Barokkos
pompa, nehéz, évszázados miseruhák, latin nyelv, a modernitáshoz való
„túlzott” alkalmazkodás bírálata – a „régimódi” katolikus vallásosság
valamiféle reneszánszának lehetünk tanúi. Mi vonz sokakat mindebben?
 |
ɳ
Nagy
vitákat váltott ki XVI. Benedek pápa, amikor 2007-ben a Summorum
Pontificum kezdetű rendelkezésével liberalizálta a tridenti rítusú mise
bemutatását, azaz már nem kötötte azt püspöki engedélyhez, hanem
plébánosi hatáskörbe utalta. „Tradicionalista” körökben örömujjongás
tört ki, a „liberálisok” közt viszont megütközést keltett a pápai
döntés, és azzal vádolták a Szentatyát, hogy elárulta a II. Vatikáni
Zsinatot (aminek ő maga is az egyik jelentős teológusa volt). Varázslatos egyház?
A katolikus egyház sokak szerint a reformáció óta halasztgatta azt a megújulást, amelyet a II. Vatikáni Zsinat hozott el. A felvilágosodás korától egyre jobban elzárkózó egyház végül mégis alkalmazkodni kívánt a modern korhoz, s ebben a minta tulajdonképpen a korai egyház volt. Egyesek úgy vélekedtek, meg kell tisztítani az egyházat az idők során rárakódott ballaszttól. Ilyen értelemben a zsinat jelszava az volt: „vissza az alapokhoz”. Az „egyházi mainstream” szerint a zsinat szükséges, és alapvetően elégséges volt. A „liberálisok”, „progresszivisták” szerint viszont a zsinat keveset tett, az egyház még mindig túl központosított, és ha nem akar elgettósodni, jelentéktelen szervezetté válni, még jobban hasonulnia kell a világhoz. Betegsége pedig a még mindig „merev formákhoz” való ragaszkodás. A „hagyományelvűek” (tradicionalisták) éppen fordítva látják a helyzetet: szerintük amit a progresszívek gyógyszerként ajánlanak, az maga a betegség. Molnár Tamás, a nemrég elhunyt, Amerikában élt katolikus filozófus ezt így fogalmazta meg A pogány kísértés című művében: az egyházat deszakralizálják azáltal, hogy „a latint, mint , kiküszöbölik a liturgiából; a megszentelt ostya már nem lényegét, csupán jelentőségét változtatja meg, ami a szentség felhígított változata; a papság már nem a megkülönböztető reverendát viseli, a különbözőség és távolság jegyei az alig észrevehető minimumra korlátozódnak; elmosódik a különbség pap és laikus között, s a kettő felcserélhetővé válik; a prédikációk központjában ritkábban áll a lélek üdve, s gyakrabban koncentrálnak lélektani és ideológia kérdésekre”. Tehát épp az a mód, ahogy vonzóvá akarják tenni az egyházat, veszi el az egyház varázsát. Ez a racionalizálás pedig jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy egyre többen nem az egyházban, hanem okkult és újpogány zagyvalékokban keresik a misztikumot és a szentséget. Jacques Maritain, a híres, neokatolikus francia író A garonne-i paraszt című könyvében az egyház világ előtti „térdre borulását” kritizálja, hangot adva azon félelmének, hogy így a kereszténység pusztán szociális mozgalommá válik.
„
A tridenti misét azzal a kritikával szokták illetni, hogy túlságosan érthetetlen, klerikális, merev és barokkos. A folyamatosság hermeneutikája
A tradicionalizmus, a fenti nézetekkel való egyetértés mégsem jelent automatikus zsinatellenességet, sőt. XVI. Benedek sem fordult szembe a zsinattal, viszont mind a „progresszívekkel”, mind a zsinatellenesekkel szemben hangsúlyozza, hogy a zsinat nem jelenthet törést az egyház életében, és rendelkezéseit a kétezer éves hagyomány fényében kell értelmezni. Ez lenne a „folyamatosság hermeneutikája”. Sokan úgy látják, a pápa éppen „újrabetonozza” az alapokat, és a liturgia méltóságának helyreállításán is fáradozik. Liturgikus törekvéseit „a reform reformjának” nevezik, amely a tridenti rítus bemutatásának liberalizálásán, illetve a mai mise, a novus ordo méltó módon való celebrálásán alapul, és a kettő jótékony egymásra hatását várja. Mind a tradicionalista, mind a „ratzingeriánus” konzervativizmus leginkább a neten talált otthonra; a katolikus blogoszféra többsége nem éppen a progresszívek nézeteit képviseli. Az Egyesült Államokban virágzik a neotomista teológia, Angliában John Milbanknak köszönhetően az ezredfordulón megjelent a „radikális ortodoxia” (nem csupán katolikus) teológiai-filozófiai iskolája. Mindez az egyházat „túlreformálni” akaró törekvések kiigazítására adott reakció. Eszerint rá kell döbbennünk, hogy hiába teszünk „engedményeket” a modernitásnak, vagy, ahogy még mondani szokták: „a világnak”, ezt gyengeségként fogják értékelni; az egyház kritizálóinak pedig úgysem lehet megfelelni soha, hiszen ők az egyházat végső soron a haladás útját elzáró falnak látják, amit nem felújítani vagy átépíteni kell, hanem ledönteni.
