A felvilágosodás vége?
Forrás: 168 Óra2007.09.04., 2007. évfolyam, 35. szám
szerző: Koltai Tamás forrás: 168ra
cimkék: Kósa Lajos, Magyar Gárda, Rajk László
Mostanában el akartam kerülni, hogy külföldről hozzak haza bezzegpéldákat. Legutóbb holland élményeim között említve Rembrandt Éjjeli őrjáratát, amelyet annak idején megcsonkítottak, hogy ráférjen a városháza falára, elharaptam azt, ami a kultúrbarbarizmus magyar változatairól eszembe jutott. De Rajk László 56-os veszprémi emlékművének kálváriája láttán elszállt belőlem a lojalitás.
Arról van szó - ha valaki nem olvasta volna a 168 Óra múlt heti számát
-, hogy a szobortervet még az előző önkormányzat nyilvánította pályázati
nyertesnek, de a múlt őszi választások után elfideszesedett testületnek
a mű nem tetszett, újat rendelt, és Rajkét, bár már fölállították,
elrendelte kitelepíteni, ráadásul a szobrász költségén. Mármost én nem a
városháza ízlését firtatom. A városházák ízlése, esztétikai minősége és
kultúrája, kortól és politikai irányultságtól függetlenül olyan,
amilyen - ezt, ha korábbról nem, a tizenhetedik századi amszterdami
példából mindenképpen tudjuk. A kölni polgármester (bizonyos Konrad
Adenauer) Bartókot tiltotta be, a hamburgi (bizonyos Dohnanyi) a Liliom
szerinte nem elég konzervatív előadását leprázta, a szolnoki (bizonyos
Szalay) operettli-népszínműves színházat gründolt magának, mert azt
szereti, a debrecenit (bizonyos Kósát) Leonardo nemi identitása izgatja
föl. A veszprémi (bizonyos Debreczenyi) pedig idegenkedik az absztrakt
liberalizmustól. Istenem, mitől lennénk úgy oda: a polgármestereket nem
az ízlésük és a kultúrájuk miatt választjuk, azt a tévhitet pedig, hogy
ők a nép, tehát mindent megtehetnek, ami a hatalmukban áll, mi tápláltuk
beléjük, magunkra vessünk tehát a következményekért.Mondom, nem a kulturcsinovnyikként föllépő politikusok nívójával van bajom. Nem azzal, ahogy a kultúrát nyeszetelik, mint az egyszeri Rembrand-kép-csonkítók. Hanem a közömbös közvéleménnyel, amely rá se ránt. A szavát alig fölemelő művészértelmiség szellemi tunyaságával. A lapítás cinizmusával.
A Rajk-emlékmű sorsáról először a Liberationból értesültem. Egy magyar újság idézte, mit írt a párizsi lap. Egy francia tudósító, aki a veszprémi fesztiválon járt, fölfedezte, hogy egy magyar városban cenzúrázzák a művészetet. Magyar tudósító nem fedezte föl. Vagy nem járt a fesztiválon. Vagy járt és fölfedezte, de francia kollégájával ellentétben nem írta meg. Talán nem tartotta olyan lényegesnek. Lehet, hogy félt valamitől, ő vagy a főszerkesztője. Vagy úgy gondolta, nem ügy. Esetleg többen is úgy gondolták. Nem emelte föl a szavát a szellemi elit. Képzőművészek, írók, színészek. (Az emlékművet a színházkertben állították föl, onnan kellett elszállítani.)
Nem kérdezték meg, mint Madáchnál Ádám, hogy ejnye, "mért bánsz így a művészettel, ember?”
Pár hónappal ezelőtt Németországban, amikor a Mohamed-karikatúrák kiváltotta hisztéria miatt egy operaházi intendáns házon belül betiltotta a készülő Mozart-előadás egyik jelenetét - Krisztus-, Buddha- és Mohamed-fejeket hoztak volna a színpadra -, másnap a sajtó hangos volt a fölháborodástól. Értelmiségi prominensek a lapok első oldalain protestáltak a művészi szabadságot sértő (ön)cenzúra ellen. Olyan erős volt a tiltakozás, hogy az intézkedést végül visszavonták. Pedig csak három gipszkoponyáról volt szó, és nem potentát politikus utasított, hanem a nemzetközileg gerjesztett moszlim őrjöngéstől megfélemlített színházvezetés rémüldözött a premierbotránytól. Ami azonnal - és visszamenőleg is - fölvetette a jogos (és lényegében azóta is megválaszolatlan) kérdést, hogy egy felvilágosodott korban meddig lehet hátrálni fundamentalista őrültek "a vallási érzékenység megsértését” hipokrita érvként villogtató fenyegetése miatt.
A lehetséges válasz előtt térjünk vissza az eredeti kérdéshez, ahhoz, hogy miért olyan gyönge nálunk a szellemi elit protestpotenciája. Ennek csak részben oka az egzisztenciális meggondolás, amely "az elszántság természetes színét halványra betegíti”. Nagyrészt persze ezen múlt, hogy föl lehetett építeni egy olyan Nemzeti Színházat, amilyet. "Szörnyű, az igaz, de hátha játszhatom benne, és akkor rosszul veszi ki magát, ha simfelem.”
A rendező, aki öt éve úgy nyilatkozott, hogy néhány év elteltével senki sem beszél majd arról, hogy ez egy csúnya és rossz épület - a jelek szerint tévedett -, mához pár hónapra minden bizonnyal pályázni fog az igazgatói posztra. De mégsem ez a legfőbb oka a meghunyászkodásnak. Hanem az, hogy ezek a dolgok itthon "nem fontosak”. Egy színházépület? Egy színházi profil lebutítása? Egy 56-os emlékmű? Egy 56-os darab, amely fölsérti a múlthoz való kényelmes viszonyunkat? Ez mind nem lényeges. Ha mégis, akkor csak mint "politika” - de annyira akkor sem, hogy civil kurázsival és szakmai tekintélyek összefogásával kiálljunk az értékek védelme és a művészet szabadsága mellett. Pláne, hogy kockáztassunk miattuk. Legföljebb egy kiáltványt "a szolnoki színházért”. Egy tudósítást a Rajk-emlékmű szétbontásáról. Hogy tabut döntsünk "Mohamed-maszkkal”, ami nálunk nem Mohamed-maszk - ezért tettem macskakörmök közé -, hanem saját, "érzékenységet sértő” idoljaink megkérdőjelezése? Hogy kikezdjük a szent konzervativizmust és a nemzeti ereklyét, ahogy pár héttel ezelőtt Bayreuthban a provokatív Wagner-lány A nürnbergi mesterdalnokokkal, rezzenéstelenül szembenézve az újraéledő nagynémet fundamentalizmus pfujoló kórusával? Nem, ez nekünk - úgy látszik - nem megy.
Pedig észbe kellene kapni, amíg nem késő. "A liberalizmus ideje lejárt” - hirdetik világszerte az újfundamentalisták. Minálunk a megöregedett fiatal demokrata nyárspolgár elszánta magát, hogy ellopja ifjúkorunk felvilágosodásélményét: 1968-at. Párizs és Prága "68-át, a szabadság kísértésének és elfojtásának "68-át. Üzenem: ez azért nem fog menni. Addig nem, amíg vannak kortárs tanúk. Párizsban "68 júliusában jártam először, és "leverten” is éreztem a diákmozgalom mámorát a bedeszkázott Odéonnál. A "prágai tavasz” szele pedig még három évvel később is megcsapott, amikor a Tyl Színházban (azonos a Nemzetivel) a Kurázsi mama előadásán a "megszállás” szó elhangásakor percekig leállt a játék a nézőtér tombolása miatt. Úgyhogy kéretik nem lehazudni a történelmi valóságot. Tisztességes politikusok tisztességes országokban ezt nem merik megtenni. Az idei salzburgi ünnepi játékokon, amely távolról sem csak a nagypolgári elit kivagyi felvonulása, naponta három-négy szakmai találkozót rendeztek; az egyiknek - a Die Bühne című színházi lap kezdeményezésére, prominens értelmiségiek részvételével - ezt a címet adták: "Ki menti meg a felvilágosodást?” A szellemi elit megpróbál kulturális választ adni a gyalázatos újfundamentalizmusra. A Die Zeit idei második számát "A lázadás éve” címmel "68-nak szentelte. Már a negyvenedik évforduló jegyében, mivel azzal kezdődött, 1967. június 2-án, a Reza Pahlavi iráni sah elleni berlini tüntetésen egy rendőr fejbe lőtte a diák Benno Ohnesorgot. Ez a fotó látható a címlapon. Belül kilencvennégy oldalon elég jó fejek vetik alá alapos elemzésnek "68 mitológiáját és szociológiáját.
Nálunk ma még csak 56-os emlékművet bontanak el, holnap már fasiszta gárdisták masíroznak az utcán. Mikor ébredsz föl, liberális demokrácia?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése