https://kuruc.info/r/9/101849/
Fasizmus elleni fellépés kötelesség
Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez
Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).
A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
(Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
<br />Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
<br />
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez
Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).
A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
(Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez
Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).
A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
(Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez
Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).
A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
(Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
Boldog békeidők - videó az 1972-es Johannesburgról
<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Dél-Afrika a szétesés
útján - Adalékok az afrikai fehér populáció kiirtásának történetéhez
Korunk hivatalos (neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember,
miután a majdnem teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül
először esett túl a maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan
gonoszságában maga alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait,
népeit. Ez azért alakult így, mert a többiek különböző okok miatt
akadályoztatva voltak képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes
dominancia birtokában aljasságok újabb sorozata következett (indiánok,
feketék irtása, rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő
megfertőzése és egyéb rémségek).
A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
(Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.
Boldog békeidők - videó az 1972-es Johannesburgról
<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
<div style="left: -99999px; position: absolute;">
Korunk hivatalos
(neoliberális) meséje szerint a gonosz fehér ember, miután a majdnem
teljesen azonos genetikájú rasszok közül véletlenül először esett túl a
maga ipari forradalmán, fölénybe kerülve, határtalan gonoszságában maga
alá gyűrte, gyarmatosította a bolygó többi rasszait, népeit. Ez azért
alakult így, mert a többiek különböző okok miatt akadályoztatva voltak
képességeik kibontakoztatásában. Ezután a teljes dominancia birtokában
aljasságok újabb sorozata következett (indiánok, feketék irtása,
rabszolgasorba hurcolása, betegségekkel történő megfertőzése és egyéb
rémségek).
A 20. század közepétől azonban ezek az elnyomott, jámbor, ámde
határozottan ellenálló népek fokozatosan a sarkukra álltak, kivívták
függetlenségüket, és lerázták a gonosz fehér ember jármát magukról.
Hurrá - gondolhatnánk -, akkor most már biztos csak az van vissza a
meséből, hogy ezután boldogan éltek, míg le nem csapott rájuk a
világválság.
De sajnos az élet nem hagyta magát beleerőszakolni ebbe a mesébe. Ezért a
neoliberális meseírók ennél a pontnál lefagytak, és befejezetlenül
hagyták művüket.
Úgy kellett volna ugyanis folytatniuk, hogy ezután eme boldog, jámbor
népek szépen egymás és saját maguk torkának estek és kontinens méretű
emberirtásba fogtak. Afrika 54 országának kb. a felében állandósultak a
polgárháborúk, mára már szinte az összes létrehozta a maga vérben gázoló
20-21. századi történelmét, mégpedig a fehér ember távollétében. Ejnye,
de kínos...
Az elképesztő brutalitású események pedig futószalagon követték egymást
az utóbbi évtizedekben: Angola, Kongó, Etiópia, Namíbia, Ruanda, Csád,
Mozambik, Közép Afrika, Zimbabwe, Elefántcsontpart, Szudán, Szomália,
Libéria - se vége, se hossza a sornak.
Úgy látszik, valami nem stimmel ebben a neoliberális logikában. Nem
happy end következett. De mi is lehet ezzel a baj? Hát az, hogy az egész
gondolatmenet a velejéig hamis.
És legutolsó fejleményként mostanában az Afrikában még megmaradt fehér
populációt kezdték kiirtani. Méghozzá egyre gyorsuló ütemben. Erről a
jelenleg is zajló, szégyenletes, a világ közvéleménye előtt folyó, mégis
agyonhallgatott és eltitkolt eseményről szól ez az írás.
A témánk szempontjából lényeges területek, országok Afrika déli részén
találhatók. Az ezeket a területeket hazájuknak valló fehér telepes
csoportok száma, jelentősége messze itt volt a legnagyobb, az általuk
létrehozott afrikai fehér kultúra pedig - túlzás nélkül állíthatjuk -
része lett az egyetemes emberi kultúrának.
Az itt zajló történéseknek az igazi hőse a búr, angol, portugál, német,
francia (és kis számban magyar) telepes mezőgazdász, akik kezdetben
pionírként, később nagybirtokos farmerként, tömegtermelőként
felvirágoztatta ezt a tájat, lehetővé téve a megélhetést a terület
minden lakója számára.
Vizsgálódásainkat kezdjük talán Nagy-Rhodesia történetével, annál is
inkább, mivel ennek történelme már befejeződött, és az itt élt fehér
csoportok pályafutása már lezárult. Sajnos elég gyászos körülmények
között.
A 19. század elején Délkelet-Afrika területe rendkívül gyéren lakott,
vadregényes vidék volt. A területet csupán néhány mashona és ndebele
törzs népesítette be, amikor az első fehér utazók megérkeztek a
területre. A legendás Livingstone volt, aki először feltérképezte ezt a
tájat, majd utána még számos fehér utazó érkezett a térségbe. Egy
bizonyos Karl Manch nevű német szerencselovag rátalált a mai Zimbabwe
területén levő aranymezőkre, ami után - mint az várható -, hatalmas
betelepülő hullám vette kezdetét az 1870-es években. A folyamat
betetőzéseként 1888-ban megérkezett a volt brit külügyminiszter, a világ
első konzisztens fajelméletének megalkotója, Salisbury őrgrófja, Robert
Talbot Gascoyne-Cecil Rhodes gyarmatpolitikus és megalapította a Brit
Dél-afrikai Társaságot. Ennek nevében gondozása és kormányzása alá vette
a vidéket. A közigazgatást is e társaság tisztségviselői látták el.
A térségben létrejövő határokat is Rhodes jelölte ki, aki ezeket
állandóan módosítgatva mind északibb területekre küldte a fehér
telepeseket. Három jól elhatárolható része alakult ki a birtokba vett
területnek: a mai Zimbabwe területének megfelelő Dél-Rhodesia, Salisbury
központtal, attól északra, a mai Zambia területének megfelelő Észak
Rhodesia, Livingstone központtal, valamint a mai Malawinak
megfeleltethető Nyasszaföld. A brit kormány a területeket 1923-ban
megvásárolta a Társaságtól és domíniumi területekké szervezte őket át.
Nagy Rhodesia és Nyasszaföld területe egyrészt ásványkincsekben is
gazdag, másrészt itt találhatók egész Afrika legjobb minőségű
termőföldjei, melyeken mindig bőséggel megtermett a gabona, gyümölcs,
dohány. A kialakuló farmrendszer alapjain az akkori Afrika legjobban
működő nemzetgazdasága jött létre, hatalmas mezőgazdasági és ásványkincs
exporttal. Ebben a térségben soha nem volt éhezés, még aszály idején
sem. A munkák java részét fekete munkások végezték, fehér gazdálkodók és
vállalkozók irányítása mellett. Utak, vasutak, vízvezetékek épültek,
bányászat, ipar született, szó szerint a semmiből. A feketék és fehérek
együttélését részleges szegregáció, elkülönítés, búr szóval kifejezve
apartheid jellemezte.
A 60-as évek elejére az Angliára nehezedő szovjet-kínai nyomás
fellazította ezen terület függőségét az anyaországtól, az egységes angol
gyarmatból 1964-ben kivált és Zambia néven önállósult az igen csekély
fehér lakosságú Észak-Rhodesia. Nyasszaföld szintén ebben az évben vált
függetlenné Malawi néven, fehér lakossága az őket sújtó repressziók
hatására gyakorlatilag elmenekült a térségből. A sokkal jelentősebb,
közel 400 ezres fehér lakosságú déli rész 1965-ben, egy volt 2.
világháborús brit pilóta, Ian Douglas Smith egyoldalú deklarációjával
mondta ki függetlenségét, Rhodesia néven.
A létrejövő új államot kezdettől fogva csak a Dél-afrikai Köztársaság
ismerte el, az ENSZ szankciókkal sújtotta és létrejöttétől megszűnéséig
teljes embargó alatt állt. A főleg szovjet támogatással kialakuló fekete
gerillamozgalmak a mashona vezér Robert Mugabe által irányított ZANU,
és a ndebele főnök Nkomo által vezetett ZAPU körül kristályosodtak ki.
Ezen radikális vezetők mellett létezett egy, a fehérekkel kiegyezni
akaró elég széles réteg Muzorewa fekete püspök vezetésével, amely
természetesnek tekintette a fehérek irányítását a társadalomban. Az ő
létezésüket és szerepüket természetesen szinte mindig elhallgatják. A
nagy nemzetközi cionista és kommunista nyomás végül 1979-ben
választásokat kényszerített ki az országban. Az ennek eredményeként
hatalomra kerülő fehérekkel lojális erők hatalmát az érdekelt
nagyhatalmak nem fogadták el, a választásokat megismételtették, és ennek
eredményeként a hatalom teljes mértékben a fekete nacionalisták kezébe
került.
A létrejövő Zimbabwe első miniszterelnöke Robert Mugabe lett, aki
1987-ben az államfői tisztséget is megszerezte. Az ő egyszemélyi hatalma
napjainkban is tart, diktatúrájának díszletei a nevetségesség határát
súrolják, országát pedig biztos kézzel indította el a szakadék felé.
Kiszorította a hatalomból a fehér telepesek képviselőit, akik a 2000-ben
elindított kaotikus földreform és a sokszor pogromokba torkolló
üldözések elől tömegesen menekültek el az országból. Napjainkra az
eredeti létszám kb. 1%-a, nagyjából 4000 fehér élhet az országban, de
őket is inkább túsznak lehet tekinteni, mintsem állampolgárnak.
A cionliberális és baloldali mese szerint tehát a korszerűtlen, fehérek
által dominált, elnyomó gazdálkodási módból (ahol 14% volt a
munkanélküliség, több ezer dollár az egy főre eső GDP, Rhodesia volt a
térség éléskamrája, a feketék nagy része is oktatáshoz, egészségügyi
ellátáshoz jutott) eljutottak a mai rendkívül fejlett és korszerű
állapotba, amikor is az egy főre jutó GDP 188 dollár, az oktatás és az
egészségügyi ellátás gyakorlatilag megszűnt, a munkanélküliség 90%-os,
az ország egykor fejlett infrastruktúráját nagyrészt tönkretették,
széthullóban van az állam és közigazgatás, és az országban
tulajdonképpen a teljes anarchia uralkodott el és kitört az éhezés. Az
utóbbi néhány évben a lakosság elvándorlása, menekülése is elkezdődött,
főleg Dél-Afrika felé.
És a transzatlanti birodalom országai, a fejlett Nyugat ebben a
helyzetben a "demokrácia" hiányát kéri számon Mugabe elnökön! A
tényleges okok feltárása és orvoslása helyett a saját idiotizmusukat
erőltetik tovább egy haldokló országban. Angolszász típusú demokráciát
egy olyan országban, amely a tömeges éhhalál szélére küzdötte le magát.
Hát a birodalom urainak tényleg elment már a józan eszük is mostanában?
Ugye mennyire hasonlítanak a birodalmak egymáshoz? A kommunista időkben
sem az volt a fontos, hogy mit eszik a nép, hanem, hogy a párt legyen a
vezető erő, Lenin szobor legyen minden utcasarkon és a médiából dőljön a
propaganda.
Nem demokráciára van szüksége ennek a sokat szenvedett országnak, hanem
mezőgazdasági és közigazgatási szakemberekre, orvosokra, mérnökökre. A
fegyverek begyűjtésére és megsemmisítésére, társadalmi toleranciára.
Tanárokra, infrastruktúrára. És mindenekelőtt teljes nemzetközi
gyámságra és védnökségre. Mert bebizonyosodott, hogy a bennszülöttek nem
tudják biztosítani az önálló nemzeti léthez szükséges belső államalkotó
erőt. Akármilyen nehéz is ezt kimondani. Később, a képzettségnek, a
toleranciának és a konszolidációnak egy magasabb szintjén ismét meg
lehet próbálni egy politikai formációt alkotni ezen a területen.
Ha nem lépnek közbe, akkor Zimbabwe történelmének végéhez közeledik.
Akkor az ország szétesik egymással háborúban álló törzsi, nemzetségi
enklávékra. És a polgárháború elsöpri az itt már egyszer megteremtett
teljes emberi civilizációt. Ugye láttuk már a ruandai barbárságot? Ugye
láttuk, ahogy Afrika egyik büszkesége, Libéria a középkorba küzdötte
magát vissza?
Eddig tartott a dél-kelet afrikai fehér lakosságú államok igen
tanulságos rövid története, és most térjünk át tulajdonképpeni fő
témánkra a régió legnagyobb állama, az afrikai kontinens vezető hatalma,
a Dél-afrikai Köztársaság, és a még ott élő fehér populáció helyzetére,
kilátásaira. Azért írom, hogy még ott élő, mert a jelenlegi tendenciák
folytatódása esetén egy évtized múlva már nemcsak, hogy fehér ember nem
lesz a területen, de még az emléküket is ki fogják törölni a
köztudatból.
Egy rövid történeti kronológiától ebben az esetben sem tekinthetünk el.
Annál is inkább, mivel már a történet eleje is igen érdekesen indul.
A mai Dél-Afrika területét a 16-17. században, az európaiak érkezésekor a
hivatalos cionliberális és a fekete történetírás szerint busmannok és
pásztorkodó hottentották lakták.
A búrok ezzel szemben azt állítják, hogy a terület lakatlan volt, az
első feketékkel a szárazföld belsejébe történő terjeszkedés során
találkoztak, valamikor a 18. század közepén. Az első telepeket a Holland
Kelet-Indiai Társaság hozta létre a távolsági hajózás ellátási
bázisaként, később azonban egyre több gazdálkodni akaró telepes
érkezett. A bevándorlás itt is a nemesfém és gyémánt-lelőhelyek
felfedezése után vált jelentőssé. A telepesek legalább kétharmada mindig
is holland volt, de a bevándorlók között képviseltette magát Európa
szinte minden nemzete. Később természetesen az angolok is megjelentek a
színen, és a 19. század elején elhódították a hollandoktól a part menti,
fokföldi részeket, a búrokat beljebb kényszerítve a szárazföld
belsejébe. Ezután a búrok, az angolok és a zuluk 90 éven keresztül
vívták egymással háborúikat - ennek részletei számos webhelyen
megtalálhatók - a terület ellenőrzéséért, melynek eredményeként a 2. búr
háború végére (1902) az angolok fennhatósága alá került a térség
egésze. Ők 1910-re egy Dél-Afrikai Unió nevű brit domíniummá gyúrták
össze ezeket a területeket.
Az új politikai formációban az idők során mind nagyobb befolyásra tettek
szert a búr nacionalista mozgalmak, ekkor jött létre a Dél-Afrikai Párt
(Louis Botha, Jan Smuts) és a J. Herzog alapította Nemzeti Párt. Ezek a
pártok később egyesültek, és ezzel létrejött a később évtizedekig
meghatározó szerepet játszó Dél-Afrikai Nemzeti Párt.
Az első világháború előtt alakult meg az első fekete polgárjogi
mozgalom, az ANC, az Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely majd az 1993-as
rendszerváltás után játszik kulcsszerepet, de ebben az időben bontogatta
ugyanitt a szárnyait egy fiatal ügyvéd, bizonyos Mahatma Gandhi is.
A faji elkülönítés, az apartheid intézménye ettől az időszaktól kezdve
formálódik, és kicsit az indiai kasztrendszerhez hasonlatos képet mutat.
Mindenkit besorolnak egy faji jellegbe (fehér, tiszteletbeli fehér,
sárga, különböző keverékek, majd végül a kaffer - a fekete) és ennek
megfelelő jogosultságokat-kötelezettségeket kap. A közterületeket,
utazási eszközöket, vallási, oktatási, egészségügyi és sport
intézményeket szigorúan felosztanak, és fajok szerint elkülönítetten
használnak. Megtiltják a fajok keveredését. Ugyancsak az ő számukra
különleges lakó-övezeteket, bantusztánokat szerveznek, mely területek
teljes autonómiát kapnak. A feketék a fehérek számára kijelölt
városrészekre passbookkal, azaz útlevéllel léphettek be, amely
tartalmazta a lakhatási engedélyüket, a munkáltató igazolását, hogy az
illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra
vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt
lakókörzetekbe. Tetszik, nem tetszik, biztonság és rend uralkodott abban
az időben Dél-Afrikában.
A Dél-Afrikai Nemzeti Párt ideológusai szerint: "a faji elkülönítésre
azért van szükség, mert a területen lakó fehérek és feketék eltérő
civilizációs fejlettségi szinten állnak. Kultúrájuk
összeegyeztethetetlensége miatt nem lehetséges a köztük való békés
együttműködés biztosítása, csak felesleges konfliktusokat, vért és a
fejlődés ellehetetlenülését hozná magával. Abban az esetben pedig, ha
két vagy több csoport fejlődése és békés együttélése objektív tények
okán nem biztosítható, épphogy a humánum parancsolja a beavatkozást
mindkét csoport tagjainak védelme érdekében."
Az 1950-es évek végén egy népszavazás elhatározza a Brit
Nemzetközösségből való kiválást, és a köztársasági államformát, melynek
eredményeképp 1961. január 31-én kikiáltják a független Dél-Afrikai
Köztársaságot.
A fent vázolt politikai történéseket egy folyamatos gazdasági expanzió
kísérte, melynek hajtóerői a kedvező nyersanyaghelyzet, az olcsó
munkaerő és a magas fokú búr-angol szakértelem voltak. Az ország a 2.
világháború után előbb csak regionális, majd kontinentális hatalom lett,
végül az 1970-es évek végétől gazdasági világhatalommá vált.
Faji politikája következtében azonban a rezsimet egyre hevesebb
liberális-kommunista támadások érte, melynek következtében az országot
egyre több nemzetközi szervezetből zárták ki, sőt, számos területen
embargó alá is került. Az embargó nem hátráltatta túlzottan az ország
gazdaságát, mivel majdnem teljesen önellátó volt. Minden gátló törekvés
ellenére Dél-Afrika messze a legfejlettebb és a leggazdagabb állam lett
Afrikában, itt termelték meg a földrész GDP-jének 75%-át. A
rendszerváltozás után a gazdasági teljesítmény jelentősen visszaesett,
ám az előtte elért jelentős eredmények következtében egy ideig még
„lendületből” menni fog.
A helyi fekete populáció minden elkülönítés ellenére, az Egyesült
Államok fekete lakossága mellett, itt élt a világon a legmagasabb
életminőségen, életszínvonalon.<br />
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101849/</div>
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése