Meg késett definiciós kisérletek a poszt modernitásra

 http://epa.oszk.hu/00400/00458/00115/1765.html

Egy letűnt kor identitás zavara. Ez a letűnt kor olyan diktatúrába sodorhat miről Rákosi csak álmodott. Életre hívott egy félelmetes eszmét a fundamentalizmust.

A fundamentalizmus kezdetét. 1918 ra teszem. Az ipari forradalom demokráciái és Napóleonjai osztozkodjanak a poszt modernen. A megvalósuló szocializmus a polgárháborúval együtt zárja a modern kor vitáit és nyitja meg a fundamentalizmust. A művészetben is.

A posztmodern-probléma

Kis Béla

Az alábbiakban rövid áttekintést szeretnék adni arról a bizonytalanságról, amely a posztmodern fogalma körül kialakult.1 Ez a bizonytalanság – azt hiszem, nyugodtan kijelenthető – egyidős magával a fogalommal. Az elnevezés fogalmi tisztázásának nehézsége pedig abból ered, hogy számtalan definitív meghatározása született a posztmoder-nizmusnak, és ezek a meghatározások egyrészt rendkívül széles sávban jelölik ki a posztmodern ismérveit, másrészt nemegyszer egymásnak ellentmondó tulajdonságokkal ruházzák fel. A dolog érdekessége azonban nem is itt van. Az igazán meglepő az, hogy ezek az ellentmondó tulajdonságok mind ismérvei lehetnek a posztmodernnek. Itt tehát azzal a problémával kerülünk szembe, hogy létezhet-e olyan fogalom, amelynek meghatározására egymásnak ellentmondó jellemzőket használnak, vagy célszerűbb lenne inkább – többes számban – posztmodernizmusokról beszélni.

A posztmodern meghatározási nehézségei...

Ezt a bizonytalanságot mi sem mutatja jobban, mint maga az elnevezés. Ihab Hassan, aki a témával évtizedekig foglalkozott, és egyik legismertebb teoretikusa, így ír erről: „A »posztmodernizmus« szó nem csak faragatlan és otrombán hangzik, de ráadásul magában foglalja önnön ellenfelét, azt, amin túl akar lépni, amit le akar gyűrni: magát a modernizmust. A terminus tehát magában hordja önnön ellentétét, szemben a romantikával, a klasszicizmussal, a rokokóval vagy a barokkal. Mi több, időbeni linearitást és egyfajta megkésettséget, sőt dekadenciát fejez ki, amit pedig egyetlen posztmodernista sem vállalna föl.”2 Hassan tehát a posztmodernt alapvetően a modernizmussal szemben határozza meg. Olyannyira, hogy táblázatba foglalja modernizmus és posztmodern jellemzőit, mégpedig láthatóan ellentétpárokba rendezve azokat.3 Ebben a szembeállításban jól láthatóan a posztmodernt a hiány jellemzőivel tünteti fel a modernizmussal szemben (pl.: Forma–Antiforma, Hierarchia–Anarchia, Műtárgy–Folyamat, Jelenlét–Hiány stb.). Ez a megkülönböztetés egy igen elnagyolt és semmitmondó modernizmus-definícióra épül, melynek egyedüli konkrét meghatározása az írói szerepre vonatkozik,4 és amelyet az avantgárdhoz pozicionál. Azonban ez a pozicionális meghatározás is arra utal, hogy a modernizmus jól körülhatárolható, világosan leírható esztétikai jellemzőkkel bír, melyek révén könnyedén azonosítható. Ezzel szemben véleménye szerint a posztmodernt olyan radikális ismeretelméleti és ontológiai kétely jellemzi, amely „a dekonstrukció decentrált, középpontjától megfosztott világkoncepciójához kötődik.”5 Ennek jelölésére vezeti be Hassan az indetermanencia fogalmát. A fogalom két, egymással ellentétes irányú folyamat jelölésére szolgál a posztmodernizmusban. Az egyik az indetermináció, amely számtalan „rombolás-szinonimát” foglal magában (dekonstrukció, decentralizáció, dekompozíció, diszkontinuitás stb.), és amelyek mind valamiképpen a töredezettségre, az egység megkérdőjelezésére irányulnak. Ezzel szemben lép fel az immanencia, amely az egységesülés felé mutat egy „olyan nyelv révén, […] amely […] elszakad a tárgyi világtól”.6

Jean-François Lyotard is a modernizmussal szemben jelöli ki a posztmodernizmus helyét. Úgy véli, hogy míg a „modern” fogalma mindazon tudományokra alkalmazható, amelyek olyan nagy elbeszélésekhez folyamodnak, amelyek racionálisan magyarázhatóak, addig „[v]égsőkig leegyszerűsítve, a »posztmodernt« a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként határozom meg”.7 Ez a bizalmatlanság abból ered, hogy hiányoznak mindazon elemek, melyek az elbeszélőfunkciót működtetik: a nagy hősök, a nagy veszélyek, a nagy utazások és maga a nagy cél. Helyettük csak a nyelv van, és – a wittgensteini nyelvjátékok fogalmát felhasználva – a posztmodernben „minden kijelentést a játékban végrehajtott »lépésnek« kell tekinteni”.8 A kijelentések akkor érik el céljukat, ha ebben a nyelvjátékban, nyelvi versengésben sikerül legyőzni a konnotációt; azt az elemet, amely a nyelvet a tárgyi világhoz köti, és ezáltal szűkíti mozgásterét.

Ugyanakkor több szerző a posztmodernizmust a modernizmus folytatásaként értelmezi, és a folytonosságot hangsúlyozza. John Barth „a posztmodernizmus kialakulását a modernség »kimerülésével« és »újrafeltöltődésével« hozta összefüggésbe”.9 Számára már maga a modernizmus fogalma is bizonytalan, és meghatározásra szorul. Tagadja azt a tételt, miszerint a posztmodernizmus programja a modernizmus elutasításában merülne ki. A posztmodernizmusban ő „a premodernista és modernista írásmódnak az összeegyeztetését” látja, ahol „[a]z eszményi posztmodernista regénynek valahogyan túl kell emelkednie realizmus és irrealizmus, formalizmus és tartalomközpontúság, tiszta és elkötelezett irodalom, elit- és tömegolvasmány ellentétén”.10

Szegedy-Maszák Mihály is amellett érvel, hogy a posztmodernizmus egyenes folytatása a 20. század eleji irányzatok némely jellegzetességeinek. Ezt azzal magyarázza, hogy „[s]zinte lehetetlen megvonni a határt maga az irányzat és előzményei között, hiszen jószerivel nem egyébről van szó, mint a régebbi eljárások átcsoportosításáról”.11 A kultúra tekintélyének válságát ő már a posztmodern előtti időkben, nevezetesen a 19. század eklekticizmusában felfedezi, ezért is tagadja, hogy „a posztmodernizmus esztétikai s ismeretelméleti vonatkozásban szakítást jelentene a múlttal”.12 Sokkal fontosabbnak tartja azt hangsúlyozni, hogy a posztmodernizmusban ismét visszatérnek olyan módszerek, technikák, amelyek már a régebbi korok irodalmában is megtalálhatóak voltak. Szegedy-Maszák az irányzat alapvető ellentmondását abban látja, hogy képviselői „egyszerre tagadják és állítják a teleológia érvényét”.13 Miközben ugyanis bizonyos alkotók megkérdőjelezik a művészet célelvű szemléletét, mások a saját értékítéletük alapján választott hagyományt próbálják folytatni.

Hans Robert Jauss 1993-ban tartott előadásában még nem tud egyértelműen dönteni abban a dilemmában, hogy „vajon a posztmodernség önmegjelölés [...] a klasszikus modernséghez való epigonális viszonyról árulkodik-e, vagy pedig, hogy a hangsúlyozottan vállalt utólagosságban vajon nem egy eredeti korszaktudat ad-e mégis hírt magáról, mely még kimerítetlen, új tapasztalati horizontot nyitott az esztétikai gyakorlatnak [kiemelés az eredetiben]”.14 Miközben egy új korszakfogalom érvényesülésének kritériumairól értekezik, röviden összefoglalja a posztmodern ismérveit. Jauss fontosnak tartja a szatíra jelenlétét, amely az érzéki tapasztalat hangsúlyozásával egy polifonná vált Én–Te viszonyt proklamál. Ugyanilyen fontosnak tartja a műalkotás autonóm szerepének feláldozását. További jellegzetességként kiemeli az erőteljes intertextualitást, valamint a recepcióra és hatásra nehezedő fokozott érdeklődést. A posztmodernizmusban történt meg szerinte „a magas- és tömegkultúra olyan elfogulatlan eggyé olvasztása, amely a fiktívet, az imagináriust, a mitikust a kommunikáció médiumaként képes hasznosítani”.15

…és kísérlet egy saját definícióra

Talán az eddigiekben hozott példák is jól szemléltetik a posztmodern fogalmának meghatározási nehézségeit, amely sor szinte a végtelenségig folytatható lenne. Az általam elkülönített két nagyobb csoport a modernizmussal kapcsolatos véleménykülönbség alapján született, de minden egyes új szempont újabb és újabb csoportok létrehozását tenné lehetővé, ahol a csoportok között ugyanígy éles szembenállást találhatnánk. Úgy vélem, hogy a probléma gyökere az elnevezésben keresendő. A fogalom a modernizmust is beemeli a diskurzusba, és a „poszt” előtag utólagosságra utalása arra ösztönözhet, hogy a posztmodernizmust valamiképpen a modernizmushoz kössük, vele párhuzamokat keressünk. Ez a párhuzamkeresés sokak számára elfogadhatatlan, és ők inkább a különbségeket, az ellentétek meglétét hangsúlyozzák. Úgy gondolom, hogy maga a fogalom mindössze azt hivatott tükrözni, hogy a modernizmusnak nevezett korszakot lezárultával valami új követi. A posztmodernizmus elnevezés véleményem szerint legfeljebb azt képes jelezni, ami már elmúlt, és nem azt, ami utána kialakult. Maga a terminus is – ahogy azt többek között Hans Bertens és Abádi Nagy Zoltán történeti áttekintésükben leírják16 – egy már létező fogalom átvétele után vált az irodalomban elterjedtté. A posztmodern aztán a későbbiekben egy olyan gyűjtőfogalommá alakult (nem utolsósorban Ihab Hassan munkásságának köszönhetően), amely mindazon szerzőket, műveket és jellegzetességeket összegyűjtötte, amelyek valamilyen formában különböznek az elődöktől.

Ez a különbözés azonban – úgy vélem – nem ragadható meg a stiláris jegyek szintjén. A lényegi különbséget jómagam két momentumban látom. Az első az az ismeretelméleti és ontológiai kétely, amelyről Hassan is beszél. Ez a kétely nemcsak a modernizmusra is jellemző világegész-leképezéssel kapcsolatos, hanem az élet minden területére, sőt magára az életre is kiterjed. A posztmodernizmus szerintem abban különbözik igazán minden mástól, hogy már nemcsak a művészetekben – és ezen belül az irodalom szerepében – nem hisz, de magában az életben sem.17 Olyannyira nem, hogy a kettőt el sem különíti egymástól: így válik a posztmodern regény egyik legfőbb témájává műalkotás és valóság kapcsolatának problematikája. A posztmodernizmus éppen abban hoz újat (szemben például a dadaizmussal), hogy nem rombol, hanem de-konstruál; azaz az irodalmat fel- és kihasználva épít fel alternatív világokat. „Mivel ezek az írók a totalizáló realizmussal és modernizmussal ellentétben totalizálhatatlannak találják a világot, mimézisellenes, antiilluzionista, merőben új kísérleti esztétikák szerint dolgoznak, egyre inkább alternatív, »önreferenciájú«, vagy-is önmagukon kívülre nem utaló, önvilágú világokat teremtenek.”18 A mindent átfogó és mindennel szemben fellépő kétely nem szűkíti az alkotói lehetőségeket, hanem éppen hogy kitágítja azokat. A szerzők egyetlen lehetősége a további alkotómunkára, ha formai és tematikai megújulásra tesznek kísérletet. Ennek a kísérletnek kulcsmomentuma az irodalom valósághoz való viszonyának tematizálása.

A formai és tematikai kísérletezés legfőbb jellegzetessége – és ezzel együtt a posztmodernizmus másik fontos momentuma – az, amelyre én a játékosság szót használom. A játékosság nem pusztán (vagy nem elsősorban) a formai megoldásokra értendő, hanem annál egy fokkal mélyebb értelemben. Úgy vélem, hogy a posztmodern egyik kulcsszava a játék, amely a kételyre adott „válaszként” fogható fel. A posztmodern (akárcsak a játék) saját, önálló világokat teremt, amelyek elemeikben hasonlítanak ugyan a valóságra (felhasználják a való világ elemeit), de mégis elkülönülnek attól. Ez az építkezés nem ad hoc módon történik, hanem megvannak a maga szabályai, amelyek azonban bármikor és tetszőlegesen megváltoztathatóak. Akárcsak a játék, a posztmodern is a két világ közötti határátlépéssel játszik, azt variálja. És még egy párhuzam: a játékot csak egy határig vesszük komolyan, befejezése után válik igazán játékká; a posztmodernizmus is tisztában van ezzel a „végességgel”, ezért is tartja Jauss fontos elemnek a szatírát.

Hans Bertens számára evidensnek tűnik, hogy nem csak egy posztmodernizmus létezik.19 Őszintén szólva, én nem vagyok erről meggyőződve. Úgy gondolom, hogy tévútra vezet az, ha a különböző és gyakran egymásnak ellentmondó jellemzőket figyelembe véve próbálunk meg különböző posztmodernizmusokat elkülöníteni. Véleményem szerint ezek a különbözőségek csak „eszközök”; az igazán fontos – és ebben van a posztmodernizmus lényege – az, ahogy a teljes létet átszövő kétely dacára önálló (szöveg)világokat teremtenek, amely világok vállalják fikcionalitásukat. A szöveg(világ) létrehozása az, ami különböző eszközöket igényel attól függően, hogy a szerző mely problémát tartja éppen a szöveg fókuszában. Ez a nyelv problematikájától a társadalom, a történelem, az irodalom stb. problémájáig sok minden lehet, és így különböző formákat igényelnek és generálnak. Saját értelmezésemben tehát a posztmodern a kételyen úrrá levő olyan irányzat, amely ezáltal teljes szabadsággal nyúl a múlt minden eleméhez (elemen értve többek között a történelmet, irodalmi szövegeket, társadalmi konvenciókat, nyelvi kifejezéseket), és ezen elemeket felhasználva tematizálja is a világgal szembeni kételyeit. Ebben a tematizálásban fontossá válik fikció és valóság, fikció és irodalom, valóság és irodalom kapcsolódásai magához a szöveghez és viszonyuk a textualizációhoz, textualizálhatósághoz.

JEGYZETEK

  1. A fogalom körüli bizonytalanságot az is jelzi, hogy a mai napig nem alakult ki egyetértés a posztmodern– posztmodernizmus elnevezések használatát illetően; a kétféle elnevezést a továbbiakban egymás szinonimájaként használom.

  2. Ihab Hassan: A posztmodernizmus egy lehetséges fogalma felé. In: Bókay Antal–Vilcsek Béla–Szamosi Gertrud–Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Kiadó, Bp., 2002. 51.

  3. Ihab Hassan: i. m. 53.

  4. Lásd Ihab Hassan: i.m. 52.

  5. Hans Bertens: A posztmodern Weltanschauung és kapcsolata a modernizmussal. In: Bókay Antal–Vilcsek Béla–Szamosi Gertrud–Sári László (szerk.): i. m. 33.

  6. Hans Bertens: uo.: 34.

  7. Jean-François Lyotard: A posztmodern állapot.  In: Uő–Jürgen Habermas–Richard Rorty: A posztmodern állapot. Századvég–Gond, Bp., 1993. 8.

  8. Jean-François Lyotard: i. m. 27.

  9. Szirák Péter: A másolat-lét mesterkedései. Megjegyzések a posztmodern elbeszélő prózáról. Alföld, 2003/2. 61.

10. John Barth: Az újrafeltöltődés irodalma. A posztmodernizmus szépprózája. Nagyvilág, 1982/4. 576.

11. Szegedy-Maszák Mihály: Modern és posztmodern: ellentmondás vagy összhang? Helikon, 1987/1–3. 44.

12. Szegedy-Maszák Mihály: uo.

13. Szegedy-Maszák Mihály: uo. 52.

14. Hans Robert Jauss: Az irodalmi posztmodernség. In: Uő: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris Kiadó, Bp., 1999. 214.

15. Hans Robert Jauss: i. m. 217.

16. Lásd Hans Bertens: i. m., illetve Abádi Nagy Zoltán: A posztmodern regény Amerikában. Helikon, 1987/1–3.

17. Ebben a momentumban talán hasonlóságot mutat a dadaizmussal; de míg a dadaizmus semmilyen alternatívát nem nyújt, a posztmodern egészen sajátos választ ad erre a problémára.

18. Abádi Nagy Zoltán: i. m. 13.

19. Lásd Hans Bertens: i. m. 20.