Ravasz László református püspökként hitt a protestánsok alapvető
egységében. Ebben talán az is szerepet játszott, hogy saját bevallása
szerint a metodista John Mott evangélizációs szolgálatán keresztül tért
meg, és az is, hogy mély barátságot ápolt az evangélikus Kapi Bélával és
családjával. Ravasz László önmagát református teológusnak tartotta, de
hozzátette: „tudom, mi bennem a protestáns, és mi bennem a keresztyén,
mert a protestantizmus a keresztyénség egyik történeti formája, a
kálvinizmus (éppúgy mint a lutheranizmus) pedig minősített
protestantizmus.” (Emlékezéseim. Kálvin Kiadó, 1992, 207)
A református püspök felismerte, hogy azonos középpont mellett
lehetséges többféle protestáns hitvallás is, és ezek nem kell, hogy
ellenségesen viszonyuljanak egymáshoz. Különösen igaznak tartotta ezt a
református és az evangélikus egyházprofilra. „Mind a kettő a maga
hitvallásából táplálkozik, sajátos történeti jellegét éli… Ez a
konfesszionális vonás nem lehet szembefordulás, egymás igazságának
lebecsülése, hanem két öntudatos személyiség testvéri viszonya. Az, hogy
ez a viszony egyszersmind többségi és kisebbségi kérdés, mind a kettőt
még több gyöngédségre, bizalomra, őszinteségre, felelősségre és a
családi egység még szívósabb ápolására kötelezi.” (Uo.)
Ravasz Lászlóban volt annyi következetesség, hogy ezt az elvet
kiterjesztette a gyakran szektáknak nevezett protestáns kisegyházakra
is. „Nem szeretem ezt a szót: szekta. Miért egyház a párezer lelkes
unitárius, és miért szekta a sokszázezer baptistaság? Ez a terminológia a
’recepta és tolerata’ [befogadott és megtűrt] religiók világából maradt
reánk. A methodista és baptista egyházak világvonatkozásban sokkal
nagyobbak, mint például a kálvinizmus vagy az episzkopalizmus.” (Uo.,
208) A püspök tehát világosan látta a különbséget a protestáns
kisegyházak és a teológiai értelemben vett szekták között, és volt annyi
világlátása is, hogy tudta: ami itt kicsi, az máshol lehet nagy, és
fordítva is, ami itt nagy, az lehet, hogy máshol kicsi.
A református püspök természetesen nem örült annak, hogy „a református
egyház ébredési mozgalmainak gyümölcsét a baptisták takarítják be, kik a
felébredt lelket közösségükbe átviszik” (Uo.), volt azonban annyi
önkritika benne, hogy hozzátegye: „de ennek oka a református egyház
elmaradott módszere” (Uo.) Ravasz felülemelkedett felekezete érdekein,
és kimondta, amit püspökként nem lehetett könnyű elismerni: „Nagy áldás
volt, hogy a szabadegyházak itt éltek közöttünk s demonstrálták, hogy
államsegély nélkül is lehet gyülekezetet fenntartani.” (Uo.)
Ravasz tevőlegesen is fellépett az evangéliumi kisegyházak érdekében.
„Mikor Keresztes-Fischer belügyminiszter a szektákat kezdte
megrendszabályozni, nagy örömömre szolgált, hogy az üdvhadseregnek
jogosítványát a hercegprímás ellenkező véleményével szemben
megmenthettem.” (Uo.) Azt Ravasz sem támogatta, hogy a pünkösdiek
testületileg beléphessenek a református egyházba, mert a felállást nem
tartotta volna becsületesnek, de még ezért a felekezetért is felszólalt:
„leghatározottabban követeljük a pünkösdistáknak a szabad vallásos
gyülekezés jogát. A belügyminiszternél és az államfőnél e tárgyban
közbenjártam s úgy tudom, nem eredménytelenül.” (Uo.)
Ennek a nemes református tradíciónak az elmúlt hetekben sok lelkész,
presbiter és egyháztag részéről tapasztaltam megnyilvánulásait. Az
evangéliumi protestáns egység működhet a végeken anélkül is, hogy ezt
felsőbb szinteken fontosnak tartanák
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése