Cigány iskola
http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_kisebbsegek/ciganyok/ciganyut/pages/007_cigany_iskola.htm
Előző fejezet Következő fejezet
CIGÁNY ISKOLA
Elég régóta köztudott már hazánkban, hogy versenyszellemű, teljesítménycentrikus általános iskoláinkban a hátrányos helyzetű gyerekek hátránya csak fokozódik. Az oktatás jelenlegi objektív feltételei nem kedveznek a pedagógusszemélyiségek kibontakozásának; a differenciált, a személyiségközpontú oktatásnak pedig csak kísérletképpen adnak helyet. Napjainkban az iskolák mindinkább egységes követelményű tömegintézményekké válnak, amelyekben nincs mód egyéni sajátosságok figyelembevételére.
Ezt a körülményt a cigány gyerekek sínylik meg legjobban, hiszen őket óriási életmódbeli és sok esetben nyelvi különbségek választják el a normál átlagtól. A tankötelezettségi törvény következtében számuk az iskolákban egyre nő, de jelenlétük úgyszólván megoldhatatlan problémát jelent. Minél elmaradottabb szinten él egy cigány közösség egy településen, a gondok annál súlyosabbak. A lakótelepek mamutiskoláiban pedig a vegyes összetételű lakosság gyermekei között a vegyes összetételű cigány lakosság gyermekei csak a zavart fokozzák.
Olyan tankönyv, amely a leendő pedagógusok ismereteit a cigányságról megalapozná, egyszer jelent meg; rasszista szernlélete miatt azt is be kellett vonni.
Az oktatás jelen állapota, a cigányságról való hiányos ismeretek és az előítéletek miatt lehetetlennek bizonyul a cigányok kollektív mobilitása. S hogyan is lehetne elvárható, hogy a kollektív mobilitás, amely napjainkban a magyarok között is lelassult, éppen a cigányságot emelje fel?
Így viszont a kétkedő gondolkodóban fölmerülhet a kérdés: cél-e egyáltalán a kollektív mobilitás? S joggal fogalmazódik meg a keserűség a cigány költőben, Balogh Attilában: „Itt vagyunk hát... segédmunkás dinasztiát csiszolni magunkból." Az ökonomikus gondolkodó is el kell hogy töprengjen rajta: vajon lesz-e itt tíz, húsz, ötven év múlva is annyi alacsony minőségű és alacsonyan dotált munkakör, ami elég lesz ekkora tömeg foglalkoztatására, vagy szociális segélyek és börtönök fogják-e megoldani a problémát. Végül a politikai gondolkodónak is tudnia kell: a hátrányos helyzet újratermelődése a cigánysággal szembeni előítéleteket is bővítetten termeli újra, és ez igen veszélyes következményekkel járhat.
Az általános iskola és az azt megelőző óvoda minden bizonnyal sarkalatos pontja a „cigánykérdés" drámájának. Addig is, amíg a helyzet nem vesz kedvezőbb fordulatot, segítséget jelentenek a klubok, táborok, amelyek kompenzálni igyekeznek az iskolák és a családok hiányait. A cél azonban valami döntőbb változás lenne a jelen állapothoz képest.
Biztos, hogy olyan iskola, amely kedvezőbb feltételeket teremtene a hátrányos helyzetű cigány gyerekeknek, egyúttal minden magyar gyermek számára is kedvezőbb volna. Ha lenne a minisztériumban a cigány gyerekek oktatási problémáival foglalkozó osztály, csoport, személy (nincs ilyen), az csak az egész oktatás demokratikusabbá tételét tűzhetné ki célul. Nyilvánvaló: minél demokratikusabb az oktatás, annál inkább megadja minden gyereknek a minden embert megillető esélyeket.
A cigány gyerekeknek általában igen sok hiányuk van a normál magyar átlaghoz képest. Mégis: hibás szemlélet következménye az az oktatási közgondolkodás, amely csak a hiányokkal számol. Általában hibás az a pedagógia, amely központilag meghatározott értékek felől közelíti meg a gyerekeket, ahelyett hogy saját értékeik felől tenné. Az ilyen nevelés egy gyereknek se jó, de legrosszabbul a cigány gyerekek járnak, hiszen őket a tőlük és családjuktól merőben eltérő kultúra értékeivel mérik, és ez csak a hiányaikat mutatja ki. Holott a cigány gyerekek értékei eléggé nyilvánvalóak. Mindenekelőtt nagyon tudnak ragaszkodni azokhoz, akik szeretik őket, és az ilyen emberek szavára hallgatnak is. A társadalom peremére szorult léformájuk, amely arra kényszerítette őket, hogy örökké védekezzenek, résen legyenek: kifejlesztette bennük a jó megfigyelőképességet, gyors észjárást, testi ügyességet. Meseviláguk, hiedelmeik: a fantáziát. Koltai Magda rajztanár komlói gyerekszakköre érzékletesen bizonyítja, mire képesek az ábrázolásban, ha avatott ember irányítja őket. Köztudomású a zene és tánc iránti fogékonyságuk. Sok cigány gyerek él közöttünk, aki élő, becses folklórkincset őriz, amilyenért ötven év múlva a lábukat lejárhatják a néprajzosok, de a pedagógusok között csak elvétve akad olyan, aki felfigyel erre, és építeni tud rá. A kétnyelvűség meg jobb körülmények között csak előnyükre válhatna.
Természetesen a hiányaik, a többségtől eltérő, zavaróan kirívó külső jegyeik is tagadhatatlanok. Ezért merült fel tömeges beiskolázásukkal egyidejűleg a „cigány osztály vagy vegyes osztály" kérdése.
Cigány osztályra azok szavaztak, akik számoltak a többség tiltakozásának realitásával, továbbá akik úgy gondolták, hogy nemcsak a többség, de a cigányok érdeke is ezt kívánja, mert a többséggel való együtt-tanulás csak örökös kudarcra kárhoztatná őket; s voltak, akik a cigány osztályhoz, előnyös feltételek teremtésével, az előnyös megkülönböztetés reményét fűzték.
Vegyes osztály mellett azok álltak ki, akik úgy vélték, hogy ez az egyetlen demokratikus, s egyben a cigány gyermekek fejlődését leginkább elősegítő megoldás.
Az elméletek mindenütt a helyi valóságban öltöttek testet.
Kiskundorozsmán az 1956/57-es tanévben „ideiglenes jelleggel" alakítottak cigány iskolát. Link Mihály iskolaigazgató 1984-ben így emlékezett:
„Kérdezték egyszer tőlem a megyei tanácsnál, hogy milyen a beiskolázási arány Kiskundorozsmán. Mondtam, hogy százszázalékos. »Hogy lehet százszázalékos, mi van a cigány gyerekekkel?« Akkor esett le a húsz fillér. Az akkori tűzoltólaktanyából kiköltöztek a tűzoltók, ottmaradtak a helyiségek üresen, ezekben helyeztük el őket, most is ott vannak. Magam állítottam követelményt az ottani nevelők elé: tízéves korára minden gyerek tanuljon meg írni, olvasni, számolni. Sok volt a mulasztás, lemorzsolódás, nyolcadik osztályig kevesen jutottak el. Összevont tanulócsoportokkal dolgoztunk, volt olyan idő is, amikor egy nevelő csak elsősökkel foglalkozott. Úgy igyekeztünk ott tartani a nevelőket, hogy kicsivel több jutalmat kaptak. Elég stabil gárda alakult ki, volt, aki küldetést látott benne: Csékéné például. Mély érzésű, vallásos, kálvinista asszony volt, a szociális munkába bevonta hittársait is. A védőnő, Wagner Viktória, aki apáca volt, szintén ilyen karitatív tevékenységnek fogta föl ezt, sokat segített az iskolában. Baloghné tanácstag is volt. A végén elértük, hogy gondozónőt alkalmazhattunk, aki segített a tisztántartásnál, ételosztásnál. Volt olyan év, amikor hetven-kilencven volt az iskola létszáma. Sokszor elmarasztaltak a felső hatóságok, hogy miért van ez a megkülönböztetés, hogy lehet ideiglenes jelleggel fenntartani iskolát. Megmondtam, hogy nyugodt a lelkiismeretem, mert ha nem így szedem össze ezeket a gyerekeket, ezek iskolába sose járnak. Vagy még jobban megutáltattuk volna a cigány gyerekeket a magyarokkal. Mostani rendtartásunk is hivatkozik arra, ha valaki olyan betegséggel fertőzött, ami másra átvihető, akkor ki kell tiltani az iskolából. A régebbi rendtartás határozottan megmondta, hogy a tetűvel fertőzötteket ki kell rekeszteni. Ezzel föl lehetett volna őket menteni, tehát én biztos jót tettem azzal, hogy jártak iskolába, megtanultak írni, olvasni, ha nem is végezték el a nyolc osztályt. Tavaly megyevizsgálatot tartottak, és határozatot hoztak arról, hogy most már föl kell számolni a cigány iskolát, elérkezett az ideje."
A telep fölszámolása során több cigány család elköltözött, főleg a szegedi Cserepes sorra, gyerekeik bekerültek az ottani körzeti iskolákba. Mivel a cigány iskola nem ruházta fel őket kellő tudással, csak a fegyelmi ügyeket szaporították. Az 1983/84-es tanévben a felső tagozatos gyerekeket áttelepítették a kiskundorozsmai anyaiskolába. Balogh Pálné már csak nyolc alsó tagozatos gyereket tanított a cigány iskolában. Huszonöt évig dolgozott itt, ezalatt egy szót se tanult meg cigányul. így vallott önmagáról, pályájáról:
„1959-ben kerültem a tantestületbe, nem éppen kezdőként, négy-öt éves gyakorlatom volt. Igazgató kartárs megkérdezte, helyettesítenék-e itt, mert nem kapunk nevelőt. A rengeteg túlórával a fizetésem mellé majdnem egy másik fizetést kerestem, jól jött. Talán két hónapig helyettesítettem, és úgy látszik, igazgató kartársnak nagyon megtetszett az én katonás, nagypofájú, rusnya stílusom. Ezt a mai napig megőriztem. 1960-ban igazgató kartárs közölte, hogy engem ide áthelyez. Volt olyan újságíró, aki megkérdezte, hogy büntetésből kerültem-e ide. Én büntetésnek éreztem. Volt olyan tanulócsoportom is, hogy hét összevont osztályt heti hetvenkét félórában tanítottam. Itt nincs az, hogy fogalmazásórán először megbeszéljük, előtte már szógyűjtés volt; önállóan dolgoznak. Amikor nem tudja, hogy mit jelent: alatta, mellette, fölötte - akkor hogyan fog fizikából gyorsulást megtanulni? És amikor ilyen fogalmi problémái vannak, hogyan fog önálló feladatot megoldani? Minimumszintet igyekeztünk elérni. A cigányokból nekem nemcsak a tanítás jutott, hanem az összeírások is. Így tudtam a szülőkkel olyan kapcsolatot kialakítani, hogy most már mindent elfogadnak tőlem, mert én adom. Tehát egy bizonyos tekintélyt, elismerést kivívtam. Második generáció jár a kezem alá, ezeknek az apját, anyját is tanítottam már. Tartanak tőlem, ha messziről meglátnak az utcán, a szélrózsa minden irányába futnak előlem."
A szülők, akik maguk is ebbe az iskolába jártak, tudatában vannak gyerekeik hátrányos megkülönböztetésének, és annak is, milyen tiltakozást vált ki a magyar szülőkből az anyaiskolába történő áttelepítés.
„Nem tanulnak a gyerekek semmit. Ugyanolyan analfabétán jönnek ki, mint bementek. Egy másodikos magyar gyerek többet tud, mint egy nyolcadikos cigány gyerek. Azokkal foglalkoznak."
„Nem engedik, hogy kifejlődjünk, ez az igazság."
„Az én vállalatomnál meghallották, hogy a cigány gyerekek meg a magyar gyerekek egy iskolába fognak járni. A magyar emberek mind föl voltak lázadva. Olyanok vagyunk nekik, mint a bennszülöttek. Félnek tőlünk."
Miután a cigányiskola huszonöt éven keresztül tartotta „minimumszinten" a cigány gyerekeket, így semmi esélyük sem nyílt arra, hogy az anyaiskolában megállják a helyüket. Az átkerülő gyerekeket fokozatosan telepítik át a gyógypedagógiai osztályokba, aztán onnan is kimaradoznak.
Hajdúhadház tizenhárom-tizennégyezer lakosa közül kétezer a cigányok száma. Inkább több, mint kevesebb, mert még mindig akad olyan személy, aki nem szerepel a nyilvántartásban. Cigány anyanyelvűek. A háború előtt sármunkából éltek: vályogot vetettek, tapasztottak, elvégezték a parasztházaknál és a mezőgazdaságban az alantasabb munkákat. A felszabadulás után Hajdúhadház radikálisan oldotta meg a cigánykérdést: a falu széléről kitelepítette őket a legelőre. Innen kezdtek aztán visszaszivárogni, és 48-49-ben kialakult a nyugati és a keleti cigánytelep.
A hetvenes években kezdődött meg a telepek felszámolása. Nem ment könnyen, mert az OTP-kölcsönökhöz egyéves munkaviszony volt szükséges, és a hadházi cigányság munkavállalása elé számos körülmény gördített kemény akadályokat. Többek között az, hogy analfabéták voltak; hogy körülményeik miatt egészségi állapotuk, munkabírásuk nem érte el az állandó munkavégzéshez szükséges szintet; nem ismerték az üzemi munkafegyelmet (az órát sem); ráadásul az üzemek nem voltak hajlandóak alkalmazni őket. A folyamat mégis megindult. A férfiak egy része a budapesti és debreceni építőiparban helyezkedett el, befogadta őket a debreceni dohánygyár, a Barnevál, és idénymunkára a helyi téeszek, az erdészet, fatelep. 1983-ban az erdészetnek már öt-hat állandó cigány munkavállalója is volt, közülük az egyik kiváló dolgozó lett. A kevésbé elesettek a faluban vásároltak régi parasztházakat OTP-kölcsönből, vagy „cs" lakásokat építettek. Kialakult az Oncsa-telep*, de a „cs" házak udvarán „sátrak" is épültek, s a régi parasztházak udvarán is sufnik, fészerek népesültek be. Közvilágítás, vízvezeték, csatorna az Oncsa-telepen sincs.
