Karmeliták II lelki házasság

www.karmelita.hu

Jeruzsálemi Szent Albert püspök, Rendünk eredeti szabályának megalkotója
1149 körül Avogadróban (Italia) a Gualtier-i erődben született, a Sabbionetta nemesi családból. Mortarában a Szentkeresztről nevezett Szabályozott Kanonokok közé kérte felvételét, ahol 1180-ban elöljáróvá választották. 1184-ben Bobbió-i, a következő évben Vercelli püspökké nevezték ki. 1205-ben lett jeruzsálemi pátriárka. Szavával és példájával jó pásztornak és a békesség szolgájának bizonyult. Patriárkátusi ideje alatt (1206-1214) közösségbe gyűjtötte a Kármel-hegyén élő remetéket és 1208-ban szabályzatot adott nekik, amely mai is a kármeliták „eredeti szabálya” (Regula Primitiva). 1214. szeptember 14-én Akkó városában a Szentlélek-kórház vezetője, akit erkölcstelen élete miatt Szent Albert megfeddett és leváltott egy körmenet alatt meggyilkolta. Ünnepe szeptember 17-én van.


„Ez az imádság célja; erre szolgál a lelki házasság:

hogy cselekedetek, s mindig újabb cselekedetek szülessenek belőle” (BV VII. 4,6)



EGY NAGY MISZTIKUS, KINEK NEM CSAK A PUSZTÁN SZEMLÉLŐDŐK

SZÁMÁRA VAN MONDANIVALÓJA: AVILAI SZENT TERÉZ

Avilai Szent Teréz kétségkívül az a szent, aki az Istentől neki juttatott személyes karizmája révén a legnagyobb hatással volt a róla elnevezett Terézi Kármelre. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy csak az általa alapított kármelita nővérek és testvérek sajátíthatják ki őt maguknak. Az egyházdoktori cím arról tanúskodik, hogy nem csak a kifejezetten kontemplatív életet élők számára jelenthet sokat az ő imádságról szóló tanítása, hanem a külső tevékenységet végzők illetve a világban élők számára is az életszentség hiteles útjává válhat életének és műveinek megismerése. Sőt: ha a tevékeny életet élők valóban hatékonyan szeretnének kihatni mások üdvösségére, s tevékenységük által saját maguk megszentelődését is elő akarják segíteni, akkor ez utóbbi egyenesen szükséges is lehet a tanítványai sorába lépés!
A szent, aki leginkább hatással volt és van a Kármelre

A Sarutlan Kármel lelki mesterei között kiemelkedő szerepet tölt be Avilai Szent Teréz alakja. A kármelita testvérek rendi szabályzata – az ún. Rendelkezések – a következő módon határozza meg az ő rendi családunkban betöltött szerepét: Isten úgy alakította szentanyánk életét és lelki tapasztalatát, hogy ő életünk mesternőjévé és ragyogó példaképévé váljon. Marie-Eugène atya, a kármelita egyházdoktorok XX. századi egyik nagy ismerője, úgy jellemzi Szent Teréziát, mint Isten barátját, aki egyúttal az emberi lélek kiváló ismerője is. A szentanya ugyanis mélyen behatolt mind a Léleknek, mind pedig a mi emberi természetünknek a mélységeibe. Jól meg tudja különböztetni Istennek - az emberi természethez alkalmazkodó - titokzatos működését az emberi lélekben, de annak az emberi pszichére és mindenekelőtt a lélek mélyére gyakorolt kihatásait is. A szentanya figyelmének e kettős irányultsága ad alapot a lelki életről, a léleknek az Istennel megélt kapcsolatának fejlődéséről írott tanításainak, melynek szakaszait ő írja le a legteljesebben a Kármel szentjei közül A belső várkastély című művében.

Avilai Szent Teréz szerint a lelki élet nem más, mint az emberi lélek teljes belső méreteinek felismerése, a benne élő Isten egyre mélyebb felfedezésén és a Vele való kapcsolat elmélyülésén át a Vele való teljes egyesülésig. Az Istennel való kapcsolatban megvalósuló egyesülés fokait a szentanya lakásoknak hívja.

Mivel Szent Terézia felfogása szerint a lelki élet alapvetően egy fokozatosan elmélyülő belső kapcsolat ápolását jelenti, azt gondolhatnánk, hogy az általa ajánlott lelkiségnek csak a világtól elvonult, kivételes körülmények között élő személyek számára lehet igazán mondanivalója, vagy pedig, hogy alapelveinek követése előbb-utóbb a külső világtól való teljes elválásra, egyfajta remete-életmódra akarja ösztönözni olvasóit. Első pillantásra, magának Szent Teréziának a szavai erősítenek meg minket ebben az előítéletünkben: Azt mondhatjuk, hogy habár mi, akik a Kármelnek ezt a szent ruháját viseljük, valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy imádkozzunk és szemlélődjünk – mert hiszen ezt mutatja rendünk eredete is, amennyiben abból a családból, a Kármel-hegyének a szent remetéitől származunk, akik magányukban a világ iránti teljes megvetéssel kutatták ezt a kincset, ezt a drága igazgyöngyöt, amelyről itt beszélünk (A belső várkastély V, 1, 2).

Szent Terézia szavaiból arra következtethetünk, hogy a Kármel lelkisége az imádság gyakorlásán alapszik. Annál is inkább igaz lehet eme következtetésünk, hisz’ a szentanya azt állítja, hogy a lélek belső „várkastélyába”, a lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet, s ez az imádság és az elmélkedés (I, 1, 7). Ebből az következik, hogy a kármelita lelkiséget élő személy legalapvetőbb magatartása az imádság. A Kármel-hegyén megtelepedett első kármelitáknak írott ún. „Eredeti Szabály” egyik előírása is minden bizonnyal az imádságnak erre a szerzetesek életében betöltött központi szerepére utalhat, amikor ezt írja elő: (A szerzetesek) elmélkedjenek éjjel-nappal az Úr Törvényéről, virrasszanak az imában, hacsak ebben más indokolt teendő nem akadályozza őket (10. p.).

Ha a szentanya által alapított nővérkolostorok életformáját szemléljük - a klauzúra szigorú zártsága, a régi beszélgető szobák két felét elválasztó többszörös rács, a külső csend lehető legteljesebb biztosítása, a cellamagány ápolása (vagyis hogy a nővérek nem járnak egymás celláiba) –, akkor az a benyomás támadhat bennünk, hogy Szent Terézia Rendje első remetéinek életformáját akarta utánozni (már amennyire ez lehetséges volt a városok falain belül) a mesterségesen létrehozott „pusztaság” eme lelki oázisaival, s hogy csupán azért telepedett le nagyobb településeken a nővéreivel, mert nem térhetett vissza a Kármel hegyére, és mert közösségei alamizsnából való megélhetését így vélte biztosíthatónak.
Szent Teréziának és Rendjének szelleme csak remetéknek és apácáknak való?

Ezen megfontolások után azonban a harmadik évezredben élő laikusban, de még az apostoli munkát végző kármelita szerzetesekben is joggal támadhat fel a következő kérdés:

- De hát akkor nekem mi keresnivalóm van Szent Terézia műveiben vagy a kármelita lelkiségben? Nem lennének nekem sokkal alkalmasabbak inkább a lelki élet egy másik nagy szentjének, például a szentanya után nem sokkal élt Szalézi Szent Ferencnek a művei, aki sokkal körültekintőbben vette figyelembe olvasói hovatartozását, s nem követelt tőlük sem pusztába költözést vagy kolostorba vonulást, sem pedig állandó vagy legalábbis naponta órákon át tartó imádkozgatást?!

Minden bizonnyal Szalézi Szent Ferenc vagy más nagy lelki mesterek tanításából sokat lehet meríteni. Annál is inkább, hiszen az Egyház jó néhány szentet és lelkiségi iskolát ajánlott és ajánl. Nyilván azért tesz így, mert az emberek különbözőek, s az evangéliumot sokféle módon lehet megélni: Jézus életének, nyilvános működésének egyik vagy másik aspektusára helyezve nagyobb hangsúlyt. De azért az is igaz, hogy ha valakit egyháztanítónak nevez az Egyház, akkor annak tanításában kell lenni valami egyetemesnek, ami mindenkinek képes adni - ha eltérő mértékben is - valami fontosat és lényegeset ahhoz, hogy keresztény életét jobban megélhesse.

Ezt a lényegeset, ezt az igazán fontosat keressük majd mi is, Szent Terézia tanítását és a kármelita lelkiséget mélyebben megismerve. De hogy a felvetett kérdésre választ találjunk, két újabb kérdést teszünk fel, amelyek megfogalmazatlanul ott húzódnak értetlenkedésünk mögött.
Az imádság gyakorlata Szent Terézia szerint: egy „belső barátság” ápolása

Az első kérdés így hangzik: - A kármelita lelkiséget élő léleknek állandóan csak imádkoznia kell? Mást nem is vagy alig csinálhat?

Hogy e kérdésre a választ is megtaláljuk, meg kell értenünk, hogy Szent Terézia számára mit jelent az imádság gyakorlata. – A szentanya nem a szoros értelemben vett teológiai meghatározások embere. A sorai között olvasva azonban a szemfüles kereső szeme könnyen megakadhat olyan kulcsmondatokon, amelyek Szent Terézia tanításának lényegét néhány szóban foglalják össze. Az egyik ilyen kulcsmondat, mellyel a szentanya azt árulja el, hogy lényegében ő mit is ért az imádság szó fogalmán, az Önéletrajzban található. Az eredeti szövegben szereplő kifejezés - oración mental – nem jelenti kizárólagosan az elmélkedő imamódot Szent Terézia írásaiban, hanem érthetjük alatta általában az imádságot – vélik a szentanya műveinek mai nagy ismerői. Így tehát a következő módon hangozhat magyarul ez az oly alapvető meghatározás, amely az imádságnak – Szent Terézia által - leglényegesebbnek tartott elemeit tartalmazza: (Az imádság) nem más, mint egy baráti kapcsolat, gyakori megosztás és együttlét kettesben azzal, akiről tudjuk, hogy szeret minket (8,5)[1]. - Szent Terézia szerint az imádság gyakorlata nem más, mint egyszerűen egy „belső barátságnak” az ápolása, vagyis tulajdonképpen két élő személy közötti szeretetkapcsolat megélése.

Az érdeklődőben felmerülhet a kérdés, hogy a „barátság” szóval Szent Terézia nem degradálja-e le az imádság fogalmát egyfajta „lelki haverkodásra”. Ráadásul e baráti kapcsolatban való közlés tartalmáról sem tudunk meg különösebbet ebből a meghatározásból. Ez azt jelentené, hogy mindegy lenne, hogy „mit is imádkozzunk?”, vagyis hogy „mit mondjunk Istennek az imában”? – Vegyük hát röviden szemügyre ezeket a szempontokat, hogy helyesen tudjuk érteni a szentanya imádságról adott szavait.

Szent Terézia előbb idézett meghatározásában valóban nem fordít figyelmet az imádság tartalmára, sem annak gyakorlási módjára. Minden bizonnyal nem azért, mintha teljesen lényegtelen lenne, hanem mert ha két személyt valóban a szeretet köt össze, akkor ebből következik, hogy miről és hogyan „társalognak” alatta. Igazában ugyanis a megosztott „dolgoktól” sokkal fontosabb maga a kapcsolatban álló két személy. Ebből a nézőpontból válik érthetővé a szentanyának az a mondása, hogy a lélek nem az által jut előre az Istennel való egyesülésben, hogy sokat gondolkodik, hanem azáltal, hogy nagyon szeret (Az alapítások könyve 5,2; lásd még ugyanezt a gondolatot: A belső várkastélyban is: IV, 1,7). Amíg a lélek nem veszi észre, hogy nem az a sok szó vagy gondolat a fontos, amit imájában felidéz, hanem a Másik jelenléte és misztériuma, aki már a lélek minden gondolatát megelőzően megszólította őt, hogy barátságába hívja, addig nincs hiteles kapcsolat – következésképp barátság sem - kettőjük között, hanem csak egy monológ: vagyis legfeljebb egy jószándékból eredő jámbor gyakorlat.

Az igazi barátságnak, egy már létrejött és fennálló kapcsolatnak alapvető sajátossága, hogy élő vagyis változó, s egy egyre nagyobb mélységre irányuló valóság (átmeneti krízisek ellenére is, amelyek még erősebbé tehetik a kapcsolatot). A mélység egyik jele az lehet, hogy a kapcsolat egyszerűsödik. Az Isten és a lélek közötti szeretetkapcsolat eme leegyszerűsödését jól szemlélteti a szentanya A belső várkastély című művének egy oldalán, ahol közvetlenül egymás után jellemzi az elmélkedő és a szemlélődő imát (VI, 7,10-11): Elmélkedés alatt értem ugyanis az értelemnek gondolkodását és fontolgatását, például a következő módon: Gondoljuk meg először, mekkora kegyelmet gyakorolt velünk az Úr, mikor egyszülött Fiát adta nekünk, de ne állapodjunk meg itt, hanem menjünk végig egész dicsőséges életén. (…) Vagy pedig vegyünk egy részletet a kínszenvedésből, (…) és elmélkedjünk e titokról, részletesen vizsgálva és megfontolva mindazt, amit magába foglal, s átérezve azokat az érzelmeket, amelyeket kivált…

Érdemes lehet megjegyezni, hogy az elmélkedésből fakadó meggondolásokkal a szentanya nem valami szigorúan vett technikára akar ösztönözni az imádság „sikere” érdekében, hanem egyszerűen arra igyekszik megtanítani a lelket, hogy a szeretet miként növekedhet benne kezdettől fogva az isteni Barát felé, ahogyan ezt az Önéletrajz következő magyarázata is jól illusztrálja (10,5): hiszen annál jobban szeretünk valakit, minél inkább eszünkben tartjuk azokat a jótéteményeket, amelyekben minket részesít.

Ami pedig a már a szemlélődésben lévő lélek isteni Barátja iránti szeretetkapcsolatát illeti, Szent Terézia a következő leírást adja A belső várkastély ugyanazon oldalán: ezeket a titkokat (a lélek) sokkal alaposabban érti meg, mint azelőtt; értelme olyan világosan fogja fel őket és emlékezetébe oly élénken vésődnek belé, hogy maga az a látvány – az Úr a Getszemáni kertben, a földre borulva, azzal a rettenetes verejtékkel - (…) elégséges neki egy órára, sőt néhány napra is ahhoz, hogy gyermeki bizalommal nézze, kicsoda Ő, és belássa, mily hálátlanok voltunk mi ekkora és ily kínnal járó jótéteménnyel szemben.

A szentanya által „baráti kapcsolatként” bemutatott imádság tehát azért nem lehet pusztán valami felületes „bizalmaskodás” - Isten és az ember közötti távolságot elfeledve -, mert kezdettől fogva arra irányul, hogy a lélek egyre jobban megérthesse az igazságot: vagyis megtanuljon igazságban járni magának az Igazságnak a színe előtt (vö. Önéletrajz 40,3). Ez az imádságban megismert igazság azt nyilatkoztatja ki a lélek számára, hogy kicsoda Isten, és hogy kicsoda ő Istennel szemben. - Ha tehát az imádság Istennel való beszélgetés – aminthogy az – akkor legelsősorban jól meg kell fontolnotok, hogy ki az, akivel beszéltek, és kik vagytok ti magatok, mert csak így fogtok Ővele illő módon beszélgetni (A tökéletesség útja 22,1). Így az Istennel való „barátkozás” – Szent Terézia már közvetlenül az imádságról adott meghatározása után sem titkolja! – nem valami könnyed és felületes társalkodást jelent: két lény között a szeretet csak akkor lehet igazi, és a barátság csak úgy maradandó, ha mindkettőnek ugyanaz a természete; már pedig tudjuk azt, hogy a mi Urunké hibátlan, míg ellenben a mienk bűnös, érzékies, hálátlan (Önéletrajz 8,5). Ha valakinek kétségei lennének az ember természetének negatív jelzőkkel illusztrált bemutatásával kapcsolatban, meggyőződhet azok valódiságáról – saját tapasztalata híján - a szentanya életének elbeszélésén keresztül: az imádságról adott meghatározást megelőző vagy azt követő fejezetekben. Mi tagadás, Istennek nem volt könnyű dolga a fiatal Terézzel sem! De hála az Ő irgalmának és türelmének, és hála Teréz bizalmának és kitartásának, idővel olyannyira elmélyült a köztük lévő barátság, hogy az példaképül szolgálhat már mások számára is. Vajon ki volna képes kishitűségre – teszi fel a kérdést a szentanya Önéletrajzában -, látván azt, hogy az Úr velem szemben akkora türelmet tanúsított, csupán azért, mert óhajtottam és igyekeztem egy kis időre félrevonulni, hogy Ő velem lehessen? S tettem ezt igen gyakran egészen kedvetlenül; erőszakolva önmagamat, vagy pedig engedve az Úr erőszakának (8,8).

Szent Terézia - saját nyomorúságát belátva, és isteni Mesterének fenségét látomásaiban is szemlélve - mélyen meg van győződve arról a távolságról, amely őt az isteni Baráttól elválasztja. Nem véletlenül szólítja Őt oly sokszor Ő Szent Felségének, Királyának, Urának, Császárának. De ezzel együtt - Isten nagyságának és szentségének fényében - még inkább csodálja az Ő Krisztusban megmutatott mélységes alázatát és gyengédségét: Milyen csodálatos dolog, hogy az, akinek nagysága ezernyi világot is betöltene, egy ilyen kicsi dologba (az emberi lélekbe) zárkózzék be. Hasonlóképpen lakott Szentséges Anyjának méhében is. Mint végtelen hatalmú Úr, meg tudja tenni, s mivel szeret bennünket, a mi mértékünkhöz alkalmazkodik. A lelki élet kezdetén, nehogy a lélek megijedjen saját kicsinységének láttára és arra a gondolatra, hogy a végtelent kell magába fogadnia: nem nyilvánítja ki magát neki, hanem előbb fokozatosan kitágítja (TU 28,11-12).

Az Istennel való barátságban egyre mélyebben behatolva a Másik titkaiba, Szent Terézia nem fukarkodik a legfennköltebb jelzőkkel és megszólításokkal. Szívesen és az igazság felszabadító örömével vallja meg Istent Urának és Királyának, mert Ő mindenhatóságát nem arra használja (mint a földi „hatalmasságok”), hogy szolgalelkű teremtmények fölött uralkodjon, akik félnek Tőle, hanem hogy teremtményeit képessé tegye a vele való barátságra: A mi Urunknak látása, és ez az Ővele való állandó érintkezés nagyon megnövelte szeretetemet és bizalmamat irányában. Láttam, hogy, habár Isten, azért mégis csak ember, aki nem csodálkozik emberi gyarlóságaink fölött; s aki teljesen megérti, hogy a mi nyomorult természetünk sok minden botlásnak van kitéve az eredeti bűn következtében. Mert hiszen Ő azért jött, hogy ezt jóvá tegye. Habár nekem Uram, azért mégis úgy beszélhetek vele, mint jóbarátommal, mert Ő nem olyan, mint ezek a mi földi uraink… (Ö 37,5)

Ezek után csoda-e, ha a szentanya mindennél fontosabbnak tartja ezt a „belső baráti kapcsolatot” és életében mindent ennek a szemszögéből néz, és mindent ennek rendel alá? Az Istennel való baráti kapcsolat – az imádság – megélése ugyanis mindent követel. De ezzel együtt akkora szabadsággal is jár együtt, hogy – mivel nem puszta áhítatgyakorlatokon vagy különleges körülmények biztosításán alapszik, hanem az igazság és a szeretet gyakorlásán azzal szemben, aki szeret minket – bárhol és bárki megélheti. Ezért írja Szent Terézia azok bátorítására, akiknek engedelmességből (tágabb értelemben kifejezve: igazságban és szeretetben élve) kell külső dolgokkal foglalkoznia: a fazekak között is ott jár az Úr (Az alapítások könyve 5,8). Hozzátehetnénk - a szentanya egyik fő foglalatosságát szemügyre véve -, hogy még a tollforgatás közepette is ott van az Úr, ha a lélek nem önmagát, hanem Istent és az Ő akaratát keresi benne! Ennek bizonyítéka, hogy az írásai nem csak az imádságról szólnak, hanem – meglehetősen gyakran – maguk is imádságok. Ahogyan Önéletrajzának – már legkorábbi művének! – írása közben megjegyzi: még akkor is, mikor ezeket a sorokat írom, megszállva tart ez a mennyei szent őrület (Önéletrajz 16,4). De nem csak az engedelmességből és a lelkek iránt érzett szeretetből keletkező írások közepette tapasztalja ennek az isteni Barátnak közelségét, hanem – misztikus életének egy magasabb fokán – más egyéb külső és fáradságos tevékenysége közepette is. Ennek tudatában vállalja a szentanya, hogy a szívében már megtalált Urat - a Szent József kolostor csendjéről és nővéreinek az összeszedettségben megerősítő jelenlétéről lemondva - az új alapítások külső elfoglaltságai közepette is keresni tudja és Őt meg is találja. De ez már egy újabb kérdés felvetéséhez vezet:
Imádkozó emberré válni: a világtól elvonulni vagy/és megtanulni szeretni?

Ezek után talán már megfogalmazhatjuk a Szent Terézia és a Kármel lelkiségével kapcsolatos második kérdésünket is, amely így hangzik: A kármelita lelkiséget élni akaró léleknek mindenáron a pusztába vagy egy kolostorba kell mennie ahhoz, hogy barátsága el tudjon mélyülni a benne élő Istennel? Vagyis: az emberekkel való kapcsolat illetve a hivatással együtt járó tevékenység csak zavarni képes az Istennel megélt belső barátságát?

Ismét Avilai Szent Teréz tanítását vesszük alapul a válasz megtalálásában. Ezúttal azonban nem annyira az imádság mély titkairól szóló írásaira hagyatkozunk, hanem egyszerűen az életét szemléljük. Csak az élet nyújt elegendően széles távlatot ahhoz, hogy valakinek a tanítását helyesen értelmezhessük, és annak valódi értékét belássuk. A keresztény hit egyik sajátossága ugyanis, hogy benne a szó és a tett kölcsönösen megvilágítják egymást. Isten is így tárta fel magát: szavakkal és tettekkel nyilatkoztatta ki, hogy kicsoda Ő valójában.

Úgy tűnik, nem véletlen, hogy Szent Terézia olyan új nővérközösségeket alapít, amelyek életformája a Kármel-hegy hajdani kármelita remetéinek életére akar emlékeztetni. Talán gyermekkori álmai teljesülnek be ebben? Hiszen már kiskorában szívesen játszik remetésdit testvéreivel. - E magatartásának indítóoka azonban nem egyéni karakteréből fakadó vágyában gyökerezik. Nem, hiszen fiatalsága idején nagyon is kedveli ő mások társaságát, mint például unokafivéreiét. Önéletrajzában meg is jegyzi velük kapcsolatban: igyekeztem mindenben a kedvükre járni; társalogtam velük, s ők bizalmaskodva elmondták nekem szívük vonzalmait, e téren aratott sikereiket. - Sőt, a fiatal Teréz annyira belebonyolódik ezekbe a barátkozásokba, hogy apja úgy látja jónak, ha lányát egy kolostorba adja nevelésre. De úgy tűnik, hogy a nővérek társaságában is feltalálja magát, még ha nem is akar azonnal apáca lenni: akárhol voltam, mindenkinek kedvében tudtam járni, s így azután mindenki szeretett. S bár én akkor még hallani sem akartam arról, hogy szerzetesnő legyek: mindamellett nagyon jól esett olyan jó nővérek között lennem (2,8).

Végül mégiscsak úgy dönt, hogy apáca lesz, de még ebben is emberi kapcsolatai befolyásolják (legalábbis kezdetben): abba a kolostorba lépek be – mondja –, ahol a barátnőm van (3,2). Mindazonáltal nem könnyű neki elszakadnia szeretteitől, amikor kolostorba vonul: ekkor ugyanis az Isten iránt való szeretet még nem szorította háttérbe szívemben az édesatyámhoz és rokonaimhoz való ragaszkodást, s így akkora erőt kellett vennem magamon, hogy ha az Úr meg nem segít, szép okoskodásaim ellenére is visszafordultam volna (4,1). Megtett fájdalmas elszakadásai ellenére azonban a kolostorban sem tud mentes lenni azoktól a barátkozásoktól, melyek az Úrral való barátságára nincsenek jó hatással: belekeveredtem ezekbe az ismeretségekbe és társalgásokba, tekintve, hogy a zárdában általános szokásban voltak (7,6). Pedig egy alkalommal, amikor éppen valakivel társalog, egy látomással még az Úr is értésére adja, hogy mennyire nem valók neki ezek a társalgások.

De csak a megtérése után kapott kegyelmek győzik meg őt belsőleg is a minden ember számára leglényegesebb kapcsolat – az Istennel való együttlét – egyedülálló fontosságáról, illetve adják meg neki az ennek megéléséhez szükséges lelki világosságot és erőt. Ezután – úgy tűnik - végérvényesen győz benne az elvonultság vágya: Szerettem volna elkerülni az embereket, teljesen szakítani mindenkivel, s minden tekintetben elvonulni a világtól! (32,8). Az elvonultságot biztosítani tudó új kolostor alapításának gondolata azonban mégsem magától ébred benne, hanem egy baráti társalgás alkalmával hangzik nővértársai társaságában. Az alapítással nem Rendjét szeretné „megreformálni”, hanem „csak” hivatását akarja jól megélni, de mindenekelőtt Istennek - általa felismerni vélt - sugallatát kívánja követni. Ez nagyon világosan kiderül a szentanya szavaiból: Mert bár óhajtottam ennek a zárdának létrejöttét, hogy így jobban elvonulhassak mindentől, tökéletesebben megfelelhessek hivatásomnak és teljesebben el legyek zárkózva: mindezt Isten akaratán való teljes megnyugvással kívántam megvalósítani, s ha beláttam volna, hogy jobban szolgálom az Urat, ha abbahagyom az egészet, azonnal megtettem volna, teljes nyugalommal és lelki békével… (36,5).

Amikor az új kolostor végre létrejön, Teréz is és nővérei is nagyon boldogok, hogy a klauzúra védett falai között az illetéktelen betolakodóktól és a világias lelkülettől végre szabadon és zavartalanul élhetik hivatásukat, elvonultságukat, vagyis együttlétüket az Úrral és a közös Isten-keresésben - egymással. Szent Terézia így jellemzi nővéreinek Isten-szeretetből fakadó örömét: Legnagyobb boldogságuk az egyedüllét; s annak még a gondolata is rosszul esik nekik, hogy valaki meglátogatja őket (…), hacsak nem olyan ember, aki növelni tudja bennük mennyei Jegyesük iránti szerelmüket. (…) Nem is tudnak ők mást, mint Istenről beszélni, s azért, ha valaki nem ismeri ezt a nyelvet, azt sem ők nem értik, sem ő nem érti őket (36,26). A szentanya is örül, hogy végre olyan igazi kolostori körülmények között élhet, ahol minden a Kármel-hegy remetéitől örökölt ősi hivatásuk megélését, az imádságos életet, vagyis az Istennel megélt belső barátság ápolását szolgálja: Mindaz, amit ebben a házban gyakorlunk, például az elzárkózás, a vezeklés és a többi, az mind könnyűnek és valósággal csekélységnek látszik nekem. A boldogságom pedig akkora, hogy néha azt kérdem magamtól: vajon mit tudtam volna én ezen a földön találni, ami élvezetesebb volna ennél?! (36,10).

Úgy tűnhet, hogy Szent Teréziának ezzel sikerül végre hivatása teljességét megélnie. Csakhogy Isten nem adja szűkösen a Lelket, s nem elégszik meg pusztán egy régi ideál újraélesztésével, vagy annak – a városi körülmények közé való - adaptálásával. Amikor Szent Terézia végre az Istennel való kapcsolatot tartja a legfontosabbnak, s egy kolostor falakkal és rácsokkal biztosított magányában boldogan élheti hivatását, éppen akkor válik képessé arra, hogy a külső világ, az Egyház oly nagy jelentőségű eseményei mélyen visszhangozni kezdjenek szívében:



Ezidőtájt hallottam Franciaország bajairól – emlékszik vissza Teréz A tökéletesség útjában (1,2) -, s arról, hogy mily rettenetes pusztítást okoznak benne a lutheránusok, s hogy mennyire terjed ez a szerencsétlen felekezet. Emiatt sokat szenvedtem és sokat sírtam az Úr színe előtt, és – mintha csak nekem is lehetne beleszólásom ebbe a dologba – könyörögtem Neki, szüntesse meg ezt a nagy csapást. (…) Mivel pedig beláttam, hogy mint nő (…), nem vagyok képes az Úr szolgálatában megvalósítani azt, amit szeretnék (…), elhatároztam, hogy megteszem azt a csekélységet, ami tőlem telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb módon követem az evangéliumi tanácsokat, és ugyanígy megtartatom azokat e kolostor csekély számú lakóival is. (…) Reméltem, hogy ha mindnyájan imádkozunk az Egyház védelmezőiért, a hitszónokokért és hittudósokért, akik az Ő zászlaja alatt harcolnak: annyira-amennyire mégis csak segítségére leszünk ennek az én Uramnak.

Az imádság, az Istennel való kapcsolat ápolásának megélése már eddig is a Kármel Egyházban betöltött szerepe volt. Most viszont a Kármelnek ez az alapvető hivatása apostoli célzattal is gazdagodik. Maga a lelkekért érzett szeretet kezdi késztetni Szent Teréziát és nővértársait arra, hogy az Istennel való barátságukban elmélyüljenek. Az imádság hatékonysága ugyanis nagymértékben függ az imádkozó életszentségétől, vagyis attól, hogy az illető milyen mély kapcsolatban él Istennel. A lelkekért való buzgóság ilyen módon ahelyett, hogy elszórakoztatná a kármelita apácákat, egyenesen szárnyakat ad nekik az Istennel való egyesülés utáni vágyukhoz. Ebben az értelemben buzdítja tehát a szentanya nővértársait: Igyekezzünk olyanok lenni, hogy imáinkkal használhassunk Isten szolgáinak (TU 3,2). Így válik teljessé a Kármel Egyházban betöltött szerepe, és most már Teréznek és nővéreinek minden reménye meg lehet arra, hogy önmaguk és mások megszentelődését is szolgálják hivatásukkal.

Azonban a szentanya még ezzel sem tud megelégedni. Amikor egy Amerikából visszatérő misszionárius atya által arról hall, hogy mennyi lélek pusztul el ott anélkül, hogy a hit tanítása eljutna hozzájuk, nem tud hová lenni a fájdalomtól. Azt írja - immár Az alapítások könyvében (1,7):



Félrevonultam az egyik remetelakba, sírtam-zokogtam, és fölemeltem szavamat az Úrhoz, könyörögve, ejtse valamiképpen módját, hogy én is tehessek valamit. (…) Nagyon irigyeltem azokat, akiknek volt alkalmuk az Úr iránti szeretetből életüket erre szentelni. (…) Úgy vagyok vele, hogy ha a szentek életében olvasunk arról, hogy miképpen térítettek meg lelkeket, ez engem jobban lelkesít, jobban meghat, s jobban eltölt irigységgel, mintha mégannyi vértanúságot szenvedtek is. Ezt a hajlandóságot az Úr oltotta belém, s azt hiszem, hogy Ő többre becsüli, ha a mi erőfeszítésünk és imádságunk, nemkülönben az Ő irgalma révén csak egyetlenegy lélek tér is meg, mintha akármennyi más egyéb szolgálatot teszünk neki.

Missziós térítőmunkára ugyan nem lesz lehetősége Szent Teréziának (legalábbis személyesen nem), de a cselekvésre annál inkább: mert a Kármelita Rend legfőbb elöljárója éppen abban az időben látogatja meg őt a kolostorában, s megbízza a szentanyát újabb kolostorok alapításával. De Teréznek még ez sem elég, nem nyugszik addig, amíg a generális atyától férfikolostorok alapítására is engedélyt nem kap!

Érdemes elcsodálkozni azon, hogy Isten miként gazdagítja fokozatosan Szent Teréziának, s általa magának a Kármelnek a szerzetesi ideálját: első lépcsőfok az elvonultság, a második az Egyházért való buzgóság, s végül a harmadik – ahol valóban az egész világra kitágul a szentanya szíve – a missziók, melynek vágyát a megalakuló sarutlan kármelita atyák ültethetik majd át gyakorlatba már a szentanya életében is[2]. Ennek a szentanya által kapott szerzetesi karizmának az ismeretében pedig már nem meglepő, hogy Szent Terézia késznek mutatkozik még arra is, hogy az általa alapított első ideális kolostor csendjének és békéjének magányáról lemondjon, s az imádság mellett az alapítások sok gonddal járó tevékenységébe is belefogjon. Kilép első kolostora magányából, de nem lép ki a Jézussal való belső barátságából. Ellenkezőleg: ugyanis nem valami világias társalkodás vágya, hanem most már éppen a Vele való barátság ösztönzi, hogy Őt ne csak saját szívében, hanem az Egyházban és annak tagjaiban is közvetlenül fel tudja ismerni és szolgálni. Vállal ezért sok-sok mérföldes fárasztó utazásokat, vállalja még az olyan világiakkal való gyakori érintkezést is, akik miatt annak idején épp’ a Jézussal való barátsága látta kárát. S mivel nőként közvetlenül nem vállalhat apostoli munkát kora Egyházában, Rendje férfi ágát is megújítja, hogy családjához olyan szerzetesek is tartozzanak, akik az imádságos lelkületet és az apostoli tevékenységet egyszerre élhetik. Erről az általa megújított szerzetesi ideálról vallja a szentanya számára legkedvesebb kármelita - Grácián atya - a függetlenné vált sarutlanok első tartományfőnöke:



Ennek a szerzetescsaládnak a lelkisége olyan módon foglalja magába a visszavonult életet az összeszedettségben és az imádságban, hogy ugyanakkor sem a lelkekért való buzgóságot, sem pedig a megtéréseket előmozdító tevékenységet nem zárja ki. Aki pedig a maga teljességében és a legtökéletesebb formájában szeretné látni a Sarutlan Kármelita Rend eme lelkiségét, lépjen csak kapcsolatba a szentéletű Jézusról nevezett Terézia anyával; őbenne az imádságnak azt a magas fokát, amely könyveiben tükröződik, egyesülve találhatja a lelkekért való nagy buzgósággal, mely olyannyira lángol értük, hogy a férfiaktól ezerszerte jobban vágyódik az ő szabadságukra, képességeire és tisztségükre, hogy a lelkeket Istenhez vezesse prédikálva, gyóntatva, a pogányokat meg térítve, s ha kell, még a vérét is ontva Krisztusért.



Úgy tűnik, hogy a lelki élet csúcsán élve, a lelkekkel való kapcsolat már nem akadályozza a szentanyát az Istennel megélt belső barátságának megélésében, hanem inkább feltételezi annak továbbfejlődését. Ezzel kapcsolatban érdemes lehet felidézni a szentanya első életrajzírójának – Ribera atyának – Szent Teréziának az alapításai közben tanúsított magatartásáról szóló szavait: Mindegy volt neki, hogy úton van-e vagy éppen kolostorban, hogy ügyekkel foglalkozik-e vagy imádkozik, hogy munkálatok közepette él-e vagy pihen. Mit is mondjak erről? Utazásai során Isten úgy eltöltötte lelkét lelki javakkal és érzésekkel, hogy azok bőségében (a szentanyának) valósággal keresnie kellett az alkalmat, hogy egy kicsit elszórakoztassa lelkét az éjjel és nappal történt váratlan események, nehézségek révén.

Szent Terézia lelki élete és külső megbízatásai közötti elmélyülő harmóniára érdemes felfigyelni arra a fontos eseményre, amely tíz évvel azután következik, hogy az avilai Megtestesülés zárdát elhagyhatta az általa alapított Szent József kolostor békéjéért: a rendi elöljárók visszaküldik a szentanyát a Megtestesülés kolostorba, mint annak új perjelnőjét. Az isteni Gondviselés játékaként ott, ahol annak idején, fiatal szerzetesnőként könnyelmű világias társalgásokkal töltötte idejének jó részét, s képtelennek mutatkozott arra, hogy környezetének külső nyomásától függetlenedni tudjon, éppen ott részesül majd a lelki házasság kegyelmében, vagyis jut el az Istennel való kapcsolatnak a legmélyebb fokára.
Szent Terézia – szemlélődőknek és tevékenységben élőknek egyaránt mestere

Szent Terézia lelki életének alakulását megfigyelve érdekes következtetésekre juthatunk. Láthatjuk, hogy az Istennel megélt kapcsolatán keresztül találja meg és éli meg hivatását, és ezáltal válik termékennyé az élete az Egyház számára is. Lelkiségében tehát az imádság a tökéletesség útja. A szentanya azonban ezzel nem a szemlélődés felsőbbrendűségét állítja a tevékenységgel szemben, hanem csupán arra utal, hogy az ember, ha igazán át akar alakulni a szeretetben, akkor szükségképpen fel kell fedeznie a Szeretet Forrását, és a Vele való kapcsolatban kell élnie. Élete utolsó tizenöt évében az Egyház legaktívabb életformájában élő tagjaihoz hasonló az élete, s ezzel mintegy igazolja, hogy lelkisége a tevékenységben élők számára is teljesen alkalmazható.

A szentanya életútja valóban különleges módon egyedi. Hivatásának megfelelve - kármelita apácaként – épp’ ő honosít meg az általa alapított kolostorok által egy szigorúan elvonult életformát, mely ugyan nem a világról való elfeledkezésre, hanem éppen a világ gondjainak imában történő mély felvállalására irányul. De aztán később, az Istentől kapott belső vágyainak és elöljáróinak engedelmeskedve, oly sok külső tevékenységet vállal fel, mint az Egyház legaktívabb hivatásban élő tagjai. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy Szent Teréziát mai leányainak utánozniuk kellene ebben. Inkább azt a következtetést kell ebből levonnunk a magunk számára, hogy a szentanya többek között azért is vállalta ezt a sok változással teli, néha ellentmondásosnak tűnő életetformát, mert a Szentlélek Isten rajta keresztül akarta bebizonyítani, hogy az általa ránk hagyott lelki örökség minden életkörülményben megélhető.

VI. Pál pápa, amikor Szent Teréziát 1970-ben egyházdoktorrá avatja, méltán illeti őt egyszerre két egymással ellentétesnek tűnő jelzővel: páratlan a szemlélődésben és ugyanakkor fáradhatatlan a tevékenységben. Csak a szeretetben legmesszebb jutó lelkek képesek arra, hogy egymással látszólag ennyire ellentétesnek tűnő értékeket legyenek képesek megélni és másoknak is továbbadni. Szent Terézia ez utóbbiak közé tartozik. Életének és tanításának megismerése mind az imádság csendjében szemlélődő szerzetesek számára, mind pedig – II. János Pál pápának a misszióról írott enciklikájának kifejezését idézve – a tevékenységben szemlélődő keresztények részére ajánlatos lehet.

Amikor tehát Szent Teréziát az imádság mesterének szólítjuk, ez nem azt jelenti, hogy küldetése csak a szemlélődő szerzetesek számára korlátozódik. Élete és tanítása az apostoli tevékenységet élők számára is rendkívüli fontossággal bír: ugyanis egyértelműen megérteti azt az igazságot, hogy a hiteles apostolság csak lelki élettel – az Istennel egyre mélyebben megélt kapcsolattal – együtt létezik. A hiteles apostoli szeretetnek a lelki élettel összefüggő jellege akkor válik először megtapasztalhatóvá a lélek számára, amikor az imádság következtében kigyullad benne egy parányi kis szikrája az Isten iránti őszinte szeretetnek (Önéletrajz 15,4). Kezdetben ezt az egyre növekvő kis szeretetet a léleknek gondosan őriznie és táplálnia kell az Istennel való bensőséges kapcsolat ápolásával: nem szolgáltathatja tehát ki magát mások kénye-kedvének vagy a külső körülményeknek. De maga ez az Istentől az imában kapott szeretet a lelki élet fejlődése folytán idővel olyan szellemi szabadságra teszi képessé a lelket, amelynek birtokában már mindenben képes föllelni Istent (Az alapítások könyve 6,15), hogy Őt is adhassa mindig és mindenkinek.