2012. július 31., kedd
2012. július 29., vasárnap
2012. július 28., szombat
68. Zsoltár
68. Zsoltár
Dávidé
2, a Isten nem felejt ő szabadító, üldözi a hívő ellenségeit hadakozik értünk
3. a
4, b
5. b Dea hivő örülhet, mert elpusztulnak ellenségei
6 c út készítés árvák
7 c Isten haza hozza azb elhagyottakAT.
20. vers Ő gondviselő
35. VERS Isten az aki megszabadítja Izráélt
1. Mt 6,9 Oltalom nagyság
2. Mt 6,25 Gondviselés
2012. július 27., péntek
Vázlat 2Krón 20:22
Vázlat 2Krón 20:22
1. Béke jele békesség erősebb gyengébbel köt szövetséget
oltalmazásra védekezésre. Noé Szövetség
Isten szövetségese az ember
2. Előző következő mostani állapotod
Isten szövetségese az ember
2. Előző következő mostani állapotod
3. Isten gondot visel.
2012. július 24., kedd
2012. július 21., szombat
2012. július 20., péntek
2012. július 19., csütörtök
Ezt így éreztem Kárpátalján
Kárpátaljai beszámolók és tapasztalatok
1. 2012. július 12-16 között Kárpátalján, Munkácson jártam. Magyarországon alakuló rétegmisszióról is hallgathattam (cigány misszió) beszámolókat. Csendes napon voltam egyik melynek témája halálból az életre (Ószövetségi életváltozások megtérések alapján). Pl.: Jákob élete, hogyan lett Jákobból Izrael. Fantasztikus élmény volt látnom a Munkácsy várat és a Vereckei hágót. 2. Döbbenetes, de hasznos tapasztalatok a, Nem igaz az állítás, hogy a teljes kárpát-medence népei a magyaroknak köszönheti a baptista létét. Ukrajnában kéretik mutatni magyar alapítású rutén nyelvű gyülekezetet, Trianon előtt, pedig az összes nagy-magyarországi nemzetiség gyűlölte a magyarokat egyedül a rutén nem. A magyarokat szeretjük, mondják, de keresztyének a kisujjukat sem mozdították értünk. Ez „érthető” rutének görög szertartású pápisták („nagyon máááss”). b, Illetlen viselkedési formák. Felhívnám a „illetékesisták jól forgók” figyelmét, hogy az igaz Magyarországi Baptista Egyház arminista alapon áll, de a világ baptistái kálvini alapon állnak. Ez azért fontos, mert a II. Világháború után olyan református gyülekezettel voltak össze zárva amelynek Kievi/Észak-Amerikai gyökerei voltak. Nem illik kálvinistázni. Ha megjelenik, egy segélyszervezet arról sokat elárul, hogy sáfára gondnoka vagy vagyonkezelője van. Minden tiszteletem az övék ezzel együtt. c. Találkoztam atom szakember fizikusokkal és nem Króó Norbertnek hívták 60 éves és a fia is atomos fizikus. d. Miért van ma is rutén helyzet Magyarországon? Nem tudom…, Ez a beszélgetés segíthet: A Fiatal 35 éves Gyerekkoromban cukros kenyéren éltünk, de Munkácson 15000 munkahely volt. B fiatal igaz most csak 3000 van, de ha éppen van, munkám nem szűkölködöm. A fiatal: nagyobb volt a stabilitás. B fiatal: Miért mondod ezt a te apádnak elit munkahelye volt. Sokszor éltem cukros kenyéren. Magyarországon is azt látom, ha arra kerülnek sor az 1500as Ladás más, mint az 1200 es Ladás, de hát ez mindig is így volt. Nem a szegény sírja vissza a rendszert. Akinek, pedig hiányzik, az Olaszország elleni hadgyakorlat álmodozzon, róla csak azt nem tudom, hogy akkor miért álmodik ébredésről.
2012. július 9., hétfő
reform vagy fundamentalizmus????
Új katolicizmus – régi módra?
Varázslatos egyház?
A katolikus egyház sokak szerint a reformáció óta halasztgatta azt a megújulást, amelyet a II. Vatikáni Zsinat hozott el. A felvilágosodás korától egyre jobban elzárkózó egyház végül mégis alkalmazkodni kívánt a modern korhoz, s ebben a minta tulajdonképpen a korai egyház volt. Egyesek úgy vélekedtek, meg kell tisztítani az egyházat az idők során rárakódott ballaszttól. Ilyen értelemben a zsinat jelszava az volt: „vissza az alapokhoz”. Az „egyházi mainstream” szerint a zsinat szükséges, és alapvetően elégséges volt. A „liberálisok”, „progresszivisták” szerint viszont a zsinat keveset tett, az egyház még mindig túl központosított, és ha nem akar elgettósodni, jelentéktelen szervezetté válni, még jobban hasonulnia kell a világhoz. Betegsége pedig a még mindig „merev formákhoz” való ragaszkodás. A „hagyományelvűek” (tradicionalisták) éppen fordítva látják a helyzetet: szerintük amit a progresszívek gyógyszerként ajánlanak, az maga a betegség. Molnár Tamás, a nemrég elhunyt, Amerikában élt katolikus filozófus ezt így fogalmazta meg A pogány kísértés című művében: az egyházat deszakralizálják azáltal, hogy „a latint, mint , kiküszöbölik a liturgiából; a megszentelt ostya már nem lényegét, csupán jelentőségét változtatja meg, ami a szentség felhígított változata; a papság már nem a megkülönböztető reverendát viseli, a különbözőség és távolság jegyei az alig észrevehető minimumra korlátozódnak; elmosódik a különbség pap és laikus között, s a kettő felcserélhetővé válik; a prédikációk központjában ritkábban áll a lélek üdve, s gyakrabban koncentrálnak lélektani és ideológia kérdésekre”. Tehát épp az a mód, ahogy vonzóvá akarják tenni az egyházat, veszi el az egyház varázsát. Ez a racionalizálás pedig jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy egyre többen nem az egyházban, hanem okkult és újpogány zagyvalékokban keresik a misztikumot és a szentséget. Jacques Maritain, a híres, neokatolikus francia író A garonne-i paraszt című könyvében az egyház világ előtti „térdre borulását” kritizálja, hangot adva azon félelmének, hogy így a kereszténység pusztán szociális mozgalommá válik.
A folyamatosság hermeneutikája
A tradicionalizmus, a fenti nézetekkel való egyetértés mégsem jelent automatikus zsinatellenességet, sőt. XVI. Benedek sem fordult szembe a zsinattal, viszont mind a „progresszívekkel”, mind a zsinatellenesekkel szemben hangsúlyozza, hogy a zsinat nem jelenthet törést az egyház életében, és rendelkezéseit a kétezer éves hagyomány fényében kell értelmezni. Ez lenne a „folyamatosság hermeneutikája”. Sokan úgy látják, a pápa éppen „újrabetonozza” az alapokat, és a liturgia méltóságának helyreállításán is fáradozik. Liturgikus törekvéseit „a reform reformjának” nevezik, amely a tridenti rítus bemutatásának liberalizálásán, illetve a mai mise, a novus ordo méltó módon való celebrálásán alapul, és a kettő jótékony egymásra hatását várja. Mind a tradicionalista, mind a „ratzingeriánus” konzervativizmus leginkább a neten talált otthonra; a katolikus blogoszféra többsége nem éppen a progresszívek nézeteit képviseli. Az Egyesült Államokban virágzik a neotomista teológia, Angliában John Milbanknak köszönhetően az ezredfordulón megjelent a „radikális ortodoxia” (nem csupán katolikus) teológiai-filozófiai iskolája. Mindez az egyházat „túlreformálni” akaró törekvések kiigazítására adott reakció. Eszerint rá kell döbbennünk, hogy hiába teszünk „engedményeket” a modernitásnak, vagy, ahogy még mondani szokták: „a világnak”, ezt gyengeségként fogják értékelni; az egyház kritizálóinak pedig úgysem lehet megfelelni soha, hiszen ők az egyházat végső soron a haladás útját elzáró falnak látják, amit nem felújítani vagy átépíteni kell, hanem ledönteni.
Miben más a „latin mise”?
Az új erőre kapott „hagyományelvű” vallásosság leglátványosabb kifejeződése a „régimódi” vallásgyakorlatok és a „latin mise” pártolása. Mi a különbség a mai liturgia és a tridenti rítus között? A közhiedelemmel ellentétben nem feltétlenül különbség a mise nyelve és iránya, hiszen a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform csupán lehetővé tette mind a népnyelvi misét, mind a szembemisézést, de nem tette kötelezővé. Ezen kívül viszont rengeteg különbség van. A régi rítusú mise szövege nem azonos a mai mise szövegével; ott az evangéliumot csak egy szentírási olvasmány előzi meg vasárnap is, és az olvasmányok nem három, hanem egy éves ciklusba rendeződnek. A mise több részét elhagyták az egyszerűsítés jegyében. A régi rítusnak a Tridenti Zsinathoz való kapcsolása egyébként annyiban pontatlan, hogy ez a liturgia jelentős törés nélkül (organikusan fejlődve) legalább Nagy Szent Gergely pápáig, azaz a 6. századig visszavezethető. Neobarokk katolicizmusnak nevezni a „tridentizmust” pedig azért pontatlan, mert a „tridentisták” jellemzően nem a gótikus stílust preferálják.
A tridenti rítus mellett és ellen
A tridenti misét azzal a kritikával szokták illetni, hogy túlságosan érthetetlen, klerikális, merev és barokkos. Amikor először vettem részt ilyen szertartáson (a pesti belvárosi templomban, a Szent Mihály Laikus Káptalan szervezésében), akkor viszont éppen a letisztultsága, sallangmentessége fogott meg. Négy ministráns – nem több –, és mindenki pontosan tudja, hogy mikor mit kell csinálnia. A régi rítus – ha jól végzik – a maga nemében kifejezetten egyszerű: „mederben tartott”, feszes szertartás, sőt egyfajta visszafojtott, szuggesztív misztika jellemzi, a gregorián zene spirituális többletével. A régi rítus szószólói szerint a latin az egyetemesség jelképe; a liturgiától pedig nem idegen a titokzatosság, ha tetszik, az „érthetetlenség”, a misétől ugyanis nem a hétköznapihoz való hasonlóságot, hanem különleges többletet várnak az emberek; az ünnepélyesség pedig kijár Krisztusnak, ahogy a nyelvre és térden való áldozás is. A pap a misét „in persona Christi”, Krisztus személyében mutatja be, azaz egyrészt jogosan különül el a „néptől”, másrészt a „tridentisták” szerint éppen a mai mise az, ahol Krisztus helyett túlságosan a pap kerül a középpontba, akinek mindig „szerepelnie” kell, ezért is kezd gyakran liturgikus kísérletezésbe. Emellett a szembemisézés és a mise közösségi jellegének hangsúlyozása (lakoma) a mise áldozati jellegének rovására megy, így a szinte egy körben ülő, azaz bezáruló közösség önünneplésévé válik, a transzcendensre, Krisztusra való nyitottság nélkül, s elvész az áldozati jelleg. A liturgikus kísérletezések valóban megszaporodtak 1970 után, ezek ellen a Szentszék több rendelkezést is kiadott (az új rítus méltó bemutatásának védelmében). A liturgia az egyház nyilvános, közös imája, nem pedig magánprodukció; a pap nem „reverendás showman”, ahogy Francis Arinze bíboros fogalmazott. A liturgikus reform nem a zsinat műve, hanem zsinat utáni fejlemény, habár szándéka szerint a zsinat szellemében született meg. A leghajthatatlanabb tradicionalisták kivételével a régi rítus pártolói is szívesen hivatkoznak a zsinat „valódi” akaratára, és úgy gondolják, reformra szükség volt, csak a megvalósítás sikerült félre: organikus fejlődés helyett törés állt elő, amely felesleges kompromisszumokat kötött a protestánsokhoz („viszonzatlan”) közeledés jegyében. Ráadásul nem szerencsés az ideálisnak tekintett „ősegyházi” gyakorlat felélesztése jegyében „röpke” 1500 évet kidobni az ablakon (erre utal XII. Piusz pápa is a Mediator Dei című enciklikájában, amelyben elítéli az „archaizmust”). Minden változás elvetése, a hagyomány (lezárulását feltételező) „befagyasztása” azonban nem lehet cél, hiszen ami él, az változik. Az organikus fejlődés és a törés, az ünnepélyesség és színpadiasság vagy épp a papi szerep egyensúlyban tartása és túlhangsúlyozása közti határt nehéz megtalálni, ezek végső soron mind intuitív meglátások. Például a mise mai formájának védelmezői szerint a tridentisták kívánalmainak az új rítus is eleget tesz. A liturgia további „liberalizálásának” hívei pedig a tridenti rítussal szembeni kifogásokat már a mai misével szemben is megfogalmazzák.
Kicsi a bors, de erős
Barokkos
pompa, nehéz, évszázados miseruhák, latin nyelv, a modernitáshoz való
„túlzott” alkalmazkodás bírálata – a „régimódi” katolikus vallásosság
valamiféle reneszánszának lehetünk tanúi. Mi vonz sokakat mindebben?
 |
ɳ
Nagy
vitákat váltott ki XVI. Benedek pápa, amikor 2007-ben a Summorum
Pontificum kezdetű rendelkezésével liberalizálta a tridenti rítusú mise
bemutatását, azaz már nem kötötte azt püspöki engedélyhez, hanem
plébánosi hatáskörbe utalta. „Tradicionalista” körökben örömujjongás
tört ki, a „liberálisok” közt viszont megütközést keltett a pápai
döntés, és azzal vádolták a Szentatyát, hogy elárulta a II. Vatikáni
Zsinatot (aminek ő maga is az egyik jelentős teológusa volt). Varázslatos egyház?
A katolikus egyház sokak szerint a reformáció óta halasztgatta azt a megújulást, amelyet a II. Vatikáni Zsinat hozott el. A felvilágosodás korától egyre jobban elzárkózó egyház végül mégis alkalmazkodni kívánt a modern korhoz, s ebben a minta tulajdonképpen a korai egyház volt. Egyesek úgy vélekedtek, meg kell tisztítani az egyházat az idők során rárakódott ballaszttól. Ilyen értelemben a zsinat jelszava az volt: „vissza az alapokhoz”. Az „egyházi mainstream” szerint a zsinat szükséges, és alapvetően elégséges volt. A „liberálisok”, „progresszivisták” szerint viszont a zsinat keveset tett, az egyház még mindig túl központosított, és ha nem akar elgettósodni, jelentéktelen szervezetté válni, még jobban hasonulnia kell a világhoz. Betegsége pedig a még mindig „merev formákhoz” való ragaszkodás. A „hagyományelvűek” (tradicionalisták) éppen fordítva látják a helyzetet: szerintük amit a progresszívek gyógyszerként ajánlanak, az maga a betegség. Molnár Tamás, a nemrég elhunyt, Amerikában élt katolikus filozófus ezt így fogalmazta meg A pogány kísértés című művében: az egyházat deszakralizálják azáltal, hogy „a latint, mint , kiküszöbölik a liturgiából; a megszentelt ostya már nem lényegét, csupán jelentőségét változtatja meg, ami a szentség felhígított változata; a papság már nem a megkülönböztető reverendát viseli, a különbözőség és távolság jegyei az alig észrevehető minimumra korlátozódnak; elmosódik a különbség pap és laikus között, s a kettő felcserélhetővé válik; a prédikációk központjában ritkábban áll a lélek üdve, s gyakrabban koncentrálnak lélektani és ideológia kérdésekre”. Tehát épp az a mód, ahogy vonzóvá akarják tenni az egyházat, veszi el az egyház varázsát. Ez a racionalizálás pedig jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy egyre többen nem az egyházban, hanem okkult és újpogány zagyvalékokban keresik a misztikumot és a szentséget. Jacques Maritain, a híres, neokatolikus francia író A garonne-i paraszt című könyvében az egyház világ előtti „térdre borulását” kritizálja, hangot adva azon félelmének, hogy így a kereszténység pusztán szociális mozgalommá válik.
„
A tridenti misét azzal a kritikával szokták illetni, hogy túlságosan érthetetlen, klerikális, merev és barokkos. A folyamatosság hermeneutikája
A tradicionalizmus, a fenti nézetekkel való egyetértés mégsem jelent automatikus zsinatellenességet, sőt. XVI. Benedek sem fordult szembe a zsinattal, viszont mind a „progresszívekkel”, mind a zsinatellenesekkel szemben hangsúlyozza, hogy a zsinat nem jelenthet törést az egyház életében, és rendelkezéseit a kétezer éves hagyomány fényében kell értelmezni. Ez lenne a „folyamatosság hermeneutikája”. Sokan úgy látják, a pápa éppen „újrabetonozza” az alapokat, és a liturgia méltóságának helyreállításán is fáradozik. Liturgikus törekvéseit „a reform reformjának” nevezik, amely a tridenti rítus bemutatásának liberalizálásán, illetve a mai mise, a novus ordo méltó módon való celebrálásán alapul, és a kettő jótékony egymásra hatását várja. Mind a tradicionalista, mind a „ratzingeriánus” konzervativizmus leginkább a neten talált otthonra; a katolikus blogoszféra többsége nem éppen a progresszívek nézeteit képviseli. Az Egyesült Államokban virágzik a neotomista teológia, Angliában John Milbanknak köszönhetően az ezredfordulón megjelent a „radikális ortodoxia” (nem csupán katolikus) teológiai-filozófiai iskolája. Mindez az egyházat „túlreformálni” akaró törekvések kiigazítására adott reakció. Eszerint rá kell döbbennünk, hogy hiába teszünk „engedményeket” a modernitásnak, vagy, ahogy még mondani szokták: „a világnak”, ezt gyengeségként fogják értékelni; az egyház kritizálóinak pedig úgysem lehet megfelelni soha, hiszen ők az egyházat végső soron a haladás útját elzáró falnak látják, amit nem felújítani vagy átépíteni kell, hanem ledönteni.
Miben más a „latin mise”?
Az új erőre kapott „hagyományelvű” vallásosság leglátványosabb kifejeződése a „régimódi” vallásgyakorlatok és a „latin mise” pártolása. Mi a különbség a mai liturgia és a tridenti rítus között? A közhiedelemmel ellentétben nem feltétlenül különbség a mise nyelve és iránya, hiszen a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform csupán lehetővé tette mind a népnyelvi misét, mind a szembemisézést, de nem tette kötelezővé. Ezen kívül viszont rengeteg különbség van. A régi rítusú mise szövege nem azonos a mai mise szövegével; ott az evangéliumot csak egy szentírási olvasmány előzi meg vasárnap is, és az olvasmányok nem három, hanem egy éves ciklusba rendeződnek. A mise több részét elhagyták az egyszerűsítés jegyében. A régi rítusnak a Tridenti Zsinathoz való kapcsolása egyébként annyiban pontatlan, hogy ez a liturgia jelentős törés nélkül (organikusan fejlődve) legalább Nagy Szent Gergely pápáig, azaz a 6. századig visszavezethető. Neobarokk katolicizmusnak nevezni a „tridentizmust” pedig azért pontatlan, mert a „tridentisták” jellemzően nem a gótikus stílust preferálják.
A tridenti rítus mellett és ellen
A tridenti misét azzal a kritikával szokták illetni, hogy túlságosan érthetetlen, klerikális, merev és barokkos. Amikor először vettem részt ilyen szertartáson (a pesti belvárosi templomban, a Szent Mihály Laikus Káptalan szervezésében), akkor viszont éppen a letisztultsága, sallangmentessége fogott meg. Négy ministráns – nem több –, és mindenki pontosan tudja, hogy mikor mit kell csinálnia. A régi rítus – ha jól végzik – a maga nemében kifejezetten egyszerű: „mederben tartott”, feszes szertartás, sőt egyfajta visszafojtott, szuggesztív misztika jellemzi, a gregorián zene spirituális többletével. A régi rítus szószólói szerint a latin az egyetemesség jelképe; a liturgiától pedig nem idegen a titokzatosság, ha tetszik, az „érthetetlenség”, a misétől ugyanis nem a hétköznapihoz való hasonlóságot, hanem különleges többletet várnak az emberek; az ünnepélyesség pedig kijár Krisztusnak, ahogy a nyelvre és térden való áldozás is. A pap a misét „in persona Christi”, Krisztus személyében mutatja be, azaz egyrészt jogosan különül el a „néptől”, másrészt a „tridentisták” szerint éppen a mai mise az, ahol Krisztus helyett túlságosan a pap kerül a középpontba, akinek mindig „szerepelnie” kell, ezért is kezd gyakran liturgikus kísérletezésbe. Emellett a szembemisézés és a mise közösségi jellegének hangsúlyozása (lakoma) a mise áldozati jellegének rovására megy, így a szinte egy körben ülő, azaz bezáruló közösség önünneplésévé válik, a transzcendensre, Krisztusra való nyitottság nélkül, s elvész az áldozati jelleg. A liturgikus kísérletezések valóban megszaporodtak 1970 után, ezek ellen a Szentszék több rendelkezést is kiadott (az új rítus méltó bemutatásának védelmében). A liturgia az egyház nyilvános, közös imája, nem pedig magánprodukció; a pap nem „reverendás showman”, ahogy Francis Arinze bíboros fogalmazott. A liturgikus reform nem a zsinat műve, hanem zsinat utáni fejlemény, habár szándéka szerint a zsinat szellemében született meg. A leghajthatatlanabb tradicionalisták kivételével a régi rítus pártolói is szívesen hivatkoznak a zsinat „valódi” akaratára, és úgy gondolják, reformra szükség volt, csak a megvalósítás sikerült félre: organikus fejlődés helyett törés állt elő, amely felesleges kompromisszumokat kötött a protestánsokhoz („viszonzatlan”) közeledés jegyében. Ráadásul nem szerencsés az ideálisnak tekintett „ősegyházi” gyakorlat felélesztése jegyében „röpke” 1500 évet kidobni az ablakon (erre utal XII. Piusz pápa is a Mediator Dei című enciklikájában, amelyben elítéli az „archaizmust”). Minden változás elvetése, a hagyomány (lezárulását feltételező) „befagyasztása” azonban nem lehet cél, hiszen ami él, az változik. Az organikus fejlődés és a törés, az ünnepélyesség és színpadiasság vagy épp a papi szerep egyensúlyban tartása és túlhangsúlyozása közti határt nehéz megtalálni, ezek végső soron mind intuitív meglátások. Például a mise mai formájának védelmezői szerint a tridentisták kívánalmainak az új rítus is eleget tesz. A liturgia további „liberalizálásának” hívei pedig a tridenti rítussal szembeni kifogásokat már a mai misével szemben is megfogalmazzák.
Kicsi a bors, de erős
rendszerelmélet és lelkigondozás
http://punkosd.ma.ptf.hu/cimlap/pasztoralpszichologia/muhelymunkak/braun-attilane-drogprevencios-oktatas-rendszerszemleleti-alapvetese
|
|
|
Braun Attiláné: Drogprevenciós oktatás rendszerszemléleti alapvetése
|
rendszerszemlélet a lelkigondozásban
Lelkigondozás
| Cikk tartalomjegyzék |
|---|
| Lelkigondozás |
| Kórházlelkészi feladatok |
| Egy beteg ember gondolataiból, érzéseiből |
| Versek, idézetek |
| Tudományos-történelmi háttér |
| Kórházi istentiszteletek |
| Elérhetőségek |
| Lélekápoló |
5 / 8 oldal
A lelkigondozásról másként
Tudományos-történeti háttér.
H.J.Thilo a német pásztori pszichológia egyik úttörője írja: ” Sem a lelkigondozó, sem az orvos, sem a szociális munkás nem lehet a másikkal szemben a mindent jobban tudó, szaktanácsokat készenlétben tartó, „specialista„. Sokkal inkább, mint együttműködő szülészek
segédkezhetnek a teljes valóságban felfogott ember gyógyulásánál.”
Tudományos-történeti háttér.
H.J.Thilo a német pásztori pszichológia egyik úttörője írja: ” Sem a lelkigondozó, sem az orvos, sem a szociális munkás nem lehet a másikkal szemben a mindent jobban tudó, szaktanácsokat készenlétben tartó, „specialista„. Sokkal inkább, mint együttműködő szülészek
segédkezhetnek a teljes valóságban felfogott ember gyógyulásánál.”
A lelkigondozás történeti gyökerei az Amerikai Egyesült Államokba nyúlnak vissza, 1925-ben az amerikai Worcesterben
Anton T. Boisen kórházlelkész, gyakorlati teológiai szemináriumot
szervezett teológiai hallgatók számára, ebbe kapcsolódtak be a kórház
orvosai és pszichológusai. Nem új elméleteket kerestek, hanem arra
törekedtek, hogy a teológiai-lelkigondozói dimenzió, a kórházban,
együttműködés által, közös munkában folyamatosan valósuljon meg, létező
valóságként a betegek számára. Úgy tapasztalták: a betegágy mellett
összetalálkoztak a különböző tudományágak. Az amerikai gyakorlati
modellt, az európai egyházak átformálták, a saját körülményeikre.
Továbbképző intézeteket, központokat, hoztak létre. A 6o-as évektől
kezdett meghonosodni a szakirányú képzés, különösen Hollandiában,
Németországban, valamint Belgiumban.
A betegek lelkigondozásának központi célja: segíteni a betegség rabságába került embert abban, hogy beszűkült élethelyzetében megtalálja maga számára a mindig továbblétező élet-szabadságot./Dr. Hézser Gábor/
A lelkigondozás a pásztori pszichológia gyakorlati megjelenése. A pásztori pszichológiát összegzően így definiálhatjuk, funkciója közvetítő, dialogikus, a „pásztori tudomány és a pszichológiai tudomány összekapcsolása”.
Ma a lelkigondozást úgy határozhatjuk meg, hogy
az a teológia diszciplínáján belül van, melynek belső elengedhetetlen
tartalma a spiritualitás, alkalmazza a pszichológiai irányzatok
gyakorlati terápiás ismereteit és módszereit, műveli ezeket, (különböző
irányultságú lelkigondozói iskolák alakultak ki, pszichoanalitikus,
tranzakció analitikus, a humanista pszichológiára épülő lelkigondozás, a
partnerközpontú rogersi gyakorlat, Gestalt terápiák, csoportterápia).
Teológiailag meghatározva a lelkigondozás alapfunkciója a megbékélés, megbékéltetés, „az eredeti összhang helyreállítása” az ellenségeskedés és a kapcsolati zavar megszüntetése.
Egész-séges embernek lenni annyi, mint egyszerre és egyformán jó kapcsolatban lenni ”fölfelé” Istennel, befelé önmagammal és kifelé embertársaimmal és a természettel. Vagyis egész-séges kapcsolatom van a transzcendenssel, az immanenssel, a homo sapienssel és a kozmosszal. Ha az egyik kapcsolat megromlik, valamiképpen megromlik a másik kettő is./Gyökössy Endre, pásztorálpszichológus/
Célja és feladata, hogy segítséget nyújtson az embernek. A mindenkori betegnek, van egy alapvető „MIÉRT?” kérdése a betegség adta összeomlásban. A bizonytalanságban az ember rend és biztonság után kiált. Ez nem csupán egy teoretikus kérdés, ez egyben pszichés és spirituális kérdőjel, ami az ember egészéből jön, s itt a betegségig megélt élet egésze kerül a gyógyulás fókuszába.
A lelkigondozás különböző kapcsolati szinteken működik: Transzcendentális síkon (az Istenhez való kapcsolatot illetően), intrapszichikus síkon (az embernek önmagával való kapcsolatot illetően), Interperszonális síkon (az emberközi kapcsolatokat illetően), Strukturális síkon (az egymásra utalt közösségi egységek kapcsolatát illetően).
Az egészség „az az erő, amely által az ember valóban ember lehet”, azért, hogy megvalósítsa élete rendeltetését. Így egészséges az az ember is, akinek sikerül testi, lelki, szociális jóérzésének a talán meg nem változtatható zavarait úgy integrálni az életébe, hogy ezt az életet a zavar ellenére is értelmesen tudja folytatni, hogy el ne veszítse önértékelését, és ezáltal, mint személyiség értékes maradjon./Karl Barth, református teológus/
A kórházi lelkigondozás olyan emberek és hozzátartozóik felé irányul, akik betegség vagy baleset következtében krízisbe kerültek. Krízisüket a kórházi intézményben, azaz olyan helyen kell megélniük és feldolgozniuk, ami számukra, minden segítés és támogatás mellett is – sok esetben - további pszichikai megterhelést jelent. Továbbá olyan emberek felé irányul, akik a természettudományos-technikai intézményben direkt és indirekt módon a betegekkel foglalkoznak.
A lelkigondozás alanya minden arra igényt tartó ember, vallástól és világnézettől függetlenül. A lelkigondozó ebből következően nem térít, nem beszervez, nem adományt gyűjt, hanem útitársként, embertársként elkísér. A lelkigondozást felekezeti hovatartozás nélkül –ökumenikus nyitottsággal -látja el, úgy hogy a speciális vallásos igényeket továbbítja a megfelelő felekezeti lelkészek felé. Ezen kívül biztosít időpontot arra, hogy a betegek illetve hozzátartozóik a lelkigondozói szobában is megkereshessék, az elmélyült és zavartalan lelkigondozói beszélgetés végett.
A lelkigondozás tehát önmagát elkísérésként értelmezi, amely azt jelenti, hogy a lelkigondozó a lelkigondozott ember életútjának aktuális szakaszában mellélép, felveszi az ő ritmusát és abban az ütemben halad mellette, miközben biztosítja számára: a feltétlen jelenlétet, együttes kitartást, elfogadást, támogatást, tehermentesítést. Segít a konfliktusokat feldolgozni és a megváltozott helyzetében értelmet és új értelmezést találni; mindezt az érzelmi odafordulás, a kommunikáció és a spiritualitás által. Némelyekkel egyetlenegyszer találkozik 20-60 percre. Ennyi ideig járják közösen útjukat, de eközben lelki gyógyító folyamatok zajlanak le. De előfordul, hogy a kapcsolat, a kísérés hetekig és hónapokig eltart.
- Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám.
- Uram mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád?
- Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak egyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg!/Jézus Krisztus tanítása, Máté evangéliuma 25, 37-40/
Miben és hogyan tudnak segíteni az orvosok, nővérek?
Az orvos, nővér a beteg és a hozzátartozó figyelmébe ajánlhatja a lelkigondozói jelenlétet négyszemközti beszélgetés és vizit során, illetve krízisben lévő betegéhez irányíthatja a lelkigondozót, különös tekintettel a beteg ember lelkileg terheltebb időszakaiban, állapotában: műtét előtt; komplikáció és megnyújtott bent tartózkodás esetén; kórteremben történt haláleset alkalmával; váratlanul felismert betegség közlése után; egyéb esetekben, amikor a kórházban tartózkodó ember támogatásra szorul.
Luther wikipédia
http://hu.wikipedia.org/wiki/Luther_M%C3%A1rton
Luther Márton [bevezető szerkesztése]
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
| Luther Márton | |
 |
|
| Martin Luther, id. Lucas Cranach festménye, 1529 | |
| Életrajzi adatok | |
| Születési név | Martin Luder |
| Cím | Ágoston-rendi szerzetes, teológus-professzor, reformátor |
| Született | 1483. november 10., Eisleben |
| Nemzetiség | német |
| Elhunyt | 1546. február 18., Eisleben |
| Sírhely | wittenbergi vártemplom |
| Munkássága | |
| Vallás | kereszténység |
| Felekezet | evangélikus |
Tartalomjegyzék |
Élete [szerkesztés]
Ifjúkora és tanulmányai [szerkesztés]
Szülei Hans Luder bányász, később városi tanácsos és felesége Margarethe Lindemann voltak.[1] Luther kilenc gyermek közül nyolcadikként született. A következő Márton-napon (1483. november 11-én) keresztelték a szent patrónus védelme alá ajánlva.[2] A szomszédos Mansfeldben nőtt fel, ahol apja kohómesterként egy rézbányában szerény vagyonra tett szert. Luther az akkoriban szokásos szigorú, de szeretetteljes apai nevelésben részesült;[1][2] az angol nyelvű katolikus enciklopédia ezt a szigorúságot afféle germános kegyetlenségnek minősíti.[3]1488 és 1497 között a mansfeldi városi iskola tanulója volt és utána egy évig a magdeburgi dómiskolát látogatta, ahol a közös élet testvérei, a késő középkori újjászületési mozgalom hívei tanítottak.[1] 1498-ban szülei az eisenachi ferencesekhez küldték, ahol zenei-költői nevelésben részesült. Jó énekes hírében állt.
Az 1501 és 1505 közötti években Türingiában, az Erfurti Egyetemen tanult és elnyerte a „Magister Artium” címet a bölcsészettudományi karon.[3] Tanulmányai a latin nyelv és nyelvtan, retorika, logika, fizika és metafizika,[2] illetve a zene, matematika, geometria és csillagászat tárgyakra terjedtek ki.[4] Alaposan megismerte Arisztotelész tanításait. Ezek Aquinói Tamás óta uralták a középkori skolasztikát, azonban Erfurtban a nominalizmus szempontjából bírálták őket.
Apja kívánságára Luther jogi tanulmányokba kezdett.[2][3] 1505 nyarán, hazaúton, Stotternheim mellett nagy vihar lepte meg, és halálfélelmében a bányászok védőszentjéhez könyörgött: „Szent Anna, segíts! Ha élni hagysz, szerzetes leszek.”[3][5] Ezen fogadalmának megfelelően, apja akarata ellenére, július 17-én belépett az erfurti Ágoston-rendi remeték soraiba.[1][3] Ott a rend előírásait olyan példaszerű szigorral követte, hogy már 1507-ben pappá szentelték.[3][6]
Luther, 1510-ben a rend megbízásából Rómába utazott, egyes források szerint Staupitz tervezett egyházszervezési reformjainak támogatására,[2][7][11] más források szerint az utazás célja nem ismert.[1][3] Meggyónt és hason csúszott fel a Laterán „szent lépcsőin”, hogy bűnbocsánatot szerezzen magának és szeretteinek.[2][7] Ekkor még nem vonta kétségbe a katolikus hitgyakorlatot, de már felháborította a komolytalanság és az erkölcsi hanyatlás, amivel Rómában találkozott.[2]
1511-ben Staupitz visszahívta őt Wittenbergbe, ahol 1512 októberében a teológia doktora lett.[1][7] A következő években rengeteget dolgozott: az egyetemen tartott teológiai előadások mellett a wittenbergi kolostor területi vikáriusaként tizenegy kolostort kellett felügyelnie, és prédikált a városi plébániatemplomban is.[3][12] Ebben az időben fokozatosan elszakadt a hagyományos exegézistől és a Szentírást nyelvi és történelmi megfontolásokkal értelmezte, a szavak köznapi jelentéséből kiindulva.[2] Noha még elkötelezett volt a katolikus egyház iránt, már eljutott azokra a következtetésekre, amelyek később az attól való szakítását eredményezték.[1]
A reformáció kezdete [szerkesztés]
| „ | Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének: az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki, az az értelme, hogy ti. ez az igazság elfogadott (passiv) igazság, mellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: "Az igaz ember hitből él".[7] | ” |
Az angol nyelvű katolikus enciklopédia ezt a felismerést úgy tekinti, hogy a „feszült és neurotikus fizikai állapotban” levő Luther, aki labilis lelkivilágából adódóan először túl nagy jelentőséget tulajdonított saját erőfeszítéseinek a megigazulás irányába, teljesen átbillent az ellenkező oldalra.[3]
1516-17-ben Albert mainzi püspök búcsúcédulák segítségével próbálta összegyűjteni a szükséges források ráeső részét a római Szent Péter-bazilika felépítéséhez, illetve saját adósságai kifizetéséhez.[2][3][7][14] 1517. október 31-én Luther levelet írt Albert püspöknek, amelyben tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen.[15] A levélhez csatolta a búcsúcédulák erejét és hatékonyságát kétségbe vonó vitairatát, amely később a 95 tétel néven vált ismertté. Ekkor még nem állt szándékában szakítani a római katolikus egyházzal.[1][7] (Philipp Melanchthon 1546-os írása keltette azt a hamis legendát[16], hogy Luther ugyanazon a napon ki is szegezte a 95 tétel másolatát a wittenbergi vártemplom kapujára. Nem is sok értelme lett volna, hiszen a köznép jórészt még olvasni se tudott, pláne latinul!) Ezt a dátumot tekintik a reformáció kezdetének és ünneplik minden év október 31-én, a reformáció napjaként.[2]
A 95 tételt latinról hamarosan németre fordították, kinyomtatták és széles körben elterjedt, s két hét alatt ismertté vált Németországban[7],[1] majd rövidesen egész Európában.[7]
Albert püspök megvizsgáltatta a mainzi egyetemmel a tételeket és értesítette róluk X. Leó pápát is.[3][17] A pápa először nem tartotta fontosnak a vitairatot, és Luthert részeg németnek nevezte, aki meg fogja gondolni magát.[2] 1518-ban azonban már bizottságot állított fel a tanult Silvester Mazzolini (más néven Prierias) vezetésével, hogy vizsgálják meg Luther állításait. Prierias arra a következtetésre jutott, hogy Luther tudatlan, istenkáromló eretnek, és latin nyelvű dialógust írt a tételek ellen.[2] Vitába szállt Lutherrel Johann Eck is; Luther mindegyiküknek külön megfelelt, de a legkimerítőbb válaszát ebben a tárgyban az 1518-ban írt Resolutiones disputationum de indulgentiarum virtute című írása tartalmazza.[1] A vitának az lett az eredménye, hogy a pápa Rómába idézte Luthert, az eretnekek fölött ítélkező pápai bíróság a Szent inkvizíció elé,[1][7] III. (Bölcs) Frigyes szász választófejedelem közbelépésére azonban a meghallgatást áthelyezték Augsburgba, ahol a birodalmi gyűlésen Cajetan de Vio bíboros is jelen volt.[1] A meghallgatáson utóbbi felszólította Luthert, hogy vonja vissza tanait, de érdemi vitába nem bocsátkozott vele.[2][7] Luther még ekkor is a „rosszul értesült pápától a jól értesítendő pápához” fordult igaza védelmében, azonban a következő évben egy lipcsei hitvitában már a pápai joghatóságot is vitatta.[1][18]
Luther egyre tovább ment azon az úton, hogy a Biblia alapján szembefordul a katolikus egyház egyes tanításaival. Megerősödött benne az a vélemény, hogy a pápai trónon az Antikrisztus ül; erre vonatkozó gondolatait „A német nemzet keresztyén nemességéhez” című 1520-as írásában tette közzé.[7] 1520. június 15-én a pápa az Exsurge Domine pápai bullával kiközösítette Luthert az egyházból, elítélte a tételeit, elrendelte könyveinek megsemmísítését és hatvan napot hagyott Luthernek tételei visszavonására.[3]
Száműzetése [szerkesztés]
1521. május 4-én Bölcs Frigyes választófejedelem parancsára Luthert elrabolták, amikor a wormsi birodalmi gyűlésről hazafelé tartott. A fejedelem abban reménykedett, hogy így Luthert megóvhatja a birodalmi átok következményeitől.Luther Wartburg várában álnéven élt, Junker Jörgnek (azaz György lovagnak) nevezte magát és szakállat viselt.
Házassága, családja [szerkesztés]
- Johannes, * 1526. június 7., Wittenberg, † 1575. október 27., Königsberg (Poroszország)
- Elisabeth, * 1527. december 10., Wittenberg, † 1528. augusztus 3., Wittenberg
- Magdalena, * 1529. május 4., Wittenberg, † 1542. szeptember 20., Wittenberg
- Martin, * 1531. november 7., Wittenberg, † 1565. március 4., Wittenberg
- Paul (híres orvos lett), * 1533. január 28., Wittenberg, † 1593. március 8., Lipcse
- Margarethe, * 1534. december 17., Wittenberg, † 1570., Mühlhausen, Kelet-Poroszország (ma Gvardejskoje (Oroszország, Kalinyingrádi kerület)).
Utolsó évei [szerkesztés]
| „ | „Wir sind Bettlers. Hoc est verum.” vagyis „Koldusok vagyunk. Ez az igazság.” – Ezek voltak Luther Márton utolsó sorai |
” |
Munkássága [szerkesztés]
Teológiája [szerkesztés]
- Ingyen kegyelem és jó cselekedetek: Luther alapvetően eltért a római katolikus tanításoktól az isteni kegyelem és a jó cselekedetek kérdésében. Teológiája szerint a kegyelem és a hit Istentől kapott ajándék; jó cselekedetekkel nem lehet érdemeket szerezni Isten színe előtt. A keresztény ember azonban mégis jót cselekszik, nem azért, hogy ezzel valamit elérjen, hanem szeretetből.[10][20]
- Az egyház: Az igazi egyház a hívők Krisztusban való közössége, nem a látható intézmény és hierarchia a fontos. Az egyház nem tévedhetetlen, az egyetlen tévedhetetlen igazság Istenben van. A katolikus felfogással szemben, amely különbséget tesz a felszentelt papok és a gyülekezet között, Luther szerint a keresztség által minden keresztény felszentelődik és joga van igét hirdetni; ugyanakkor a gyülekezet felelős azért, hogy arra alkalmas embereket válasszon tisztségviselőknek.[3][21]
- Egyház és állam: Isten kétféle módon uralkodik a világban az emberek által, ezért az emberek is kétfélék: van aki Isten birodalmához és van aki a Világhoz tartozik. Az egyik birodalomban a lélek uralkodik és Krisztus országába vezeti a keresztényeket, a másikban a világi hatalom féken tartja a rossz embereket. A két uralmat nem szabad összekeverni. A világi hatalom határát az ApCsel 5,29 húzza meg: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek”.[22]
- Úrvacsora: A reformátorok általában azt hangsúlyozták, hogy a sákramentum nem foglalja magába a kegyelmet, csak a hit által lehet üdvözülni.[23] Ezen túlmenően azonban lényeges különbségek is felmerültek a reformáció különböző ágai között: míg Luther szerint Krisztus valóságosan jelen van, amikor az ige elhangzik (Realpräsenz), Zwingli álláspontja az, hogy az úrvacsora csak emlékezés Krisztus áldozatára, abban Krisztus testileg nincs jelen. Ez a véleménykülönbség a fő oka annak, hogy a lutheránus és a helvét reformáció külön irányzatként negyedfélszáz évre német földön külön utat jártak.[24]
Társadalmi szerepe [szerkesztés]
Egyénisége [szerkesztés]
Elemi- és középiskolai, gyakran súlyos, csüggesztő, nyomasztóan szigorú és kegyetlen neveltetése mellett is céltudatosan törekedett a kimagasló erkölcsi és szellemi tökéletesség elérésére. Az egyetem serkentő közegében kibontakozó remek emlékezőképessége, kreatív képzelőereje, amely jó logikával és kitartó szorgalommal párosult, szikrázó vezéregyéniség ígéretét sejttette, ill. felkészítette az elkövetkezendő küzdelmes életére.Luthert a Szentlélek indította el e fáradságos munkában. Ellenségeinek gyalázkodása, szándékainak elferdítése, jellemének és indítékainak igazságtalan és rosszindulatú kritikája áradatként zúdultak rá.
| „ | A gonoszság hatalmaival vívott küzdelemben értelmi képességeknél és emberi bölcsességeknél többre van szükség.f [25] | ” |
| „ | Olyan vagyok, mint Jeremiás, a harc és küzdelem embere... Becsületem és jó hírnevem már odavan, csak egy dolog maradt meg: nyomorult testem. Vegyék el azt is! De a lelkemet nem tudják elvenni. Aki arra vágyik, hogy Krisztus szavát hirdesse a világnak, annak minden pillanatban számítania kell a halálra.f [25] | ” |
Hatása és emlékezete [szerkesztés]
Az ő követői alapították meg az első protestáns gyülekezetet.A második világháború alatt a német evangélikus egyház, Lutherre hivatkozva, nem állt ki Hitlerrel szemben, mondván: az egyháznak nem az a feladata, hogy világi ügyekbe beleszóljon.[26]
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)