* Országos Nép- és Családvédelmi Alap. 1940-45 között működött. Erre utal az elnevezés.
Az iskola a hatvanas években próbálta meg először összeszedni és beiskolázni a gyerekeket, esti tanfolyamra a felnőtteket. Ez szinte olyan volt, mintha távoli földrészekről vagy messzi századokból emelték volna át őket a huszadik századi Európába; egy kis ideig ment, aztán abbamaradt. Kiderült, hogy ehhez valami módon a feltételeket is meg kell teremteni.
A Földi-iskola akkori igazgatója rájött, hogy ha a cigány szülőket és a gyerekeket meg akarja nyerni az iskolának, akkor étkezést kell biztosítania. Ha pedig a pedagógusokra is szüksége van ehhez a munkához, akkor meg kell oldania a fürösztést. Zuhanyozót létesített, gondozónőt alkalmazott, aki a gyerekeket reggel megfürösztötte, hajukat leápolta. Ezzel a helyzet lényegében nem változott, mert ugyanazt a ruhát vették vissza, és ugyanoda mentek haza, ahonnan jöttek, de a tanítás körülményei mégis jobbak lettek. Bevezették az iskolaelőkészítőt, sőt azt is, hogy a napköziből kimaradt tejet, kenyeret odaadták az előkészítős gyerekeknek. Látták az előkészítős gyerekek az iskolásokat ebédelni, és tudták, hogy jövőre ebben a kiváltságban ők is részesülhetnek majd. Az evésen keresztül szerették meg a tanulást.
Amikor nyilvánvaló lett, hogy a cigány gyerekek oktatása másképp nem megy, a megyei művelődési osztály keretet biztosított az étkeztetésre és a felszerelések megvásárlására. A Kossuth-iskola igazgatója 1983-ban elmondta, hogy évekkel ezelőtt, mikor ötven cigány gyerek járt az iskolába, százezer forintban állapították meg ezt a keretet. Ma ezeregyszáz tanuló között kétszázhetven a cigány tanulók száma, de az összeg nem emelkedett, és ilyen mértékben a cigány családok életszínvonala sem. A Földi-iskolában az 1983/84-es tanévben kilencszázhatvan gyerekből százkilencven volt cigány.
Mindkét hadházi iskola alsó tagozatában gyakorlattá vált a külön cigány osztály. Azok a cigány gyerekek, akiknek értelmi fejlettsége elmarad az átlagtól, s akik piszkosak, tetvesek, bélférgesek, netán trachomások, tehát a magyar szülők nem hajlandóak a gyerekeiket velük járatni, külön osztályba járnak. Iskolaérettségi vizsgálat a cigány gyerekek körében nincs. Óvodába ők egyáltalán nem járnak, iskolaelőkészítőre is igen gyéren, s csak az első osztályban derül ki, hogy kik az értelmi fogyatékosok, és kik azok, akik korukhoz képest annyira lemaradtak, hogy nem bírják még az iskolát. A magyar átlaghoz képest korának megfelelő szinten egyik sincs. (Körülményeiket tekintve az lenne a csoda, ha lenne.) Ha a már jobb körülmények között élők íoraiban akad ilyen gyerek, az magyar osztályban kezdi meg tanulmányait. (Lakatos József brigádvezető büszkén mondta, hogy az ő kisfia magyar osztályba jár.)
Az iskolák maguk kutatják fel a beiskolázandó gyerekeket. A Földiiskolába 1983-ban már nem túlkorosan kerültek, de az első osztály voltaképp előkészítő jellegű. Huszonöt gyerek közül csak hatról állította biztosan a tanítónő, hogy tovább fog jutni.
A Kossuth-iskola első osztályában még év elején kiszűrtek huszonhét gyerek közül ötöt, ők újra előkészítőre fognak járni. A megmaradt huszonkettő közül tizennégy járt előkészítőre. Tizenkettőről látta úgy a tanítónő, hogy jól fognak haladni.
A Kossuth-iskola negyedik cigány osztályaiban 1983/84-ben huszonöt gyerek közül 16 éves volt egy, és év elején felmentették; 14 éves kettő, 13 éves hat, 11 éves három.
A cigány osztályok tanulóinak mintegy harmadrésze lakott ekkor még a régi telepen. A többiek az Oncsa-telepen, illetve a faluban szétszórtan.
Irénke második osztályos, tizenegy éves. Kék selyemszoknyában, elnyűtt pulóverben, használt fiúzakóban, harisnyában és tornacipőben jön iskolába. Nedves november van. Elkísérem lakásukra; háromnégy kilométert gyalogolunk az iskolától az Oncsa-telepig, ahol a „cs" házak között deszkákból, fóliából összetákolt „sátor"-ban laknak. Három priccs van a lakásban, tele rongyokkal, és egy vaskályha. Laknak benne vagy tizenöten. Most a nyomorék nagyapa van otthon, a konyha előtt kuporog, a lábát nem tudja kinyújtani, csúszkálva közlekedik; két ikerfiú, tizenhárom év körüliek, értelmi fogyatékosok, iskolába nem járnak; egy hároméves, szép, pufók, mezítlábos kislány, ruhácska van rajta, alatta semmi; és egy törpe növésű tizennyolc éves lány, a legidősebb testvér, egyáltalán nem jár iskolába, ő gondozza a kicsiket, amíg anyjuk dolgozik. Kérem Irénkét, énekeljen valamit. A kislány elkezd egy éneket, nővére folytatja. A cigány nők szokott előadásmódjában sorolja panaszait a hosszú hallgatóban. A cigány nyelvű strófák közé magyart is iktat: „Heten vagyunk mi testvérek, / mind a heten szanaszéjjel, / egyik erre, másik arra, / a legkisebb be van zárva."
Ebből a környezetből Irénke mindennap tisztán megy iskolába, és nem ő az egyetlen, aki hasonló körülmények közül elfogadható külsővel jelenik meg. Elképzelni sem tudom, hogy csinálják. Ugyanakkor az is igaz, amiről a Földi-iskola negyedik osztályos nevelője panaszko-dott:
„Ótvarosak voltak a gyerekek, az iskolából küldtem el őket orvoshoz. Az orvos azt írta, hogy közösségbe nem mehetnek, mégis eljöttek az iskolába, mert otthon fáztak."
A heroikus feladat, amit a cigány gyerekek oktatása jelent Hajdú-hadházán, elkötelezett embereket választ ki a pedagógusok közül. A legendás hírű Cila nénit, aki szaktanár létére napközis nevelőként működött hosszú évekig, nagy odaadással és hozzáértéssel, és máso-kat.
Horváth Gyula az idősebb korosztályhoz tartozik. 1983 őszén mondta:
„Nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki cigány osztályokban tanít, akármennyi gyakorlata van a pályán, itt azért nehézsége támad Itt nem lehet rutinból tanítani, mert azokkal a módszerekkel, amikkel a magyar osztályokban dolgozott, itt nem boldogul. Legnagyobb problémám volt, hogy egyáltalán érdekelje őket az iskola. Figyelmük egészen rövid ideig tartott. Sokáig megülni egy helyen nem tudnak Voltak közöttük nagyobb gyerekek is, fizikailag egészen fejlettek, Hogyan ébresszem fel az érdeklődésüket? A régi olvasókönyvekben sok mese volt. De az ő meseviláguk egészen más. Ahhoz, hogy az ember azt mondhassa, ismeri az ő mesevilágukat, bele kell magunkat élnünk abba a gondolkodásmódba. Tizenhárom éve foglalkozom velük, de ma sem ismerem igazán, és nyugodtan merem mondani, hogy a kollégák se. Az iskolai könyveket nem viszik haza. Számtalan példa volt rá, hogy rossz állapotban kerültek vissza - ha egyáltalán visszakerültek. A régi könyvek lapjait szoktam nekik odaadni. Ha nagyobb testvérek olvassák ezeket a lapokat, emlékek kötődnek hozzá, és ezek jaz emlékek bennük elevenebben élnek, mint olyanokban, akiket több hatás ér. A cigány gyerekeknek roppant jó a megfigyelőképességük. Képekről sokat tudnak beszélni. Régebben különös dolgok is előjöttek a képekkel kapcsolatban, a maguk lelkivilágát is hozták. Most már viszont, mintha irányított lenne. Szinte azt érzi az ember, tudja, mit várnak tőle. Más a mostani, mint a tíz-tizenhárom év előtti cigány gyermekek lelkivilága. Bizonyos értelemben szegényedett."
A pedagóguson múlik, miképpen tudja teljesíteni a mindenkire érvényes tantervet a cigány gyermekekkel. Az általánosan használatos szemléltető eszközök itt különös fontosságúak, tovább használják őket, mint a magyar osztályokban. Ezenkívül a pedagógus kitalál egyéni módszereket és eszközöket, amelyeket otthoni munkával saját-kezűleg elkészít. Kitalálja, hogy az általánosan kötelező miképp alkalmazható a cigány gyerekekre. Nagy előny, hogy az igazgatók nem szólnak bele a munkájukba, nem kérnek számon tőlük számonkérhetetlen dolgokat. Nagy hátrány viszont, hogy jóformán senki se figyel oda küzdelmeikre, ötleteikre, nem látványos, de mégis jelentős eredményeikre.
Két tanítónővel, akik korábban tizennégy évig tanítottak cigány osztályokat, a Földi-iskola Bocskai-kerti tagiskolájában beszélgettem.
„A végén már kicsit bediliztünk, hogy így mondjam, mert valóban megszállottak voltunk. Mindenki csodálkozott, de nekünk évekig eszünkbe sem jutott, hogy meneküljünk erről a területről. Ez csak annak tudható be, hogy megszerettük őket. Idegileg nehéz volt éveken keresztül az a sulykolás és útkeresés, egyéni módszereket kitalálni, és mindent magunknak kiokoskodni, teljesen magunkra voltunk hagyatva. Soha nem sikerült összejönni tapasztalatcserére, nem kaptunk továbbképzést, hát a tanítóképzőben ezt egyáltalán nem tanítják. Tanácsülésre soha nem hívtak, a tanácselnök sose volt ott, nem látta, milyen körülmények között dolgozunk ott, az aládúcolt tanteremben. Hányszor elmondtam: a fene egye meg, hát senki sem kíváncsi erre?" „Arra számítottak, nekünk jön majd a cél j utalom, és az iskolai jutalmakból mi általában kimaradtunk. Elért eredmény - létszám, hiányzás, bukások száma -: ettől függött a céljutalom. Igyekeztünk jól csinálni. Nyolcezer forint adható. Eljött a céljutalomosztás: három-ezer-ötszáz forint. És akkor még az előkészítőt is csináltuk."
(A pedagógusmunka általában alacsony elismerését kompenzálják a kiemelten nehéz feladatokért adható pótlékok, jutalmak. Ilyen a „cigánypénz" néven közismert juttatás is. Hatása rendkívül ellentmondásos. Azok a pedagógusok, akik odaadással és eredményesen végzik munkájukat, joggal érzik kevésnek. Viszont „fájdalomdíj" gyanánt azok is elvárják, akik kénytelen-kelletlen vállalják a feladatot, és ezt a pedagógustársadalom közmegegyezése méltányosnak is tartja. Az ezzel kapcsolatos visszaélésekre a legjellemzőbb példa, hogy Rézműves Mihályné hodászi óvónő majd két évtizedes, egyedülállóan eredményes munkájáért egyszer sem részesült ilyen juttatásban -mivel ő maga is cigány.)
A hajdúhadházi cigány osztályok tanítói, 1983/84-ben négy-ötszáz forintot kaptak osztályfőnöki pótlék címén, de ez mindvégig pótlék marad, nem törzsbéresítik. Aki szívesebben otthagyná a cigány osztályt, az is meggondolja, mert más területen ennyivel kevesebb lenne a fizetése. A céljutalom összege rapszodikus. Tantestületi feszültségek is kifejeződnek ebben.
A Kossuth-iskola igazgatója mondta:
„Az elmúlt évben hatvan-hetvenezer forintnyi összeget osztottunk ki. Nyilván azok a nevelők kaptak többet, akik önálló cigány osztályban tanítanak. Utána, a cigány gyerekek eredményes nevelése mértékében, kaptak a többi nevelők, négy-ötezer forintig. Felvetődött, hogy vajon kinek nehezebb a dolga: annak a nevelőnek-e, aki homogén osztályban tanít, vagy annak, aki kénytelen megküzdeni a hátrányokkal és a tehetséggondozással egy időben, a tanítási óra minden pillanatában, az osztályfőnöki munka minden egyes időszakában. Ezt nem tudjuk egyértelműen eldönteni, mindenképpen oda kell figyelni azokra a nevelőkre is, akik szaktanárként a felső tagozat szinte minden cigány gyerekét nevelik."
A cigány osztályokban tanítók munkájának legfőbb eredménye az lenne, hajanítyányaik elvégeznék a nyolc osztályt. Ez azonban nemcsak tőlük függ már. Azok a cigány gyerekek, akik kikerülnek a homogén közösségből, az egy tanító szárnyai alól, a felső tagozatban védtelenné válnak. A rájuk figyelő segítség nélkül, amihez alsó tagozatban hozzászoktak, nehezen boldogulnak. A szaktanárok inkább olyan gyerekekbe fektetik energiájukat, akikkel látványosabb eredményeket produkálhatnak. Ezekkel kölcsönhatásban jelentkeznek az egyéb problémák, amelyek a nyolc osztály elvégzését akadályozzák.
A Kossuth-iskolában 1983/84-ben négy alsós cigány osztály működött. Az első osztályok részére napközi volt, a nyugdíj előtt álló Cila néni vezetésével, másodikban tanulószoba - ők étkeztetésben is részesültek -, harmadik és negyedik osztályban - semmi. A másodikosok tanulószobája máshol volt, mint az osztályuk, ott a negyedikkel váltották egymást. Komoly nehézséget jelentett, hogy a tanulószobai tanulásnál nem voltak kéznél a szemléltető eszközök. A tanulószobai munka képezte az elsős és másodikos nevelő túlóráit, felváltva csinálták. Az ugyancsak nyugdíjhoz közeledő tanítók nem látták biztosítva, hogy lelkiismeretes munkájuknak lesz-e folytatója. A harmadik és negyedik osztályt tanító fiatal férfiak csak terhes átmenetnek tekintették ezt a területet.
A Földi-iskolában négy alsó és másfél ötödik cigány osztály működött ugyanebben az évben. Az előző év rossz tapasztalatai - a magyar ötödik osztályokba betelepített cigány gyerekek kilencven százaléka bukottá vált - indokolták, hogy az ötven ötödikes cigány gyerekből egy egész és egy fél osztályt indítsanak. A fél osztály magyar felének szüleit óriási agitációval lehetett csak lecsendesíteni.
A község magyar és cigány lakossága között robbanásig feszülnek az indulatok. A cigányok elesettsége és a nekik nyújtott kedvezmények - ami úgy tudatosul az emberekben, hogy az állam ingyenélőket támogat - elvakult gyűlöletet vált ki a magyarokban, ez pedig féktelen agresszivitást a cigányokból, ami viszont retorziókat eredményez, és ezzel a kör bezárult.
Nyilván a közvélemény nyomása is hozzájárult, hogy a Földi-iskola megsokallta a cigányoknak nyújtott támogatást. Jelképes összeget: napi két forintot kért csak a szülőktől étkezési térítés fejében, és hogy vegyék meg a gyerekek felszerelését. A nyomorúságos körülmények között élő hajdúhadházi cigányok azonban nem látták be, hogy miért fizessenek azért, amit eddig ingyen megkaptak. Az iskola türelme pedig elfogyott.
Mihály Sándorné igazgató, aki korábban évtizedekig hordta vállán a cigány gyerekek oktatásának terheit, ez időre teljesen felőrlődött a sűrűsödő nehézségek közepette, és már csak a közvélemény szócsöve volt.
„Cigányügyben Magyarországon Hajdúhadháznál lentebbre már nincs. Magyarországon Hajdú-Bihar, ezen belül Hajdúhadház az a pont, amitől mélyebb pont nincs. Ez felháborító, amit a cigányság Hajdúhadházon meg mer tenni. Útonáll, fényes nappal. Idejárnak az iskolába, megőrül a tanító, mert a tanító most már ruhát is vásárol, pénzt vesz fel, segélyez, agitál, tetűt irt meg rühet ápol. A megyei tanács azt üzeni: nem szagolni, tanítani. Az egészségügy elzárkózik, úgy van vele, nem asztala, nem kenyere, marad az iskola, marad a pedagógus. Itt agitálom ezeket a nyomorult nőket, száz közül kilencvenkilenc beteg, a putrikban a földön fekszenek, felfázik a veséjük, gyerekkorukban elkezdik a szülést, és szülnek, amíg a méhük fogam-zóképes; nemi életet él az apjával, testvérével, rokonával, úton-útfélen, pénzért, ingyen és szerelemből, és ezekkel mi végeztetjük az általános iskolát. Nevelünk, oktatunk. És akkor jön a szülő, hogy nem engedi iskolába a gyerekét, mert az már emberrel lakik. A tanító ezt csak úgy veheti tudomásul, ha lemegy tanulmányútra, nem tudja, hol lakik, mert hetente háromszor költözik odébb, bezárják az ajtót előtte - mert addig feljelentést nem küldhet ki, míg környezettanulmányt nem végzett. A tanító megírja a környezettanulmányt - nem óravázlatot készít: környezettanulmányt - a társadalom szennyéről, de az apjának az anyja nevét is fel kell írni, másképpen a tanács nem fogadja el. Akkor jön a szülő, hogy semmisítsük meg a feljelentést, mert neki nincs pénze, hogy kifizesse, behajtani sem lehet. Idejön nekem, itt nyávogtatja a kölykét a karján, hogy az már túlkoros, ez már fölmenthető. Szörnyű. Nem tudunk mit csinálni. Én beteg vagyok, de nem megyek el táppénzbe, mert az márna nagy luxus, ezek az emberek ezerhét-ezernyolcszáz forint havi segélyből élnek. Napközit nem hajlandó befizetni, neki annyit nem ér. Adjon a tanács, adjon az iskola, azért van a tanító, adjanak neki ingyen. És ezek közül kerülnek ki azok, akik a társadalomból kívánnak élni, akik szülik a gyerekeket, mert tudják, hogy a gyerek után jövedelem jár. És követelőzik, és minősíthetetlen magatartást tanúsít, és nagyon sok szülőt ki kellene tiltani az iskolából, mert egyszerűen nem lehet eltűrni, hogy beszél a tanítóval. Csak azt várjuk, az embert egyszer majd agyonütik, mint ahogy meggyilkolták a rendőrt."
Közben az életveszélyessé vált tanterem helyett tizenhétmillió forintos beruházással könnyűszerkezetes épületszárnyat kapott a Földiiskola, ebédlővel, tálalóval, a cigány gyerekek ellátására. Mire elkészült, ott állhatott kihasználatlanul, mert az iskola minden kedvezményt megvont a cigányoktól, a napközit is megszüntette.
Ekkor elégelte meg a nehézségeket az a két tanítónő, akik előzőleg tizennégy évig tanították jó szívvel a cigány gyerekeket. Aki pedig a napközis nevelő volt mellettük, idegösszeroppanással távozott az iskolából. 1983-ban már újra dolgozott egy debreceni iskola napközijében. Debreceni otthonában kerestem fel, Horváth Gyula kíséretében.
„Idegileg az borított ki, hogy egy pillanat alatt az a cigány napközi megszűnt, és olyan munkát bíztak rám, amit, úgy éreztem, én becsületesen elvégezni nem tudok. Matematika-kémia szakos voltam, 1969-ben kerültem Hajdúhadházra, a szakomat nem tudtam folytatni. Akkor ajánlották fel, hogy indul egy cigány napközis csoport, elvállalom-e. Azt mondtam, hogy mint ugródeszka, elvállalom, és ez az elvállalás tizennégy évig tartott. Először fél évig sírtam, de aztán annyira megszerettem ezeket a gyerekeket, hűségesek voltak, ez kötött oda. Meg a pénz is; kaptam egy kis céljutalmat, férjem kevesebbet keresett. Mindig első osztályos csoportot kaptam, negyvenen felüli létszámmal, még ezt sem bántam, mert szívesen csináltam. Hetvennégyben elvállaltam a dolgozók iskoláját, mondták, Mari, szervezd már meg, mert a te szavadra jönnek. Putriról putrira jártam és próbáltam beiskolázni. Megtörtént, hogy úgy kezdtem a tanítást, négy-öt kést elvettem tőlük, de valóban, olyan rendesek voltak, kirakták az asztalra, itt van, tanító néni, és óra végén visszakapták. Ennek ellenére nem féltem tőlük. Érdekes. Más nevelő azt mondta, ha tízezer forintot fizetnének, nem csinálná. Részegen jöttek, szépen beszéltem velük, hallgattak a szavamra, szépen leültek, adtam nekik munkát, tanultak. Sőt, aki a rendőrt megölte, még akkor este is ott volt, tanítottam, mégsem féltem. Ott elzártan, abban a kis lyukban, soha nem jutott eszembe, hogy bántanának, mert annyira tudtam a nyelvükön beszélni; meg szerettek, őszintén szerettek. Talán, mert pici koruktól ott kezdték az első osztályt, aztán lemorzsolódtak, aztán újra próbáltam őket beiskolázni. Akkor jött a tematikus látogatás, a kartársnő elment két hónapra táppénzbe, elvállaltam, nem mondtam soha nemet, azt mondtam, szívesen csinálom, mert a kezemben van. Ezt volt szeptemberben, novemberben jött a szakfelügyelő, három műszakot húztam le - este dolgozók iskolája -, és azt hiszem, a jegyzőkönyvben senkinek a neve nem szerepelt annyit, mint az enyém, hogy milyen csodálatosan írnak, olvasnak azok az elsős cigány gyerekek. Fejemhez vágták, hogy mennyit keresek, de olyan fáradtan jöttem az állomáshoz este kilenckor, sírva, hogy vegyétek csak át egy hétre, azt mondták, majd ha hülyék leszünk. Utolsó évben már semmi felszerelést nem kaptam. Csomagolópapírra írtam, meg magam készítettem dolgokat, hogy megtanuljanak írni, olvasni. Nem kellett azokat bántani. Szót fogadtak, odafigyeltek és hozzá voltak szokva a tempóhoz, a módszeremhez, hogy itt most tanulni kell, és csinálták a végtelenségig. Ezek a debreceniek meg egy óra hosszát alig bírnak csendben lenni. Elkényeztetettek, hiába szólok nekik szépen, én mondom, lepipálták az ottani elsős cigány gyerekek ezeket. És akkor jött a villámcsapás, hogy menjek felsőbe, fizikát tanítani. Mondtam, ezt ne kívánd tőlem, tizennégy évet kihagytam, új tanterv, hát én úgy nem megyek be órára, hogy kinevettessem magam a gyerekekkel. »Vagy te olyan ügyes, hogy meg tudod csinálni« és ideadták a kezembe a fizikakönyvet. Hazajöttem, elkészültem hetedik osztályba az órára, utána vettem a nyolcadikat, tizenegy órakor összeestem; elvitt az uram az orvoshoz, egy évig voltam táppénzen. Mert nem így gondoltam, azt hittem, most már ott szépen végigviszem azt a kis hátralévő időmet, és ott kellett hagynom. Addig nem indítja be a napközit, amíg nem hajlandók a gyerekek szülei fizetni. Hát persze, hogy nem fizettek. Odavan a munkánk eredménye. Nem kapnak tanulószobát, nem kapnak menzát, nem kapnak könyvet, se füzetet, mi történik, elkallódik a gyerek. Csavarog, és akkor mi lesz, egyre több lesz az általános iskolát el nem végzettek száma."
Van optimista pedagógus is Hajdúhadházon:
„Negyvennyolcban egy vagy két cigány gyerek járt iskolába. A hatvanas években már eljutottak néhányan a • harmadik-negyedikig. A hetvenes években már volt, aki nyolc osztályt is végzett, nem egy. Mind több fog eljutni a nyolcadik osztályig."
Meg pesszimista is:
„Tanulószoba nincs, napközi nincs, csavarognak a gyerekek, nevelem a betörőket az országnak."
Vannak olyan helyek is, ahol a település jellege, a lakosság összetételének változása következtében alakult a körzeti iskola vagy tagiskola cigány iskolává. Például Ráckeve-Pokolhegyen.
1963 áprilisában felhívták a járáshoz Jávor Ernő tanítót, aki akkor már tizenkét éve más területen dolgozott, az ötvenes évek politikája tanácsolta el a pályáról az egykori kántortanítót. Közölték vele, hogy május elsejével kinevezik a cigány iskolához. Más embert nem kaptak erre a munkára, Jávor Ernő számára pedig ez volt az egyetlen lehetőség, hogy visszatérhessen a pályára. Úgy vállalta el, hogy bizonyítani is akart. Még kántor korából ismerte az itteni cigányokat; temetésekre járt ki hozzájuk, ők meg rorátéra szerettek elmenni a templomba. A sejtelmes adventi hajnalokon tele volt velük a kórus.
A nevéről ítélve nem túl barátságos külterületen korábban szegény zsellércsaládok éltek, az iskola az ő gyerekeik számára létesült. Cigány gyerek, ha bekerült is az iskolába, hamar lemorzsolódott, még a felszabadulás után is. Ahogy lassan elköltöztek a magyarok, Pokolhegy egyre inkább a cigányoké lett. Lovároké és drizároké. Voltak közöttük lókupecek, üstfoltozók. A családok egy része Jugoszláviából került ide, érdekes, szerb cigányzenét játszanak ma is, tamburáikat maguk készítik. Eljárnak a környéken élő rácok lakodalmaiba muzsikálni, ma is eleven kapcsolatuk van a délszláv folklórral. Az erdőben lakó, rongyszedésből, koldulásból élő drizár családok számára az jelentette a felemelkedést, ha beköltöztek a Pokolhegyre. A kétfajta cigányság közti ellentét enyhült az idők folyamán.
1963-ban még az egy cigány tanulócsoport mellett két magyar csoport is tanult az iskolában. Fokozatosan lett az iskola a cigányoké. A tanító maga „gyűjtötte be" a gyerekeket, kiharcolta, hogy a felsősök is ott maradhassanak, mert tudta, hogy az anyaiskolában csak elkallódnának. 1971-ben bocsátotta ki az első nyolcadik osztályt: hat gyerek kapta meg a bizonyítványt. A szülők megszerették a tanítót, TIT-előadásokra is elmentek az iskolába. Az egykori kántort zenei érzéke is segítette a kapcsolatteremtésben.
„Elénekeltem nekik azt a népdalt, hogy Imhol kerekedik egy fekete felhő. Megszólalt az egyik gyerek, hogy ők ezt másképp ismerik. Felvettem szalagra, lefordíttattam velük magyarra. Rengeteg dalt tudtak, felvettem és hallgattam őket. Feltűnt nekem, hogy sok dalban visszatér ez a sor: »Hulljatok levelek, takarjatok engem«. Volt egy lány, aki ha énekelt, tökéletesen átszellemült. Náluk az ének nemcsak szórakozás; teljesen átélik, amit énekelnek."
Az ének révén kialakult érzelmi kapcsolat gyümölcsözött az irodalom terén is.
„Rengeteg mesét olvastam nekik. Mórát; A király kenyere - ezt egy nap háromszor is el kellett olvasni. Szabályosan megtapsolták. Ötödikben a János vitéz, hatodikban Toldi -mi annak idején sok memoritert tanultunk: kívülről is mondtam nekik sokat. Hetedik osztályban Szép Ilonka; sírtak a gyerekek, amikor beszéltem róla, gyönyörű fogalmazásokat írtak. Amikor a Kincskereső kisködmön-t néztük a tévében, sírtak. Sokszor gondolkodtam rajta, boldogabbá tesszük-e őket, ha kiemeljük a régi környezetből. Nekem feltűnt, hogy ha mennek az utcán, fütyülnek, énekelnek - boldog emberek."
Jávor Ernő javasolta annak idején, hogy a tananyagba cigány dalokat is be kellene venni.
Lassan kezdett csak szokássá válni a Polkolhegyen a férfiak állandó munkavállalása. Jávor Ernő idejében a családok nyolcvan százalékát az asszonyok tartották el, gyári munkával, alkalmi munkával, akármivel. A férfiak üzleteiket bonyolították, vásárokra jártak, kupeckedtek. Amit kerestek, megitták és elkártyázták. Ez volt a hagyomány. A tanítónak az is feltűnt, hogy amikor almát szedni vitte a gyerekeket a téeszbe - megszervezte számukra a pénzkeresést -, nagy különbség volt a fiúk és a lányok munkája között, a lányok javára. Mert azt tanulták meg otthon, hogy dolgoznia csak a nőnek kell.
„A gyerekek ingyen kapták az ebédet. A férfiak meg ültek a földön és kártyáztak. Arra ment a pógár, ment dolgozni, látta, hogy a cigányok kártyáznak. Láttam én is, hogy százasokkal játszanak, éjszakákat végigkártyáztak, tudtam, hogy van pénze, nem igaz, hogy nincs. Csak ők hozzá voltak szokva, hogy ezt ingyen megkapják. Azt mondtam: szedjünk minden napra egy forintot. Jövőre szedhetünk kettőt, utána hármat. Tanév végén megmondtam a gyerekeknek: szeptemberben senki se merjen iskolába jönni irkacsomag nélkül. Elmentek a téeszbe dolgozni, könnyű munkára, megvették. Alsó tagozatban ingyen kapták a könyvet, arra is azt mondtam, új könyv, tizenkét forint, megveszed. Tessék megvenni, ingyen nem adják a tudományt. Behozták a gyerekek a pénzt."
Majdnem tíz éve nyugdíjban volt már Jávor Ernő, amikor ezekről beszélgettem vele. Panaszkodott, hogy sok minden visszafejlődött az iskolában az ő idejéhez képest. Igaza volt.
„A vesszőparipám: vagy érzi valaki, hogy mit kell csinálni, vagy nem érzi. Ha nem érzi, akkor hagyja abba."
De hát olyan pedagógus, aki éveken keresztül azt szokta meg, hogy itt lényegében nem kell csinálni semmit, mert ez az iskola csak arra való, hogy valahol ellegyenek a gyerekek, nem hagyja abba, mert máshol már nem boldogulna.
A nyolcvanas évek elején a megyei hatóság kijelentette, hogy ezt a gettót fel kell számolni. Ekkor megkísérelték a gyerekek egy részét bevinni az anyaiskolába. A próbálkozás kudarccal és azzal végződött, hogy a bukott gyerekek visszamentek a cigányiskolába.
A pokolhegyi iskolát már csak az igénytelenség élteti: hogy így legalább nem csavarognak a gyerekek, és ha tudásuk nem is, de bizonyítványuk lesz arról, hogy iskolába jártak. A szülők tudják, hogy ez az iskola nem jó a gyerekeknek, de azt is - vagy sikertelen próbálkozás után kénytelenek belátni -, hogy más lehetőségük nincs.
Pálmajornak 1923-ban, Festetich Pál adományozta az épületet, amit iskolának alakítottak át, egy tanteremmel. A Nagybajomot környező pusztai települések - Pálmajor, Imremajor, Csorbalók, Balaskó, Kocsmatag - gyerekeinek iskoláztatását próbálták így megoldani. Három-négy kilométerről jártak ide a gyerekek iskolába. Az első tanító 1923-tól 1957-ig működött itt. Az általános iskolák alakulásának idején felső tagozattal és még egy pedagógussal bővült.
Az anyakönyvi naplók tanúsága szerint 1933-ban jelent meg először cigány gyerek az iskolában. Kocsmatagon erdőben éltek a cigányok. Pálmajorban tíz-tizenöt család lakott a település szélén. Balaskópusz-tán tíz-tizenöt holdas, módosabb parasztok éltek, Csorbalókon, Pálmajorban, Imremajorban zsellérek, akik később öt-hat hold juttatott földön gazdálkodtak.
Boross Lászlóné 1954-ben, gyakorlóévre került Pálmajorba, azóta itt tanít. Akkor négy cigány gyerek járt az iskolába és kb. nyolcvan magyar. Három pedagógus, egy felsős és két alsós tanulócsoportban tanította az ide járókat.
A téeszek megalakulása után a fiatalok jó része elment Kaposvárra gyári munkásnak. Pálmajor kivételével a puszták nem kaptak villanyt, kövesutat; Pálmajor „Ricsaj" elnevezésű része sem, ezért az emberek elköltöztek. A módosabbak Nagybajomba, Kaposvárra, a Balaton mellé, a szegények Pálmajorba.
1957 óta a Boross házaspár vezeti a pálmajori iskolát. Kezdetben 112 gyerek tanult itt: 56 az alsó három és 56 a felső öt osztályban.
Boross László heti 72 félórában oktatta a 4., 5., 6., 7. és 8. osztályt. Az akkori tanulók közül sokan szereztek felsőfokú végzettséget: vegyész, orvos, tanár lett belőlük nem egy.
Aztán Pálmajorból is fokozatosan elköltöztek a magyarok, amint kedvezőbb körülményeket tudtak maguknak teremteni. Apró házaikat - C-kölcsönből - megvásárolták a cigányok. Az iskolában fogytak a magyar, szaporodtak a cigány gyerekek. 1959-ben megszűnt a felső tagozat.
Helybeli lakosok voltak ezek a cigányok: putrikban, földbe vájt kunyhókban korábban is itt laktak már. A férfiak egy része folytatta még a hagyományos teknővájó mesterséget, más része alkalmi munkákkal keresett egy kis pénzt. Tán csak négynek volt ekkor állandó munkaviszonya, de a csekély segédmunkás-jövedelem nem volt elég a nagy családok fenntartására. Az asszonyok koldulni jártak. Következetesen ezt a kifejezést használja minden visszaemlékező, noha a kis élelemért, amit a parasztházaknál kaptak, dolgoztak is, ha szükség volt rá. A hatvanhat éves Bogdán Mártonné Szkirje Tera elmondta, hogy voltak asszonyai, akikhez rendszeresen eljárt: nyáron kapált, súrolt, meszelt, aztán télen is bekopoghatott hozzájuk ennivalóért, amikor nem volt munka. Ebből nevelte föl a gyerekeit, mert Marci bácsi bizony megitta, amit a teknőkért, fakanalakért kapott. Borossék pályája kezdetén még gyakori látvány volt a bő szoknyás cigányasszony, batyuval a vállán, két-három gyerek a szoknyájába kapaszkodott, a többi meg otthon várta a kunyhó előtt, hogy mit hozott a faluból -szaladtak elé, mikor meglátták.
A tanítóházaspár az iskolában kapott szolgálati lakást. Itt született meg a három gyerekük. Az öreg épület padlásán egerek futkároztak s a mennyezetet képező szúette deszkák résén lepotyogtak a kisegerek olykor az alvó gyermekek kiságyába. Villany, köves út nem volt még akkor a pusztán, s a tanítók is osztoztak az itt élő emberek sorsában taposták a térdig érő sarat, és petróleumlámpa fényénél javították k a füzeteket. A kis fizetés kevés volt a megélhetésre; kertet műveltek jószágot tartottak, még három kecskét is, hogy tejre se kelljen pénzt kiadni. Előfordult, hogy kenyérre se maradt pénz. Szerencsére s boltos felvásárolta a tojást, és három tojásért lehetett kapni egy kiló kenyeret. Ahogy tojtak a tyúkok, szaladtak a boltba kenyérért, min az egy kiló elfogyott, a tyúkok megint tojtak.
Szegénységükben összeforrtak az itt élő szegény családokkal. Ajtajuk mindig nyitva volt. Ha a tanító néni bármit főzött vagy sütött, odasereglettek az éhes cigány gyerekek. Együtt ettek, együtt játszottak a tanítógyerekekkel - így szoktak oda az iskolába.
A házakba költözés, a megjavult életkörülmények, a családi pótlék nagy demográfiai hullámhegyet eredményezett a pálmajori cigányok körében. S minthogy a magyarok lassan elköltöztek, az iskolában is ők foglalták el a helyet.
A dunántúli beás, teknővájó cigányok magukat oláhcigányoknak nevezik, hiszen „cigány" nyelvük voltaképpen oláh. Nem is értik, nem is szeretik az általuk kolompároknak nevezett, cigány nyelvet beszélő cigányokat. Elhatárolják magukat a „köszörűsök"-től, a „ringlisesek"-től is, akik gyakran megfordulnak vidékükön.
A román nyelvjárásnak megfelelő beás cigány nyelv ma is él Pálmajorban, még inkább élt két-három évtizeddel korábban. Az iskolába járás és a napjainkra teljes körűvé vált munkavállalás következtében a fiatalok már gyakrabban használják a magyar nyelvet, mint anyanyelvüket. A mai gyerekekre inkább a nagyszülők örökítik át az anyanyelvi kultúrát, mint a szülők. Ma is tapasztalható, hogy az iskolába bekerülő gyerekek nem tudnak vagy nem jól tudnak magyarul.
A tanítóházaspárnak hamar feltűnt, amikor a cigány gyerekek benépesítették az iskolát, hogy itt nyelvi nehézségekkel is meg kell küzdeni, Boross Lászlónénak kézenfekvő volt, hogy az iskolába érkező, magyarul nem tudó gyerekekkel - mindig ő foglalkozott az elsősökkel -anyanyelvükön kell szót érteni. Először nagyobb gyerekeket kért meg, hogy tolmácsoljanak. Rövidesen ő maga szólalt meg a gyerekek nyelvén, akik ettől a puszta ténytől kinyíltak, és biztonságban, otthon érezték magukat. Nyelvkönyvet, szótárat soha nem látott, csak az élő beszédből tanult, és hamar eljutott odáig, hogy anyanyelvükön tudta megmagyarázni a gyerekeknek, amit magyarul nem értettek.
A nyelvtudás még jobban összekovácsolta a tanítókat a cigány családokkal. Azonosulni tudásuk megnövelte irántuk a bizalmat, szavuknak súlya lett, életük mintává vált. Mikor a tanító néni valamilyen ünnepre készülődött, hét-nyolc .nagyobbacska lány is körülállta a konyhában, figyelték, hogyan készíti el az ételeket. Takarítani, mosni is tőle tanultak. A házban lakni tudás kultúráját a tanítóék lakásában sajátították el. Az iskolában gyakorolták be azokat a viselkedési szokásokat, amelyek a beilleszkedést megkönnyítették.
Ahogy többségbe kerültek a cigány gyerekek az iskolában, úgy lett egyre inkább evidencia Pálmajorban az általuk képviselt szint. Közi lük csak az került kisegítőbe, akiről ebben az iskolában derült ki, hog oda való. Itt nem a más kultúrából érkező gyerekekre szabott normát kai mérettek meg, hanem önmagukkal. A beiskolázás teljes és időbe történik, igazolatlan mulasztás nincs, még az igazolt is ritka, az als tagozatos tananyagot valamennyi gyerek időben elvégzi.
Felső tagozaton már a nagybajomi iskolában, a többiek között kell helytállniuk. Tanulmányaik zökkenőmentes folytatása és befejezés érdekében hétközi kollégiumban helyezik el őket. Az 1967-ben eredetileg tanyai diákotthon céljára létesült földszintes épületben ugyancsak többségbe kerültek a cigányok az idők folyamán. Jelenleg (1985) hatvanegy lakója közül ötven cigány. A létszám egyharmad kisegítős, mert Nagybajomban van körzeti kisegítő iskola, ezért is helyezik el azokat a gyerekeket, akiknek nehéz lenne a mindennap bejárás. Vannak normál alsósok is, a felső tagozatosok zöme pedig pálmajori gyerekekből kerül ki. Az 1984-85-ös tanévben végzett nyolc nyolcadikos cigány gyerek közül hét volt pálmajori. (Az iskolába más településekről és Nagybajom községből is járnak cigány gyerekek; hatszázas tanulólétszám egyharmada - kétszáz fő - cigány.) Feltételez hető, hogy a korosztály többi tagja lemorzsolódik ekkorra, a pálmajo-riak viszont jól bírják az iramot.
A kollégiumi elhelyezés érdekében a szülők körében nem szükséges propagandát kifejteni. Belátják, hogy a gyerek érdeke ezt kívánja és a juttatás méltányos terhet ró rájuk. Átlag kétszáznyolcvan, maximum háromszáznyolcvan forint a térítési díj havonta.
Szokássá vált, hogy a cigányoknak juttatott tanácsi segélyekből a kollégiumi nevelők vásárolják meg a gyermekek szükséges ruhadarab-jait, melyeket haza se visznek, hanem a gondozónők mossák ki szá-mukra. A nagyobb, önérzetesebb gyerekek - a pálmajoriak - nem fogadják el ezt a szolgáltatást.
Nem ritka a továbbtanulás. Borossék egykori cigány tanítványa között van gépkocsivezető, mezőgazdasági gépszerelő, villanyszerelő művezető, szakácsnő, varrónő stb. A jelenlegi nyolcadikosok is beszá-moltak a továbbtanulási terveikről, a kollégium igazgatója valameny-nyit reálisnak ítélte. Érettségiző nem volt még a pálmajori cigány gyerekek között, a csúcs egyelőre a szakmunkás-bizonyítvány. Előfor-dult, hogy Borossék közbenjárása nélkül nem vették volna fel szak-munkásképzőbe azt a gyereket, aki azután kitűnő eredménnyel végzett. Rajta tartották a szemüket azokon is, akik nem szereztek szakképesítést, bármilyen elhelyezkedési, munkahelyi problémájuk van, segítenek.
Bármilyen gondjuk van a pálmajori cigány családoknak, bizalommal fordulhatnak a tanítóékhoz. Eljárnak érdekükben a hatóságoknál, kilincselnek, kérvényeket írnak, ha kell. Ők az egészségőrök, a rend fenntartói, a közbiztonság őrei is egyben.
Tizenhat éve építettek pedagóguskölcsönből saját házat Nagybajomban. Hét évig motoron jártak ki Pálmajorba, előfordult, hogy a kabátjuk három hétig meg se száradt, és úgy megfagyott, hogy megállt a földön. Ekkor szedték össze ízületi betegségeiket. Most már van egy kis Polskijuk.
Sok családnál nincs még óra Pálmajorban. Az iskolába indulás időpontját az jelzi, ha meglátják a tanítóék autóját. Ekkor már készenlétben állnak, csak a kabátot, táskát kapják fel, és szaladnak az iskoláiba. Aki korábban ébred, beül korábban. Megszokták, hogy hét órakor kezdődik a nap. Hangot nem hallani, olyan csendben ül a két tanteremben a harminc-negyven gyerek. Könyv van előttük, olvasnak. A tanítás megkezdése előtti egy óra az egyéni korrepetálás ideje. Az első óra után szoktak reggelizni. Étkeztetés nincs még a pálmajori iskolában. Borossék rászoktatták a szülőket, hogy csomagoljanak ennivalót a gyerekeknek. Az iskolában teát főznek hideg napokon a tanítóék költségén. Mindig van jutalom gyanánt osztogatható édesség a tanítói asztalon. Családias, emberséges fegyelem jellemzi a pálmajori iskolát. A légkör is jó és a szag is. A gyerekek nem veszik zokon, ha a tanító néni időnként ellenőrzi, hogyan mosakodtak meg; mert ez az ellenőrzés a tanító és a gyerekek közötti testközeli kapcsolat természetes velejárója. Ehhez a tanító nénihez oda lehet bújni, ennek a tanító bácsinak a kezébe kapaszkodhatnak az apa nélkül felnövő fiúk, itt simogatással nevelnek.
Beülök Borossék kocsijába, elindulunk Nagybajomból. Rákanyarodunk a pálmajori bekötőútra, két életpálya színterére. Ismerősök, volt tanítványok jönnek kerékpáron, lovaskocsin, gyalog, beköszönnek az autóba. A tanító fékez: „Mi újság, hogy vagytok?" És az emberek felmondják életük legfrissebb híreit: hogy meggyógyult-e a beteg, felintéződött-e a folyamatban lévő hivatalos ügy, vásároltak-e valami új dolgot. És a tanítóék is elmondják gyorsan, hogy hat hónapos unokájuk mit tud legújabban. A kapcsolat folyamatos, a bizalom kölcsönös. Borossék meg is mondják: ezekben az emberekben ők még nem csalódtak. Másokban már igen.
Az iskola udvarán a fészerbe áll be a Polski, aztán bemegyünk a kis, öreg épületbe. A gyerekek előtt nyitott olvasókönyv. Felragyog az arcuk, ahogy meglátják tanítóikat, akik miatt jó ebbe az iskolába járni. Boldogan pattannak fel: „Jó reggelt kívánok!"
Hogy mi lesz velük, ha Borossék nyugdíjba mennek, nagy kérdés. Félő, hogy hozzájuk hasonló vállalkozó hiányában meg fog szűnni az iskola, ez pedig a pálmajori gyerekek fejlődésének óriási visszaesését jelenti majd.
Cigány tanító, cigány osztályban: erre is volt már példa. Részletek Daróczi József: Nevelési tapasztalatok a cigány gyerekek nevelése, oktatása köréből című szakdolgozatából.
„Pedagógiai tevékenységemet 1972 szeptemberében kezdtem meg az újpalotai (Kavicsos Közi Általános Iskola) »Lila« iskolában, ahol tizenkilenc fős korrekciós cigány osztály napközis nevelője lettem. Az iskola a lakótelepen az egyetlen és első oktatási intézmény volt. Ezért az előkészítő munkákat, az osztály megszervezését, az osztály személyi és technikai bázisának kialakítását nekünk kellett végezni. Az osztálylétszám augusztus 15-én még csak három gyerekből állt, akiket az igazgató régi, a kerületben lévő iskolájából hozott magával. Első feladatom tehát az volt, hogy a kerületi tanácstól kapott lista alapján végigjárjam a cigánytelepet, és az iskolás korú gyerekeket vegyem nyilvántartásba, illetve beiskolázzam őket. Találkoztam a cigány szülőkkel, de ez sokkal rosszabbul sikerült, mint ahogy előtte gondoltam, Eleinte csak egyszerűen zavarban voltak, nem tudták, ki és mi vagyok. Hiába mondtam el jövetelem célját, hogy gyermekeikre én fogok vigyázni, én fogom tanítani őket, nem hittek nekem. Többszöri teleplátogatásom után észrevettem, hogy egyértelműen elutasítanak, idegenkednek tőlem, ami nagyon bántott. Egy alkalommal, távozásomkor egy tizenhét éves fiatalember elkísért a telep széléig, hogy a számlálhatatlanul sok kutya rám ne támadjon. Tőle tudtam meg, hogy a cigányok nem hisznek nekem. »Hogy lehet az, hogy te tanító vagy, amikor még senki nem hallott ilyet: cigányfiú tanító?« - mondta. Azt is megtudtam Nanitól, hogy azt gondolják rólam: rendőrbesúgó vagyok. »Biztosan azért küldtek, hogy megtudd, ki mit csinál, miből él.« Következő utamon cigány nyelven beszéltem a telepiekkel. Most még gyanúsabb lettem, de rövid idő múlva érdeklődni kezdtek, kinek a fia vagyok, honnan kerültem Rákospalotára, és végül, mit akarok csinálni a gyerekeikkel. Tudtam és éreztem, hogy még nem fogadtak el, de azt is éreztem, hogy már nem olyan ellenséges a szembenállásuk, mint az első napokban. Egyre több fiatal emberrel kötöttem barátságot, amíg augusztus végére sikerült megtudnom az iskolás korú gyerekek teljes létszámát, személyi adatait, mert korábban mindent tagadtak. »Nincsenek iskolás korú gyerekeink!« Még azt sem sikerült eleinte megtudnom, hogy a jelenlévő gyerekek kihez, melyik csalához tartoznak. Végre sikerült kialakítani a tizenkilenc fős osztályt. Az igazi nehézségek csak az első tanítási napon kezdődtek. Szeptember harmadikán három cigány gyerek jelent meg az iskolában. Azok, akiket az igazgató hozott magával. Hogy már az első tanítási napunk kudarcba ne fulladjon, újra kiutaztam a több kilométerre lévő telepre. Érdeklődésemre, hogy miért nem jöttek a gyerekek iskolába, azt válaszolták vállvonogatva, hogy ők azt nem tudják, hányadika van ma. Meg hogy teljesen megfeledkeztek az iskoláról. »így bízzon meg bennetek az ember, még azt is becsapjátok, aki segíteni akar nektek!« - törtem ki elkeseredetten. »Miért nem külditek fel azokat az ördögöket? Nem fogja megenni őket!« - korholta a fiatalokat a telep legöregebb asszonya. Nagy lótás-futás következett, és pár perc múlva^együtt állt a telep közepén életem első osztálya. Késve érkeztünk be az iskolába, de nem sokat törődtünk a gúnyos megjegyzésekkel. Nagyon boldog és izgatott voltam. Nem haragudtam a gyerekeim szüleire, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hoztak az egész lakótelepen, a tanári kar és leglényegesebb környezetünk, az iskola ezerkétszáz tanulója előtt. Nagyon jól tudtam, ismertem ezt a mentalitást, nagyon jól emlékezem ma is gyermekkori élményeimre, magam és szüleim iskolához való viszonyára. Az általános iskola alsó tagozatát magam is így kezdtem. Csak tanítóim jóindulatán múlott, hogy sok hosszas mulasztás miatt nem buktattak meg minden évben. Nagyon sokszor előfordult az, hogy az egész család megfeledkezett az iskoláról. Emlékszem több olyan esetre, amikor édesapámnak úgy déltájban valami folytán eszébe jutott, hogy én otthon vagyok. »Hát te, mit csinálsz itthon?« - kérdezte ilyenkor. Csodálkozva néztem rá. »Mi az, hogy mit csinálok? - gondoltam magamban. - Most veszi észre, hogy itthon vagyok? Egész délelőtt neki segítettem a lyukas edények javításában.« Édesanyám is csak akkor figyelt fel rám, amikor már édesapám kezdte a felelősségre vonást. »Te már megint nem mentél iskolába? Azt akarod, hogy börtönbe vigyék az apádat miattad? így is annyi már a büntetés, hogy egész évben nem tudjuk kifizetni« - támadt rám, és karomnál fogva elrántott édesapám mellől, aki ilyen esetekben általában veréssel fejtette ki nevelő hatását, azt hiszem, saját hibáját, mulasztását kompenzálva ezzel, mintegy figyelmeztetve engem, hogy én vagyok a felelős és a hibás, nem ő. Ő mindent megtesz annak érdekében, hogy rendesen járjak iskolába. Ezt az elméletét tanítóimnak gyakran kifejtette: »Hiába verem, hiába ütöm, nem akar iskolába jönni. Pedig én mindent megteszek azért, hogy rendes ember legyen belőle.« Ugyanakkor semmi következetesség nem volt abban, ahogyan bánt velem és a testvéreimmel. Teljesen véletlenszerűen, hangulataitól függően alkalmazta szélsőséges nevelési módszereit. Tehát tudtam és átéreztem gyerekeim szüleinek viselkedését. Tudtam, hogy valóban megfeledkeztek arról, hogy gyerekeiknek iskolába kellene menni. Egy teljes félévre volt szükségem, mire el tudtam igazodni a különböző kapcsolatok és viszonyok szövevényeiben. Közben a csoport átalakult korrekciós iskolaotthonos osztállyá. Ezután váltótársam tanította az anyanyelvi tárgyakat, én pedig a készségtantárgyakat. Azzal kezdtem a napot, hogy összeszedtem az osztályt. Ez az oktatási forma megengedte, hogy rugalmasan alkalmazzuk a rövidített órákat több, rövidebb szünettel, így egész nap játszottunk, beszélgettünk és közben tanultunk. Játékainkat általában kötöttem az előző vagy a következő nap anyagához. De arra is volt lehetőségünk, hogy ne csak a tananyaghoz, hanem pl. a beszédkészség fejlesztéséhez is találjunk játékot. Hol rádióriporter volt egy-egy gyerek (gyakran előfordult, hogy az otthoni helyzetet mutatta be nagyon érdekes és szuggesztív átéléssel), hol az osztályban rögtönzött bábjátékot, vagy Ki mit tud-ot konferált. Ma már pedagóguskörökben köztudott, de nekem abban az időben nem volt az, hogy az iskolába kerülő cigány anyanyelvű gyerekek gátlásosságát gyakran a magyar nyelv nem anyanyelvi szintű ismerete okozza. Ebben az időben, úgy gondolom, elsősorban anyanyelvhez való ragaszkodásom, anyanyelvem szeretete vezérelt, és csak spontán módon alakult ki bennem annak a tudata, hogy a gátlásosságot az anyanyelv felhasználásával csökkenteni lehet. Játék közben, kiránduláson és minden alkalommal énekeltünk. Eleinte magyar népdalokat, később a gyerekek ötlete alapján kezdtünk el cigány nótákat, majd kimondottan cigány népdalokat énekelni. Feltűnt, hogy az a gyerek is, aki egy teljes féléven keresztül alig-alig hallatta a hangját, ilyenkor teljes felszabadultsággal, nyitott szájjal, hangosan velünk énekel. A következő órán, csak azért, hogy szóra bírjam, anyanyelvén szóltam hozzá, cigányul hívtam ki, cigány nyelven adtam neki feladatot. Nagyon megörültem, amikor azt tapasztaltam, hogy cigányul elkezd beszélni. Örök élményem marad hozzám intézett első mondata: »Shaj phenav vi me romanes?« (Mondhatom én is cigányul?) A következő tanév több szempontból is változást hozott. Az egész tanévben pozitív jelzéseket kaptak a szülők az iskoláról és a pedagógusokról. A nyár folyamán együtt táboroztunk: a gyerekek első ízben vettek részt szervezett, csoportos táborozáson, ahonnan egész évre szóló élményekkel tértek haza. A gyerekek szerettek és ragaszkodtak hozzánk. A változás abban nyilvánult meg, hogy a szülők már egyenként be-bejöttek az iskolába, sőt, családi problémák megoldására tőlünk kértek tanácsot. Ezek a szülők először tapasztalták életükben azt, hogy gyerekeiket rajtuk kívül más, idegen ember is szeretheti, emberként kezelheti. De a pozitív változás ellenére értekezletet továbbra sem tudtunk megszervezni. Rá kellett jönnöm, hogy hiába vagyok magam is cigány, hiába tapasztalják, hogy gyerekeik kötődnek hozzám, és hiába teszek meg minden tőlem telhetőt a gyerekek érdekében, én egy másik világban élek, és ez a világ nem az ő világuk. Ha ez így van, márpedig így van, akkor ki kell találni egy olyan tevékenységi formát, amely egyrészt független az osztály munkájától, másrészt mégis összeköt bennünket. Csakhogy milyen közös tevékenység lehet és legyen az, amely egy hagyományos cigánytelepen élő cigánycsoportot egy tanítóval - még akkor is, ha maga a tanító is cigány, de szakított régi, gyerekkori életével, életmódjával - összeköthet? 1972. december 21-én a kerület régi művelődési házában, ahol a nagyterem üresen állt, a gyerekekkel karácsonyi műsort szerveztünk, a művelődési ház még működő büféjét amúgy is rendszeresen látogató szülők részére. A műsor napján megtelt a terem elérzékenyült anyákkal és apákkal. Nagy sikere volt az első osztályosok műsorának. Ez a műsoros est adta az ötletet, hogy 1973. október 15-re megüzentem a szülőknek, hogy jöjjenek be az iskolába, mert klubot fogunk csinálni. Nagy meglepetésben volt részem. 14-én este, a tanítás befejezése előtt megtelt a folyosó felnőttekkel. Annyian voltak, hogy a tanulóasztalok egy részét ki kellett rakni a folyosóra ahhoz, hogy beférjünk a tanterembe. Felnőtt fiúk, lányok, kismamák és csecsemőjüket karon tartó anyák, szülők és rokonok jöttek el. Még a 78 éves Lakatos bácsi is - aki a klub fennállásáig, 1977-ig, rendszeresen, minden foglalkozásunkon szorgalmasan megjelent - ott állt a folyosó falának dőlve.
Eredeti célom az volt, hogy valamilyen módon összehozzam a szülőket az iskolai munka, az iskolás gyerekek iskolai közösségbe való beilleszkedése, tanulmányi előmenetelük elősegítése érdekében. Az adott szituációban természetesen gondolni sem lehetett arra, hogy mindenkit leültetek, és elkezdek beszélni az osztályról, a szülők vagy a pedagógus, az iskola munkájáról, feladatairól. Körbeültük az osztályt, és jelentéktelen dolgokról kezdtünk beszélgetni. Mondanom sem kell, hogy a kérdések zöme hozzám irányult. Törzsi, családi származásomat már ismerték korábbi családlátogatásaim során feltett kérdésekből. Ezen az estén elsősorban arra akartak választ kapni, hogy lovári szülők gyermekét milyen indítékok vezérelték akkor, amikor minden szokást, minden hagyományt felrúgva, ilyen foglalkozást választott, mint én. »Nem nekünk, cigányoknak való ez« - mondták többen, elég gyakran. - »De azért jó, hogy te vagy itt ezekkel a gyerekekkel - tették hozzá az idősebbek -, mert te másképpen bánsz velük, mint a többi tanító. Azt mondják, még játszani is leállsz velük, meg mindenre megtanítod őket.« Hat hónapig jártunk össze, minden héten két alkalommal. Soha nem beszéltem az osztályról, soha nem tartottunk »szülői értekezletet« ezeken az estéken. De annyira megismertem a szülők gondolkodásmódját, véleményét, a gyerekekhez való viszonyát, amiből megtudtam, milyen nevelést kaptak és kapnak az osztály gyermekei otthon. Erre már ráépíthettem saját nevelési elképzeléseimet, amelyben semmi különös nem volt és nincs. Meg voltam elégedve azzal, amit elértünk két év alatt. Nevelési terveink gyorsabban valósultak meg, mint ahogy az terveinkben szerepelt."
A kísérletképpen beindított oktatás abbamaradt anélkül, hogy ered-menyét (vagy eredménytelenségét) bárki értékelte volna. Persze ennek az értékelésnek csak akkor lett volna értelme, ha kiterjedt volna a kísérlet környezetére is: tehát, hogy a környezet hatásai összhangban vannak-e a kísérlet törekvéseivel. Ha nem, akkor se bizonyítani, sem cáfolni nem lehet a kísérlet eredményét, törekvéseinek létjogosultsá-gát.
Feltűnt ez idő tájt a „lila" iskolában egy egészen fiatal, pályakezdi cigány pedagógus, Vajda Imre. Segített ő is a gyerekek begyűjtésében! a családok meggyőzésében, és ottmaradt az iskolában azután is, hogy feloszlott a cigány osztály. A tanítóképző után elvégezte a szociológiát is. 1983-84-ben készült szakdolgozata nyomon követte azokat a gyerekeket, akik az egykori cigány osztályba jártak, és akik közül egy se fejezte be az általános iskolát. A feltárt tényekből világosan kitűnt, hogy ez nem a kísérlet hibája volt, ellenkezőleg: folytatni kellett volna a megkezdett munkát, nem kísérlet, hanem elfogadott gyakorlat gyanánt.
Mivel azonban a társadalomban olyan tendenciák működnek, amelyek a cigány gyerekeket kirekesztik a lehetőségből, az előnyükre történő megkülönböztetés is nagyon könnyen a visszájára fordul. Végül maguk a cigányok is csak azt érzik, hogy már megint megkülönböztetik őket, és azt kívánják, hogy ne tereljék őket együvé semmiféle szándékkal, még ha a javukat akarják is.
Abban a vitában, amely a cigány nyelvű gyerekek anyanyelvi, illetve kétnyelvű oktatásának igényéről, lehetőségéről folyik, mindig két dolog keveredik össze.
Az egyik: a cigány gyerekek iskolai boldogulásának nem lényegtelen akadálya, hogy nem magyar az anyanyelvük.
A másik: igaz, hogy a cigány nyelvet beszilők a magyarországi cigányságnak csak huszonegy százalékát teszik ki (az 197l-es felmérés szerint), de ez a létszám napjainkban, óvatos becslések szerint is, nyolcvanezer embert jelent; s ha a sokkal kisebb létszámú más kisebbségeknek módjukban áll, hogy gyermekeiket anyanyelvi iskolába járassák, a cigányságnak ugyanez a joga miért vitás kérdés a szocialista magyar állam területén.
Mindkét szempont helytálló, nacionalistának egyik sem nevezhető. Csak tudni kell, hogy itt két dologról van szó. Mert más az anyanyelvi kultúra ápolása, és megint más, ha egy gyereket az anyanyelve segítségével juttatok el az iskolában kötelező nyelv biztos ismeretéhez.
Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a nyelvi probléma csak egy a sok probléma között, és a többivel együtt kell vele megküzdeni.
Épp ezért nem vonható kétségbe a józan többség jó szándéka amiatt, ha úgy véli, hogy tetves, bélférges, trachomás gyerekek esetében nem a nyelvi probléma a legégetőbb.
És nem marasztalható el a kisebbség sem, ha azt gondolja, hogy a nyelvi probléma megoldásával kölcsönhatásban a többi is könnyebben felszámolható.
A lényeg az, hogy pontosan kell tudnunk, miről beszélünk. És akarunk valamit, akkor nagyon pontosan kell ismerni az adott helyeken adott viszonyokat.
Karsai Ervin mögött már huszonöt év állt a cigány gyerekek oktatása terén, amikor a keceli cigány iskolában 1984 tavaszán beszélgettem vele. Az Országos Pedagógiai Intézet az ő kezdeményezése és tankönyve alapján indított itt be kétnyelvű oktatási kísérletet ebben a tanévben. A körülményekre jellemző, hogy mialatt Kecelen óriási beruházással, a kor minden igényét kielégítő iskola épült, addig a cigány gyerekek ettől messze távol, két nyomorúságos tanteremben, összevont osztályokban tanultak. Az alsó három osztály volt a kísérlet színtere. Jellemző továbbá, hogy a másik összevont csoportot oktató kolléga, az anyaiskola igazgatója és a megyei művelődési osztály teljes értetlenséggel viszonyultak az ügyhöz. A tanév folyamán az igazgató még felelősségre is vonta a kísérlet vezetőjét, amiért cigányul beszél a gyerekekkel.
Életéről, munkájáról, elképzeléseiről az alábbiakat mondta Karsai Ervin:
„Romániában, Szilágysomlyón jártam iskolába. Ott a román rendszer alatt román volt a kötelező, mikor Horthyék elfoglalták Erdélyt, ment a magyar is mellette, és mivel a lakosság egy része szlovák volt, három nyelven tanultunk az iskolában. És három nyelven megtanultunk mindent. Semmivel sem voltunk rosszabb helyzetben, mint az, aki csak egy nyelven tanult. Negyvenhatban jöttünk át, olyan körzet be, ahol a lakosság nemzetiségi, vegyes házasságok következtében mindenki megtanulja a másik nyelvét. Ilyen körülmények között nem tesz az ember különbséget. Szüleim tanítók voltak, a háború után végezték el az iskolát Kiskunfélegyházán, apám később főiskolát is végzett. Édesapám szlovák, édesanyám cigány. Otthon általában szlovákul beszéltünk. A cigány nyelvet nem otthon tanultam. Szegeden jártam technikumba, aztán dolgoztam jó néhány helyen az országban, olajfinomítótól kezdve bányáig. Egyetemista is voltam egy darabig vegyészmérnöknek készültem. 1960-ban szóltak nekem a Békés me-gyei tanácstól: ismerték a családot, feltételezték, hogy jó pedagógussá válhatok. Különbözetit tettem a tanítóképzőben, és tanító lettem Amikor még a hatvanas évek közepén tanítottam cigány gyerekeket, tapasztaltam, hogy sokkal könnyebben tanulják a cigány után a magyart, mintha hirtelen csak magyart hallanak. Feleségemet is tanítottam az iskolában, a testvéreit is, sorban, meg az ő rokonait Medgyesházán. Dobozon, mikor a tanács a telepet felszámolta, utcát kaptak a cigányok a község közepén, nem próbálták őket széttelepíteni, és ez itt jobb volt. Amikor itt tanítottam, fogalmazódott meg bennem: ha azt szeretnénk, hogy ezekből a gyerekekből legyen valami, akkor a saját környezetükben, a saját nyelvükön kell őket tanítani. Ez sokkal közelebb viszi őket ahhoz, amit szeretnénk: hogy önmagukat is becsülni tudják, és az iskolának is legyen előttük becsülete. Mert általában a cigányoknál az iskola huszadrangú kérdés volt mindig. Ez a tankönyv 1970-ben elkészült már. Akkoriban kezdtem írni a cigány néprajzot Békésben. A család dolgait próbáltam összegyűjteni: dalok, mesék, fúrókészítés, kovácsmesterség, lótartás. Segítettek a sógoraim, a Gyurka, a Pista, aki a fúrókészítés mestere volt a megyében. Jó barátságban voltunk, mielőtt még rokonok lettünk volna. Aztán jártam vidékekre, hol az egyik sógorommal, hol a másikkal. 1979-ben már három könyvet adtam be az OPI-hoz. 1983-ban hívtak be, hogy kísérletet akarnak indítani, így kerültem ide. A feltételek nincsenek biztosítva. Nálam három osztály van, a kollégámnál öt osztály, amikor a gyerekek otthoni helyzete is nagyon súlyos. Ezek a cigányok anyagilag nagyon lent vannak, és a beilleszkedésüket nemhogy segítenék, de még akadályozzák. A gyerekeket nem fogadják be, a cigány iskolára ezért van szükség. Tetvesek, előfordul a bélfertőzés, hiszen olyan putriból kerülnek ki, ahol földes a szoba, és egy háromszor hármas szobában vannak nyolcan-tízen. Amikor a nagy központot építették, talán arra gondoltak, hogy innen a felsős gyerekeket majd oda beviszik. Tavaly valóban be is vitték, az lett belőle, megszökött mind. Akkor került ide megint vissza a felső tagozat. Egy-két család gyerekei a nagy iskolába járnak. Anyagilag jobban állnak azok a családok, de a gyerekek beilleszkedése semmivel se jobb, nyomják őket a kisegítőbe. Itt, eleve hátrányos körülmények között új dolgokat kipróbálni, embertelenség."
Két tanévet töltött el Kecelen Karsai Ervin, utána elment Ráckeve-Pokolhegyre. Lényegében ugyanazt találta ott is: eleve diszkriminált színvonalú iskolát, két tanulócsoportba összevont nyolc osztályt, ahol semmi remény arra, hogy a felső tagozatban folytatni lehet az alsóban megkezdett munkát. Ilyen körülmények között kár kísérletezni.
Közben az OPI vezetősége is ráeszmélt, hogy a program irányításával talán olyan embert kellene megbízni, aki a kísérletre alkalmas kevés személy szellemi tőkéjét sikeresebben tudja forgatni. Szóltak Vajda Imrének, akit cigány anyanyelve, pedagógiai végzettsége és gyakorlata, szociológiai felkészültsége révén minden felelős ember alkalmasnak ítélt a kísérlet szervezésére. Kikérték a „lila" iskolából, az iskola hozzájárult távozásához, és már utódjáról is gondoskodott. Ekkor hivatalos levél érkezett az OPI-ból, amely arról értesítette Vajda Imrét, hogy „objektív okok" miatt nem tudják alkalmazni.
A terepet tovább uralja a tisztázatlanság melegágyában tenyésző dilettantizmus, a hozzáértő emberek szellemi kapacitása kihasználatlan, s a megcsontosodó körülmények lassan bebizonyítjak a cigány gyermekekről, hogy iskola sem való nekik más, mint ,,cs".
Bevett formája lett a cigány gyerekek elkülönítésének a kisegítő iskolába való telepítés.
Ez az oktatási forma eredetileg az enyhe értelmi fogyatékos - debilis -gyerekek nevelésére alkalmas. A debilis gyerekeket általában kétéves lemaradás jellemzi koruk normál átlagához képest, és értelmük egy bizonyos szintig fejleszthető. A nyolc kisegítő osztály sikeres elvégzése hat normál általános iskolai osztállyal egyenértékű. Mód van rá, hogy további két év alatt normál általános iskolai bizonyítványt szerezhessenek a kisegítőt végzett gyerekek.
Cigány gyerekek esetében a hátrányos szociokulturális körülmények miatt kétéves lemaradás akkor is kimutatható, ha nem értelmi fogyatékosság az oka. Kiváltképp nagy a hibalehetőség, ha nem magyar anyanyelvű gyerekek áttelepítéséről van szó. Hibaforrás lehet még az is, hogy az ilyenkor használatos intelligenciatesztek nem azt a kultúrát tükrözik, amelyben a cigány gyerekek nevelkedtek, ezért nagyon valószínű, hogy az ő intelligenciájuk mérésére nem alkalma-sak. Mindez alkalmat ad arra az áttelepítő bizottságok abszolút korrekt munkája esetében is, hogy értelmi fogyatékosnak minősüljenek olyan cigány gyerekek, akik valójában nem azok; s így a községek szegregációs törekvéseit minden esetben hivatalos szakvélemény támaszthassa alá.
Hogy a kisegítő iskola mennyire nem alkalmas a cigány gyerekekkel kapcsolatos nehézségek felszámolására, arról Békéscsabán az egyik kisegítő iskola igazgatója, Nagy Gyula így nyilatkozott:
„Aki régen dolgozik ebben a szakmában, mindig is tapasztalhatta, hogy a cigányok a kisegítő iskolán belül is különleges helyzetben vannak. Legtöbbjük nem debilis, hanem környezetkárosított. Ez számtalan dolgot hoz magával, ami megnehezíti a velük való, a debilisekre kidolgozott metodikai eljárások szerinti foglalkozást. Az utóbbi időben még inkább nehezíti a helyzetet, hogy a kisegítő iskolában is lezajlott egy reform, talán még nagyobb a lépés, mint az általános iskolai reformban. A kisegítő iskolák nevelése, képzése lényegesen szervezettebb, magasabb szintű lett, mint volt megelőzően. A reform a debilis tanulókra készült, nem a cigány tanulókra. Esetükben az eredményez funkciózavart, hogy vagy nem debilisek, vagy ha igen, akkor a helyzetet környezetkárosodás súlyosbítja. Napközibe nem lehet őket beszoktatni. Zöme szociális segélyben részesül, ma megvesszük, holnap már nincs tanszere. A gyerekek megkapják a szociális ellátást, de ennek hatékonysága, éppen azért, mert nem tudjuk őket itt tartani a napköziben, nagyon alacsony. Nem hajlandók ittmaradni, és ehhez mi nem kapunk segítséget a szülőktől. Érzelmileg nem tudunk velük kapcsolatot kiépíteni, mert a mi értékelési rendszerünkkel ők nem értékelhetők egyáltalán, a ráhatásunk rendkívül csekély. Ebben az iskolában, ha pedagógust zsebre dugott kézzel látok, rászólok. Ne tegye zsebre a kezét, hogy a gyereknek legyen mit megfogni, legyen mibe belekapaszkodni. Ezek a gyerekek ezt nem igénylik. Ezeket mi nem tudjuk megfogni, mert nem hajlandók hozzánk kötődni. 1977 óta működik nálunk továbbképző tagozat. Kisegítő nyolcadik után még két évig továbbképezzük a gyerekeket, egyfajta belépővel mennek dolgozni. Cigány gyerekeket nem tudunk kollégiumba küldeni. Nincs energiájuk ahhoz, hogy a két évet végiggürizzék, hanem a legtöbbször elmennek bagóért segédmunkásnak, napszámosnak, alkalmi munkásnak. Elenyésző 1977 szeptembere óta azoknak a cigány gyerekeknek a száma, akiket mi innen mint betanított munkásokat kibocsátottunk. Lányok el se jutnak a továbbképző tagozatig. Van kivétel: egészségügyi gyermekotthonba került be két cigány lány, kiváló munkások voltak. Az egyik megszerezte a bizonyítványt, szinte a következő percben eltűnt a szemünk elől. A másik sokkal hamarabb eltűnt. Követhetetlenül eltűnnek. Nem tantervi problémák vannak itt, nem is az értelmi képességek hiányáról van szó. Se szabályt, se feladatot, semmit nem hajlandók figyelembe venni, csak addig, ameddig az érdekeiket szolgálja. Ha fegyelmezni akarjuk, azt maximálisan visszautasítja, nincs eredménye. Meg nem verhetem, meg nem cibálhatom a haját, minek is tenném, lelkére hiába beszélnék, mert nem tudok vele érzelmi kapcsolatot kialakítani. Én, ha benne is lennék, hogy legyünk jó barátok, próbáljunk meg egymással szót érteni, ő ezt nem igényli. Bizonyára van megoldás. Az biztos, hogy ez nem az oktatásügy feladata. Az oktatásügy ebben csak annyit vállalhat magára, amennyi az oktatásügyre tartozik, ameddig a pedagógia lehetőségei terjednek. A pedagógia eszközeivel csak pedagógiai természetű problémákat lehet megoldani. Nem pedagógiai jellegű problémákat pedagógiai eszközökkel nem lehet megoldani."
Sárkeresztúr a Népművelési Intézet keretei között végzett 1979/80. évi, Havas Gábor által irányított cigányvizsgálat egyik területe volt. A beilleszkedés útján megindult, magyar anyanyelvű cigányság él itt. A munkaképes férfiak ekkor már mind dolgoztak a székesfehérvári üzemekben, a MÁV-nál vagy a helyi téeszben, közeli állami gazdaságban, a téesz nőket is foglalkoztatott. Sok családnál volt kiegészítő, egy-két családnál főfoglalkozás a tollgyűjtés és -értékesítés.
Kisegítő iskola 1962-ben, a tankötelezettségi törvény cigányokra is kiterjedő végrehajtása során létesült a községben. A magyar gyerekek közül a debilisek se azelőtt, se azután nem kerültek a kisegítőbe. Enyhe értelmi fogyatékosságuk ki sem derült.
1979-es adat: az iskola 309 tanulója közül 106 cigány. Ebből 45 jár kisegítőbe, 41 a megyei áttelepítő bizottság javaslata alapján, 2 leány pedig azért, mert „erkölcsi okokból" eltiltották őket a mindennapos iskolába járástól. Magyar gyerek 2 jár a kisegítőbe, ezek súlyosan imbecillisek.
A község cigány és magyar lakossága, a pedagógusok és a cigánj szülők között ellenséges indulatok feszülnek. A cigány gyerekekből agresszivitást váltott ki az őket körülvevő gyűlölet, s ez természeteseit csak fokozta az indulatokat velük szemben. Ez fogalmazódott meg abban is, ahogyan az iskola igazgatónője a helyzetet vázolta:
„A megye községei közül itt a legmagasabb a cigányok százalékaránya. Ez nemcsak a természetes szaporulatnak tudható be, hanem annak is, hogy a magyarok közül, épp a cigányok agresszív magatartása miatt, sokan elköltöztek a községből. Kötekedéseik, verekedéseik, a lopások és nem utolsósorban a rájuk jellemző bűz és piszok valóban tűrhetetlenné teszik a magyar lakosság életét. Tény, hogy vannak rendes cigányok, családok is, őket meg is becsülik, gyerekeiket befogadják a gyerekek az iskolában. De a cigányok kilencven százalékára a negatív jellemvonások a jellemzőek, már az iskoláskorban is. Társaikat meglopják, sőt ki is rabolják. A nevelöket megtámadják, nyitott biztosítótűvel szurkálják, kést hajigálnak a táblára. Borzasztó az is, hogy olyan osztályban, ahol cigány gyerekek vannak, télen is csak nyitott ablaknál lehet tanítani, mert ezek tudvalévően nem tisztálkodnak, ágyba vizelnek, fehérneműt nem váltanak."
A mi vizsgálatunk tanúsága szerint a sárkeresztúri cigányságot kétségbeesett erőfeszítés jellemezte az emberibb életkörülmények megteremtésére, és keserű indulatokat váltott ki belőlük, hogy környezetük ezt minden lehető eszközzel megakadályozta, hogy aztán bizonyíthassa az emberibb életre való alkalmatlanságukat.
A huszonhárom éves Nyári János 1980-ban így emlékezett iskoláskorára:
„Elsőtől ötödikig rendes iskolába jártam. Rá egy évre visszadobtak a kisegítőbe. Kiküldtek bennünket dolgozni a téeszbe, munkaverseny volt. Megnyertük, és kaptunk harminckét futballt, nyolc kézilabdát kapukkal együtt, nyertünk egy pingpongasztalt ütőkkel együtt, odamentünk, hogy játsszunk, de nem engedtek minket játszani, pedig mi nyertük. Ha munkáról volt szó, mindig a kisegítő osztály ment. Mikor minket átdobtak a kisegítőbe, azt mondták, hogy gyöngék vagyunk. Arra nem vagyunk gyöngék, hogy dolgozzunk? Mehetünk betonozni, nagyon sokat csináltunk az iskolának. Hát olyat hogy szabad egy iskolában, hogy számtanóra vagy élővilág, és akkor kiválogattak, aki jó erőben volt, mentünk dolgozni. Kaptunk egy ötöst. Most jövök rá, mennyit mulasztottunk el. Ez épp olyan, mint a lakás. Adnak rossz parasztházat, ami már nem kell a magyar embernek, egy év alatt összedől. Akkor mondják, hogy nézd a cigányt, hogy néz ki a lakása. És ha a cigány be akar illeszkedni a társadalomba, azt nézik, hogy nem tud semmit. De honnan tudja, ha nem tanították meg vele?"
A községi orvos megállapítása:
„Elég sok a mentálisan retardált cigány gyerek, ennek okai között nem elhanyagolhatók az örökletes adottságok. Felnőttek között is sok a gyengeelméjűség határát súroló egyén, ezek gyerekeinél is megfigyelhető a szellemi visszamaradottság, és az ilyen családok nagy létszámúak. Nem ritkaság a rokonházasság sem, bizonyos mértékig beltenyészet alakult ki, a cigányok egymás között házasodnak."
A fenti megállapítások igazak lehetnek egyes cigány közösségekre (az a legszomorúbb szegregáció, amikor az ellenséges külvilággal szemben beltenyészetté alakul egy cigány közösség, és ezzel maguk rontják biológiai adottságaikat); de Sárkeresztúron az orvosi vélemény csupán a község szegregációs törekvéseit támasztotta alá. Kutatásunk során mintegy hatvan családban vettünk fel adatokat, készítettünk családfát. Vérrokon házasságot egyetlen családban sem találtunk.
A kisegítő iskola alsó osztályaiban tanító pedagógus a cigány gyerekek iránti szeretetből vállalkozott erre a feladatra tanítói alapképzettséggel, a gyógypedagógiai ismereteket időközben szerezte meg. Tisztában volt vele, hogy a kisegítőbe kerülő gyerekek csak kis százalékban értelmi fogyatékosok. Viszont úgy ítélte meg, hogy a környezeti ártalmak következtében kialakult retardáció behozhatatlan hátrány a normál osztályokban, ezért a cigány gyerekek számára jobb, ha kisegítőbe járnak.
Az okfejtés létjogosultságát csak az bizonyítaná, ha a kisegítő iskola alkalmas lenne arra, hogy a miliőártalmak miatt lemaradt cigány gyerekeket felzárkóztassa. Ám a község törekvéseire ez nem jellemző, és a gyógypedagógiai osztályok tanterve sem erre irányul. Aki tehát ide kerül, eleve csökkent szellemi képességűnek minősül, és életpályára való felkészítése ezen a szinten folyik.
Lehetőség nyílt arra, hogy a megyében elsőként - épp a cigányok magas aránya miatt - az 1979-80-as tanévtől kezdődően korrekciós osztály létesüljön a községben.
A minisztériumi állásfoglalás leszögezi, hogy a korrekciós első osztályba a gyerekek felvételének szükségességéről a szülőt meg kell győzni. A komplex vizsgálatra utalt gyermek szüleivel az iskolaigazgató köteles közölni, hogy erre miért került sor. A vizsgálatok eredményeiről, a javaslatról és annak indoklásáról a nevelési tanácsadó köteles a szülőt tájékoztatni. A határozattal szemben a szülőknek fellebbezési joguk van.
A korrekciós osztályokban az általános iskola első osztályának tantervi anyagát kell feldolgozni úgy, hogy a pedagógiai munka középpontjában a gyermek személyiségének fejlesztése álljon. Kiemelten szól az állásfoglalás azokról a tárgyi feltételekről, amelyekkel a korrekciós osztályoknak rendelkezniük kell, valamint a nevelő személyiségek kiválasztásáról, mint az itt folyó munka eredményességének alapfeltételéről.
Sárkeresztúron az 1979-80-as tanévben beiskolázásra kerülő gyerekek között minden magyar gyerek iskolaérettnek, minden cigány gyerek iskolaéretlennek bizonyult. A tanköteles korba lépő tizennégy cigány gyerek közül egy véletlenül nem vett részt a vizsgálaton, ő normál osztályba került. Tizenhárom gyereket az igazgatónő saját kocsiján, a szülők tudta nélkül vitt el a megyeszékhelyre a kiegészítő vizsgálatokra. Közülük egyet gyógypedagógiai áthelyező bizottság elé utaltak - ez a kislány is normál osztályba került. (Harciasak voltak a szülők.) A többi tizenkettőből alakult a korrekciós osztály.
„Óriási ellenállásba ütköztünk, a szülők nem képesek felfogni, hogy gyerekük érdeke ezt kívánja" - nyilatkozta az igazgatónő.
Mintha minden eddig elszenvedett megkülönböztetés nyomán sorsuk beteljesült tragédiáját élnék át: úgy hatott a szülőkre, hogy ezentúl minden cigány gyerek másfajta osztályba fog járni, mint a magyar gyerekek. Felgyülemlett indulataik csaptak magasra a „cigányosztály" körül: a szülők fel akarták gyújtani az iskolát.
A Népművelési Intézet által irányított kutatás módot adott arra, hogy vizsgálatot kezdeményezzünk valamennyi első osztályos gyerekre kiterjedően.
Emberrajzteszttel az intelligenciára, kérdőívvel a szociális háttérre vonatkozó számszerű adatokat gyűjtöttünk huszonöt normál elsősről, közülük kettő cigány; tizenkét korrekciós elsősről, valamennyi cigány, és három kisegítő elsősről, szintén cigányok. Ezenkívül megfigyeléseket végeztünk, interjút készítettünk a korrekciós osztályokban folyó oktatás, nevelés feltételeiről, kilátásairól.
Mivel úgy láttuk, hogy az általunk tapasztaltak ellenkeznek a kiadott irányelvek szellemével, észrevételeinket kilenc pontba foglalva, közérdekű bejelentés formájában tudattuk a megyei hatósággal.
Válaszlevelében a Hatóság megköszönte tájékoztatásunkat. Figyelemfelkeltő észrevételeinket - írták - felügyeleti munkájukban hasznosítani fogják.
A következő évben már nem az igazgatónő vitte vizsgálatra a gyerekeket. Értesítést kaptak a szülők, hogy gyermekükkel hol, mikor jelentkezzenek.
Csak a cigány szülők kaptak ilyen értesítést.
Köröm ezer lelkes község Borsod megyében, ebből háromszázhetven a cigány lakosok száma. Magyar anyanyelvűek. 1945 előtt a mezőgazdasági idénymunka, a paraszti háztartásokban végzett alkalmi munka és a háztartásokat kiszolgáló kézművesség volt a cigányok megélhetési forrása.
„Tapasztottam, masinát raktam, kemencét raktam, pásztor voltam. Meg vesszőmunkát csináltam, megtanultam kosarat fonni" - emlékezik a hatvanéves Orgon Ferenc.
1945 után a megye nagyüzemei, bányái, építőipari vállalatai, állami gazdaságai is foglalkoztatták már a cigányokat, amellett hogy kiegészítő foglalkozásként továbbra is megmaradtak a hagyományos munkák. Akik jól bírták a nehéz munkát, elindultak a beilleszkedés útján. Számottevő még a községben azoknak a cigányoknak a száma, ahol a hagyományos munka nem kiegészítő, hanem főfoglalkozást jelent ma is. Elesett nép a körömi cigányság. Akit nem az ipari segédmunka tesz tönkre, azt tönkreteszi a teljes létbizonytalanság. Negyven-ötven százalékuk analfabéta, az alkoholizmus az asszonyok között is pusztít.
1972-ben indult meg a telep felszámolása. Voltak, akik „cs" lakás építésére, mások régi parasztház vásárlására kaptak kölcsönt. Sokuknak nem volt meg a kölcsönhöz szükséges egyéves munkaviszonya. Jelenleg (1984) van egy „régi" és egy „új" telep - sok különbség nincs a kettő között. A nyomorúságos „cs" lakások jó része leputrisodott tíz-tizenkét év alatt. S vannak, akik a faluban, magyarokkal egy utcában élnek, viszonylag konszolidált körülmények között.
Köröm közös igazgatású a szomszédos Sajóhídvéggel. A két község lélekszáma kétezer-egyszáz, ebből hétszáz cigány. 1972-ben kezdődött az iskola körzetesítése, a felső tagozat Körömből átkerült Sajó-hídvégre.
A körömi tagiskola vezetője 1975-ben került a községbe, tanyai tanítói és nevelőotthoni gyakorlattal, földrajz-technika szakos képesítéssel. Felesége matematika-fizika szakos a sajóhídvégi iskolában, lánya képesítés nélkül tanít Körömben, és tanítónőképző főiskolán tanul. Megbecsült, biztos pozíciójú ember a megyében.
„Heten vagyunk a tantestületben, hetünk közül egy se látogatja az italboltot. Ez elv. Személyes példamutatás. Se magyarral, se cigánnyal nem parolázunk a kocsmában" - vallja büszkén.
Körömben 1975-ben került napirendre a tankötelezettségi törvény. A cigány gyerekek eddig csak elenyésző százalékban jártak iskolába.
Az anyakönyvi naplók tanúsága szerint mulasztás miatt, ruházatlan-ság miatt nem voltak osztályosíthatók. A helybeli pedagógusok ebbe könnyen beletörődtek, szemet hunytak fölötte a megyei hatóságok is. Hiszen mindenki tudta, milyen viharos ellenállást váltana ki a magyar szülőkből a cigányok beiskolázása, mennyire kudarcra ítélt vállalkozás az iskolában a cigány gyerekekkel való foglalkozás, amely végül is csak a különböző statisztikák romlásához, az iskola presztízsének zuhanásszerű süllyedéséhez vezethet.
1975-ben már csak alsó tagozatos magyar gyerekek jártak a körömi iskolába, kb. százan, közöttük hat-nyolc cigány gyerek. A beiskolázás tovább nem volt halasztható.
„Kimentünk a telepre, elkértük a személyi igazolványokat, és aki tanköteles volt, mindenkit behoztunk az iskolába. A létszám felfutott, negyvenöt gyereket szedtünk össze. Kértem bővítést, nem tudták megadni, fölmentettem az első évben harminchét gyereket. Nem tudtam őket hova elhelyezni, egyszerűen. Következő évben egy osztályt átadtunk Sajóhídvégnek, így tudtuk beiskolázni a cigány gyerekeket. Átkerült a negyedik osztály azzal, hogy ott van orosz szakos. Nem volt semmi differencia. Következő évben áthelyeztük a harmadik osztályt, akkor se volt semmi baj. Utána már nagyon megindultak a szülők, hogy át akarják vinni a gyereküket, mert ez cigány iskola lett. Talán ki tudtuk volna harcolni az öt tanulócsoportot, mivel most már hét is van, mert egy kis első-másodikost busszal utaztatni mégis más, mint egy nagyobbat. De inkább azt választották a szülők, hogy utaztatják a gyerekeket."
Aztán ellátogatott Körömbe egy gyógypedagógus. Bement a negyedik osztályba, látta, hogy ott még betűre kell tanítani a gyerekeket, ezt elképesztőnek találta, és megkérdezte: miért nem indultak be az áttelepítéssel? A javaslatot készséggel fogadták a körömi pedagógusok. Ki lehetett mondani: ezek hülyék. És meg lehetett nyerni minden kedvezményt, ami azzal járt: kis létszámú osztályokat, pótlékokat. A megyei hatóság csak azt kérte, hogy ne egyszerre, hanem fokozatosan történjék az áttelepítés, ne keltsen túl nagy feltűnést, hogy egyszerre olyan sok gyerek minősül értelmi fogyatékosnak. 1978-79-ben indult az első kisegítő osztály. Jelenleg (1983-84) öt kisegítő és két foglalkoztató osztály van Körömben. A körömi cigány gyerekek közül hatvannégyet debilisnek, húszat imbecillisnek talált az áttelepítő bizottság. Hat-nyolc cigány gyerek van csak, aki Sajóhídvégre jár, a normál iskolába. A gyógypedagógiai intézménnyé alakult körömi iskolában mindössze két imbecillis magyar gyerek jár.
„Először ellenállás volt az áttelepítéssel kapcsolatban. Ezt úgy győztük le, hogy azt mondtuk: kirándulni megyünk. Azóta minden évben írunk a szülőknek: gyermeke kivizsgálásához hozzájárul, az esetleges áttelepítéshez is, ha a gyerek helyben végezheti tanulmányait. Sajóhídvégen azt kell tudatosítani: a helyben való végzés azt jelenti, hogy Körömben kell járni iskolába. Mi a buszköltséget fizetjük a beilleszkedési keretből, rendelet van rá. Kocsival szoktam kimenni a cigánytelepre, beültetem a gyerekeket a kocsiba, kiviszem a buszmegállóhoz. Mindig van kartárs, aki beviszi őket a busszal az áttelepítési bizottsághoz, ott már szeretettel várnak bennünket. Általában szoktunk venni a gyerekeknek fagyit, mégis, emléke legyen róla, hogy Miskolcon járt."
A körömi iskola harminc-negyvenezer forint beilleszkedési keretből gazdálkodik évente. Ezt kezdetben ruhavásárlásokra fordították, de azt tapasztalták, hogy a ruhát, cipőt nem azok hordják, akik kapták. Megpróbálkoztak Centrum-utalványok osztásával, de ezek a kocsmában cseréltek gazdát. Ettől kezdve étkeztetésre fordították: kakaót vagy tejet és két kiflit kap minden gyerek minden nap az iskolában. Napközi nincs, tanszereiket nem viszik haza.
Rendes költségvetésből, amióta „cigány iskola" lett, bútorokat, cserépkályhát, szőnyegeket vásárolt az iskola, bevezették a vizet. A magyar szülők méltatlankodnak: amíg a magyar gyerekek ide jártak, addig semmi se volt. A megyénél fölvetődött a gondolat, hogy cigány óvodát kellene létesíteni a községben. Az iskola vezetője hozzá sem mer fogni, hiszen a magyar gyerekek Sajóhídvégre járnak óvodába.
A tantestület vezetője tanítja a negyedik-hatodik osztályt. A másik, meglett korú kolléga, tanítói végzettséggel az előkészítőt és az első osztályt. A többi kisegítő osztályt, illetve a két kisegítő csoportot képesítés nélküli fiatalok vezetik. Közülük egy tanul már tanítóképző főiskolán, hárman jelentkeztek a gyógypedagógiai főiskolára és egy a tanárképző főiskola biológia-testnevelés szakára. Végzett gyógypedagógus nem jelentkezik ide, hiába hirdetik meg az állásokat. A megyében meghirdetett összes gyógypedagógus-állásra mindössze egy ember jelentkezett. A gyógypedagógus-ellátottság negyvenöt-negyvennyolc százalékos a megyében.
Az iskolában tanító fiatalok szeretik a munkájukat és a gyerekeket, akik kedvesek, hálásak. A beléjük fektetett energia sokszorosan megtérül. Elvileg van rá lehetőség, hogy megfelelő eredmény esetén átkerüljenek normál iskolába, de erre nem vágyódik senki. Ellentétben a zsúfolt, négy település gyerekeit összegyűjtő körzeti iskolával, itt otthonosabb környezetben, nyugodtabb légkörben tanulnak. A cigány szülők is tökéletesen elégedettek, meg vannak győződve arról, hogy gyermekeik a lehető legjobbat kapják az iskolában.
Az iskola vezetője szerint a sajóhídvégi iskola teljes kudarcban van. A gyerekek nem tanulnak. Se a szülők, se a gyerekek számára nincs értéke a tudásnak, és ez depressziós hangulatot váltott ki a pedagógusokból. Egy-egy osztályban ötven százalék körül van a megrekedt gyerekek aránya. Liberalizmusból átengedik őket - van cigány kettes, magyar kettes -, voltaképp meg kellene bukniuk. A sajóhídvégi általános iskola közel sem biztosít annyi sikerélményt tanulóknak és pedagógusoknak, mint a körömi gyógypedagógiai iskola.
Persze, nem változtat a tényen, még ha több tudással kerülnek is ki a kisegítőből a cigány gyerekek, mint mások az általános iskolából, hogy ők csak kisegítőt végeztek, és ahhoz, hogy az általános iskolát akár csak liberalizmusból elhagyó gyerekekkel egyenértékű bizonyítványuk legyen, nekik még két évig tanulniuk kell. Holott, ha képesítés nélküli emberek is eredményt tudnak velük felmutatni, egyáltalán nem biztos, hogy erre az iskolatípusra kell őket kárhoztatni. A pedagógusok kétségkívül jobban járnak így. Területi pótlékot és gyógypedagógiai pótlékot kapnak, sok a túlóra, mert a tanterv magas óraszámot nyújt a kisegítősöknek, és az osztályán belül ezt mindenki maga élvezi. Képesítés nélküli nevelő Körömben 3600-3800 Ft-ot kap; Sajóhídvégen 2400 a maximum. (Az összehasonlítás csak az arányok érzékeltetését szolgálja, szó sincs arról, hogy bárki sokallaná a 3800 forintot.) A körömi iskola kiváló eredmények, nagyszerű statisztikák felmutatására képes, hiszen jórészt ép értelmű gyerekek teljesítik az értelmi fogyatékosokra szabott követelményeket. S mivel a cigány gyerekek és a szülők nem látják át helyzetüket, elmondható, hogy a cigány gyerekek szegregációját és diszkriminációját közmegelégedéssel valósították meg Körömben.
Az iskola vezetője kedélyes, patriarkális viszonyban van a szülőkkel. Magától értetődően tegezi a cigány felnőtteket.
„Volt, amikor behívtak a lakásukba, meg is dicsértem őket, olyan rend volt: ezt már szeretem. Amikor látom, hogy nagyon odaáll az ajtó elé, akkor azt mondom: na, csillagom, most nyisd ki a lakásodat, most is szét szeretnék nézni nálad; délután van, mit csináltál mostanáig, basztál vagy a kocsmában ültél?"
Az a véleménye, hogy sohasem szabad meginogni.
„Mindig énnekem legyen igazam. Egyszer egy kartársnő jelzi, hogy ő a Zolival nem bír, állandóan a lányok szoknyája alá nyúl. Behívtam, elbeszélgettem vele, megfogadta, hogy többet nem tesz ilyet. Következő szünetben látom, megint ugyanazt csinálja. Akkora pofont adtam neki, hogy nekiesett az ablaknak, a haja tele lett üvegszilánkkal. Másnap azzal fogadtak a kartársak, hogy itt volt a gyerek édesapja, kiabált. Ugyanaznap kimentem a faluba, találkoztam azzal a szülővel, mondtam, hallom, volt az iskolában, majd legyen szíves holnap reggel bejönni. Jött is, aztán megadtam a kegyelemdöfést, hogy még a szentképek is mozogtak a falon. Bocsánatot kért. A gyerek elvégezte az iskolát, nem volt több probléma vele se, a szülővel se. Azóta jó viszonyban vagyunk. Retirálni még véletlenül sem szabad. Ez bevált, a kartársak is átvették."
Az áttelepítés szabályszerűen történik. Olyannyira, hogy ha késve érkezik meg a határozat - volt rá eset, hogy decemberben -, a gyerek addig nem jár iskolába, mert az szabályellenes volna. Normál iskolába be lehetne tenni a korának megfelelő osztályba, de mivel általános iskola csak a szomszéd községben van, csak teng-leng, míg megérkezik a határozat.
Jelenleg (1984) egy általános előkészítő csoport is van, mindet áttelepítésre fogják javasolni.
„Nekem ebben a községben azokat a gyerekeket kell tanítanom, akiket idebasztak. Minekünk normál életkorú gyerekekre van szükségünk. Nálunk lesz sikerélményük, az általános iskolában nem lesz."
Köztudott a tantestületben, hogy a gyerekeket hittanra is tanítják. Az iskola vezetője úgy véli, ott se tanulnak rosszat. Barátságos viszonyban van a plébánossal, aki szintén készséges az iskola iránt: tolmácsolni jött, amikor külföldi vendégek voltak az iskolában, kályhát is adott kölcsön.
A plébánia kétszázötven éves műemlék épület, valaha a pálos rendi szerzetesek vendégfogadója volt. Ez az egyházmegye „büntetőtábora", ide helyezik a renitens lelkészeket: hadd kapjanak hektikát az átfűthetetlen, óriási hodályban, hadd gyötörje agyon őket a nem túlzottan barátságos körömi magyarság. Két-három évnél tovább nem is bírta itt ki senki.
A jelenlegi plébános, Kuklay Antal, egyházmegyei könyvtáros volt. Teológiai diplomája mellé könyvtárosi oklevelet is szerzett, tevékeny részt vállalt a város zenei életének szervezésében és a műemlékvédelemben. Hatáskörének következetes túllépése idegesítően hatott egyházi feletteseire, s amikor az előző plébános távozott Körömből, ide helyezték, mondván: itt kedvére „műemlékezhet". Ennek már tizenkét éve (1984). Valóban gondozásába vette az elhanyagolt épületet. Építészeket, képzőművészeket gyűjtött maga köré, elvégezte a művészettörténetet az egyetemen. Könyvtári munkáját a községre is kiterjesztette, megszervezte a gyerekek zeneoktatását.
A körömi cigányok nem járnak templomba, csak ha keresztelni viszik a gyerekeket. Akárcsak máshol, itt is így szokták meg: a templom a magyaroké. A pap szokott elmenni hozzájuk házszentelések, temetések alkalmával. Jönnek is hozzá sokszor szentelt vízért, amit tudvalévőén a „rossz" ellen használnak. A papnak eszébe sem jut, hogy megbotránkozzék a cigányok babonáin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése