http://www.katolikus-honlap.hu/0807/bilkei2.htm
Tárgyilagosan Lutherről katolikus szemmel a II. Vatikáni
zsinat előtt. Nyilván hitvédelmi szempontból.
KALAUZ A KATOLIKUS VALLÁSBA VISSZATÉRŐKNEK
Írta: Bilkei Ferenc székesfehérvári esperes-plébános
1942.
I. FEJEZET
Luther Márton
A XVI. század vallásváltozásainak atyja Luther Márton lett! Nem csak
kezdte, hanem a maga különös egyénisége szerint ő maga alakította is ki a
reformációt.
1483-ban született Eislebenben, Szászországban parasztcsaládból. Atyja
durva munkát végző bányász volt. Ő is, bátyja is embert vertek agyon.
Luther anyja szintén kemény, sőt túlszigorú nevelő volt, aki – ahogyan a
fia panaszolta – egy szem dióért képes volt véresre verni a fiát. Az
iskolában hasonló szigorúsággal bántak vele. Tanítója egyetlen
délelőttön – mint Luther maga mondotta – tizenötször pálcázta meg, főleg
makacssága miatt. Luther mindig keserűséggel gondolt gyermekkorára,
amely egész lelki világát beárnyékolta. Tizennégy éves korában magasabb
kiképzésre Magdeburgba, egy kitűnő szerzetesi iskolába adták, ahol ha
szegény fiúk módjára élt is, de vidámabb napok derültek rá. Luther
buzgó, imádságos ifjú lett. Szívesen járt a templomba szentmisére,
szépen csengő hangja kihallatszott a kórusból, részt vett a
processziókban, a szentek tiszteletében és egyáltalán semmiféle jelét
nem adta annak, mintha az Egyház általános istentiszteletében valami
kivetni valót talált volna. Ő is, mint 1456 óta a többi keresztények,
szívesen imádkozta az úrangyalát, mikor az estharangszó arra
figyelmeztette, hogy a kereszténység nagy ellensége, a török,
letiprással fenyegeti a nyugati kultúrát.
Tizennyolc éves korában élete fordulóponthoz ért. Leütött mellette a
villám, majd röviddel azután egy jó barátját párbajban vagy verekedésben
megölték. Ez a két esemény annyira megrázta, hogy idegsokkot kapott és
hirtelen elhatározta: „Ha a jó Szent Anna segít, szerzetes leszek.” 14
nap múlva kopogtatott a kolostor ajtaján, ahol szívesen fogadták, hiszen
akkor már a filozófia magisztere volt.
A kolostor tág teret nyitott tehetségei kifejlesztésére. Könyvtár állott
használatára, kiváló tanárok tanították s neki semmi egyéb gondja nem
volt, mint csupán a tanulás. Társai közül egyetlenegy sem mérkőzhetett
vele tehetségre nézve. Emlékező tehetsége páratlan volt. Egy nagy vörös
táblájú bibliát kapott használatra, azt kívülről tudta, s bármely
szövegrészt kérdeztek tőle, azonnal megmondta, hogy a bibliának mely
lapján található. Gondolkodása villámgyors volt, azonnal visszavágott a
támadónak és legázolta azt. Sokszor durván, ami miatt társai sokszor
panaszkodtak is. A német nyelvet úgy kezelte, ahogy előtte alig valaki. A
későbbi irodalmi német nyelvnek tulajdonképpen ő volt a megalapítója.
A
dogmatikát nem szerette. Aquinói Szent Tamás kérlelhetetlen logikája
nem felelt meg lelke féktelen szárnyalásának. Inkább a bibliamagyarázat
volt kedvére, amelynek aztán tanára is lett. Szerette a misztikát, a
lelki élet titokzatos világát, ahol képzelete szabadon csapongott a
magasságokban és a mélységekben.
Luther kivételesen nagy ember volt. Óriási tehetség, óriási munkabírás
és akadályt nem ismerő akaraterő. Ha hadvezérnek születik, talán olyan
lett volna, mint Napóleon; mint államférfi talán Kossuthoz, mint költő,
talán Petőfi Sándor hoz hasonlított volna. Istent sem úgy látta, mint a
legtöbb ember. A villámcsapásban a szigorú ítélőbíró Krisztust látta.
Egészen bizonyos, hogy jó pap akart lenni. Hiszen nem földi haszonért
választotta a lemondással telt szerzetesi életet, hanem azért, hogy a
nagy megrázkódtatás után egész bizonyosan elérje a mennyországot. Ha
valahol akadályt látott, ha magát kicsinynek érezte, kétségbeesett.
Inkább félt Istentől, mint szerette. Mikor első szentmiséjét mondotta,
oly félelem szállta meg, hogy – amint később mondotta – ha nincsenek
mások körülötte, lerohant volna az oltártól és elfutott volna. Szintúgy
kétségbeesés fogta el, mikor az Oltáriszentséget körülhordozta. Mikor
Rómába ment s ott szentmisét mondott, azt kívánta, bár haltak volna meg
már a szülei, mert a szentmise erejénél fogva bizonyosan kiszabadította
volna őket a tisztítóhely szenvedéseiből.
Luther lelki küzdelmei
Senki sem születik szentnek. A mennyországot mindenkinek úgy kell
kiküzdenie. Luther is magával vitte a szerzetesi életbe a maga emberi
gyarlóságait, a fiatal vér hajlandóságait, amelyekkel állandóan küzdenie
kellett. S a csupa erő és szenvedély emberének nagy szenvedélyei
voltak. Becsületes jóakarattal harcolt is ellenük éspedig kemény,
kegyetlen eszközökkel. Azt gondolta, hogy jócselekedetekkel és
szigorúsággal le is győzi őket. Böjtölt, koplalt, véresre ostorozta
magát. Teljesen lesoványodott, csont és bőr lett. A túl sok
önsanyargatás miatt egy ízben hat hétig nem tudott aludni. Sokszor
elájult. Egy alkalommal oly sokáig tartott ájulása, hogy társai rátörték
az ajtót és csak hosszabb ébresztgetés, főleg a zene hangjai által
tudták csak életre kelteni.
Az emberi gyarlóságok és szenvedélyek Ádámtól kapott szomorú örökségünk.
Sok ember egész életén keresztül küszködik ellene, míg a kor, a vér
meghiggadása, a szerencsés körülmények és főleg az imádság, Isten
kikönyörgött segítsége, letompítják a harc élét. Az ember olyan, mint a
hangya. Viszi terhét hazafelé. Sokszor visszacsúszik. De ha tízszer,
százszor nem sikerül, megint újra kezdi, míg végre mégis csak célhoz ér.
Isten is tudja ezt és éppen ezt a folytonos küzdelmet jutalmazza meg és
ezért segíti elő a győzelmet a maga isteni malasztjával, kegyelmével.
Luther
szinte emberfeletti erővel sokáig küzdött önmagával s mivel
szenvedélyei gyökerét nem bírta kiírtan, kétségbeesett, búskomorság vett
rajta erőt, mert azt hitte, hogy célját, a mennyországot nem képes
elérni.
Hogyan írja le szenvedéseit
„Ismertem egy embert – írja önmagáról (Művei I., 629.) – aki gyakran
szenvedett ilyen kínok közt. Gyötrelmei rövid ideig tartottak, de
pokoliak voltak. Ha az emésztő tűz egy órának csak a tizedrészéig
tartott volna is, minden csontja hamuvá égett volna. Ilyenkor Istent és
minden teremtményét szörnyen haragosnak látta. Menekvés nincs semerre,
se befelé, se kifelé, csak a vád dörgő szavát hallja folytonosan. A
lélek zokog: Ó, Uram, de eltaszítottál színed elől és még azt sem meri
mondani, ne büntess engem bosszúságodban. Ebben a pillanatban – s ez
megmagyarázhatatlan – a lélek nem mer hinni a szabadulásban, mert csak
egyet érez, azt, hogy a büntetésnek nem lehet vége. Egész lelkében nem
érez egyebet, csak a segítés utáni epesztő vágyat, csak egy szörnyű
sikoltást, noha tudja, hogy segítség sehonnan nem érkezhetik feléje.
Keresztre van feszítve, mint Krisztus, meg vannak számlálva minden
csontjai, nincs egyetlen porcikája, amely nem volna tele keserűséggel,
rettegéssel, kétségbeejtő aggódással és őrjítő fájdalommal – s mindez
azzal az érzéssel, hogy ennek soha, de soha vége nem szakad.”
„Dávid király kiáltását hallotta lelki kínjai közt az alvilágból, amely
felé a lélek közeledik, hallotta a pokol kapuján kopogtató csontokat,
amelyek örök kárhozatra vannak ítélve, a sötétség tengerét, a föld
örvényébe való elsüllyedést, a végtelen szomorúság tanyáját látta” stb.
stb. (Luther művei I., 557.)
Az ember borzadozva olvassa ezeket a sötét képeket. Luther itt is
kivételesen különbözött a többi embertől. Mindenkinek vannak lelki
küzdelmei. De ki gyötrődik úgy, mint Luther gyötrődött! Óriási tehetség,
óriási képzelő erő, kivételes idegrendszer és óriási lelki küzdelmek.
Valóban szánalomra méltó szegény ember! Luther lelki beteg volt. Ezt
róla az orvosok is megállapították.
Milyen bűnökkel küszködött Luther?
Luther maga írta meg (Művei IV., 202.): „Die Leidenschaft des Zornes,
des Stolzes und der Wollust wird, wenn sie wach sind, gefühlt als
schwer, ja unüberwindlich, wie die Erfahrung lehrt.” Magyarul: „A harag,
kevélység és paráznaság szenvedélyeit, ha azok fölébrednek, nemcsak
nehéznek, hanem legyőzhetetlennek érezzük, ahogyan a tapasztalat
bizonyítja.”
Tehát Luther a harag, kevélység és paráznaság szenvedélyeit legyőzhetetleneknek mondotta.
Ő
ezekkel folytatta pokoli küzdelmeit, ezek miatt érezte az elkárhozás
rémesen fenyegető veszedelmét, a pokol kapuján kopogtató csontokat, a
véget nem érő szomorúság tanyáját. Ebből a szörnyű lelkiállapotból
kereste a kivezető utat.
Hány éves volt Luther, mikor lelki gyötrelmeit szenvedte? A 18 és 29
évek közt volt, mert 29 éves korában, 1512-ben találta meg az új
tanítást, mely a lelkét megnyugtatta.
Hogyan írja le Luther a maga átalakulását?
„Szent Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levelében (Róm 1,17) ezt
olvastam: »Isten igazsága az evangéliumban jelentetik ki hitből hitre,
amint írva vagyon: az igaz pedig a hitből él.« Isten igazsága az
evangéliumban jelentetik ki. Ezek a szavak utamban voltak. Nem
szerettem, hanem inkább gyűlöltem az igazságos, a bűnöst megbüntető
Istent. Mérgesen morogva haragudtam és azt mondottam: mintha nem volna
elég a tíz parancsolat, Isten az evangélium által még újabb és újabb
szenvedéseket halmoz ránk és fenyeget bennünket igazságával és
haragjával.”
„Az igazságosság olyan volt az én szememben, mint a mennydörgés és
villámlás. Szívemből gyűlöltem szent Pált, mikor azt olvastam: Isten
igazsága az evangéliumban jelentetik ki.” (Lauterbach: Tagebuch, 130
lap)
„Úgy menekültünk Krisztus elől, mint maga az ördög elől, mert azt
tanították nekünk, hogy mindenki minden cselekedetével együtt odaáll
Krisztus ítélőszéke elé. Az evangélium nem azt tanítja, hogy Krisztus
mint bíró jön el, hanem mint Megváltó. Azonban a barátok ennek
ellenkezőjét tanították, azt, hogy Krisztus a mi bíránk.” (L. művei 47,
39 lap.)
„Én voltam a föld legszerencsétlenebb embere. Hiába ordítottam és estem
kétségbe éjjel és nappal. Senki se tudott rajtam segíteni. Mert nem
ismertem többé Krisztust: Szigorú bírónak gondoltam, aki elől menekülni
kell és nem bírtam előle menekülni.” (Művei: 51, 146 lap.)
„Végre Isten irgalma az éjjel-nappal való töprengések után a következő
szavaknak igazságára figyelmeztetett: Isten igazsága az evangélium ezen
szavaiban jelentetett ki: Az igaz a hitből él. Ekkor aztán Isten
igazságosságát ilyen módon igyekeztem megérteni: Az igaz ember Isten
ajándékából, vagyis a hitből él. Megértettem ezen szavaknak az értelmét:
az evangélium által Isten igazsága, nevezetesen Isten szenvedő
igazságossága jelentetett ki. Az irgalmas Isten a hit által tett eleget
értünk. Ekkor úgy éreztem magamat, mintha újra születtem volna s azt
hittem, hogy a paradicsom nyitott kapuján léptem be. Most már más
szemmel láttam a Szentírást. Most már éppoly szeretettel magasztaltam az
igazságosság édes szavát, mint amily gyűlölettel üldöztem azelőtt.”
Mit jelentett tehát Luther magyarázata? Azt, hogy Isten, az Úr Jézus az
ítéletkor egyedül a mi hitünket nézi és nem egyszersmind a
cselekedeteinket is. Nem aszerint ítél meg bennünket, ahogyan éltünk,
ahogyan jót vagy rosszat cselekedtünk, hanem egyedül aszerint, ahogyan
hittünk.
Mindez 1512-ben, Luther 29 éves korában történt.
Tévedett-e Luther vagy helyesen magyarázta a Szentírást?
Egészen bizonyos, hogy ezek a szavak: „az igaz a hitből él” valóban
benne vannak a Szentírásba. (Róm 1,17) Való igaz, hogy a hit szükséges
az üdvösséghez, amint pl. ez is igaz: a növény a napsugárból él.
Szerintünk, katolikusok szerint, azonban nemcsak a hit szükséges, hanem a
jócselekedetek is szükségesek. Nemcsak a napsugár szükséges a növény
életéhez, hanem a nedvesség is, meg a föld is. Luther azonban a maga
szorongatottságában ezt a magyarázatot alkalmasnak találta a maga
megnyugtatására, tehát ehhez ragaszkodott.
Az is bizonyos, hogy a Szentírásban benne van ez a rész: „Állítjuk, hogy
az ember a hit által igazul meg a törvény cselekedete nélkül.” (Róm
3,28) Luthernak ez a rész is alkalmas volt a maga véleményének
igazolására. Ha azonban a Szentírást nézzük, azt látjuk, hogy szent Pál
apostol ezen levelét a
római pogányokhoz intézte. T. i. a római
zsidókból és pogányokból keresztényekké lett hívek azon vitatkoztak,
hogy meg kell-e tartani a pogányoknak a zsidó törvényt (pl. a zsidó
körülmetélést, a zsidó ünnepeket). Szent Pál erre azt írta: „Állítjuk.
hogy az ember a hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül.”
Vagyis: a pogányból lett keresztények üdvösségéhez nem szükséges a zsidó
törvény megtartása, mert az ember a keresztény hit által üdvözül a
zsidó törvény cselekedetei nélkül.
Luther azonban ezeket a szavakat is teljesen egyoldalúan, a maga
szempontja szerint nézte és nem akart mást meglátni. Sőt, hogy mennyire
erőszakos volt, igazolja az a körülmény is, hogy ugyanezt a szöveget:
„Az ember a hit által igazul meg”, Luther a maga bibliafordításában így
fordította: „Az ember
egyedül a hite által üdvözül.” Ellenfelei
szemére vetették, hogy nem híven fordítja a Szentírást. Luther „Ein
Sendbrief” című röpiratában erre azt felelte: „A pápistáknak összevéve
nincs annyi eszük, hogy a Szentírás egyetlen fejezetét is megérteni vagy
németre fordítani tudnák. Az ő szamárordításuk gyenge ahhoz, hogy engem
megítélni tudjanak. Én tudom – ők azonban kevesebbet tudnak mint a
molnár szamara – hogy mennyi művészet, szorgalom és erő kell a jó
fordításhoz. Ezek a szamárfejek úgy néznek ezekre a betűkre, mint a
borjú az új kapura, azonban a latin nyelvben nem a betűket kell nézni,
mint ahogyan ezek a szamarak teszik. Nem tűröm, hogy akármilyen
pápaszamár vagy (öszvér bírálgasson engem. Az ilyen szamaraknak a „sola”
szóra vonatkozó haszontalan beszédére csak annyit mondok: Ezt Luther
akarja így, ő pedig doktor az összes pápista doktorok fölött. „Sic volo,
sic jubeo, stat pro ratione voluntas.” „Így akarom, így parancsolom, az
értelem helyett itt áll az akarat.”
Helyesen magyarázta-e tehát Luther a Szentírást? – Nem magyarázta helyesen.
1517. október 31.
Luther, az eretnek, 5 évig a katolikus Egyházban
Luther írása szerint, ő már 1512-ben eltért a katolikus Egyház
tanításától. Tette ezt lépésről-lépésre anélkül, hogy az eltérésről
tudott volna. Azt gondolta, hogy az ő tanítása tulajdonképpen katolikus
tanítás, összeegyeztethető az Egyház álláspontjával. Esze ágában sem
volt az elszakadás, hiszen akkor még megtartotta a szerzetesi
szabályokat és tiszteletben tartotta az Egyház vezetőségét.
Luther 1516-ban kezdte szent Pál rómaiakhoz írt levelét magyarázni.
Ekkor még határozottabban alakult ki benne az új tanítás. Ugyanezen év
szeptemberében nyilvános vitára hívta föl ellenfeleit. Az ő tétele ez
volt: az ember vétkezik, ha azt teszi, amire képes, mert a maga erejéből
sem akarni, sem tenni nem tudja az üdvösségre szükséges jót.
Ugyanazon évben magyarázta szent Pálnak a Galatákhoz, majd pedig a
zsidókhoz irt levelét. Ekkor már két részre osztotta az érdeklődőket.
Voltak jóbarátai, mint Karlstadt (később összevesztek), Amsdorf, Lang
stb. Mások azonban élesen szembeszálltak vele és tanítását eretnekségnek
nyilvánították. A baj az volt, hogy valamennyi ellenfele sokkal kisebb
tehetségű volt nálánál s Luther leverte, letorkolta őket.
1517. szeptember 4-én újabb nyilvános vitatkozás volt, amelyen Luther 97
tételt állított föl, köztük a következőket: „Az ember csak rosszat tud
akarni és cselekedni.” „Szabadakarat nincs.” „Isten kegyelmére csak egy
kiválasztás van: ha Isten örök boldogságra választotta ki az embert.”
„Nemcsak a zsidó szertartáskönyv rossz törvény, hanem rossz a
tízparancsolat is. Egy jó törvény van: Isten szeretete.”
Luther mindezekre nézve azt hitte, hogy ezek megegyeznek az Egyház
tanításával és csak egyes tanárok ellenzik. És ha az Egyház
hitetlenségéről, az erkölcsök romlásáról beszélt és írt, mindazt abban
az értelemben tette, hogy minden bajnak az az oka, hogy az emberek nem
mind hiszik azt, amit ő tanít. Ha hinnék, minden megváltoznék.
Egyebekben pedig azt állította, hogy ő csak Isten akaratának
végrehajtója, úgy megy előre, mint a vak ló, ha Istennek nem tetszik az ő
tanítása, majd megakadályozza.
Vita a búcsúk körül
Öt esztendőn át vajúdott Luther lelkében az új tanítás, amikor egy
váratlan esemény nagy lökéssel taszította őt előre megkezdett útján.
Albrecht
brandenburgi püspököt mainzi érsekké is megválasztották. Az új állásba
való beiktatáskor 10.000 aranyat kellett fizetnie a pápai udvarnak, ahol
javában folyt a Szent Péter templom építése. A pápa búcsút
engedélyezett mindazoknak, akik bűneiket töredelmesen megbánják,
meggyónják s azonkívül a pápa céljaira adományt adnak. Búcsúnak az
ideigtartó büntetések elengedését nevezzük, amelyeket vagy ezen, vagy a
másik világon, a purgatóriumban kellene a bűnösöknek elszenvedniük.
Búcsúk voltak a múltban és vannak a jelenben. Azonban Luther idejében
sok visszaélés is történt. Ugyanis az érseknek érdekében állott, hogy a
10.000 arany adósság minél előbb letörlesztessék, ezért olyan embereket
bízott meg a búcsúk hirdetésével, akik ékes szavakkal tudták a tömeget
bűnbánatra és pénzáldozatra serkenteni. Voltak szónokok, akik a maguk
dicsőségét látták abban, hogy minél több pénzt gyűjtsenek. Így tévedtek
aztán a búcsúk és a pénzáldozatok ízléstelen dicséretére. Azonban ha
egyes emberek tévedtek is, ez a tévedés nem az Egyház tévedése volt.
Luther
nagyon jól tudta, hogy mi az Egyház tanítása a búcsúkról és azt is
tudta, hogy ha a megfeledkezett emberek ellen panaszt tesz, Róma lakatot
tesz a tévedő ember szájára és az nem lép többé a szószékre. Egyesek
emberek tévedése miatt semmi esetre sem kellett volna egyházszakadást
csinálni.
Az egyesek megbotránkozása szikra volt, mely felgyújtotta a tikkasztó
szárazság avarját; olyan volt mint Princíp golyója, amely eldörrentette a
világháború első fegyverét.
Luther Mártonnak ez a megbotránkozás kedvező alkalom lett a régóta benne
forrongó tanítások kinyilvánítására. 1517. november 1-ére,
Mindenszentek napjára, messze vidékről rengeteg ember jött
Istentiszteletre. Luther előtte való este 95 tételt függesztett ki a
templom ajtajára és vitára szólította fel a teológusokat. Ugyanezeket a
tételeket kinyomatva elküldte a többi egyetemeknek is. Így lettek azok
nyilvánvalókká. Hogy azonban az Egyház vezetőségét nem akarta bántam,
kitűnik pl. Luther ezen soraiból is: „Legyen kiközösítve és legyen
átkozott az, aki a pápai búcsúk igazsága ellen szót mer emelni” – „a
püspököket és lelkészeket kötelezni kell arra, hogy a pápai búcsúk
hirdetőit minden tisztelettel fogadják” – „ha a szónokok a pápa szelleme
és felfogása szerint prédikálnak, a nehézségek mind megszűnnek.” Ezeket
írta Luther a 95 tételben. tehát ekkor még esze ágában sem volt
megbontani a katolikus Egyház 1500 éves egységét.
Luther és a pápa
Sokan úgy vélik, hogy Luther 1517. október 31-én elszakadt az Egyháztól.
Nem! Nem szakadt el. 1518. augusztus 21-én a Resolutiones vitairatában
azt írta a pápának, hogy őt sokan be akarják feketíteni, mintha ő a
pápának, mint Szent Péter utódának felsőségét kétségbe akarná vonni. Ez a
vád igaztalan, „mert a te szavad Krisztus szava, a te személyedben
Krisztus uralkodik és Krisztus beszél. Éltess, vagy ölj meg; küldj el
vagy hívj vissza; erősíts meg vagy taszíts el, amint neked tetszik.”
Mindazonáltal
ugyanebben a röpiratban kijelentette azt is, hogy nem törődik azzal,
hogy tetszik-e a pápának az ő tanítása vagy sem. Tehát nem a pápán,
hanem a szabadakarat tagadásán fordult meg minden.
1519. január 5-én egy másik levelet írt X.. Leó pápához, amelyben ezt
írta: „Én az emberek legutolsója, csak porszem vagyok a földön. Azt,
amit írtam nem vonhatom vissza. Sohasem hittem volna, hogy munkáim az
apostoli szék tekintélyét kisebbítették volna. Ígérem, hogy jövőre a
búcsúkról hallgatni fogok, sőt olyan írást bocsátok ki, amely mindenkit
egy véleményre hoz, hogy a római egyház tekintélye mindenki előtt
tiszteletben álljon, hogy ellenségei ne írjanak ostobaságokat az ő
rovására, mert én tökéletesen meg vagyok győződve, hogy az Egyház
hatalma mindenek felett áll és se az égben, se a földön nincs semmi, ami
azt felülmúlná, csak egyedül a mi Urunk Jézus Krisztus.”
Tehát tisztelte a pápát, azt is tudta, hogy ha a búcsúk körül tévedések
történtek, azokat el lehet igazítani, mert az Egyház tanítása helyes és
megfelel Krisztus tanításának, mégha egyik-másik szónok el is tért ettől
a tanítástól.
Még 1520. október 13-án, tehát 3 évvel az állítólagos elszakadás után is
így írt X. Leó pápához: „Nekem a pápa személye ellen sohasem volt
kifogásom, sőt a legjobbat kívánom neki, szívből jövő imádságban
könyörgök érte, hiszen minden erőmből segíteni akarok rajta. Hogy
azonban én visszavonjam azt, amit tanítottam, abból nem lesz semmi. Nem
tűrök olyan szabályt, amely engem Isten igéjének hirdetésében
akadályozhatna.” (a gőg, a gőg!)
A pápa látta, hogy Lutherrel nem boldogul, mert az makacsul ragaszkodik a
szabad akaratról való téves tanításához, ezért 1520. év végén „Exurge
Domine” kezdetű bullájában Luthert a katolikus egyházból kiközösítette.
Luther
erre azzal felelt, hogy a pápai bullát Wittenbergben nyilvánosan
összetépte és több egyházi törvénnyel együtt elégette ezekkel a
szavakkal: „Mivel te megtámadtad Isten igazságát, emésszen meg téged is a
tűz. Amen!”
Miért szakadt el Luther a katolikus Anyaszentegyháztól?
Luther tanítását nem katolikus magyarázat szerint, hanem a saját szavai
szerint kell bemutatni. Rengeteg írásban fejtegette, a könyvei telve
vannak vele, mi azonban helyszűke miatt csak egy két idézetre
szorítkozhatunk.
Luther szerint az embernek nincs szabadakarata
„Az ember az eredeti bűn folytán elvesztette képességét arra, hogy a jót
választhassa. A törvény betöltése egyszerűen lehetetlen.” (Luther: „De
servo arbitrio” című művéből.)
„A helyzet ez: Ha Isten van bennünk, akkor az ördög távol van, s akkor
csak jót tudunk akarni. Ha azonban Isten van távol, akkor az ördög van
jelen és mi csak a rosszat tudjuk akarni. Azonban se Isten, se az ördög
nem engednek közömbös akaratot bennünk. Az emberi akarat olyan, mint a
kettő közt álló paripa. Ha Isten ül a nyeregben, akkor az ember arra
megy, amerre Isten akarja, ha a sátán ül a nyeregben, akkor az ember
arra megy és azt akarja, amit a sátán akar. Az embernek nincs
hatalmában, hogy akár az egyikhez, akár a másikhoz fusson és fölajánlja
magát, hanem a lovasok (Isten meg a sátán) küszködnek egymással érte,
hogy melyiknek jusson birtokába.”
„Az ember szolgája a bűnnek és nem tehet egyebet, csak vétkezhetik. Ki
is lehetne a világosság fia, aki sötétség; a bölcsesség eszköze, aki
csak balga: hogyan lehetne egészséges, aki betegen fekszik.” (Luther:
Römerscholien 371, 374) „Ha az ember rosszat cselekszik, akkor Isten
parancsolta meg az ördögnek, vagy a testnek, hogy kísértse meg és győzze
le az embert. Ha azonban Isten jót akar véghezvitetni az emberrel,
akkor megakadályozza a rosszat. Ha Isten szigorú akar lenni és büntetni
akarja az embert, akkor erősebben akarja, hogy az ember vétkezzék, akkor
elhagyja az embert, hogy az ördögnek ne tudjon ellenállni, az ördög
hajtja végre Isten akaratát, amikor az embert bűnbe viszi.” (Luther:
Römerscholien 21.)
„Tehet az ember azt, amit akar, Isten akarata az, hogy a bűn legyőzze
őt. A bűn elkövetését azért akarja Isten, hogy az emberre halmozhasson
minden szégyent és gyalázatot, hogy a bűnt, amelyet gyűlöl, benne (az
emberben) büntethesse. A teológia legfőbb titka az, hogy Isten kötelez
bennünket a jóra, de még sem ad ehhez mindenkinek kegyelmet, hanem csak
azoknak, akiknek akar, mivel a kiválasztás az ő dolga.”
Luther szerint nem kell jót cselekedni
„Nincs nagyobb dögvész, (pestis) mint mikor az emberek azt mondják, hogy jót kell cselekedni.” (Luther művei 58 lap.)
A predestináció Luther szerint
„Júdás árulása Isten műve. Ha Isten tudta, hogy Júdás árulóvá lesz,
Júdásnak szükségképpen árulóvá kellett lennie, se Júdásnak, se bármely
más teremtménynek nem állott módjában másként cselekedni, vagy akaratát
megváltoztatni. Az akarat Isten műve, mint ahogyan Isten művel mindent
az ő mindenhatóságáva1.” (Luther művei 18 k. 715. lap.)
„Ádám bűnbeesése – Luther szerint – szintén Istennek tulajdonítandó,
mert Isten elhagyta Ádámot és olyan helyzetbe akarta hozni, hogy nem
tehetett egyebet, mint a vétkezést. Így tehát Isten az oka annak, hogy
az egész emberiség zsákmánya lett az eredeti bűnnek és a
rosszakaratnak.” (Luther művei 18. k. 712. lap.)
Luther szerint az embernek csak hinnie kell
„Nagyszerű dolog Krisztus evangéliuma. Isten szava azonnal elintéz
mindent, meghozza a bűnök bocsánatát és megszerzi az örök életet, és nem
kerül többe, csak annyiba, hogy meg kell hallgatnod Isten szavát és ha
meghallgattad, el kell hinned. Ha elhiszed, akkor el is nyered fáradság,
költség, huzavona és nehézség nélkül. (Luther művei 6” 157.)
„Nincs más bűn a világon, csak egyedül a hitetlenség. A többi bűn csak
annyi, mintha az én Jancsi fiam, vagy Lenke leányom a sarokba csúnyít.
Nevetünk rajta és azt mondjuk: jól tette. A hit arra való, hogy a mi
piszkunk ne bűzölögjön Isten előtt. Így minden bűn meg van bocsátva,
csak higgyünk a Fiúban.” (Luther művei 4” 131.)
„Isten nem üdvözíti azokat, akiknek csak képzelt bűneik vannak. Légy
bűnös és vétkezz bátran, csak higgyél még bátrabban és örvendezzél
Krisztusban, aki legyőzte a bűnt, a halált és a világot. Az embernek
vétkeznie kell, amíg csak itt a világon vagyunk. Elegendő, ha Isten
dicsőségének gazdagsága által megismertük a Bárányt, aki elveszi a világ
bűneit. Tőle nem szakít el a bűn, még ha ezer paráznaságot és
gyilkosságot követünk is el napjában.” (Luther levele Melanchtonhoz
Wartburgból 1521. augusztus 1-én.)
„Ne nyafogjanak nekünk annyit azokkal a szentekkel. Ha azok szentek
voltak, mi is szentek vagyunk. Valamennyien húsból és vérből vagyunk. Az
Úristen minket is úgy teremtett, mint őket. Egyik ember a másiktól csak
a hitben különbőzik. Ha hiszed Isten szavát, te is olyan vagy, mint
ők.” (Luther művei 24,342)
Luther műveinek 67 kötetében ezer meg ezer hasonló idézetet lehet találni, Ez volt Luther tanítása.
Ezért a tanításért szakadt el Luther a római katolikus
Anyaszentegyháztól, amelynek 34 éves koráig hűséges tagja volt. Ezért a
tanításért rombolta szét azt a csodálatos egységet, amelyet Krisztus
alkotott, s mely a katolikus Egyház isteni jegye volt. Ezért állította
két ellenséges táborba a keresztény emberiséget, amely eddig
egyértelműleg, közös fegyverekkel harcolt a török ellen, a pogány ellen,
hogy ezután egyik a másikat feketítse, gyűlölje és irtsa.
Rettentő felelősség ez Isten előtt és az emberiség előtt a történelem
színterén. Kérdezem: Ki hiszi el, hogy Luthernek igaza volt? Ki hiszi
el, hogy szabadakarat nincs, bűn nincs, hogy szabad vétkezni és a
keresztény embernek csak egyetlenegy kötelessége van: hinni Krisztusban.
Hogy Ő eleget tett érettünk, Ő szenvedett s nekünk ezért minden vétket
el szabad követnünk: egy nap ezer gyilkosságot és ezer paráznaságot, és
nincs egyéb teendőnk, csak ennyi: végig nézni az ablakból Krisztust,
hogy hogyan hordozta helyettünk a keresztet és azt mondani: hiszem Uram,
hogy Te mindent elvégeztél helyettem.
Ki hiszi el, hogy Krisztus ilyennek akarta volna az emberiséget? Mivé
lett volna a világ, ha azt mondják neki: szabad vétkezned. Milyen lenne a
család? a szülők helyzete? mit tanítana az iskola? mit mondanának a
bűnösök, mikor a bíró bűneik miatt börtönre ítéli őket?
De te azt mondod, hogy hiszen a protestáns vallás maga se tanítja azt,
amit Luther tanított. Teljesen igazad van. Végigolvashatod a
protestánsok könyveit, az igaz, hogy valamennyi különbözik egymástól,
azonban általában megegyeznek abban, hogy valamennyi követeli az isteni
parancsok megtartását. Hiszen éppen ez a tragikus az egész dologban.
Luther összerombolta a keresztény vallás egységét és ma még azok se
követik az ő alaptanítását, akik tanítványainak nevezik magukat! Miért?
Azért, mert Luther tanítását nem lehet követni, mert ellenkezik az
emberiség rendjével. Ez a tanítás megnyugtatta Luthert, az ő különös
lelkiállapotát – azonban az emberiséget nem vezetheti soha!
Mennyire más a katolikus tanítás
A katolikus Egyház Lutherrel szemben azt tanítja, hogy az emberek
akarata Ádám ősbűne következtében elgyengült, rosszra hajló. Sokszor
annyira gyenge, hogy nincs is hatalmunk fölötte. Ezt az akaratot tehát
állandóan erősíteni kell.
Erre valók a szentségek, amelyek természetfölötti, Istentől kapott
ajándék, kegyelem, malaszt által erősítik az ember lelkét, hogy a
rossznak ellenállni, s a jót követni tudja.
A katolikus Egyház nem tanítja, hogy Isten már születésed előtt, öröktől
fogva elhatározta a sorsodat, és ha a mennyország számára rendelt, oda
fogsz jutni, bármennyi rosszat cselekszel is; és ha a pokolra rendelt,
örökké égni fogsz, ha minden erődet megfeszíted is a jócselekedetben!
Nem! a katolikus Egyház nem ezt tanítja, hanem azt, hogy az Úristen
ismeri ugyan minden ember sorsát – azért mindenttudó Isten –, azonban
senkit nem kényszerít se rosszra, se jóra; mert az Úristen minden embert
szabadnak teremtett. Az Úristen minden embert üdvözíteni akar. Minden
ember kap annyi kegyelmet, hogy üdvözülhessen, azonban az
isteni kegyelemmel az embernek is együtt kell dolgoznia.
Ha fölhasználja Isten kegyelmét, üdvözül, ha elutasítja Isten
kegyelmét, elkárhozik. Azonban kötelessége az, hogy iparkodjék mennél
jobb ember lenni. Mennél több jót cselekszik, annál nagyobb jutalmat kap
az égben. Mondjátok: nem keresztényibb, nem krisztusibb felfogás ez?
Mit mond a Szentírás? Mózes törvénykönyve parancsolja a
tízparancsolatot. Luther erre azt mondta: Üssétek agyon azt a zsidót,
aki a tízparancsolattal ijesztget. Szent Pál apostol a korinthusiakhoz
írt levelében ezt mondja: „Nem tudjátok-e, hogy a hamisak nem fogják
bírni Isten országát? Ne csaljátok meg magatokat, mert sem a
bálványimádók, sem a puhák, sem a tolvajok, sem a fösvények, sem az
átkozódók, sem a ragadozók nem fogják bírni Isten országát.” És mit mond
Szent Jakab apostol (1 Jak 2,14-26): „Mit használ, ha valaki azt
mondja, hogy hite van, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt
a hit? Ha pedig egy testvértek ruhátlan és szükséget szenved a
mindennapi élelemben, valaki azt mondja neki közületek: Menjetek
békében, melegedjetek meg és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik,
amikre a testnek szüksége van, mit fog ez használni? Így a hit is, ha
cselekedetei nincsenek, holt önmagában.” Így beszél Szent Jakab egész
levelében s mit felelt erre Luther? Azt, hogy ez a levél szalmalevél,
nincs szentírási értéke.
Így erőszakolta Luther a maga, a szentírással és a józan ésszel, az
egész történelemmel s a társadalmi renddel ellenkező tanítását.
Luther sokszor kételkedett ugyan, hogy valóban jó úton jár-e, azonban az
új tanítás megmenekülés volt számára addigi borzalmas lelki kínjaiból.
Úgy érezte magát, mint a kalitkából kiszabadult madár; mint az oroszlán,
amely szétfeszítette a ketrec vasrácsát és kijutott a szabad levegőre.
Dehogy akart visszamenni oda, ahol addig annyit szenvedett. (Vagy inkább
dehogy akarta bevallani, hogy eddig tévedett.)
Luther megkezdi a régi Egyház szétrombolását
A katolikus Egyház nemcsak nem engedett a régi 1500 éves tanításból,
hanem Luther új hitét eretnekségnek nevezte. Luther azt mondta, hogy ő a
Szentírásból meríti az új tanítást, a régi Egyház tévedett. Meggyőzni
nem lehetett, a szakadás megtörtént.
Luther nem az az ember volt, aki a félúton megáll. Sokkal makacsabb
volt. Büszkesége, makacssága nem engedett neki megállást. Jóbarátainak,
elvtársainak és pártfogóinak, a régi katolikus Egyház ellenségeinek
száma napról-napra emelkedett körülötte. Az óriási tehetség, az
emberfeletti munkaerő, korának legnagyobb agitátora, legkiválóbb írója,
szónoka megkezdte rettentő munkáját, a régi Egyház szétrombolását.
Luther mindenekelőtt a pápa tekintélye ellen támadt
1500 esztendő alatt a római pápa tekintélye a legnagyobb tekintély volt a
világon. A 223 addigi pápa között akadt ugyan egy-kettő, akik mint
emberek beleestek koruk hibáiba (pl. VI. Sándor pápa), de se császárnak,
se királynak nem volt akkora tekintélye, mint a római pápának. Amit a
pápa a keresztény vallás tanításaként megállapított, azt követték a
hívek milliói: „Roma locuta, causa finita. Róma beszélt, az ügy el van
intézve.”
Luthernek elsősorban ez a hatalom volt útjában. Mivel az nem akarta
elfogadni az ő tanítását, pusztulnia kell. Első fegyver volt ellene a
gyűlölet. Amit valaha rosszat tudtak a pápákról, azt kiszínezve,
valótlanságokkal keverve szórta szét a fölizgatott tömeg közé.
Amíg azt hitte, hogy a pápát meg tudja nyerni az új tanításnak, addig
Krisztus helyettesének nevezte a pápát, akinek szava Krisztus szava, aki
Krisztus személyében uralkodik. Alázatosan leborult előtte: „éltess,
vagy tiporj el, amint neked tetszik” – írta Luther a pápának. Amikor a
pápa elítélte az új tanítást, akkor megfordította a köpenyt és pl.
Spalatinhoz 1520-ban így írt: „Az igazi Antikrisztus ott ül Isten
templomában, Rómában és uralkodik a bíborral ékesített Babilonban. A
római kúria nem egyéb, mint a sátán zsinagógája. Mi az Antikrisztus, ha a
pápa nem Antikrisztus? Ó, sátán, sátán, meddig élsz még vissza a saját
vesztedre a te Teremtőd türelmével?”
„Nekünk a pápát és az ő országát átkozni, gyalázni és mocskolni kell, és
nem szabad betartani a szánkat, hanem szünet nélkül kell azt
prédikálnunk. Egyesek azt hányják szemünkre, hogy mi nem tudunk egyebet,
csak a pápát és az ő híveit átkozni, szidni és gyalázni. Igenis, ez
igaz, nem lehet másként.” (Luther művei 28., 868 lap.)
„Az igaz, hogy nem szabad káromkodni, hanem imádkozni kell, hogy Isten
neve megszenteltessék és a pápa neve meggyaláztassék, és megátkoztassék
az ő istenével, az ördöggel együtt, hogy jöjjön el az ő országa és
pusztuljon el az alja keresztény országa. Ilyen miatyánk-féle átkot
minden nap minden kereszténynek kell imádkozni.” (Luther művei 252.,
254.)
„Ha jogosan fölakasztják a tolvajokat és lefejezik a rablókat, miért
engedjük mi szabadon a római uzsorást? Az a legnagyobb rabló és tolvaj,
aki valaha a világon volt és lesz.” (Luther művei 26., 148.)
1535-ben ezt írta Melanchtonhoz: „Bár akadna több angol király, aki a mi
főtisztelendő bíbornokainkat megölné. Ezek az árulók, tolvajok, rablók,
ezek az ördögök, emberbőrbe bújt gonosztevők. Adja Isten, hogy te is
ezt hidd.”
„Az egész római csőcselék nem egyéb, mint egy nagy istálló, telve nagy,
otromba szamarakkal, akiknek fogalmuk sincs a Szentírásról, akik nem
tudják, mi Isten, kicsoda Krisztus, mi a lélek, mik a szentségek. Úgy
éljek én, Márton doktor, aki a pápa iskolájában és szamáristállójában
nevelkedtem.”
„Wider das Papsttum” című röpiratában azt ajánlotta, hogy a pápáknak és a
bíbornokoknak ki kell fordítani a bőrét a fején keresztül, mint ahogyan
a rókával szokták stb. stb.
Legyünk csak igazságosak. Méltó ez a beszéd egy új vallás alapítójához?
Krisztus szava, Krisztus szelleme, szeretet beszélt ezekből a
förtelmekből, ezekből a gyilkosságra való izgatásokból, vagy valami más?
Netán egy beteg ember?
Luther híres mondása volt: „Pestis eram vivus” moriens ero mors tua,
papa.” „Pestised voltam életemben, halálod leszek halálomban, pápa.”
Luther elmúlt, a tanítása ezer darabra szakadozott, a pápa azonban él
és, ma nagyobb tekintély világszerte, mint valaha. Melyiknek lett igaza?
Hogyan izgatott Luther a katolikusok ellen?
Ilyeneket írt róluk: „Nem lehet valaki pápista, hacsak legalább nem
rabló, gyilkos, mert a pápistának azt kell cselekednie, amire a pápa
kényszeríti. A pápistáknál legszörnyűbb dolog a mise.” (Luther művei 19.
263.)
„A katolikusok nem hisznek Istenben, agyonütik azokat, akik az ő
bálványimádásukat nem dicsérik. Még arra sem érdemesek, hogy az ökrökhöz
és szamarakhoz hasonlítsuk őket, mivel a maguk választotta
jócselekedeteiket föléje helyezik Isten parancsainak. (Luther művei 20.
233.)
„A katolikusok sohasem imádkoznak, sőt nem is tudnak imádkozni, mert
csak káromkodni tudnak. Sok évig voltam a kolostorban, de sohase
imádkoztam.” (Luther művei 15. 432.)
Mikor 1545-ben összeült a trienti zsinat, hogy az Egyházban a szükséges
reformokat létrehozza, Luther egy förtelmes iratot írt ellene, amelyben
azt kívánta, hogy „a pápának, bíbornokoknak és az egész csőcseléknek (a
katolikus híveknek) hátul a nyakán húzzák ki a nyelvüket, és szögezzék
őket az akasztófára, aztán tartsák meg a zsinatot az akasztófán vagy az
ördögök közt. Aztán bele kell valamennyit fojtani az ostiai tengerbe”.
A protestánsok azt szokták mondani, hogy a reformáció visszavitte az
emberiséget arra az eredeti kereszténységre, amelyet Krisztus alkotott.
Kérdezzük: Ez volt az a kereszténység?
Hogyan vélekedtek Luther reformjáról a kortársak?
Lutherról írta Rotterdami Erasmus 1538-ban: „Te oly felzúdulást idéztél
elő a mise ellen, hogy az sok helyen megszűnt. Azonban adtál-e helyette
valami szentebbet? A templomaitokba nem jártam, de láttam a templomból
kijövő hallgatóitokat: olyanok voltak, mintha az ördög szállta volna meg
őket. Az arcuk eltorzult a dühtől és méregtől. Úgy jöttek ki a
templomból, mint a harcosok, akiket a hadvezér szónoklata rohamra
lelkesített. Hol idéztek elő a ti prédikációitok bűnbánatot és
töredelmet? Nem a papság ócsárlásával foglalkoztok-e legtöbbször? A
lázadás szellemét ébresztitek-e vagy a jámborságét? Ritkák-e az
evangélikusok közt a lázadások? Nem erőszakoskodnak-e leghitványabb okok
miatt?”
Luther igyekszik szétzülleszteni a régi papságot
Megírtuk, hogy a papság körében nagy hibák voltak. Két szélsőséget
láttunk. Az egyik az előkelő, gazdag, várkastélyokban lakó, hadsereget
tartó, háborúskodó, fényűző papság. A másik végleten a túltengő
proletárpapság. Legnagyobb részük szegény jobbágyok gyermeke volt, akik
tanultak ugyan teológiát, azonban nagy számuknál fogva inkább csak a
misézés volt a foglalkozásuk. Ez a proletárpapság fogcsikorgatva nézte a
dőzsölő, fényben és pompában dúskálkodó főpapságot. Ezeket meg kellett
volna reformálni. Ha Luther jót akart volna tenni az Egyházzal és
szavának és tollának rettentő erejével itt rendet teremtett volna, hogy a
nagyok kisebbek legyenek, hivatásuknak, a lelkeknek éljenek és a
proletárpapság száma kevesbedjék, s akik megmaradnak, istenes dolgokkal
foglalkozzanak – üdvös reformjával minden időkre megörökítette volna
nevét az emberiség történelmében.
Azonban Luther mást cselekedett. Föllázította a kolostorok népét
fölebbvalóik ellen, kinyittatta a kolostorok ajtaját s az elégedetlen
embereknek szabadságot adott. A kilépettek ellenségei lettek a régi
szabályoknak, amelyekre esküt tettek. Csúfolták, üldözték régi társaikat
s igyekeztek őket is távozásra kényszeríteni. Ezekről írta Usíngen
Bertalan 1530-ban: „Erfurtban 300 kilépett szerzetes tartózkodik s az
utcákon lépten-nyomon csatangoló apácákkal kell találkozni. A városokban
az utcákon csoportosulnak a kilépett papok, akik szégyenfoltjai az új
vallásnak. Ha beszélnek, nem tesznek egyebet, mint a régieket gyalázzák.
A szószékekről állandóan durva gyalázkodás hallik, folyton a papság
bűneiről van szó, akiket évszázadokon tiszteltek. A Szentírás azt
parancsolja a szónoknak, hogy tárja hallgatói elé azoknak bűneit és
intse őket, hogy térjenek jobb életre. Az új tanítók azonban nem a
hallgatók bűneiről beszélnek, hanem a papságéról. Így a hallgató
elfeledkezik a saját bűneiről s mikor a templomból kilép, rosszabb lesz,
mint mikor oda belépett. Hallgatóitok unják már a folytonos
gyalázkodást. Azelőtt az evangéliumot magyarázták, most
csúfondároskodást hallanak. Az ilyen gyalázkodás azelőtt legfeljebb a
vásári kikiáltóknál volt szokásban, most a templomban csinálják.”
A kilépett szerzetesek a régi egyházat mint a hűtlenség és kétszínűség
anyját gyalázták. Lang (Luther híve) szerint a kolostorok rabló várak. A
böjtöt, a hosszas imádságot, a társulatokat megszüntették, a felebaráti
szeretetet szükség idején kell gyakorolni. Jelszó volt: a beretvált
fejű, olajjal megkent papságot nem kell a nép pénzén eltartani. Az új
hit szónokainak beszédét a templomokban üdvriadallal fogadták. A
piacokon, korcsmákban a gyerekek, asszonyok, férfiak a bibliát
magyarázták.
Ezért írta ugyancsak Usingen a következőket: „Íme látjuk már a ti
prédikációtok gyümölcsét, a mindenkit megbotránkoztató kicsapongásokat.
Minek fékezzék magukat az emberek, amikor folyton azt hallják, hogy
egyedül a hit által minden bűnük eltöröltetik és hogy a gyónásra szükség
nincs. Szörnyű módon elszaporodtak a házasságtörések, a paráznaságok, a
tolvajlások, Isten-gyalázások, a rágalmazások. Prédikálóitok által
elértétek azt, hogy az emberek nem gyakorolják többé az irgalmasság
cselekedeteit s a szegények hangos szóval panaszolják, hogy a gazdagok
nem törődnek többé a szegényekkel, hiszen folyton azt halljuk, hogy a
jócselekedeteknek nincs értékük. A papság, amely eddig bőven ellátta
alamizsnával a szegényeket, nem folytathatja tovább a jótékonykodást,
mert jövedelmei a ti támadásaitok folytán elfogyatkoztak.”
És mit mondott Luther a kilépett szerzetesekről és apácákról? Így írt
róluk: „Amint látom, a mi szerzeteseink közül igen sokan azért hagyták
el a kolostort, amiért oda bementek: a hasukért és a test szabadságáért.
A sátán alapos bűzt terjeszt általuk a mi jóillatú szavaink ellenében.
De hát mit csináljunk? A renyhe népség most is a neki valót keresi.
Ezért okosabb, ha csuha nélkül mennek a pokolba.” (Luther müvei 41, 26.)
Butser Mártonhoz pedig ezt írta: „A papok, akik elhagyták a kötelező
zsolozsmázást, most egyáltalán nem imádkoznak. Letették a farizeusi
köntöst és rosszabbak, mint azelőtt voltak. Most virágzik az evangélium,
mert a papok és szerzetesek fogadalmaik ellenére megnősülnek. Nézz
körül: tisztább-e a házasságuk a pogányokéinál.”
Luther annyira elégedetlen volt a maga zabolátlan papjaival, hogy a
fejedelemmel a megjavításukra tornyot (pfaffenthurm) építtetett, ahova a
rakoncátlanokat bezárták.
Luther a hazugságot is fegyvernek tekintette
Luther oly mélységesen gyűlölte a régi egyházat, hogy annak
felforgatására, elpusztítására még a hazugságot is megfelelő fegyvernek
találta. Luthernek Bindseil által kiadott beszédeiben (I., 420 lap) ezt
olvassuk: „A célirányos, szükségből mondott hazugságot jogtalanul
nevezzük hazugságnak, inkább erény az, okosság abból a szempontból, hogy
az ördög haragját elkerüljük és felebarátunk becsületének, életének
használjunk.”
Ennek az elvnek alapján mondta azt a rengeteg szemmel látható
hazugságot, amelyeket a pápa és a katolikusok ellen szétszórt. Ezek
voltak az ő célirányos hazugságai. Nála megtalálhatjuk azt a jezsuitákra
ráfogott elvet, hogy a cél szentesíti az eszközöket.
Luther megtámadja az Egyház vagyonjogát
Boldogult volna-e Luther, ha csupán a szabadakaratot tagadja, ha a
jócselekedeteket fölöslegeseknek, ha egyedül a hitet mondja
szükségesnek? Nem boldogult volna. Ezért aligha hagyták volna el a
katolikusok az 1500 éves vallást, amely annyi ősüknek vigasztalást
adott. Boldogult volna-e azzal, ha a pápát és a katolikusokat a pokol
minden gyűlöletével támadja? Aligha boldogult volna.
Luthernak kellett egy eszköz és talált egy eszközt, amely a legtöbb
előtte álló akadályt elhengerelte; s ez az volt, hogy a katolikus Egyház
óriási vagyonát szabad prédává tette a maga új hívei számára.
Bátran kimondhatjuk, hogy Luther soha nem boldogult volna a maga
reformjával, ha híveit rá nem szabadítja a katolikus Egyház óriási
vagyonára.
Honnan eredt a katolikus Egyház vagyona? Buzgó lelkű, vallásos emberek
adományozták Isten dicsőségére és a jótékonyság előmozdítására. Ebből a
vagyonból építették a gyönyörű templomokat, az építészet, szobrászat,
festészet örökszép alkotásait (lásd a mostani Olaszországot, amelyet a
protestantizmus nem tudott elpusztítani) ebből építették a kórházakat, a
szegényházakat, a kolostorokat, sok ezer és sok millió jó ember lelki
békéjének tanyáját. Ezekért az alapítványokért mondtak szentmiséket az
alapítók lelki üdvéért.
Azt mondjátok: Voltak vagyonkezelő papok, akik nem az adományozó
szándéka szerint kezelték az alapítványokat. Elismerjük: ez sok esetben
igaz volt. De ezekkel szemben mit kellett volna tenni? Rászorítani őket a
vállalt kötelesség teljesítésére. Ez lett volna az igazi egyházi reform
vagy mondjuk reformáció.
Azonban volt-e joga Luthernek az egyházi vagyont elprédálni a maga hívei közt?
Nem volt joga. Vétett isteni és emberi törvények ellen.
Mit írt Luther?
Luther „An den christlichen Adel” (a keresztény nemességhez) írt
röpiratában 1520-ban, tehát a mozgatom igazi megindulása idején ezt
írta: „Ha a felsőbbség az evangélium mellett van, akkor korlátlan
tekintéllyel bír, s fölötte áll a pápának, a püspököknek, a papoknak és
apácáknak, Szent Pál apostol szerint: minden lélek alája van vetve a
felsőbbségnek.”
A szász választófejedelemnek pedig ezt írta: „A pápai és papi
kényszernek vége. Minden hatalom felséged kezeiben van és minden
kolostor és szeretetház felséged, mint a legfőbb fejnek kezeibe hullott.
A szívek elszakadtak a kolostoroktól. Tegyenek velük a fejedelmek azt,
amit akarnak.” Csak ez kellett. Csak ezt várták. A nagyurak, a
középnemesek, a tartományok, városok egyszerre nekiestek a püspökségek,
apátságok, kolostorok, kórházak, szeretetházak vagyonának. Kikergették a
papokat, apácákat és maguknak foglalták le azoknak vagyonát.
Ezért írta Eitner az erfurti XVI. századbeli fölkelésről: „Amelyik pap
nem engedelmeskedett, azt a városházára citálták. Elrendelték, hogy az
egyházi birtokokat, az egyházi kincseket a városi tanácsnak kell átadni,
akik nem adták át, azoknál házkutatást tartottak és elkobozták. Az
elkobzott drága kelyheket, feszületeket és művészi értékeket vékákba
rakták és röhögve elhurcolták. A lázadó parasztok „mivel Isten
fölvilágosította őket” megtagadták az adófizetést és végigrabolták az
egyházat. A mainzi érsek palotáját lerombolták, de lerombolták a
vámházat is, a papok lakásait fölgyújtották, mert „az evangéliumi
szabadság” erre nekik jogot adott. Ekkor írta Eoban Hessus: „A zsarnok
mainzi püspököt örök időkre kikergettük az összes szerzetesekkel,
apácákkal együtt, még a templomkasszákat is szétromboltuk.”
A lopás, rablás, az idegen vagyon eltulajdonítása megengedett dolog
lett. Nem kellett hozzá egyéb, mint az, hogy az illető az új hitre
térjen. Egyébként, aki bírta, marta. A hatalmasabbak, erősebbek, több
katonával rendelkezők többet, jobbat, szebbet foglaltak el. A
kicsinyeknek jutott, ha maradt. A mai Poroszország a katolikus német
lovagrend birtoka volt. Brandenburgi Albert – Luther tanácsára – világi
fejedelemségnek nyilvánította a lovagrendet, az óriási birtokot magának
foglalta le, és 1526-ban nőül vette a dán király leányát, Dorottyát.
Hasonlóképp szakadtak el a katolikus Egyháztól Litvánia, Kurland,
Észtország és Pomeránia. A szász választófejedelem szintén elfoglalta az
egyházi birtokokat és lutheránussá lett. Hesseni Fülöp, akinek Luther
megengedte, hogy felesége mellett, akivel 16 évig élt házaséletet és
akitől több gyermeke született, egy másik nővel is házasságot kössön. A
feltétel az volt, hogy „támogassa Isten kis és szegény egyházát”, Luther
tanítását.
Akié a föld, azé a vallás
A nagyurak, a városok elfoglalták a katolikus Egyház birtokát és
protestánsokká lettek. Azonban keveset nyert volna az új vallás, ha csak
ők maguk hagyták volna el az ősi vallást, ha a nép nem követte volna
őket. Ezt azonban elősegítette egy másik körülmény. A nagyurak, a
nagybirtokosok nemcsak a földjeik, birtokaik fölött rendelkeztek, hanem a
jobbágyaik anyagi és lelki ügyei fölött is. Amikor az új vallás híveivé
szegődtek, egyszerűen elkergették a régi hit papjait és olyat ültettek
helyébe, aki az ő szájuk íze szerint az új hitet prédikálta. A
jobbágynak ebbe nem volt beleszólása. Templomba kellett menni, az élet
nyomorúságai közt imádkozni kellett, tehát olyan templomba mentek,
amilyen volt.
Egyébként Luther gondoskodott arról is, hogy az átmenet sima legyen.
„Von beider Gestalt des Sakramentes” című könyvében írta: „Hála
Istennek, a mi templomaink semleges dolgokban úgy vannak berendezve,
hogy a laikus – legyen az lengyel vagy spanyol – ha a prédikációinkat
nem érti, hanem csak a miséinket, kórusunkat, orgonánkat, harangjainkat
stb. látja, azt fogja mondani, hogy igazi pápista templomban van, mert
semmi különbség nincs köztük és köztünk.”
Vagyis Luther gyűlölte ugyan a misét, azonban a papjai miséztek,
gyóntattak is, a szentségeket is a régi mód szerint szolgáltatták ki,
éppen úgy, mint a régi katolikusok – ha ez a híveknek úgy tetszett.
Aztán
elhagyták az egyiket a másik után, prédikációikban megutáltatták a régi
hitet, s 10-20-50 év múlva a régi hitnek nyoma se maradt.
A pusztulás szörnyűségei
Ahol azonban a talaj alkalmas volt, ott szabadon folyt a rombolás. Az
egyházi edényeket, kelyheket, kereszteket, arany és ezüst kegytárgyakat
összetörték, a drágaköveket elrabolták, a miseruhákat széthordták,
világi célra fordították. A fejedelmek az aranyból, ezüstből pénzt
verettek, a legtöbb azonban a csőcselék és az apró zsarnokok kezén
sikkadt el. Sok helyen borzalmas és minden képzeletet meghaladó volt a
rombolás. A fölizgatott tömeg az oltárokat, gyóntatószékeket kihurcolta a
piacra, a gyerekek kötelet kötöttek az Úr Jézus feszületére, a Szűz
Mária-szobor nyakára, ujjongva cibálták kifelé, halomra hányták és a
piacon megégették. A gyönyörű képek, szobrok, amelyeket atyáik vallásos
áhítattal Isten dicsőségére emeltek, a lángok martalékává lettek. Nagy
művészek gyönyörű festményeit bemeszelték, leverték. Így kívánta az
evangéliumi szabadság, az új hit.
A parasztlázadás
Luther nemcsak a nagyuraknak akart kedvezni, hanem a legkisebbeknek is,
hogy a maga részére nyerje meg őket. Akkoriban a földesurak és jobbágyok
közt óriási volt az ellentét. A földesúré volt a föld, az erdő, a
halastó – a jobbágy végezte a robotot, fizette a tizedet, azonban az
erdő fája, a vad, a hal a földesúré volt. A földesúr nyugodtan lelőtte a
vadorzó jobbágyot, senki sem vonta érte felelősségre. Az Egyház sokat
tett ugyan a szegényekért, a kórházak, szegényházak, az alamizsnaosztás
mind a szegényekért volt, azonban voltak főpapok is, akik semmivel sem
voltak jobbak a többi földesúrnál. Ezért hol itt, hol ott kitört a
lázadás.
Luther föllépése óriási hatással volt az elnyomott parasztságra. Igaz,
hogy Luther eleinte csak az elnyomó főpapok ellen beszélt, nyíltan
hirdette, hogy aki megöli a püspököket és szétrombolja a kolostorokat,
az Isten fia, aki pedig belenyugszik a szolgaságba az az ördög rabja.
Azonban később beszélt már a „részeges és veszett fejedelmekről is” –
persze csak azokat: tartotta ilyeneknek, akik az ő hitét nem fogadták
el.
A nép kitörő lelkesedéssel fogadta az új prófétát, siettek is az új
Illés zászlaja alá. A baj csak ott kezdődött, hogy a nép nem a
vallásában érezte magát elnyomva, hanem a mindennapi élet nyomorúságai
között és nem tett különbséget az új hitű és régi hitű urak közt, hanem
általános lázadásban tört ki. Az újhitű papok közt nem egy
parasztszármazású is volt, akinek akkor is fájt testvéreinek szenvedése,
ha azt Luther híve okozta.
A szegény emberé csak a munka, a nyomor, a szidalom, az urak ellenben
dőzsölnek, s agyonterhelik a szegényt – mondották. Legyen minden közös.
Ha a fejedelem, gróf vagy úr nem hajt a szóra, föl kell akasztani stb.
Az új próféták azt mondták, hogy őket a Szentlélek szállta meg. 1524-ben
megkezdődött a rablás, a gyilkolás és gyújtogatás. Az urakat,
feleségeiket, gyermekeiket válogatott kínzásokkal ölték meg.
Mikor Luther látta a borzalmas polgárháború lobogó lángját,
megfordította a köpönyeget és 1526-ban ,,gyilkos parasztok ellen” című
röpiratában így írt: „Én azt gondolom, hogy a pokolban nincs többé
ördög, hanem valamennyi a gyilkos parasztokba bújt. Nincs veszedelmesebb
a megveszett parasztnál, ha az jóllakott és erőszakoskodhatik. Megírtam
már és megírom mégegyszer: ne irgalmazzon a makacs, megátalkodott és
elvakult parasztnak senki, hanem szúrja, fojtsa meg, üsse, ahol csak
éri, mint a veszett kutyát, ahogy csak bírja. Hűtlen, engedetlen, lázadó
tolvajok, rablók, gyilkosok, istentagadók, nincs köztük egyetlenegy se,
ki a halált tízszeresen meg ne érdemelné. A szamár azt akarja, hogy
üssék, a népet is erőszakkal kell kormányozni.”
A nemesség összeszervezkedett és vérbefojtotta a parasztlázadást. Sok
ezret kivégeztek közülük. Csend lett, nagy csend, azonban a parasztság
nem bízott többé Lutherban. Csalódtak benne.
Luther eleinte azt gondolta, hogy egész Németország egy erővel áll
melléje, most lassankint látta, hogy a déli tartományokat, a bajorokat, a
Rajna mellékét nem bírja a maga részére hódítani. Azok nem akarták
kirabolni a saját egyházukat, ragaszkodtak az ősi hithez. Lassankint az
egész ország két részre szakadt és borzalmasan véres háború viharfelhői
közeledtek.
Luther és a törökök
Más veszedelem is fenyegetett. A török 200 esztendő óta mindinkább
közeledett Magyarország felé. A pápák minden befolyásukat fölhasználták
ellenük. Keresztes hadjáratokat szerveztek, rengeteg pénzt küldtek a mi
hazánk megsegítésére. Csak 1452-től 1502-ig 306 ezer aranyforint
érkezett Rómából hazánkba. Hunyadi János és a pápa által küldött
Kapisztrán János keresztes hadjáratokat szerveztek, és a töröknek véres
fejjel kellett visszavonulni a maga hazájába. Hunyadi Mátyás király után
azonban gyenge királyok viselték a magyar koronát, a török pedig
borzalmas erőkkel közeledett felénk. A magyar nemzet gyengének érezte
magát a túlerő ellen, ezért Németországhoz fordult segítségért.
1521-ben, amikor II. Szulejmán elfoglalta a mai Belgrádot, Verbőczy
István ment küldöttség élén Németországba. Ott akkor már Luther
megosztotta a keresztényeket. A Szentírásból azt iparkodott
bebizonyítani, hogy a háború csak akkor lehet szerencsés, ha igazságos
ügyet védelmez. Mivel pedig a pápa a törökök ellen van: „nem lehet ott
győzni, ahol a római zsarnokság és Krisztus ellenségei vannak. Ebben az
esetben Isten ellenünk harcolna. Aki a török ellen harcol, az az
Úristennek áll ellen, aki bűneinkért látogat meg bennünket a török
által. (Luther levele Spalatínhoz 1518. december 21 én.)
1522-ben „Von weltlicher Obrigkeit” című röpiratában ezt írta: „Inkább
kell az istengyűlölő pápa ellen harcolni, mint a török ellen, mert a
pápa nagyobb ellenség, mint a török. Mire való a török ellen hadakozni?
Elfoglalja az országot és kormányozza azt. A török meghagyja az
embereket a maguk hitében. A pápa sokkal rosszabb. Elrabolja a földi
vagyont és megöli a lelket, úgy hogy a pápa uralma tizszerte rosszabb a
törökénél. Ha ki akarjuk pusztítani a törököt, akkor a pápán kell
kezdeni.”
Mit köszönhetünk Luthernak?
Mi szegény magyarok szomorúan olvassuk ezeket a sorokat. Mennyire más
lett volna a mi sorsunk, ha a legnehezebb időkben, éppen Luther életében
(1546. február 18-án halt meg) jelentős segítséget kaphattunk volna
Németországból; ha a német rendek a vallási harcok izzó poklában nem
egymás ellen harcoltak volna; ha 50-100 ezer német katona jöhetett volna
segítségünkre Ferdinánd királyunk vezérlete alatt; ha Mohácsnál nem
veszett volna el a nemzet színe- virága; vagy ha a mohácsi gyászos
veszteség után 10-20 esztendő alatt erőteljes német segítséggel ki
tudtuk volna verni a pogányt, hogy be ne fészkelhesse magát várainkba.
Így azonban az elerőtlenedett szegény ország nyakán ült 150 esztendeig,
elpusztította minden dicsőségünket, városainkat, gyönyörű kultúránkat,
mezőinket, erdőinket, százezerszámra hurcolva magával a legszebb magyar
vitézeket, sőt a kisgyerekeket is, akiket aztán, janicsároknak nevelve,
saját fiaink által pusztította hajdan erős országunkat. Luther sötét
gyűlölete azonban csak a pápát, csak a katolikusokat látta, ők voltak a
vörös posztó; ha róluk volt szó, elfelejtette a keresztény szeretetet és
prédának dobta a keresztényt a pogány elé.
Mátyás király idejében 5 millió volt a magyar keresztény. Ha a török
kiverése után nem másfél millió, hanem legalább még egyszer annyi magyar
van, nem kellett volna németet, rácot, oláht az országunkba telepíteni.
Ha nincsenek köztűnk, nem szaporodtak volna a nyakunkra és a trianoni
gyászos szerződés ránkerőszakolásakor nem mondták volna az ellenségeink,
hogy Erdélyben több az oláh meg a német, mint a magyar, a Délvidéken
túlsúlyban van a német meg a rác, és a Felvidéken több szlovákot és
németet lehet találni, mint magyart.
Nem beszélünk bizonyosságról, de valószínű, hogy Luther nélkül és az
általa keltett vallásháború nélkül Magyarország sorsa nem volna olyan
szomorú, mint amilyen most.
És ha a török járom alól való fölszabadulásunkat vizsgáljuk, nem a
protestáns poroszok, nem is a protestáns svédek, dánok, hollandok,
angolok, hanem a katolikus bajorok, olaszok és spanyolok és főleg az
agyongyalázott római pápa segítették fölszabadítani hazánkat a 150 éves
szolgaság alól.
Luther csodái, jövendölései
Luther sokszor mondotta, hogy aki új tanítást hirdet, annak csodákkal
kell bebizonyítania, hogy Isten küldötte, mert különben azt
gondolhatják, hogy az új hit az ördög műve. A többi új tanítótól:
Münzertől, Karlstadttól, akikkel összeveszett, követelte, hogy csodákat
tegyenek, ő maga azonban sohase tett csodát. Azt mondta, a „legnagyobb
csoda az ő tanításának elterjedése, mert – szerinte – Németország nem is
volt keresztény addig, amíg az ő tanítását nem ismerte, sőt a régi
keresztények, az apostolok zsinata is gyanús volt, mert ott is többet
tárgyaltak a jócselekedetekről és a hagyományokról, mint a hitről”.
Luther
állandóan jövendölte, hogy vége lesz a világnak. 1522-ben egy óriási
cethalat fogtak, Luther szerint ez Isten haragját jelenti. A katolikusok
siessenek az ő hitére térni, mert vége lesz a világnak. Ugyancsak
1522-ben egy szőrtelen borjú jött a világra, Luther szerint ez a
barátborjú is a világ végét jelenti. Hasonló eset történt Rómában,
amikor a Tiberisből egy fából faragott figurát fogtak ki. A feje
szamárfej, a melle asszonyi mell, a lábai elefántlábak voltak, s Luther
szerint: „A magas isteni bölcsesség utálatos, rettenetes képet alkotott.
Remegjen tőle az egész világ. Istennek nagyon komoly haragja következik
el a pápaságra.”
Luther borzasztóan félt az ördögtől
Már fiatal korában állandóan rettegett tőle. Később még többet
foglalkozott vele. Ismeretes, hogy Wartburg várában kidobott az ablakon
egy fekete kutyát, mert azt mondta, hogy az az ördög. Szerinte az ördög
az oka a jégverésnek, a gyilkosságnak, a háborúnak, az állatok
pusztulásának. Nagy katekizmusában is azt tanította, hogy egyes emberek
szerződést kötnek az ördöggel, s azért pénzt kapnak tőle, megőrzi a
jószágaikat stb. Az öngyilkosokat – Luther szerint – az ördög kergeti az
öngyilkosságba, mert addig csúfolja őket, hogy azok kétségbeesve
elkövetik szörnyű cselekedetüket. Az ördög kutya, macska, disznó, de
leginkább kígyó alakjában szokott megjelenni, még fürödni se jó, mert az
ördög sok embert belefojt a vízbe. Luther szerint a katolikus
búcsújáróhelyeken előforduló csodák mind az ördög művei.
A boszorkányok ellen hasonlóan sok mindenféle intézkedést tett, sőt meg is égettette őket.
Mindezeket
azért említjük meg, mert sokan a középkort a babona és sötétség
korszakának szokták nevezni, s a protestantizmust ezzel szemben a
fölvilágosodás, a tudomány hajnalának nevezik. Mi tudjuk, hogy a
középkor valóban sokat foglalkozott ezekkel a dolgokkal, azonban Luther
nemcsak nem javított ezen, hanem ő maga a legbabonásabb emberek közé
tartozott s a boszorkányok ellen ő hozta a legkegyetlenebb törvényeket.
Megvolt-e győződve Luther a maga igazáról?
1522-ben így írt: „Ha azt mondod, hogy Luther haszontalan fickó, nem
törődöm vele, azonban a tanításom nem az enyém, hanem Krisztusé. Egy
hajszálnyit se törődöm azzal, hogy ezer Szent Ágoston, vagy ezer Henrik
egyháza van is ellenem, mert bizonyos vagyok abban, hogy az igaz egyház
ragaszkodik Isten igéjéhez.” (L. művei 10. 256.)
„Én vagyok az, akinek Isten először nyilatkoztatta ki magát.” (L. művei 8. 103. lap.)
„Az Úristen 1000 év alatt egyetlen püspöknek sem adott annyi kegyelmet, mint nekem.” (L. művei 12, 650.)
„Ha
meghalok, az én uram Istenemhez megyek, akinek békességben és
igazságban szolgáltam. A pápisták pedig a poklok fenekére mennek a
hazugság és gyilkosság istenéhez, akinek hazugsággal és gyilkossággal
szolgáltak” stb., stb.
Sokszor azonban egészen másként gondolkozott és beszélt: „Beismerem
magamra nézve és ismerje be más is, hogy most nincs bennünk akkora
buzgóság, mint a pápaság alatt, sehol se lehet akkora buzgóságot látni
az evangélium körül, mint azelőtt.” (L. művei 18, 253.) „Te hirdeted az
evangéliumot – ki parancsolta ezt neked? Ki szólított fel, hogy úgy lépj
fel, ahogyan még senki az elmúlt időkben? Mi lesz akkor, ha az
Úristennek ez nem tetszik és felelősségre von azokért a lelkekért, akik
tönkremennek?” (Lásd beszélgetéseit [Bindseil] 221. lap.)
„Te egyedül állasz itt és föl akarod forgatni a régi egyház eddig nagy
bölcsességgel felépített rendjét. Ha voltak is a pápaságban tévedések és
bűnök, ki vagy te? Nem tévedhetsz-e te is? Miért csinálsz te ekkora
lázadást az Úr háza ellen, amikor te is csak azt tárod eléjük, amivel
magad is telve vagy, a tévedést és a bűnt.” (L. művei 18, 223.)
Luther halála
Egész élete végéig óriási munkálkodást fejtett ki. Két éjjel közül csak
egy éjjel tudott aludni. Folyton írt, prédikált, tárgyalt, igyekezett
megerősíteni alkotását. 1546. február 18-án hirtelen rosszul lett.
Megköszönte Istennek, hogy kinyilatkoztatta neki az Úr Jézust, akit a
gonosz pápa és istentelenek káromolnak. Imádkozott, azután meghalt. A
XVI. század nagy rombolója elment az Úristennek, valamennyiünk igazságos
bírájának színe elé.
Hogy jószándékkal lépett a papi pályára, az bizonyos. Az is bizonyos,
hogy egészen különleges lelkiállapotú ember volt. Lelki küzdelmei közt
először a jócselekedetek, erényes élet által akarta magát megnyugtatni,
amikor ez nem sikerült, a Szentírás egyoldalú magyarázata alapján
jócselekedetek nélkül egyedül a hit által kereste a megigazulást.
Tanításának veleje ez: szabad vétkezni. S mivel ezt az utat jónak látta,
elítélt mindent és igyekezett lerombolni mindent, ami ezzel ellenkezik.
Amint Harnack, a legnagyobb jelenkori protestáns író mondta, Luther
volt a XVI. század legnagyobb forradalmára s amellett mégis konzervatív
teológus, konzervatív a makacsságig. Ha egyszer valamit a fejébe vett,
abból úgy nem engedett, mintha ő maga egyedül lett volna a világon.
Némelykor úgy szóhoz kötötte magát, mintha az egész Egyház tőle függött
volna, máskor meg egész szentírási könyveket elvetett és megtagadta
tőlük az apostoli szellemet. .(Luther élete 1., VIII.)
Luther halála után műve még inkább szakadozni kezdett. Új és újabb
próféták támadtak, akik a Szentírás szabad magyarázata alapján állva,
mind szélesebbre tépték a szakadást, amely a régi Egyháztól őket
elválasztotta. Aurifaber, Luther egyik leghívebb követője írta 1566-ban:
„Luther tanítását annyira megvetik, hogy még a nevét sem akarják
hallani. Nagyító üveggel kellene keresni azt, aki Luther tanítását
tisztán tanítja.” Utána a keresztény vallás két részre szakadt, az egyik
megmaradt katolikusnak és hirdette azt, amit a pápának, Krisztus
helyettesének tekintélye alapján 1500 év óta helyesnek talált. A másik
rész a bibliával kezében megszámlálhatatlan részekre szakadt. Mindenki
azt tanította, amit a maga felfogása szerint jónak látott. Így alakult
ki a személyes, egyéni hit, az individualizmus.
Az olvasóhoz
Meg akarjuk indokolni, hogy miért foglalkoztunk ekkora részletességgel
Lutherral, az ő életével és hatásával? Azért, mert a protestantizmusnak
Luther volt a kezdeményezője, ő volt a protestantizmus atyja és az egész
protestantizmus az ő általa kijelölt úton folytatta az katolikus
Egyháztól elszakadt életét. Részletesen leírtuk Luther jószándékát
akkor, amikor katolikus szerzetes lett, leírtuk borzasztó lelki
küzdelmeit, amelyekből némileg meg lehet magyarázni, hogy mi volt az oka
annak, hogy a katolikusok által követelt jócselekedeteket elvetve,
egyedül a hit szükségességét követelte. Főbb vonásaiban leírtuk, hogy
mit tanított? Mindent az ő könyveiből vett idézetekkel bizonyítunk.
Ne gondolja a protestáns olvasó, hogy mindezeket a katolikusok fogják rá
Lutherra. Beszéljen ő maga a saját szavaival. Aki Luther életét, az ő
irodalmi munkásságát ismeri, tudja, hogy ebben a könyvben csak a
szelídebb kitételek vannak, a durvaságokat, szemérmetlenségeket nem
említjük. Aki pedig azt mondja, hogy a mai protestánsok nem követik
Luther tanítását, erre azt feleljük: Hogy a protestánsok: kálvinisták,
lutheránusok, baptisták, nazarénusok, anglikánok, episcopálisok,
puritánok stb. stb. 100 meg 1000 protestáns felekezet mit tanítanak és
mit hisznek, azt senki sem tudja, mert mindenki azt hiszi, amit jónak
lát.
Annyi azonban bizonyos, hogy az egész protestantizmus Luthertól indult
ki, ő jelölte meg a főirányt: el a katolicizmustól! Mindenki azt követi,
amit akar, azonban egyben valamennyi megegyezik, hogy az ősi,
krisztusi, 1900 éves, változatlan katolicizmussal ellenkezik
