősebbek között, a tendencia folytatódása prognosztizálható.

Érdekesek és a lelkipásztori feladatok szempontjából sem mellékesek a regionális különbségek. Északnyugatról kelet és délkelet felé, Komárom-Esztergom megyétől Békésig és Csongrádig húzódik az a sáv, amelyet nagyfokú felekezetenkívüliség jellemez. Ide tartozik még Budapest, Fejér és Pest, Hajdú-Bihar és Jász-Nagykun-Szolnok megye. Itt a népesség egyharmada felekezetenkívülinek mondta magát, vagy nem kívánt válaszolni. Az ország nyugati és délnyugati felében, Győr-Moson-Sopron, Vas, Veszprém, Zala, Somogy, Tolna és Baranya megyékben csak feleannyi a felekezetenkívüliek és válaszolni nem kívánók aránya, éppúgy, mint az ország északkeleti felében, Nógrád, Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár megyékben. A dolog pontos okát nem tudjuk. Sem a felekezeti megoszlás, sem a gazdasági fejlettség, vagy a jólét nem ad elegendő magyarázatot. Bizonyos viszont, hogy a zsellérsors s az agrárproletárok nyomora az Alföldön volt a legnyomasztóbb. Talán egy korábbi rendszer bűnei a felelősek az egyházaktól való mai eltávolodásért.

A területi különbségek között még valamit érdemes említeni. A török kor óta meglévő felekezeti struktúra ma is él. A Dunántúl és néhány északi megye lakosságának nagy többsége katolikus. A reformátusok aránya Borsod-Abaúj-Zemplénben, Hajdú-Biharban és Szabolcs-Szatmár-Beregben jelentős. Az utóbbi megyében övék a relatív többség.

Csehországban a magukat valamely felekezet tagjának mondók aránya 1991-2001 között mintegy 15 százalékkal csökkent, Szlovákiában közel ugyanennyivel nőtt. Ott a vallási helyzet változékony. Az embereken múlik, hogy magukat minek mondják. Magyarországon az arányok stabilabbak.

A világnézeti sokféleség egyértelmű követelményekkel jár - éppúgy, mint a felekezetenkívüliség terjedése. A társadalom (vagy éppen az állam) már nem biztosítja a történelmi egyházak folyamatosságát. Nem ez a dolga. Az egyházaknak maguknak kell bizonyságot tenniük Urukról és a rájuk bízott Evangéliumról. Persze, a papok tanítanak, prédikálnak. De most többről van szó! A kereszténység ápolása és továbbadása élményt, a hitre való kitartó felkészítést, élő közösségeket, a kétezer éves közös hagyománnyal való foglalkozást igényel. Ez minden olyan keresztény feladata, aki vallása létét és terjedését fontosnak tartja. A Jézusról való tanúságtétel egyszerre követel találékonyságot, elkötelezettséget és erre fordított időt. Innen nézve a népszámlálás: figyelmeztetés. Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Magyarországon sokakat még nem érintett meg az Evangélium jó híre.

Tomka Miklós

Új Ember, 2003.01.13