Miben más a „latin mise”?
Az új erőre kapott „hagyományelvű” vallásosság leglátványosabb kifejeződése a „régimódi” vallásgyakorlatok és a „latin mise” pártolása. Mi a különbség a mai liturgia és a tridenti rítus között? A közhiedelemmel ellentétben nem feltétlenül különbség a mise nyelve és iránya, hiszen a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform csupán lehetővé tette mind a népnyelvi misét, mind a szembemisézést, de nem tette kötelezővé. Ezen kívül viszont rengeteg különbség van. A régi rítusú mise szövege nem azonos a mai mise szövegével; ott az evangéliumot csak egy szentírási olvasmány előzi meg vasárnap is, és az olvasmányok nem három, hanem egy éves ciklusba rendeződnek. A mise több részét elhagyták az egyszerűsítés jegyében. A régi rítusnak a Tridenti Zsinathoz való kapcsolása egyébként annyiban pontatlan, hogy ez a liturgia jelentős törés nélkül (organikusan fejlődve) legalább Nagy Szent Gergely pápáig, azaz a 6. századig visszavezethető. Neobarokk katolicizmusnak nevezni a „tridentizmust” pedig azért pontatlan, mert a „tridentisták” jellemzően nem a gótikus stílust preferálják.
A tridenti rítus mellett és ellen
A tridenti misét azzal a kritikával szokták illetni, hogy túlságosan érthetetlen, klerikális, merev és barokkos. Amikor először vettem részt ilyen szertartáson (a pesti belvárosi templomban, a Szent Mihály Laikus Káptalan szervezésében), akkor viszont éppen a letisztultsága, sallangmentessége fogott meg. Négy ministráns – nem több –, és mindenki pontosan tudja, hogy mikor mit kell csinálnia. A régi rítus – ha jól végzik – a maga nemében kifejezetten egyszerű: „mederben tartott”, feszes szertartás, sőt egyfajta visszafojtott, szuggesztív misztika jellemzi, a gregorián zene spirituális többletével. A régi rítus szószólói szerint a latin az egyetemesség jelképe; a liturgiától pedig nem idegen a titokzatosság, ha tetszik, az „érthetetlenség”, a misétől ugyanis nem a hétköznapihoz való hasonlóságot, hanem különleges többletet várnak az emberek; az ünnepélyesség pedig kijár Krisztusnak, ahogy a nyelvre és térden való áldozás is. A pap a misét „in persona Christi”, Krisztus személyében mutatja be, azaz egyrészt jogosan különül el a „néptől”, másrészt a „tridentisták” szerint éppen a mai mise az, ahol Krisztus helyett túlságosan a pap kerül a középpontba, akinek mindig „szerepelnie” kell, ezért is kezd gyakran liturgikus kísérletezésbe. Emellett a szembemisézés és a mise közösségi jellegének hangsúlyozása (lakoma) a mise áldozati jellegének rovására megy, így a szinte egy körben ülő, azaz bezáruló közösség önünneplésévé válik, a transzcendensre, Krisztusra való nyitottság nélkül, s elvész az áldozati jelleg. A liturgikus kísérletezések valóban megszaporodtak 1970 után, ezek ellen a Szentszék több rendelkezést is kiadott (az új rítus méltó bemutatásának védelmében). A liturgia az egyház nyilvános, közös imája, nem pedig magánprodukció; a pap nem „reverendás showman”, ahogy Francis Arinze bíboros fogalmazott. A liturgikus reform nem a zsinat műve, hanem zsinat utáni fejlemény, habár szándéka szerint a zsinat szellemében született meg. A leghajthatatlanabb tradicionalisták kivételével a régi rítus pártolói is szívesen hivatkoznak a zsinat „valódi” akaratára, és úgy gondolják, reformra szükség volt, csak a megvalósítás sikerült félre: organikus fejlődés helyett törés állt elő, amely felesleges kompromisszumokat kötött a protestánsokhoz („viszonzatlan”) közeledés jegyében. Ráadásul nem szerencsés az ideálisnak tekintett „ősegyházi” gyakorlat felélesztése jegyében „röpke” 1500 évet kidobni az ablakon (erre utal XII. Piusz pápa is a Mediator Dei című enciklikájában, amelyben elítéli az „archaizmust”). Minden változás elvetése, a hagyomány (lezárulását feltételező) „befagyasztása” azonban nem lehet cél, hiszen ami él, az változik. Az organikus fejlődés és a törés, az ünnepélyesség és színpadiasság vagy épp a papi szerep egyensúlyban tartása és túlhangsúlyozása közti határt nehéz megtalálni, ezek végső soron mind intuitív meglátások. Például a mise mai formájának védelmezői szerint a tridentisták kívánalmainak az új rítus is eleget tesz. A liturgia további „liberalizálásának” hívei pedig a tridenti rítussal szembeni kifogásokat már a mai misével szemben is megfogalmazzák.
Kicsi a bors, de erős
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése